Az égen nagy jel tűnt fel

Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. Mivel áldott állapotban volt, fájdalmában és szülési gyötrelmeiben kiáltozott. (Jel 12, 1–2) Fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel kormányozza az összes nemzeteket. (Jel 12, 5) Erre harsány hangot hallottam a mennyben: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és királysága, a Fölkentjének uralma”. (Jel 12, 10) Örvendezzetek hát mennyek és ti, akik benne laktok! (Jel 12,12) Üdv, dicsőség és hatalom Istenünknek! (Jel 19, 1) Elérkezett a bárány menyegzőjének napja. (Jel 19, 7) Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt és a tenger is megszűnt. (Jel 21, 1) A trón felől harsány hangot hallottam: „Nézd, ez Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, azok pedig az Ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letörül szemükről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt.” A trónon ülő így szólt: „Íme, újjáalkotok mindent.” (Jel 21, 3–5)

Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona. Ki ez az asszony, akiről Szent János beszél? A szentírás-magyarázók szerint nem egy konkrét személyre kell gondolnunk... A Jelenések könyve nem a történelembe, hanem az apokaliptika világába vezeti olvasóit. A Napba öltözött asszony jelkép, az Ó- és Újszövetség egybeolvasztott szimbóluma. A tizenkét csillagú korona az Ószövetség tizenkét pátriárkájára és az Újszövetség tizenkét apostolára utal. Ez a bibliai kép ihlette az Egyesült Európai Unió zászlajának tervezőjét. Az égszínkék EU-zászló, a rajta látható szimbólum, a tizenkét csillag olyan, mint egy templomi Mária-lobogó. Az EU-zászlóra ha ráfestenék a Napba öltözött asszony képét, vallásos jellege volna.

Kontinensünket a görög mitológia Európa nevű istennőjéről nevezték el. Az új Európa, az Egyesült Európai Unió tizenkét csillagot ábrázoló kék zászlója minket, keresztényeket nem a pogány istennőre, hanem egy történelmi személyiségre, az istenanyára, a Boldogságos Szűz Máriára emlékeztet. A csíksomlyói búcsún a Napba öltözött asszony nemcsak jelkép, hanem valóság. Pünkösd szombatján a múltban feltűnt és ma is feltűnik a nagy jel Csíksomlyó egén. Mi, Erdélyország, Magyarország, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság, Őrvidék, Csángóvidék és nagyvilág magyarjai felfigyeltünk a nagy jelre és ide zarándokoltunk a Kárpát-medence legnagyobb búcsújára.

Két héttel ezelőtt a román egyház ünnepelt. Most rajtunk a sor, az erdélyi katolikus magyar egyház ünnepel. A csíksomlyói búcsú soha nem okoz csalódást. A Szentlélek nem a politikai szelek járásához igazodik. A Szentlélek kegyelmi látogatása soha nem marad el. Ha kitárulkozunk előtte, mindig betölti lelkünket. A csíksomlyói búcsún nem részmagyarnak, hanem összmagyarnak érezzük magunkat. Képzeletünkben eltűnnek a Szent István-i birodalmat szétdaraboló demarkációs vonalak. Az ősi nagy hazát, Szent István birodalmát látjuk magunk előtt, azt a földet, amelyet eleink ezer éven át védtek, amelyért életüket áldozták. Más vallású testvéreink is velünk vannak. Református, evangélikus, unitárius, görögkeleti testvéreink imája erősít minket. A csíksomlyói búcsú a hit, a Mária-tisztelet és az együvé tartozás ünnepe. A zsidók hétszer kerülték meg Jerikót, hogy a város falai leomoljanak. Nekünk, búcsúsoknak, nem kell megkerülnünk a kegytemplomot, csak be kell lépnünk az ősi szentélybe és a Szűz Anya színe előtt leomlanak a bennünket elválasztó falak. Mindennapi életünket a széthúzás keseríti meg. A pünkösdi búcsút az összetartás élménye teszi felejthetetlenné. Minduntalan azt halljuk, hogy kis ország, kis nemzet vagyunk. Csíksomlyó ennek cáfolata. Nagyok vagyunk. Éppen olyan nagyok, mint a franciák Lourdes-ben, a németek Altöttingben, a lengyelek Czestochowában.

A csíksomlyói búcsún megvalósul Szent István álma: a búcsúsok által az egész nemzet hódol a magyarok Nagyasszonya előtt. Tudatosul bennünk, hogy évszázadokon át a kereszténység védőbástyája voltunk, megvédtük a keresztény hitet, és most a keresztény hit véd meg bennünket.

A csíksomlyói búcsún a végtelen utáni vágyunk beteljesedik, a messzeség közelivé zsugorodik, az örökkévalóság az időbe torkollik, az ég a földdel ölelkezik. A Somlyó hegyén ugyanazt éljük át, mint az apostolok a Tábor hegyén. Péter apostollal mi is felkiáltunk: Uram, jó nekünk itt lenni, távol a szürke hétköznapok porától és zajától, szeretnénk itt sátrat verni. A Hóreb és a Somlyó hegye hasonlít egymáshoz, hisz mindkettő az Isten-közelség magaslata, de különbözik is egymástól. A Hóreb hegyén csak a csipkebokor gyulladt lángra, míg a Somlyó hegye teljesen lángba borult. A Szentlélek gyújtotta tűz átjárja szívünket. A sok lángocskából nagy láng, az egész magyar nemzetet megvilágító és felmelegítő pünkösdi tűz gerjed.

De nemcsak a Napba öltözött asszony, hanem mi, a búcsús zarándokok is jel vagyunk. Ország-világ szemlél bennünket. Akarva-akaratlanul emlékeztetjük testvéreinket Jézus szavaira: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt, de aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom a mennyei Atyám előtt”. (Mt 10, 32–33) Krisztust nemcsak szóval, hanem vallási kötelességünk elhanyagolásával is megtagadhatjuk. A csíksomlyói búcsú is azt bizonyítja, hogy a vallás nem magánügy, hanem közügy, a legnagyobb ügy. A vallás tanúságtétel, Krisztusnak az emberek előtt való ünnepélyes megvallása.

A lelkipásztorok megállapítják, hogy a diktatúra idején több keresztény járt templomba, mint manapság A törékeny demokráciában sokan megszakították kapcsolatukat a templommal, az egyházzal. Magyarázatnak szánt érvelésük valójában magyarázkodás. Isten nem koldus, akinek jelenléte kényelmetlen, ezért távol tartjuk magunktól, majd életünk végén, amikor ismét szükségünk lesz rá, kegyesen befogadjuk. Életünk alkonyán néhány mea culpával nem tehetjük jóvá, amit hosszú évek folyamán elmulasztottunk. Isten megérdemli, és csak Ő érdemli meg, hogy egész életünk folyamán keressük. Szent Ágoston vallomása találóan fejezi ki az Istentől elszakadt ember lelkiismeret-furdalását: „Későn kezdtelek szeretni, Uram, és akkor sem szerettelek igazán.”

Mi, hitünket gyakorló keresztények nem elégedhetünk meg saját üdvösségünk munkálásával. Nem mondhatjuk Káinnal, nagyképűen: „Vajon őrzője vagyok-e testvéremnek?”

Nem elégedhetünk meg azzal, hogy szerencsések vagyunk, mert bekerültünk Noé bárkájába és megmenekültünk, de hogy mi történik a kintrekedtekkel, az már nem érdekel bennünket. A búcsúról haza kell vinni a pünkösdi lángot, fel kell melegíteni közömbös környezetünket. Keresztelő Jánoshoz hasonlóan elő kell készítenünk az Úr útját, hogy mindenki meglássa az üdvösséget.

A liturgia a Napba öltözött asszony metaforáját a Boldogságos Szűzre alkalmazza. Szent János írása szárnyaló költeményre hasonlít, azért félő, hogy úgy járunk vele, mint a modern verssel: elolvassuk, érdekesnek találjuk, de hamar el is felejtjük. Ezért a lírai szöveget emlékeztetőül csoportosítsuk három gondolat köré.

A Boldogságos Szűz szenvedő asszony.
A Boldogságos Szűz örvendező asszony.
A Boldogságos Szűz megdicsőült asszony.

A Boldogságos Szűz szenvedő asszony. Ragadjunk ki néhány ismert mozzanatot Mária életéből. A Szentírás szűkszavú, abból nem ismerjük meg a Szűzanya életét. A kevés adat viszont sokat mond és még többet sejtet. Az angyali üdvözlet rövid ideig tartó esemény, olyan, mint egy felvillanó fény. Azután Mária ezernyi kérdéssel viaskodik. Már Józsefhez fűződő viszonya sem felhőtlen. Mivel tudja igazolni jövendő férje előtt, hogy nem lett hűtlen hozzá? József is töpreng. Titokban el akarja bocsátani jegyesét, mert a helyzet tarthatatlan. Mária hallgat, egy szót sem szól, hogy eloszlassa József gyanúját, mert ami történt, az az Isten titka és nem az övé. Vajon mit kellett átélnie Máriának, amíg Isten diszkréten, álombeli felvilágosítással vissza nem hozta József bizalmát. És Jézus születése sem úgy történt, ahogy az elvárható lett volna. Isten adott ugyan egy feltűnő jelt, de csak keveseknek. Az angyalok nagy örömet hirdettek, de a tömeg mit sem tud erről. Csak a pásztorok tanúi a nagy eseménynek. Milyen vékonyka fénysugár. A próféták jövendölése beteljesedik, az Isten fia világra jön és mindennek alig van látható nyoma. Vagy gondoljunk az egyiptomi menekülésre. Kísérteties a sötétség nemcsak kint, hanem Mária lelkében is. Képzeljük magunkat Mária helyébe a betlehemi gyermekgyilkosság idején.

Sok feleség Mária helyében mit tett volna, ha férje éjnek idején kihúzza az ágyból, hogy rémülten közölje: azonnal indulni kell?! A szamár útra készen, elő a gyermekkel és a batyuval! Isten semmi magyarázatot nem ad. Ezek az órák és napok gyötrő próbának tették ki Mária hitét. Nem tudhatta, mit akar Isten, és az a gondolat is megkísértette: vajon Isten fia, akit világra hozott? Isten miért engedi meg, hogy ilyen szörnyűségek történjenek?

A bibliai szöveg tanúsága szerint „áldott állapotban volt, fájdalmában és szülési gyötrelmeiben kiáltozott.” Máriát nem azért nevezzük szenvedő asszonynak, mert gyermeket szült, átélte a gyermek világrahozatalának kínjait. Még a nehéz szülésen átesett anyát sem nevezzük hősnek, a gyermekszülés nehéz, de végül is a természet rendjéhez tartozó mindennapi esemény. Márián beteljesedett Simeon jövendölése: élete folyamán számtalanszor átjárja szívét a fájdalom tőre.

De vajon mit élhetett át Mária a kereszt alatt? A végső búcsú szívet tépő perceiben lelkében filmszerűen peregnek az események: a názáreti boldog együttlét, a nyilvánosság előtti fellépés, Keresztelő János tanúsága, a csodák, a tömeg rajongása, aztán a fordulat, a vezetők elfordulása, az üldözés, a fenyegetések, az elfogatás, a hamis tanúk, az ítélet és keresztre feszítés.

A természet rendje szerint a gyermek temeti el édesanyját. Összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb, ha az édesanya éli meg gyermeke halálát. Vajon mit élhetett át a Szűzanya, amikor a kereszten haldokló fia megüvegesedett szemmel rátekintett és elhaló hangon ezt suttogta: „Asszony, íme a te fiad!” Íme, akit Mária világra szült, akit rajongásig szeretett, akit szeme fényeként féltett, nincs többé!

Amint a Boldogságos Szűz szenvedő asszony volt, úgy a Szent István által a Boldogságos Szűznek felajánlott nemzet is szenvedő nemzet. Mária nemzetének, Mária gyermekeinek is vállalniuk kellett a csapásokat. A régmúltról nem is beszélve, csak századunkban hány magyar édesanya élte át a kereszt alatti jelenetet a két világháború poklában, a Don-kanyar gyászában, 1956 vértengerében, a diktatúra kegyetlenségében. De nemcsak az édesanyáknak, hanem a haza minden gyermekének kijutott a szenvedésből. Más népek is szenvedtek, de közel sem kaptak akkora sebeket, mint mi. Amint Mária töprengésére nem adatott válasz az égből, úgy mi sem értjük a történelem számtalan igazságtalanságát. Nem értjük, hogy miért szabdalták darabokra a Szent István-i örökséget, miért lettünk mi, a peremvidék magyarjai, az óhazától elszakított árvák és az új haza mostoha gyermekei. A hit sem ad mindenre választ. Sok minden titok marad: Videbimus in altera vita!

De ne kalandozzunk a múltba, ne tépjük fel a sebeket, maradjunk a jelenben! Darwin szerint az élő világot a létért való küzdelem jellemzi. Hogy mennyire így van, azt a bőrünkön érezzük. Shakespeare Hamlet című drámájában ezt a gondolatot még jobban kisarkítja: Lenni vagy nem lenni! Petőfivel én így mondanám: Lenni vagy nem lenni, ez a kérdés, válasszatok. A Boldogságos Szűz választott. Ő az életre szavazott, amikor vállalta az anyaságot. Ő is, mint minden lány, nagy családot, sok gyermeket szeretett volna a világra hozni, de más volt Isten akarata. Isten terve az volt, hogy Máriának sok gyermek helyett csak egy gyermeke születhessék: Jézus Krisztus. Mária alávetette magát Isten akaratának. Máriához hasonlóan minden lánynak és édesanyának el kell gondolkodni: mi lehet Isten rá vonatkozó akarata? Isten akaratát az ismeri fel, aki imádkozik, aki olvassa a Szentírást, aki hallgatja Isten igéjét, vigyáz lelke tisztaságára. Isten nemcsak a Biblia nagyjainak nyilatkozta ki magát, hanem minden embert személyesen megszólít a hitben. Jézus az édesanyját szólítja a lelkiismeret szavában, a kegyelem vonzásában, az életfakasztás varázsában. Vajon mit akar és mit nem akar Isten? Az első kérdésre nehezebb, a másodikra könnyebb választ adni. Egészen biztos: nem Isten akarata, hogy a szociológusok előrejelzése valóra váljék, 2020-ra a tízmilliós Magyarország hét és fél millióra zsugorodjék. Nem Isten akarata, hogy a kétmilliós erdélyi magyarság tovább fogyjon, nem lehet Isten akarata, hogy a Kárpát-medence magyarsága lassan felszívódjon. Isten akarata az, amit a Biblia első lapján olvasunk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá!” (Ter 1, 28)

Az első asszony, Éva, amikor megízlelte a tiltott fa gyümölcsét, elhitte a kísértő szavát, hogy olyan lesz, mint az Isten. Olyan széppé válni, mint az Isten – valószínű, hogy ez a női nem örök kísértése Évától napjainkig tart. Híresnek lenni, hódítani, az élet napfényes oldalára kerülni – ezt hirdetik a szépségkirálynők, a filmsztárok, a feminista mozgalom élharcosai. El akarják hitetni, hogy a kozmetikai szalon a mennyország előcsarnoka. Tévedés ne essék, az egyház nem szépségellenes, az egyház fennhangon hirdeti a hervatag földi szépen túli örök szépet, ami Istenben gyökerezik. Pál apostol misztikus elragadtatással mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit készített Isten azoknak, akik szeretik Őt”. (1 Kor 2, 9)

Az egyház a csillogó reklámok és váltakozó divatok között rámutat a legnagyobb földi szépségre, az anyaság szépségére. A gyermeket világra hozó anya olyan, mint az Isten. Amint Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, az anya is gyermekét saját képére és hasonlatosságára szüli meg. Az életadás nemcsak a házastársak közötti legnagyobb emberi közelség, de páratlan Isten-közelség is. A gyermek a szülői szeretet legnagyobb izzásából kipattant szikra. Nincs az az ékszer, briliáns, amelynek csillogása felérne a gyermekszem szépségével. A női arc szép a táskában hordott tükör fényében is, de összehasonlíthatatlanul szebb az élő tükörben, a szeretetet visszasugárzó gyermekmosolyban.

A Boldogságos Szűz az Isten fiát hordta szíve alatt és mégsem akart olyan lenni, mint az Isten. Ő egyszerű cseléd, az Úr szolgája akart maradni. Mária a küldetést szolgálatnak tekintette.

A magyar hazának nem olyan nőkre van szüksége, akik a boldogságot a tiltott fa gyümölcsének ízlelgetésében látják, hanem Máriához hasonló édesanyákra, akik az anyaságot hivatásnak, a legszebb hivatásnak tekintik.

Édesanyák, nézzetek körül a Kárpát-medencében, az egykori nagy magyar hazában, vegyétek észre az elcsatolt területek halódását, halljátok meg lelkipásztoraitok jajkiáltását: kétszer, háromszor többet temetnek, mint keresztelnek. Az ősi táj nem változik, de a táj lakói szemlátomást kicserélődnek. Édesanyák, senki más, csak ti tudjátok ezt az elidegenedő földet újból szülőföldünkké varázsolni!

A vajúdó, szülő asszony bibliai képe kisebbségi sorsunk nyomorúságára emlékeztet. A természet rendje szerint kilenc hónapra megszületik a gyermek, nálunk a rendszerváltás után nem kilenc hónap, hanem kilenc év telt el, és alig változott valami. A hatalmon lévők közül sokan azzal vádolnak, hogy velünk, kisebbségiekkel van a legtöbb baj. „Bűnünk”, hogy egyáltalán vagyunk, „fő bűnünk”, hogy élni akarunk, hogy őseink hagyatékát visszaköveteljük. Nem érjük be az uralkodó nemzet asztaláról lehulló morzsákkal. A koldus Lázár-sorsot megalázónak, felháborítónak és elviselhetetlennek tartjuk. Mindent kipróbáltunk: voltunk már ellenzékben, jelenleg kormánykoalícióban sínylődünk, de semmire sem jutunk. E szavak hallatán némelyek bizonyára felkapják a fejüket és méltatlankodnak: elegünk van a politikából, legalább a búcsún ne halljunk róla! Vajon megtehetjük ezt? Beérhetjük-e egy szirupos prédikációval? Somlyó hegyén elfeledhetjük-e, hogy honnan jöttünk, és néhány óra múlva hova kell visszatérnünk?

Ne gondoljátok, kedves testvérek, hogy az igehirdetőt elkapta a hév és mellékvágányra futott. Emlékeztetlek benneteket Isten szolgájára, Márton Áronra. A nagy püspök prédikációit azért nem tudjuk feledni, mert azokban az erdélyi élet lüktetett. Márton Áron nem érte be egy elvont bibliamagyarázattal. Beszédeiben a politikát időről időre az evangélium ítélőszéke elé idézte, és az „igen-igen” és a „nem-nem” félreérthetetlenségében kimondta az ítéletet. Igehirdetése a legnehezebb időben megtartó erő volt, mert megvolt benne a kisebbségi sors nyomorúsága és az ég felszabadító örömhíre is. Nekünk, igehirdetőknek meg kell tanulnunk Márton Árontól az idők jeleire figyelni és nyomorúságban az evangélium nevében hitelesen szólani.

Ha a nagy püspök példája sem győzne meg benneteket, akkor idézem az egyetemes egyház főpásztorát. II. János Pál pápa a Christifideles laici című apostoli levelének 42. pontjában ezeket írja: „A világi hívők semmi módon nem mondhatnak le a ‘politikai életben’ történő részvételről, vagyis arról a sokrétű és szerteágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, irányítási és kulturális munkáról, amelynek célja szerves és intézményes módon a közjó előmozdítása... A személy és a társadalom érdekeit szolgáló politika alapvető ismérve a közjó keresésében rejlik. Mindenki és minden egyes ember javáról van szó... Napjainkban sürgető szükségességként és felelősségként jelentkezik, hogy a világi hívőknek tanúskodni kell a politikai tevékenységhez szorosan kapcsolódó emberi , és evangéliumi értékek mellett...”

XXIII. János pápa az egyházat alvó óriáshoz hasonlította. Itt és most mi vagyunk az alvó óriás, akit a törpék lekötöztek. Mi, a nép, engedtük, hogy a politikusok megszédítsenek, a fejünkre nőjenek. Itt az ideje, hogy felébredjünk, és ráébredjünk erőinkre. Nem elég a demokráciába belecsöppenni, a demokráciát meg is kell tanulni. Tudatosítani kell magunkban, hogy nem mi vagyunk a politikusokért, hanem ők vannak érettünk. Mi, a szavazópolgárok adtuk a megbízatást és nekünk kell azt számon kérni. Ha csalódottak vagyunk, akkor a mi ujjunk írja a politikusok feje fölé a Dániel próféta könyvében olvasható híres szavakat: „Mené, tekén parszin” – megmérettettél, kevésnek találtattál, elvettetésben lesz részed. Kilenc év után nem történt csoda, a csodát nekünk kell művelnünk: rákényszeríteni a politikusokat, hogy a demagóg szólamok helyett végre a közjó előmozdításán fáradozzanak. Nekünk kell a politikusok fülébe kiáltanunk, hogy ebben az egykor gazdag országban maholnap elviselhetetlen az élet. Ez már nem szegénység, hanem tömegnyomor. Európában a harmadik világ szintjére süllyedtünk. A politikusok hiába kozmetizálnak, védik az ország imázsát, ha a polgárok helyzete alulmúlhatatlan. Hívhatnak ide bárkit vakulj világ jeligére, ha nem találnak kiutat.

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” – mondja Krisztus. A császárnak megadni azt, ami a császáré nemcsak azt jelenti, hogy befizetjük az adót. A haza nemcsak adófizetést, hanem a hazára való odafigyelést is jelent. A haza akkor él, ha a polgárok politikailag érettek, ha kiszűrik a politikából a szennyet, ha vigyáznak a közélet tisztaságára.

A Boldogságos Szűz örvendező asszony. Mária Jézus első tanítványaként megértette, hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetők a jövendő dicsőséghez. Jézus feltámadása fordulópont nemcsak az apostolok, hanem a Szűzanya életében is. A húsvéti hit fényében egyszerre minden megvilágosodik előtte, nem kell többé töprengenie, fontolgatnia az események értelmét. A vajúdó asszony örvendező asszonnyá vált. A mennyei Jeruzsálem, a megdicsőült egyház hangulatát leíró bibliai szavak ráillenek az örvendező Szűzre. Mintha a Magnificat folytatása lennének: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és királysága, Fölkentjének uralma”. (Jel 12, 10) „Elérkezett a Bárány menyegzőjének napja”. (Jel 19, 7) „Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt és a tenger is megszűnt.” (Jel. 21, 1) A trón felől harsány hangot hallottam: „Nézd, ez Isten hajléka az emberek között!”

Fellini Nyolc és fél című filmjének egyik jelenetében egy lelki válságban lévő, élettől menekülő filmrendezőt látunk, aki odadobja magát a szent életű remete lábához és felkiált: Atyám, nincs értelme életemnek, boldogtalan vagyok. Az aggastyán felnéz a Bibliából és így válaszol: De hol van az megírva, fiam, hogy mindenáron boldognak kell lenned itt a földön? Valóban nincs megírva és mégis boldogok akarunk lenni. A boldogság utáni vágyat Isten írta emberi természetünkbe. A lélektan szerint a boldogságot nem lehet tudományosan meghatározni, és mégis ekörül forog minden. A lélektan éppúgy, mint a többi tudomány, az ember boldogulásán fáradozik.

Goethe Faustjának első része azt sugallja, hogy a boldogságot az érzéki örömök nyújtják. Faust azonban hamarosan rájön, hogy a pillanat elillanó gyönyöre valójában nem boldogítja az embert. A Faust második részében Goethe egyértelműen tanítja, hogy a boldogság lényege mások boldogításában rejlik. Mária élete is ezt igazolja; az ember akkor boldog, ha másokért él.

A görög mitológia szerint az emberek jókedve irigységre ingerelte az isteneket. Az istenek féltékenyek voltak az emberek örömeire. Ezzel szemben a Biblia Istene az öröm Istene. Krisztus azért jött, hogy evangéliumot, örömhírt hirdessen. Az Egyháznak, Krisztus menyasszonyának nem az a feladata, hogy folyton a bűnösöket ostorozza, bűntudatot sulykoljon az emberekbe, hanem hogy örömre hangoljon mindenkit. A bűnről beszélni kell, de csak azért, mert az a lelki öröm egyetlen akadálya. Jézus tudta, hogy keresztre feszítik, és az Írás tanúsága szerint mégis folyton felujjongott a Szentlélekben. A mi szenvedésünk messze eltörpül Jézus szenvedése mellett, és mégsem tudunk örvendezni. Eltúlozzuk az élet apró-cseprő kellemetlenségeit, a tűszúrást is keresztre feszítésként érzékeljük. Nyafogó emberekkel van tele a világ, hogy lehet velük jövőt építeni? Kezdjünk örülni már itt a földön, mert egy örökkévalóságon át ezt fogjuk tenni a mennyben! Örüljünk, mert az ünneplő egyház minden szent misében kézbesíti az eszkatalogikus bankettre szóló meghívót és megízlelteti velünk az új és örök szövetség borát. Örüljünk, mert lakoma vár bennünket Jézus, az isteni Bárány.

Az Isten-közelség öröme sugárzik a ferences atyák arcáról. A ferences barátot nemcsak csuhájáról, hanem a lényéből sugárzó örömről is fel lehet ismerni, ami Szent Ferenc atyánk legértékesebb hagyatéka. A Boldogasszony lábánál a szegény barátok hihetetlenül gazdagok és boldogok, mert beteljesedik rajtuk Jézus mondása: „Szívetek örül és örömötöket senki sem veszi el többé tőletek.” (Jn 16, 22) Szent Ferenc fiainak örök hálával tartozunk, mert a történelem viharaiban megmentették a katolikus hitet, a Mária-tiszteletet. Most nem hitünk, hanem életkedvünk, életigenlésünk került veszélybe. Ferences atyák, tanítsatok bennünket keresztény életművészetre, egyszerűségre, az evangélium derűjére. Áruljátok el titkotokat: hogyan tudnánk mi is olyan boldogok lenni, mint ti vagytok.

Csodálatos a magyar himnusz, de szomorkás, tragédiákra emlékeztet és könnyet csal a szemünkbe. Egészen más hangot üt meg a búcsús ének: „Nyíljon ki szívetekben az örömvirág...” Ha élni akarunk, tovább nem szomorkodhatunk. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, végre örülni kellene. Nekünk, magyaroknak különösképpen vigyáznunk kell, mert a sok tragédia miatt búra hajló nemzet vagyunk, pedig van okunk az örvendezésre: átvészeltük a történelem viharait, kibírtuk hazánk feldarabolásának traumáját. Elpusztíthatatlanok vagyunk! Az egyháznak szenteket adtunk, a harctereknek hősöket, a tudománynak Nobel-díjas tudósokat. Más nemzet ujjongana ilyen sikerek láttán. Csíksomlyón fohászkodjunk az örvendező Szűzhöz, hogy töltse meg szívünket az ég derűjével. Amint a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé változik, úgy mi, búsmagyarok, váljunk örvendező magyarokká, boldog keresztényekké! A Boldogságos Szűz megdicsőült asszony. Szenvedés és öröm – földi életünk tartozéka, de a megdicsőülés a hit ajándéka. Szent János látomásában Napba öltözött asszonyról beszél. József Attila Mama című verse megtévesztésig hasonló képet vetít elénk. A költő megdicsőült édesanyját látja a kéklő égen. Idézzük a gyönyörű vers néhány sorát: Már egy hete csak a mamára / gondolok mindig, meg-megállva. / Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen. // Nem nyafognék, de most már késő / most látom, milyen óriás ő, / szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében.

Jézus az Istent arámi nyelven Abbának szólította meg, ami magyarra apu szóval fordítható. Ha Jézus a mennyei Atyát apunak becézte, miért ne becézhetnénk magánimádságainkban mi is a Napba öltözött asszonyt anyunak, amint a költő is mamának becézte édesanyját. Szekularizált világunkban vallásosságunkból hiányzik a gyermeki odasimulás, az apu, az anyu melegsége. A mai életforma megnyomorítja lelkünket, elidegenedünk önmagunktól, Istentől, egymástól. Elesettségünket és feltörő vágyainkat ismét József Attila találó szavai ecsetelik: Nem emel föl már senki sem, belemerültem a sárba / Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.

Léleknélküli világunkban mi, keresztények is legtöbbször csak azért imádkozunk, mert ez az előírás, mert megszoktuk, mint a többi rutinmozzanatot. Parancsot teljesítünk, és észre sem vesszük, hogy imádkozni annyi, mint elmerülni a szeretet tengerében. Átölelni Istent, és Szent Ferenccel mondani: Istenem, én mindenem! A Mária-tisztelet színt, melegséget, bensőséget kölcsönöz vallásosságunknak. Az olvasó morzsolgatása és a litánia mondogatása közben megszabadulunk az értelem okoskodásától és rátalálunk a szív útjára, az Istenhez vezető rövid útra.

Már egy hete csak a mamára / gondolok mindig, meg-megállva – mondja a költő. Mi, katolikusok, nemcsak egy hete, hanem zsenge gyermekkortól a „mamára” gondolunk és követjük életünkön át égi édesanyánkat. Ő velünk és érettünk imádkozik, „most és halálunk óráján”. Életünk végén ugyanaz történik majd, ami világra jövetelünkkor: a halál kilép a tér és az idő méhéből, hogy megszülessünk másodszor és örökre az Isten országa számára. Akkor valóra válik Szent János jóslata: „Ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letörül szemünkről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt.” Ha a költő óriásnak látta édesanyját a kéklő égen, milyennek látjuk majd mi, Mária- tisztelők, a Mennyország királynőjét?
– * –

Az ige fényében a Boldogságos Szűz, a szenvedő asszony, az örvendező asszony és a megdicsőült asszony áll. A felvázolt sok gondolatnak egyetlen célja, hogy a hallgatóság lelkében megszülessék az egyetlen gondolat: a búcsús jófeltétel.

Odahaza csalódást okoz, ha búcsúfia nélkül állítunk be. Ugyanilyen könnyelműség Csíksomlyóról búcsús jó elhatározás nélkül távozni.

A költő így fogalmaz: Egy gondolat bánt engemet. Az igehirdető éppen fordítva: egy gondolat boldogít téged, búcsús keresztény, egy új elhatározás állít rá téged az Istenhez vezető útra. A búcsú nem kirándulás, hanem lelkünk megmentésének, üdvösségének hathatós eszköze. Az egy zarándok elhatározása valójában több százezer elhatározásába fonódik bele. Tőlünk, búcsúról hazatérő zarándokoktól is függ mindenképpen a keresztény magyar haza megújítása.

Csíksomlyón, a Székelyföld szívében vagyunk, ezért végezetül gondoljunk a Székely Himnusz szövegére: Ki tudja, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen. Ezzel a szöveggel a teológia alig tud mit kezdeni. Ez nem keresztény szöveg. És nekünk, székelyeknek, magyaroknak azért szép, mert kereszténységünk előtti gondolkodásunkra emlékeztet. Nem a himnusz szép szövegét kell megváltoztatni, hanem szemléletünket, életünket. A himnusz azt sejteti, hogy az ismeretlenség homályából tűntünk fel és a végzet szakadékába zuhantunk. Valójában nem így van, mert megkeresztelkedésünktől fogva a végzet gondviseléssé változott. A megtett és az előttünk álló út göröngyös ugyan, de az éj nem annyira sötét, hogy ne tudnánk tájékozódni. Csaba királyfi csillagösvényén feltűnik a nagy jel, az egykor szenvedő, azóta örvendező és megdicsőült Szűz. A göröngyös úton botorkálunk, elesünk, de felkelünk, tovább megyünk, mert az út végén vár ránk régi édesanyánk.

Már csak az maradt hátra, hogy a himnusz zárószavait gondolatban kiegészítsük. Nem elég azt énekelni: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk. A Csíksomlyói Szűzanyának nemcsak a Székelyföld, Erdély, hanem az egész Kárpát-medence számára üzenete van. Azért fohászkodjunk szívből: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Csángóvidéket, Magyarországot, Kárpátalját, Őrvidéket, Felvidéket, Vajdaságot, ne hagyd elveszni a nagyvilágban szétszóródott magyarjainkat, Istenünk! Czirják Árpád

Elhangzott Csíksomlyón, 1999 május 22-én