A Második Keresztes Hadjárat küszöbén, a vallásos buzgalmak ezen új hajnalán, amikor is a keresztény országokban megkezdődött az első égbenyúló katedrálisok építése, pontosabban avval egy időben megkezdődött a bűnvádak korszaka is. Az elszörnyülködtető vádak lényege a legtöbb esetben az volt, hogy a Talmudot követő ortodox zsidók egyes helyeken a „Passover” idejére sütött élesztő nélküli kenyérbe (pászkába) fiatal keresztények vérét keverik, melyet szigorú rituális szertartásoknak megfelelő módon megölt fiataloktól szereztek. Később, keresztül-kasul egész Európán, egyéb vádakat is emeltek a zsidóság ellen, mint például a keresztény vallásos szimbólumok rituális meggyalázását, kutak megmérgezését, udvarházak felgyújtását stb.

Kétségtelen, hogy az emberáldozat szokásban volt különböző korokban, különböző helyeken és időpontokban. Az ezzel járó szertartások általában szerves részei voltak egy adott nép vallásos és kulturális életének, azokat nyíltan gyakorolták, sőt, többnyire a nép előtt és annak aktív részvételével zajlottak le. Céljuk általában valamelyik haragvó istenük kiengesztelése volt, amiben egyéni haragnak, vagy az áldozattal szembeni bosszúvágynak semmi szerepe nem volt. Indiában például még nem is olyan régen szokásban volt az özvegyet meghalt férjével együtt elégetni. Haragnak, gyűlöletnek, vagy bosszúnak ezekben a szertartásokban nyoma sem volt. Ugyanakkor olyan vallásos szervezet is létezett hosszú évszázadokon keresztül Indiában, mely Káli istennő szolgálatában a legtitokzatosabb körülmények között gyilkolt és rabolt. Az érdekessége ezen két példának az, hogy a vallásos, békét szerető hindu egyben fanatikus Káli imádó is lehetett, tehát a nyíltan gyakorolt emberáldozatot összeegyeztethetőnek találta a legtitkosabb, egyben legsötétebb gyilkosságok elkövetésével. Mi több, számos Káli imádó (Thug) a 19-ik század elején az angol gyarmati bíróságok előtt tagadás helyett teológiailag próbálta bizonyítani, hogy a két vallás, a hinduizmus és a kalizmus, tulajdonképpen két egymást kiegészítő vallási felfogás.

A zsidósággal szemben felhozott vérvádakra jellemző, hogy azokat nem helyi túlkapásoknak, vagy egyes fanatikus téves elhajlásainak tulajdonították, hanem azokat a zsidóságra, mint homogén közösségre vonatkoztatták. A nép között hosszú időn keresztül az a hiedelem terjedt el, hogy a zsidók a rituális gyilkosságokat titokzatos felettesek titkos utasítására és a keresztények elleni mélységes gyűlölettől indíttatva követték el. A zsidóságot tehát egyetemlegesen vádolták olyan vádakkal, melyek bizonyos korszakokban és egészen más kulturális környezetben csupán egy fanatikus kisebbségre lehettek jellemzőek. Ezen egyetemes vádakat évszázadok folyamán sokan dogmai alapon is megpróbálták igazolni, több-kevesebb sikerrel. Függetlenül azonban a dogmai alapon való érvelés sikerétől, az bizonyosnak látszik, hogy az egész Európára kiterjedő és több évszázadot felölelő bűnperek nem lehettek teljesen alaptalanok. Ez teljesen kizárt, különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy igen gyakran az uralkodók, a főpapok és különböző hatóságok is a zsidóság mellett, nem pedig ellenük foglaltak állást. Egyszerűen a zsidók védelmezői a lenyűgöző erejű bizonyítékok ellen sok esetben nem tudtak harcolni, s így a súlyos bírói ítéleteket nem tudták megakadályozni.

Nyilvánvaló, hogy a tisztán dogmai alapokra helyezett bizonyítás sohasem lehet teljesen egyértelmű és mindenki számára döntő érvényességű. A megítélés ebben az esetben teljesen egyéni, tehát nagymértékben függ a személy egyéni beállítottságától. Különösen nehéz a dogmai bizonyítás a Talmud esetében, főleg a Haggadával kapcsolatosan, mely csupán egyvelege az elbeszéléseknek, példázatoknak, gyógyítási módszereknek stb., de nincsen dogmatikus jelentősége, s ahol nagyon sokszor pontosan az ellenkezője is előfordul valamelyik kitételnek valahol másutt a szövegben. A történész szerepe itt tehát az, hogy az ismert eseményeket legjobb tudása szerint elfogulatlanul adja elő, ne próbálja meg általánosítani a helyi eseményeket és bízza az olvasóra annak megítélését, hogy mennyit hisz el a vádakból.

A hiba, melyet ezen a téren a történészek egy része valószínűleg tudatosan követett el, az, hogy képtelenek voltak, vagy nem is akarták megkülönböztetni a helyileg – esetleg kisebb csoport által szektáriánus fanatizmusból elkövetett – bűnöket az egész középkori zsidóságra vonatkoztatott kollektív vádakkal. Ez a magyarázata annak, hogy az erre vonatkozó irodalom jelentős részében a vádaknak vagy totális tagadásával, vagy kritika nélküli elfogadásával találkozunk. Ezen tanulmány megpróbálja mindkét végletet elkerülni.

Amint azt az előző fejezetben már említettük, a rituális gyilkosságok első feljegyzett esete az angol Norwich városban 1144-ben történt. Nagypéntek napján a város közelében fekvő erdőben egy William nevű fiatal iparostanonc fiú holttestét találták meg. Azonnal elterjedt a hír, hogy a gyilkosságot a zsidók követték el a Megváltó halálának és feltámadásának megcsúfolása érdekében. A vádlók azt állították, hogy a gyilkosság jó előre ki lett tervezve, mégpedig az angliai rabbik által, akik Narbonneban valamivel korábban gyűlést tartottak és Norwichot jelölték ki az elkövetendő gyilkosság színhelyéül. A vádat egy zsidó származású, keresztény hitre áttért szerzetes, Theobald of Cambridge indította el, aki részleteiben leírta a gyilkosság indító okait, valamint annak elkövetésének részleteit. (Érdemes ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a fenti esetet követően évszázadokig a kikeresztelkedett zsidók voltak azok, akik a rituális gyilkosságok leggyakoribb, talmudi alapokra helyezett magyarázói voltak.) A halál okának megállapítására végzett hullavizsgálatok Theobaldot igazolták.

A város lakossága a hírek hatása alatt fellázadt és a helyi zsidókon akart bosszút állani. A városi hatóságok eleinte nem hittek ezekben a rémhírekben, s a megyei rendőrfőnök megpróbálta a zsidókat a nép haragja elől megvédelmezni. Ez azonban nem volt teljesen sikeres. A felizgatott nép a város egyik zsidó vezetőjét megölte. Egyes történetírók szerint a gyilkosságot egy elszegényedett lovag követte el, aki a megölt zsidó férfinak jelentős összeggel tartozott. Bármi legyen is az igazság, a tény az, hogy a fiatal William megölése nyomán egy helyi kultusz keletkezett, mely évszázadokon keresztül tartott, s mely a zarándokok tömegeit vonzotta Norwichba Európa minden tájáról, s végül is a megölt ifjú szentté avatásában kulminált.

Néhány évvel későbben, 1147-ben Németországban, Würzburgban történt a következő eset, mely sok tekintetben hasonlított az előbb leírt angliai esethez. Ebben az időben indult el a Második Keresztes Háború, s a vándor hitszónokok Európa-szerte ismét erőteljes vallásos agitációt folytattak. Amikor Húsvét táján a Main folyóból egy fiatal keresztény fiú holttestét fogták ki, akin a gyilkosság kétségtelen jeleit találták, azonnal a város zsidóságát vádolták meg a gyilkossággal. Számosat közülük elfogtak és meglincseltek, de az ügy ezzel többé-kevésbé le is zárult. Három évvel későbben, 1150-ben a fenti gyilkosságnak egy misztikummal terhelt változata látott Cologneban (a mai Kölnben) napvilágot, mely a vallásos nép érzelmeit nagymértékben felzaklatta, főleg mivel a történet a gyilkossággal kapcsolatban több, a metafizika területére illő jelenséget dobott be a köztudatba. A monda szerint Húsvét napján egy kikeresztelkedett zsidó fia a templomba ment, hogy magához vegye az Úr testét. Miután az ostyát szájába vette, gyorsan hazafelé indult. Útközben rémület fogta el, egy gödröt ásott a földbe és abba beletemette az ostyát. Éppen mikor az ostyát elásta, arra jött egy pap, aki észrevette, kiásta a gödröt és abban egy halott gyermek testét találta az ostya helyett.

Hasonló történetről számol be Josef Ha-Cohen 16-ik századbeli zsidó történész. Leírása szerint IV. Henrik német császár uralkodása idején tíz „gonosz” ember azzal vádolt egy francia zsidót, hogy az a szent ostyát egy olajjal és vízzel telt üstben megfőzte és amíg ők ezt figyelték, egy gyermek holtteste tűnt elő a katlanból. Amikor a szentségtörőt megpróbálták, elmenekült. A bíróságok ekkor elrendelték a vádlott elfogatását és kivallatását, de az semmit sem vallott be. Ekkor, Ha-Cohen leírása szerint, a vádlott feleségét és fiait is elfogták és kivallatták, akik mindent bevallottak. A vádlottat Talmuddal a kezében máglyán elégették, felesége és gyermekei pedig áttértek a keresztény hitre. (1)

A baj evvel a történettel az, hogy kb. 500 évvel az állítólagos esemény után íródott, írója korabeli forrásra nem utal, s pontosan arra az időszakra helyezi a történetet, melynek zsidó-üldözéseiről számos nem-zsidó történetíró részletesen beszámolt anélkül, hogy erre az esetre még utalást is tett volna. Tudni kell azonban, hogy a sokszáz hasonló bűnvádi eljárás közül nagyon sok nem lett korabeli krónikások által feljegyezve, azonban irattári nyomai maradtak. Így tehát ezt az epizódot nem lehet sem mint ténylegesen bizonyítottat, sem pedig mint valótlan esetet elfogadni, s főleg azért foglaltuk a leírt esetek közé, mivel a bűnvádak korszakának legelején történt, a szerzője zsidó származású, tehát azt mutatja, hogy a rituális gyilkosságok vádja, valamint az azokkal kapcsolatos atrocitások részletezése esetenként maguktól a zsidóktól indulhatott el.

Felmerül azonban néhány olyan kérdés, főleg a würzburgi történettel kapcsolatban, melyre érdemes kitérni. Először is, hogyan és kiktől indult el ez a misztikus történet? Az kétségtelen, hogy az ostyákból sem élő, sem pedig halott gyermek nem kelhetett életre. A két vádat, a gyermek-gyilkosságot és a keresztényi szentségek meggyalázását, a korabeli krónikások nyilvánvalóan avval a szándékkal kapcsolták össze, hogy ezáltal a ténylegesen megtörtént gyermekgyilkosságot a keresztény hívők szemében egybekössék a szentségek csodatévő erejébe vetett hittel. De mivel a mai ember számára csodák nem léteznek, a két vádat szét kell választanunk és el kell dönteni, melyik vádnak lehetett tényleges alapja, s melyik rész lett később hozzáadva. A valószínűség ebben az esetben az, hogy a zsidó fiú nem egy ostyát, hanem egy halott gyermeket ásott el akkor, amikor a pap tetten érte.

A Ha-Cohen által leírt és valószínűleg mendemondákra alapozott kegyeletgyalázás teljesen hasonló eset. Itt is, legalábbis a zsidó író szerint, egy keresztény gyermek holttestét találták egy főző-üstben, vagy annak közelében, melyben, állítólag, egy vallásos zsidó valamit főzött. Itt is a keresztény szentségek meggyalázása, tehát az ostyafőzés lett a történtekhez hozzáadva, de a vád lényege, melynek alapján a vádlottat máglyahalálra ítélték, ismét csak rituális gyilkosság volt. Az tehát, hogy a vádaknak úgyszólván minden esetben súlyos alapja volt, kétségtelennek látszik. Mindössze azon lehet vitatkozni, hogy kik, miért, milyen célból és mennyit adtak hozzá az egyébként beigazolt borzalmas bűntettekhez. Ez a mai juriceprudentia szerint rendkívül fontos, abban a korban azonban szinte természetes volt, s így nem lehet olyan esetet találni, mely ezen túlzásoktól mentes lett volna. A misztikumok kedvelése ugyancsak fontos szerepet játszott a vádak összeállításában.

Nem könnyű egy mítosz eredetét megmagyarázni, főleg ha abban a valóság és a misztikum keveredik. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a középkorban a nép rendkívül babonás volt, s sokszor nem csak hitt megmagyarázhatatlan dolgokban, de azokat kiszínezte, felnagyította, vagy egyenesen kitalálta, akkor a misztikus történetek széleskörű elterjedése érthetővé válik. Valószínű az is, hogy a túlbuzgó, de nem művelt, alsóbb fokú papok és szerzetesek is hozzájárultak a zsidósággal szemben emelt vádak eltúlzásához. Norwichban és Würzburgban valóban találtak Húsvét táján megölt fiúk hulláját. Természetesen meggyilkolt fiatalokat, ha nem is gyakorta, de máshol és máskor is találtak. Ez tehát, önmagában véve, még nem lenne feltétlen bizonyítéka sem a rituális gyilkosságnak, sem pedig a profanizálásnak. Továbbá, az akkori nyomozási eljárás lényege a vádlott megkínzása volt (jóllehet majdnem mindig jól megalapozott vádak alapján) s így a tanúvallomások értéke, legalábbis mai szemmel nézve, egyrészt kétséges, másrészt törvénybe ütköző lehet. Az azonban tagadhatatlan, hogy a fenti gyilkosságok, valamint sok-sok későbbi is, ugyanolyan módszerrel, pontosan Húsvét hetében lettek elkövetve, mely tények önmagukban is erősen bizonyító erejűek még mai szemmel nézve is.

A fent leírt néhány eset csupán bevezető nyitánya volt a további, néhány évszázadra kiterjedő és egész Európát felölelő zsidó ellenes vérvádak korszakának. Az oroszországi zsidó szülőktől származó Léon Poliakov, aki a párizsi Sorbonne egyetemen doktorátust szerzett, négykötetes monumentális munkájában (2) úgy becsüli, hogy az első bűnpereket követő néhány évszázad alatt több mint százötven bűnvádi per zajlott le Európában, melyben a vádlottak kivétel nélkül zsidók voltak és rituális gyilkossággal voltak vádolva. Továbbá, a kegyeletek megszentségtelenítése több mint száz pernek volt az alapja. A perek nagy részében számos, olykor több tucat vádlottat ítéltek halálra, tehát a rituális gyilkosságok vádja miatt kivégzett zsidók száma ebben a korszakban ezrekre tehető. Ezekben a számokban nincsenek benne azok a bűnperek, melyekről nem tudunk, s melyeknek száma, Poliakov becslése szerint, sokszorosan felülmúlja az ismert esetek számát. Ugyancsak tartalmazzák a fenti számok a spanyol inkvizíció idején elítélt és kivégzett zsidó vádlottakat. Az alábbiakban a bűnperekből néhány példát sorolunk fel.

A 12-ik század második felében Angliában három nagy rituális-gyilkossággal foglalkozó per volt (1168-ban Gloucesterben, 1181-ben Bury Saint-Edmundsban és 1183-ban Bristolban), melyek mindegyike tucatnyi halálos ítélettel végződött. Ugyanebben az időben a kontinensen is megindultak hasonló perek. 1171-ben a franciaországi Bloisban hosszas bírósági tárgyalás után harmincnyolc zsidó vádlottat égettek el a máglyán. Ugyancsak Franciaországban, Bray-Sur-Seineben, 1191-ben kb. száz zsidót ítéltek tűzhalálra. A következő évszázadban az irányzat átterjedt Európa más országaira is, főleg Németországra, ahol például 1236-ban egyetlen év leforgása alatt öt rituális gyilkossági per zajlott le (Lauda, Bischofseim, Wolfshagen, Hagenau és Fulda), mindegyik számtalan halálos ítélettel.

Ezek a bűnperek kiterjedt zavargásokhoz vezettek, s idővel olyan mértéket öltöttek, hogy II. Frigyes német- római császár, aki egyébként az erőskezű II. Innocent Pápa gyámsága alatt nőtt fel, de akit a későbbi pápák háromszor is kiátkoztak, szükségét látta a dolgok tisztázásának. Az ország főméltóságaiból válogatott bizottságot nevezett ki avval a megbízatással, hogy állapítsák meg egyszer s mindenkorra, vajon az emberi vér használatára vonatkozó szörnyű állítások valódi tényekre vannak-e alapozva? A hercegek és püspökök azonban ezt a kérdést olyannyira nehéznek találták, hogy képtelenek voltak egyhangú megállapodásra jutni, jóllehet többségük elítélte az ortodox zsidók fanatizmusát.

Ekkor a császár a legkiválóbb „szakértőkhöz”, a kikeresztelkedett zsidókhoz fordult tanácsért. A birodalom minden városából egybehívta a kikeresztelkedett egykori zsidókat, sőt még felkérte „Nyugat minden királyát” is, hogy küldjenek el hozzá kereszténnyé vált zsidókat. Ezeket a „szakértőket” a császár hosszú ideig az udvarában tartotta és minden jóval ellátta annak érdekében, hogy az igazságot kiderítsék. (II. Frigyesről tudni kell, hogy megtagadta III. Innocent utódjának, IX. Gergely Pápának a Talmud elégetésére vonatkozó rendeletét. Ebből következtetni lehet a zsidókkal szembeni álláspontjára.)

Nem meglepő módon, az ex-zsidókból összeverbuvált tanács határozata teljesen egyértelmű volt. Sem az Ó- Szövetségben, sem pedig a Talmudban semmi olyan kitétel nem található, melyből arra lehetne következtetni, hogy a zsidók „emberi vérre áhítoznának.” Ellenkezőleg, törvényeik kifejezetten megtiltják annak használatát. Ezek után a császár 1236 júliusában egy úgynevezett „Aranybullát” bocsátott ki, melyben megpróbálta egyszer s mindenkorra felmenteni a zsidóságot a borzalmas vádak alól. Nem egészen három évvel későbben II. Frigyest a Pápa kiátkozta.

A császári körlevél nem sok sikerrel járt. Az évtizedek óta megismétlődő rituális gyilkosságoknak és az ezekkel kapcsolatos bűntényeknek a híre akkor már annyira átitatta egész Európát, hogy a császári nyilatkozat a közhangulaton semmit sem változtatott. Talán ha az eredetileg kinevezett, főrendekből összeállított bizottság hozott volna hasonló határozatot, annak lett volna valami hatása. A volt zsidókból összeállított bizottság vizsgálatainak eredményét azonban senki nem vette komolyan. Tíz évvel II. Frigyes Aranybullájának kibocsátása után, 1247-ben IV. Innocent Pápa is megpróbálta a zsidóságot felmenteni a vádak alól és kibocsátotta a pápaság első bulláját ebben a kérdésben, melyet, ahogy tudjuk, későbbi századok folyamán számos más pápai körlevél is követett. Ez a kísérlet sem járt sikerrel. Ellenkezőleg, a rituális bűnperek egyre gyakoribbá váltak egész Európában.

Az európai zsidóság szempontjából a 13. század katasztrofális volt. Ez annál inkább meglepő, mivel ez volt pontosan az a korszak, amikor Európa-szerte új városok épültek, az ipar és kereskedelem fellendült, a közintézmények és az emberi szabadságjogok kibővültek. Ez volt az a század, melyben megszületett a Magna Charta, Dante megírta halhatatlan művét. Aquinoi Szent Tamás közrebocsátotta monumentális filozófiai munkáját, a természettudományok rohamos fejlődésnek indultak és csodálatos, égbenyúló katedrálisok épültek. S mégis, ez volt az az évszázad, mely a történelemben mint az emberiség egyik legzavarosabb korszaka van feljegyezve, s melyet gyakorta a „sötét középkor”-ként emlegetnek. Ennek az óriási kulturális ellentmondásnak számos oka van, köztük nem utolsó sorban a természeti csapások: egy rettenetes járvány és az azt követő még szörnyűbb éhínség, mely a század közepén keresztül gázolt az egész kontinensen. Ezen a helyen, a könyv célkitűzésének megfelelően, nem térünk ki a század eseményeinek részletezésére, s főleg csak a zsidósággal kapcsolatos események leírására szorítkozunk, melyek a társadalmi bajok elsődleges forrásai voltak.

A század legelején harmadik Innocent (Pius) volt a pápa. Soha előtte, sem utána, akkora világi hatalommal és befolyással nem rendelkezett egyetlen pápa sem, mint ő. Annak ellenére, hogy ő volt a legfiatalabb bíboros, olyan kivételes szellemi erővel rendelkezett, hogy 37 éves korában őt választották meg pápának. Már pápaságának első éveiben sikerült az itáliai királyságok uralkodóinak kezéből kicsavarni a hatalmat, majd az egyház befolyásának teljes latbavetésével biztosítani azt, hogy a keresztény világban a pápaság legyen a legfelsőbb hatalom. Innocent pápa főleg az Egyház egységét féltette, s ennek megvédése érdekében kímélet nélkül bánt el mindazokkal, akiket eretnekeknek tartott, nem riadva vissza még egy véres keresztes hadjárattól sem azért, hogy a gonoszt kiirtsa. Felhatalmazta az Inkvizíciót, (mely, tudvalevően, egészen a 19-ik század közepéig a katolikus egyház politikai-rendőri intézménye volt, főleg az eretnekség üldözése és felszámolása céljából), hogy kutassák ki az emberek lelkében rejtőző legmélyebb titkokat is. A világ remegett, amikor III. Innocent dörgedelmes hangon kinyilatkozta exkommunikációit vagy az eltévelyedőkre kimért büntetéseit.

Annak ellenére, hogy a korszak történelmében talán nem volt még egyetlen olyan pápa sem, aki annyi bajt okozott volna a zsidóságnak, mint III. Innocent, őt mégsem lehet a zsidóság ellenségének tekinteni. Ezt a tényt A.L. Sachar ismert zsidó történetíró is elismeri (3), amikor ezt írja: „Innocent pápa egyike volt azon igaz embereknek, akik a történelem folyamán őszintén meg voltak győződve arról, hogy az igazságot teljesen birtokolják, s ezért aztán eltökéltek voltak mások nézőpontjának a megváltoztatására. ... Innocent őszintén hitte, hogy a zsidóság egy megátkozott nép, mivel elutasította Krisztust, és ezért soha nem kaphatnak nyugalmat és békét”. Ennek ellenére pápaságának kezdetén, amikor is a negyedik keresztes-háborút személyesen kezdeményezte, s mikor a zsidókat mindenütt támadták és fosztogatták, Inncoent pápa kibocsátotta Constituto Judeacorum című kiáltványát, melyben szigorúan megtiltotta minden jó kereszténynek, hogy a zsidókat bántalmazzák vagy a kereszténységre való áttérésre kényszerítsék.

Az éremnek a másik oldalán azt látjuk, hogy amikor Augustus Fülöp visszaengedte Franciaországba a zsidókat, akiket korábban onnan kiüldözött (sőt sokuk számára megengedte, hogy közhivatalt is viseljenek), Innocent élesen tiltakozott és megbélyegezte a királyt, mondván, hogy „előnyben részesítette Krisztus megfeszítőit a megfeszített híveivel szemben”. Hasonlóan, 1205 májusában, a spanyol Castilia királyát, Alfonzót kiátkozással fenyegette meg, ha az továbbra is megengedi zsidók alkalmazását a királyi udvarban. Felfogását legjobban Nevers herceghez írt leveléből ismerhetjük meg, melyben azt írja: „A zsidók, ugyanúgy, mint a testvérgyilkos Kain, arra vannak ítélve, hogy hontalanokként és csavargókként vándoroljanak keresztül-kasul a világon, s arcukat a szégyen pírja borítsa be. Őket tehát semmilyen körülmények között keresztény uralkodók nem védelmezhetik, sőt, rabszolgaságra kell ítélniük.” (4)

Innocent kíméletlen harcát az eretnekek ellen legjobban Toulouse hercegének, VI. Raymondnak esetével lehet illusztrálni. Ebben a délfranciaországi hercegségben akkoriban keresztények, zsidók és mohamedánok, Európa más helyeivel összehasonlítva, viszonylagos harmóniában éltek egymás mellett. A herceg, aki az egyik leggazdagabb feudális főúr volt, nem kényszerített vallásos dogmákat egyik csoportra sem, barátságos volt az eretnekek és zsidók irányában, s egyéni viselkedésével ő maga is gyanússá vált keresztényi meggyőződéseit illetően. Innocent pápa évekig próbálta a herceget észhez téríteni, de mindhiába. Végül is a pápa kényszerhez folyamodott. A herceget meztelenül a templomba hurcolták, megvesszőzték és karddal az oldalában arra kényszerítették, hogy megígérje, ezentúl hű fia lesz az Egyháznak.

Ezzel a példátlan megalázással azonban nem szűnt meg a tartomány vegyes lakosságának ellenszegülése, míg végül is elfogyott a pápa türelme. Megparancsolta a cisztercitáknak, (5) hogy hirdessenek keresztes-háborút az eretnekek ellen. Az eredmény az lett, hogy egy nagy és főleg kalandorokból álló sereg a félelmetes Simon de Monfort vezetése alatt rátört a gazdag Toulouse tartományra. Egész Dél-Franciaországot elborította a terror. Az egyik szerzetes leírása szerint az eretnekek elleni büntető hadjárat folyamán kb. húszezer embert öltek meg, közöttük néhány száz zsidót is.

Innocent pápa tizennyolc éven keresztül vaskézzel uralkodott egész Európa felett. Azokat, akik a pápaságnak ellenszegültek, mint bűnözőket és istentagadókat megölték, javaikat elkobozták, írásaikat velük együtt elégették. A zsidóság szempontjából akkor vált rosszabbá a helyzet, amikor 1215-ben Innocent összehívta a negyedik Lateráni Zsinatot. A tanácskozásokra több mint ezerötszáz méltóság ment el Rómába a világ minden részéről, hogy vizsgálat tárgyává tegyék az eretnekség és a zsidóság megrendszabályozásának problémáját, valamint hogy egy új keresztes-háborúra szólítsák fel az európai uralkodókat. A kérdések kihatással voltak minden országra. Innocent pápának azonban ekkor már olyan hatalma volt, hogy alig volt vita, vagy akár lényegi hozzászólás is. A pápa egyszerűen felolvasta javaslatait, amit aztán a küldöttek formálisan elfogadtak

A Lateráni Tanács határozata értelmében a zsidók ezentúl nem viselhettek közhivatalt, nem alkalmazhattak keresztény háztartási alkalmazottat, s nem kérhettek magas kamatot kikölcsönzött pénzük után. A keresztes hadjáratban résztvevőket teljesen mentesítették a kölcsönök visszafizetése alól. A kikeresztelkedett zsidókra súlyos büntetéseket szabtak ki arra az esetre, ha új hitükben nem mutatnak kellő buzgóságot. A legsúlyosabb határozat az volt, mely a zsidó személyek mindenki által való azonnali felismerésére irányult, s mely kötelezővé tette minden zsidó számára megkülönböztető ruha vagy speciális jelvény viselését. Ezen rendelet ellen természetesen a zsidóság erősen tiltakozott, de minden hiába. A Pápától való félelem olyan mértékű volt, hogy idővel a hatóságok ezt a megalázó rendeletet úgyszólván mindenütt érvényesítették. (Kb. ötven évvel későbben a Bécsi Egyházi Szinódus egy olyan förtelmesen csúfító csúcsos sapka viselését vezette be, mely a tömegeket gyakran erőszakoskodásra izgatta.)

Semmi a világon nem tudta volna a zsidóság szellemi és faji öntudatát gyorsabban és tökéletesebben megtörni, mint a megkülönböztető ruha és jelvények kötelező viselése. Ez gyakran okozója lett a zsidók kigúnyolásának, sőt fizikai bántalmazásának is. Kővel és romlott gyümölcsökkel dobálták meg, leköpték és hangosan szidalmazták őket városszerte, s arra kényszerítették, hogy sikátorokon és mellékutcákon keresztül, sötétben és megszégyenítve lopakodjanak oda, ahova el kívántak jutni. Évszázadokra megszűntek emelt fővel járni, gondosan öltözködni, könnyedén társalogni másokkal. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy ebben az időben már Európa-szerte folytak a rituális gyilkosság-perek melyek során a zsidók százával leltek máglyahalált, akkor érthetővé válik, hogy az európai zsidóság számára ez a század jelentette a sötét középkort.

Benkő István
Los Angeles
***
Jegyzetek:

1) Joseph Ha-Cohen: „Siralmak völgye”
2) Léon Poliakov: Az antiszemitizmus története (The History of Antisemitism), Vanguard Press, New York, I. kötet, 63 oldal.
3) Abraham Leon Sachar: A History of the Jews, 5-ik kiadás, 193 oldal 4) Ugyanott
5) Franciaországi katolikus szerzetes rend, melynek tagjai ma főleg oktatnak.