Tőzegtűz

"Az igazságot ismételni kell,
mert a hamisságot folyton
szajkózzák!"
(Goethe)

Igen, a huszadik század két nagy világégése, bár másokra is kihatott, elsősorban mégis az egykultúrájú fehér faj belügye volt – míg a most formálódó világméretű szembenállás két faj (a sárga és a fehér) évezredek óta elkülönült kultúrköre között feszül. Ennek megfelelően keletkezhetnek új robbanásveszélyes gócok, megmarad azonban a cionizmus által e század elején előidézett közel-keleti, valamint az immár többévszázados közép- európai.

Mindkettő a fehér fajon belüli, sőt a zsidók és arabok esetén még közeli rokon is, egyre jellegzetesebb azonban, hogy két kultúra ütközik össze bennük. Az arab-zsidó ellentétben az iszlám és a zsidó törzsi kultúra – mely utóbbi az európai kereszténység sajátos „mostohaapja”. A jelen balkáni összeütközéseknél pedig új jelenség (vagy csak most figyeltünk föl rá), hogy szintén két vallás, két kultúrkör áll szemben egymással. Hiszen mind a bosnyákok, mind az albánok mohamedánok, s mindkettőt az iszlám világ segítette és segíti fegyverrel.

Hanem a középeurópai ütközés sokkal régebbi, szélesebb körű és mélyebb gyökerű, mint gondolnánk, mert voltaképpen az ún. Óvilág (Eurázsia) keletének és nyugatának mérkőző terepe, ütköző pontja. Ez az ütközés valamikor a múlt évezred közepén a judeo-kereszténység bizánci és római rítusának ellentétébe öltözött, valójában azonban az eurázsiai ősműveltség és az újabb keletű európai kultúrkör ellentétéről van szó.

Az ősműveltségnek Európában már szinte csak régészeti tárgyai vannak, illetve olyan néptöredékek, mint pl. a szicíliai székelyek (szikuliak), a provenszálok, baszkok, katalánok, írek, valamint egyes kaukázusi népek. Szinte a felismerhetetlenségig beolvadtak, átalakultak a szarmaták a nagy orosz síkságon, a szkíták Ukrajna végtelen mezőin, az etruszkok az északolasz térségben, a gótok a délnémet, valamint az ún. vízi hunok az északnémet vidékeken, Németalföldön és Skandináviában.

Leigázták, beolvasztották őket az ógörögökkel, ólatinokkal kezdődő, majd az ún. indogermánokkal folytatódó újeurópai népek. Annyira, hogy Atilla felszabadítási és egyesítési kísérlete már nem sikerülhetett. Árpád pedig már csak a Kárpát-medence ősi műveltségének megtartására vállalkozhatott, ám ez is kudarcba fulladt a Gonosz uralmát kiteljesítő Kali Juga sötét korában.

Mindenesetre, ennek köszönhető, hogy mi, valahai szarmatákból, szkítákból, hunokból, székelyekből, avarokból, kunokból, s ki tudja, még hányfajta ősi rokon népből sajátos arculatot mutató, olyan egységes magyar nemzetté formálódtunk, melyben még közvetlenül mutatható ki az ősi származás.

Ázsia végtelen terein is retteneteset rombolt a Sátán. Ott is legyőzetett az ősműveltség, az ősi hitvilág. Ott is új, hamis értelmezésekkel telítődtek az isteni törvények és az emberi magatartási szabályok:

A zsidó törzsi vallással közvetlenül érintkező Iszlám, mely véres harcokban született s elterjedését a kard erejére alapozták. Legmesszebbre távolodott talán az ősi hitvilágtól a hinduizmus, melynek filozófiájában ugyan sok az értékes és nemes vonás, de társadalmi gyakorlatában az emberek nagy részét születésénél fogva sorolják be rabszolgának, kivetettnek, érinthetetlennek.

Sokkal lágyabb, emberibb a szkíta herceg által alapított budaizmus, mely nem beszél alsóbb és fölsőbb társadalmi osztályokról, elveti az erőszakot, s mindenki számára lehetőnek tartja a tökéletesülést, attól függően, hogy ki mennyire gyakorolta az irgalmat, mennyire vetette meg az evilági hiúságokat s milyen fokot ért el önmaga nemesítésében.

Külön figyelmet érdemel, hogy a budaizmus válfajai közül azok a legemberségesebbek (pl. tibeti lámaizmus, japán Zen), melyek a legtöbbet őrizték meg az ősi hitből, vagyis a régi eurázsiai műveltség bölcseletéből és gyakorlatából. (Lásd támpontnak Platón közlését az ún. Aranykorról, vagy Zaratuszra és Mani tanait.)

Valószínűleg az európai, illetve, ma már inkább euramerikai judeo-kereszténység őrzött meg a legkevesebbet. Meghagytak ugyan némely hitbéli és erkölcsi parancsokat (lásd Mózes kőtábláit), és a szent Bibliában a jézusi Jó Hírnek (Evangélium) is szorítottak némi helyet, távlatban azonban éppen e sovány maradványok ellenkezője történt, szinte mindenben.

A folyamatot csak a Hunnia szerzői is kimerítően elemezték, itt csupán a napjainkban kibontakozó végkifejletre utalunk: Az emberi társadalom alapja, a család, szétverve, a megtartó nemzeti közösségek atomjaikra bontva, az örök erkölcsi értékek kigúnyolva, megtagadva. Önzés, hitetlenség, cinizmus szerte az euroamerikai civilizácóban. Sőt, a pénz démoni hatalma napjainkra a többi műveltségi kör társadalmait is jócskán kikezdte.

Legsúlyosabb jelenség a hitetlenség. Ez egyetlen más világvallás területén sem jelent meg, s ha újabban ott is terjed, az az euramerikai civilizáció behatása.

A cinikus eszmétlenség és eszménytelenség emberi mivoltunktól foszt meg bennünket, hiszen vegetálni az állat is tud. Sőt, az állat, fű, fa, virág, a legkisebb féreg is betartja az Egyetemes Törvényeket, azokhoz alkalmazkodik. Az európai újkor istentagadó elmélete és hedonisztikus gyakorlata viszont pontosan azokkal fordul szembe.

Milyen mélyre kellett süllyednie az újkori európai gondolkodásnak ahhoz, hogy filozófiai tételei szinte kivétel nélkül hamisak, értéktelenek, de legalábbis fölöslegesek, míg „nagy” gyakorlati találmányai sorra károsak, pusztítóak, embert nyomorítóak!

Az értelem leromlásának apró, de igen jellemző mutatója, hogy időszámításunk harmadik évezredét 2000 január elsejétől számítják, noha teljesen nyilvánvaló, hogy ha pl. valakinek 2000 dollár jár, akkor nem elégszik meg 1999-cel.

A butaság legbiztosabb mutatója a gőg. És a gőgös európai valamikor az ún. felvilágosodás hajnalán elkezdett kutakodni Isten után: hol van, hogyan van, milyen? S mert az anyagelvűségbe beszorult „tudósok” akárhová néznek, nyúlnak, csak anyagot és energiát találnak, a lepusztult értelmű filozófusok eljutnak odáig, hogy Isten nincs is!

És ha nincs, akkor az ember fölött nem uralkodik senki és semmi, ő a Föld ura, azt tesz rajta, vele, amit csak akar.

Nem tudja, nem érti, hogy az Egyetemes Szellem létének egy bizonyítéka éppen az ésszel és a lélekkel megáldott ember. De mert ez utóbbit elvetette, s csupán a rációra alapoz, de arra is csak akkor, ha hasznot hoz, ezért többé nem találja léte értelmét, s nekilát szétverni földet s eget, élőt és élettelent – miközben azt hiszi, hogy ő az alkotó, teremtő isten a Földön!... Leírni is borzongató, pedig korunk leggyilkosabb filozófiája, az ún. globalizáció ezt már nyíltan hirdeti, s tömegeket toboroz – lásd példának a Hit Gyülekezeteit.

Kitűnően elemzi ezt a folyamatot a pápa 1998 októberi enciklikája, a Hit és Ész, azonban nem nyúl le a gyökerekig. Nem mutat rá, hogy a gőg, a kiválasztottság, a Föld feletti uralom, más népek kiirtásának joga, sőt, parancsa, a Bibliába Ószövetség néven bevett Tórából származik – amit valószínűleg sohasem ismer meg az emberiség, ha a judaizált egyház nem kanonizálja...

Eljátszhatnánk a gondolattal, hogy a zsidók viszonzásul miért nem vették be a mi Evangéliumunkat? Tekintve azonban a teljesen elütő szellemiséget, valamint az óriásai „méretkülönbséget” (egy világvallás, szemben egy apró törzsi religióval), ez olyan hamis okoskodás lenne, mely annyira jellemző elbutult korunkra.

Például a pusztítás álságos filozófiája: Az állat megeszi a növényeket, az ember az állatot. Viszont ez utóbbiak trágyája, sőt, teteme is a növényeket táplálja... Ez természeti törvény valóban: az élet körforgása, sőt, egyensúlyban tartása. Ám ezen alapozódnak azon filozófiai következtetések, melyek szerint a lét alaptörvénye, hogy az erősebb elpusztítja a gyöngébbet, sőt, hogy az ember embernek farkasa.

Jézus urunk viszont azt mondja, ugye, hogy „Aki kardot ránt, kard által vész el.”

Ez azon elméletek közé tartozik, miket egyre tehetetlenebb modern filozófiáink nem tudnak föloldani. De nem is lehet, amíg egynemű, összevethető tézis-antitézisként kezelik. Az almát és a körtét nem lehet szintézisbe hozni.

Az egyik a lét fönntartásának egyik alapformája itt e Földön – a másik pedig a legendás Aranykorból kiesett, elvadult ember önkényes, pusztító cselekvése a jelen barbár Vaskorban.

Az állat csak annyit pusztít, amennyivel az éhét elveri – korunk emberségből kivetkőzött embere viszont már az evést is falánkságig „fejlesztette”.

De különösen a pusztítás minden nemét.

Öl a hatalomért, pusztít valamely terület birtoklásáért, gyilkol bosszúból, pénzért, de bizony kedvtelésből is. Öl akarva, akaratlan, okkal és ok nélkül – és éppen a gyilkolás módjai, a pusztítás eszközei azok, mikben a legnagyobb találékonyságra, fölfedezésekre tett szert az utóbbi évezredekben.

Ám e ponton újabb ellentmondásra találunk: Az erőszakot, gyilkosságot, a pusztítás minden fajtáját elítéljük – de szabad-e ölni önvédelemből? Vagy a Jó és Igaz megvédése érdekében? Amikor egy békés, munkás közösségre fegyverrel támadnak, hogy igába hajtsák? Hogy szóval, van-e igazságos háború?

A kérdések álságosaknak, mert a véleményt befolyásolóknak tűnnek, különösen, ha napjainkra nevesítjük: Joguk van-e a palesztinoknak vagy a koszovói albánoknak fegyverrel védekezni az életükre törők ellen?

A válasz csakis igen lehet, különösen a fentebb idézett krisztusi mondás tükrében. Ti., aki kardot ránt, az támad, az kezdi a harcot – és a megtámadott jogosan, mert önvédelemből fog fegyvert.

Ez egyértelmű – vagy csak annak látszik? Hiszen el tudunk-e képzelni olyan ábrázolást, melyen Jézus, Buda, Mani vagy Zaratusztra karddal van övezve? Képtelenség. Ezek az Égi Küldöttek nem a fegyverek erejére, hanem a jóságra, a szeretetre alapoztak.

A megoldást tehát, ha gyarló emberi ésszel egyáltalán lehetséges, máshol kell keresni.

Térjünk vissza Atillához. Az ősi műveltséget, hitet s az ezeket hordozó népeket jött megmenteni az újeurópai műveletlen, fejletlen, barbár népek igájából. De miért ezek győztek? Hiszen három, négyezer évvel ezelőtt még az ó-eurázsiai népek voltak nagyon nagy többségben s a vad környezetnél mérhetetlenül fejlettebbek, mind szellemiekben, mind anyagiakban – vagyis fegyverzetben is.

Miért vesztettek tehát állandóan, s végül miért jutottak rabságra, szolgaságra? Mert elanyagiasodtak. Fényűztek, kincseket gyűjtöttek, palotákat építettek, kereskedtek, spekuláltak. Azaz elpuhultak testileg, eltompultak szellemileg, vagyis jócskán elhagyták az isteni törvényeket s erkölcsi előírásokat.

Alkalmatlanokká váltak az igaz hit és tudás hordozására.

Vegyük példának a rovásírást használó s ragozó nyelvet beszélő minoszi kultúrát, vagy Tróját, illetve Egyiptomot és Sumériát visszafelé az időben.

Vagy vegyük Atillát. Tudjuk, fakupából ivott, fatányérból evett s egyszerűen öltözködött. De körülötte a hun főurak s a csatlakozott népek királyai aranytányérból ettek, ezüstkupából ittak, s ruhájuk rakva volt ékszerekkel. – Azt pedig a szintén ősműveltséget hordozó és védő avarokról tudjuk, hogy a győző frankok alig bírták elhordani a földvárakban felhalmozott kincseket.

Vagyis ezek a rokon népek elvesztették az összhangot az Egyetemes Szellemmel, értelmük eltompult, ítélőképességük megromlott, s a Gonosz martalékai lettek egy gonosz korban.

Vegyük az árpádi honvisszafoglalók esetét: Az ősiség, az itteni szkíta, hun, avar elődök védelmében jöttek be, de évszázad múltán kénytelenek voltak meghódolni az újeurópai barbár berendezkedésnek, lásd az urak és szolgák viszonyára épített feudalizmust, ami nálunk addig ismeretlen volt. Fölvették a judaizmussal rontott európai rítust, és tovább süllyedtek a Sötétség korának minden gyarlóságába: az anyagiasság, a birtoklási vágy, az önzés és az ebből következő széthúzás – meg amit még akarsz a Pázmány-formulázta Hét Főbűnből.

És bajaink, testvérharcaink a kényszerű relígió-váltásból adódtak az első időkben, de talán még a tatárok elleni bénultságunk is 1241-ben – hanem Mohács s a rákövetkező török és Habsburg elnyomás már mindenképpen az általános züllésnek köszönhető. Mert hiszen akkor már négymillióan voltunk magyarok, a legnagyobb lélekszámú egységes államot alkotó nemzet Európában, a legfejlettebb gazdasággal. Vagyis játszva legyőzhettük volna Mohácsnál a törököt, akárhányszor elnáspángolhattuk volna a bécsi őrgrófot, ha 1526-ra le nem teper bennünket a fizikai elkényelmesedés, az érzelmi eltompulás, az értelmi sivárság.

Ehhez vegyünk még egy gondolatsort: II. Endrével szemben a nemesség eléri s az Aranybullában le is szögezik, hogy csak védekező háborúban kötelesek részt venni. És ez, ugye, mindenképpen igazságos: a hazát megvédeni, de hódító háborúkat nem indítani! Igen ám, de ezek után a királyok zsoldosokat fogadtak külhoni hadjárataikhoz, ami fokozatosan oda vezetett, hogy az elkényelmesedő nemesség már egyáltalán nem akart fegyvert fogni. Annyira, hogy Mátyásnak szinte már csak idegen zsoldosai voltak (a Fekete Sereg), s mikor azok a király halála után dúlva-fúlva-rabolva kivonultak az országból, akkor a nemesség a ránk támadó török ellen sem fogott fegyvert – illetve, mint tudjuk, a hadbaállók is egymásra mutogattak.

Megújulásra volt szükség (akkor is). És el is érkezett. Feltámadt a nemzeti lélek:

Dokumentumokból tudjuk, hogy Mátyás idején az országban még nagy pogány „foltok” vannak. S milyen érdekes, hogy először e vidékek népessége hódolt meg a Reformáció lutheri majd kálvini ágának – de szinte az egész nemzet, s oly gyorsasággal, hogy Pázmány születésekor (1570) már legkevesebb 80% reformata – és a nagy többség a radikálisabb, egyúttal puritánabb kálvini ágon.

Maga Pázmány is református családban született. S ez az Európában példa nélküli áttérés értékelhető úgy, hogy a magyarság még fél évezred után sem érezte jól magát katolikus bőrében. Ezért tért át a Mohács utáni tragikus évtizedekben, s csinált a meglehetősen kozmopolita kálvini rítusból érzelmekkel, hittel, nemzeti szellemmel töltött, önként vállalt, büszkén megvallott magyar vallást.

Talán azóta sem voltunk ilymértékben egyhitűek, egyakaratúak, cselekvésben egységesek (lásd: bajban fog össze a magyar), s ilyen huzamos ideig, ti., kb. a XVIII. század közepéig. Mert akkor már a többség újra katolikus – a magyarországi részeken. A különválasztott és szultáni fennhatóság alá került Erdélyben soha, legfeljebb a főnemesség körében. Sőt, Erdélyben születik meg a kálvinizmusnál is radikálisabb (és magyarabb) hit, az unitárius vallás.

Mindez alulról jövő, önkéntes vállalásként – míg viszont az ellenreformáció bottal és börtönnel, gályarabsággal és nyakazással, vagyonelkobzással, templomrombolással, sortüzekkel, tűzvészekkel hódított.

S talán ezzel tört meg a nemzet egysége – hozzászámítva persze, hogy a három (időnként négy) felé szakított ország idegen (török és Habsburg) uralom alá került.

Mindenesetre tény, hogy ezután a magyarságnak már csak egy nagy, a többség cselekvő lelki egységén alapuló olyan megmozdulása van, mely hosszabb időn át nyilvánítja akaratát: a Rákóczi-szabadságharc.

S ezután alakul ki, válik általánossá a ránk mindig annyira jellemző védekező ellenállás (passzív rezisztencia). És ha ezzel, ebben eredményesek voltunk, az szerintem elsősorban annak köszönhető, hogy a római rítus fölvétele után is – akárcsak pl. a japánok – sokmindent megőriztünk ősi hitünkből. S hogy ezeket az elemeket a reformációval sikerült megújítani, megerősíteni.

Megőriztük nyelvünket, művészetünket, lelki alkatunkat, nemzeti tudatunkat: magyarságunkat.

Hanem, veszteségeink is óriásiak. A Mátyás király korabeli négy millióról kétszáz év alatt (Erdéllyel együtt) mintegy két millióra csökkentünk – miközben Európa más népei megduplázták vagy megtriplázták lélekszámukat. Elvesztettük származási tudatunkat s ezzel együtt azt, hogy nekünk történelmi küldetésünk van – de ami a legsúlyosabb, elvesztettük a győzelembe vetett hitet.

Máig őrzünk ősi elemeket: nemeslelkűség (=tolerancia), becsületesség, segítőkészség, sajátos észjárás, nyíltság (naivitás), alkotóképesség (kreativitás), bátorság – ám a XIX. századra borúlátóak lettünk. Kialakult a „sírva vigad a magyar” meg a „ha még egyszer azt üzeni” érzelmi, lelki vonás.

S ez okolja szalmaláng természetünket, melyet már a nagy Széchenyi is ostorozott; a meghatározás is tőle származik.

Tény, hogy a Rákóczi-szabadságharc után két nagy forradalmi megmozdulásunk van: 1848–49 és 1956. Mindkettő világraszóló, sőt, a világtörténelmet befolyásoló – de mindkettő hirtelen lobban föl és lángjai nagy hőt kifejtve magasra csapnak, ám hamar lelappad, kihuny.

Történelmi léptékkel mérve ilyen a 48–49-es szabadságharc – de sokkal jellemzőbb 56, mely (a fegyveres harcokat tekintve) csupán négy-öt hétig tart.

Október 23-án pillanatok alatt tör felszínre a nemzeti lélek. És senki sem számítgatja, hogy hány hadosztály támad bennünket. Huszonnyolcadikán mámorosan ünnepelünk s úgy érezzük, a Szovjet egész hadseregét le tudnánk győzni. November 4-én hajnalban, a hitszegő második támadás első perceiben viszont hirtelen ránk szakad a reménytelenség: minden hiába!

És még harcolunk, mert a becsület úgy kívánja, de már nem bízunk a győzelemhez.

A Nyugat, értvén alatta a nagypolitikát, talán még hálás is volt a Szovjetuniónak, hogy olyan gyorsan végzett. Tudniillik, hogy többé nincs mibe beavatkozni – de soha nem vette számításba, hogy a gyors győzelem voltaképpen nem az elnyomók katonai akcióinak, hanem a mi hirtelen kihunyt önbizalmunknak köszönhető.

De nem vettük számításba mi sem, sohasem. Nevezetesen azt, hogy ha november 4-e után a fegyveres ellenállás újra oly rohamosan terjed, mint az október 23-át követő napokban, s állhatatos marad, akkor győzhettünk volna. Mert egyrészt a Nyugat nem halogathatta volna végletekig a beavatkozást, másrészt a Szovjet sem vállalt volna egy elhúzódó terrorhadjáratot.

Ellent lehet vetni, hogy ez mennyi vérbe és rombolásba került volna. Bizonnyal sokba – de meggyőződésem, hogy sokkal kevesebbe, mint amennyibe a Kádár-uralom került. Hiszen ezrével ölték a hazafiakat, tízezrével deportálták, internálták, börtönözték – és százezrek menekültek ki külföldre, azaz, vesztek el utódaikban a nemzet számára. És akkor az anyaméhekből kikapart több millió életet még nem is számítottuk. De még nagyobbat vesztettünk a gazdaságban, hiszen a kommunizmus évtizedeiben süllyedtünk le a világ élvonalából a fejletlenebb afrikai országok szintjére. (Lásd: 1939-ben a világ első húsz gazdaságilag fejlett országa közé tartozunk, míg a nyolcvanas évek végén valahol a századik körül vagyunk.)

Továbbmenve, a nyugati beavatkozáson nem kell föltétlenül nyílt fegyveres harcot érteni. Segíthetett volna illegális hadfelszerelés- és élelmiszerszállítmányokkal. Átengedhette volna (mint ahogy nem engedte) a határokon a hazainduló, harcedzett magyar férfiak tízezreit. Óriási politikai, de főleg gazdasági nyomást gyakorolhatott volna Moszkvára. (Hiszen a Szovjetunió gazdasága sohasem volt önálló: léte első pillanatától az internacionalista nagytőke segítette – lásd pl. Armand Hammer Moszkva-járásait.) És engedhetett volna Szueznél, cserébe azért, hogy Magyarország legalább egy finn mintájú fél-függetlenséget nyerjen.

És meghátrált volna a Szovjet. Mert a forradalmat azért fojtotta vérbe oly gyorsan, nehogy átterjedjen a többi hódoltatott országra, sőt esetleg saját tagországaira, egy elhúzódó fegyveres konfliktus esetén viszont már azért engedett volna, nehogy az legyen ragadós.

Hanem, a terroruralmak örök balszerencséjére, akadt egy más módszer, fegyverek nélkül: Hosszú és kitartó védekező ellenállásba kezdtünk – s kezdett a többi hódoltatott európai nemzet is. Sőt, ugyanezt csinálták a Szovjetunió népei, magukat az oroszokat is beleértve.

A magyar ötvenhat nyilvánvalóvá, közérthetővé tette, hogy az úgynevezett felvilágosodásból kinövő marxista-leninista maszlagokból semmi sem igaz, hogy a „létező szocializmus” és a „megvalósult kommunizmus” nem más, mint nyomor, züllés, elnyomás, embertelenség; a csehszlovák 68 és a lengyel erőfeszítések kudarcai bebizonyították, hogy a kommunizmus ideológiáját és gyakorlatát semmilyen reformmal sem lehet emberarcúvá tenni – maradt hát egyetlen eszközül a mindent behálózó bomlasztás, a passzív rezisztencia. S talán nem tévedés és nem hivalkodás, hogy ehhez mi, magyarok adtuk a legbővebb példatárat.

Tudatosan? Tudatlanul? – Mindkét módon.

Mert amikor a szalmaláng kihuny, a lelkekben, mint tőzegtűz a mélyben, tovább izzik a parázs.

(Innen folytatjuk.)

Kunszabó Ferenc