Paul Rassinier: Odüsszeusz hazugsága.

Paul Rassinier
Paul Rassinier

I. könyv Odüsszeusz hazugsága
  Paul Rassinier
  A szerző előszava a második és harmadik francia kiadáshoz.
  Prológus
I. fejezet Különféle embertípusok nyüzsgése a pokol kapui előtt.
II. fejezet A pokol körei.
III fejezet Charon tutaja.
IV. fejezet A mentő kikötőben, a halál előszobájában.
V. fejezet Hajótörés

Második könyv: Mások tapasztalatai
I fejezet A koncentrációstáborokról szóló irodalom
II. fejezet A kevésbé fontos tanúk

I. BIRIN testvér. (Valódi nevén: Alfred UNTEREINER)
   Utazás Németországba (a Compiegnei pályaudvarról).
   Megérkezés Buchenwaldba .
   A tábori rend
   Dorában.
   Komoly tévedések.
   A deportáltak sorsa

II. Jean-Paul RENARD Abbé

III. Robert PLOTON Abbe
Függelék a II fejezethez - A fegyelem a riomi központi börtönben 1959-ben
   A "Liberation" börtöneiben
   Poissyban
   Német foglyok Franciaországban

III. fejezet Louis Martin-Chauffier
   Logikája
   Tábori rend
   Rossz bánásmód
   Zárszó

IV. fejezet A pszichológusok - David Rousset és a koncentrációstáborok világa
   Az elmélet posztulátuma (alapigazsága)
   A munka
   A rabvezetés
   A tárgyilagosság
   Tradutore, traditore . . . (fordítani és csalni).
Függelék a IV fejezethez - Nyilatkozat eskü alatt

V. fejezet A szociológusok - Eugen Kogon és a szervezett pokol
   A rab Eugen Kogon
   A módszer
   A rabvezetés
   Érvek
   Az SS viselkedése
   Az egészségügyi személyzet.
   Odaadás
   Mozi és sport
   A tűrés háza (bordély)
   Kémkedés
   Transzportok
   Csoportkép
   Megítélések
   Nota bene

Végkövetkeztetés


I. könyv
I. Fejezet

"Mert vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály

Engedje meg, hogy az emberek beszéljenek önről, szidják, elítéljék, bezárják, hagyja, hogy felakasszák, de hozza véleményét nyilvánosságra. Ez nem jog, ez kötelesség. A valóság a teljesség mindenki számára. Beszélni jó, írni jobb, de kinyomtatni kitűnő dolog. Ha az ön véleménye jó, akkor nyertünk belőle; ha rossz, akkor kijavítják, és még mindig nyertünk valamit. De ha visszaélnek vele? Milyen gyerekes ez a szó; valójában azok találták ki, akik a sajtóval visszaélnek, mert azt nyomják ki, amit akarnak, mégpedig úgy, hogy félrevezetnek, megrágalmaznak, és megakadályozzák, hogy válaszolhassunk erre.
Paul-Louis Courier

1959

Paul Rassinier

Franciaországban jobban ismert íróként, mint tanárként (történelem, földrajz, irodalom). Már 16 éves korában -1922-ben- fölvették a francia kommunista pártba, de hamarosan kialakította saját elméletét a tökéletes pacifizmusról (békepárti tan), és a nem államosító szocializmusról. Ezzel ellentétbe került a kommunista vonallal és kizárták a pártból. 1934-ben belépett a szocialista pártba (SFIO), és a Belforti kerület vezetője lett. A II. vh. kezdete előtt a teljes pacifizmus gondolata, melyet nyilvánosan kimond, ellentétbe hozza az akkori miniszterelnökkel, Daladierrel, így Paul Faure kell hogy megvédje annak haragjától. Mielőtt a Wehrmacht Franciaországot megszállja, Paul Rassinier alapító tagja lesz a "Liberation Nord" nevű fölszabadító szervezetnek, ás azon fáradozik, hogy ezt a szervezetet az erőszakmentesség gondolatával megbarátkoztassa. Ehhez az illegális újságot, "A IV. Köztársaság" adja ki. Emiatt a kommunista ellenálló mozgalom halálra ítéli, és utolsó figyelmeztetésként egy "kis koporsót" küld házába. Ezzel egyidejűleg a gestapo letartóztatja és Buchenwaldba küldik. A háború végén a dorai koncentrációs táborban van.

Hazatérése után 100%-osan rokkantan a belforti szocialista párt vezetője és megkapja az arany érdemérmet és az ellenállási mozgalom legmagasabb kitüntetését (rózsadísz vörösben, amelyet nem hord). Nagy feltűnést kelt, amikor elmondja, hogy azoknak az embereknek nagy részével, akik ma az ellenállási mozgalom nevében beszélnek, ott soha nem találkozott. Múltja följogosítja arra, hogy az ún. "új ellenállók" ellen forduljon, akik igényt formálnak arra, hogy az ún. petainistákat és a "kollaboránsokat" elnyomják. A kommunistákkal folytatott kemény viták után megválasztják Rassiniert a második alkotmányozó gyűlés tagjának, és a parlamentben is föllép az ellen, hogy a gyűlölet által vezéreltek a francia lakosság részeit üldözzék.

Ha ez az álláspont elég ok volt arra, hogy ezt az embert, aki soha nem volt barátja Franciaország német megszállásának és a nemzetiszocializmusnak, a háború utáni években üldözzék és rágalmazzák, az ellene folytatott hajtóvadászat akkor érte el tetőpontját, amikor két könyve megjelent.

Majdnem hat évig volt Rassinier kénytelen különféle bíróságok előtt adatait, különösen az "Odüsszeusz hazugságai"-ban leírtakat képviselni, és helyességüket bizonyítani a perekben, melyeket az ellenállók különféle szervezetei indítottak ellene, míg a legfelső bíróság minden azelőtti ítéletet semmissé nyilvánított és őt fölmentette.

Karl Heinz Priester kiadó
Politikai és időszerű dokumentációk kiadója.

* * *


A szerző előszava a második és harmadik francia kiadáshoz.

Az ellenség fegyverei nem olyan gyilkosak, mint azok a hazugságok, melyekkel a vezetők az egész világot teleharsogják; az ellenség gyűlölő dalai kevésbé kellemetlenek, mint azok a frázisok, melyek undorító nyálként a megemlékezések íróinak könyveiből folynak.
Manes Sperber (Könyvéből: "És a bokorból hamu lett". )

Ennek a műnek két részét már kinyomtatták, de külön-külön. Az első, "Saját élmény" ("Passage de la Ligne" = "Út a határon keresztül"), és a második, "Mások tapasztalatai" (tulajdonképpen: "Le Mensonge d'Ulysse" = "Odüsszeusz hazugsága" című), egy kritikus tanulmány formájában a koncentrációstáborok irodalmáról. Az volt a véleményem, hogy egy ilyen kényes témánál tanácsos a valóságot kisebb porciókban adagolni.

Ezt az elvet használták néhányan arra, hogy céljaimat gyanúsítsák: Ha a "Saját élmény"-t még általában szimpátiával vették föl, és csak fogcsikorgatást okozott, de nem dühkitöréseket, a "Mások tapasztalatai" egy bizonyos oldalnak heves sajtóhadjárat indítását tette lehetővé, melynek kiindulópontja a nemzetgyűlés pódiuma volt.

Ezzel egy időben Albert Paraz, az előszó írója és a könyv kiadója valamint ellenem büntetőeljárást indítottak, ahol fölmentettek bennünket, de a fellebbviteli bíróságon elítéltek bennünket, noha maga az államügyész folyamodványainknak igazat adott és feltétel nélkül azért folyamodott, hogy a büntetőtörvényszék határozatát alkalmazzák.
Most a legfelsőbb bírósághoz fordultunk a vita befejezésére, de a közvéleményt, melynek informálása egyoldalú, félrevezették, és noha nincs kedvünk a vita szintjére lemenni, tekintve a büntetést:
Fölfüggesztett büntetés, 100 000 Fr pénzbüntetés, 800 000 Fr kártérítés kamatokkal.
Mégis elkerülhetetlen lett, hogy a zavaros helyzetet, melyet ennek az esetnek a körülményei teremtetek, átvilágítsák. Tehát két legyet fogunk egy csapással ütni, mert nem szabad elmulasztanunk, hogy az olvasónak a bizonyítékokat bemutassuk. Mivel a "Mások tapasztalatai" -ról folytatott vita az amnesztiáról folytatott viták idején folyt, és ezzel a vitát a maga módján igazolta, bizonyos emberek ezt lényegében politikai eseménynek fogták föl, és megpróbálták azt ebből az alacsonyabb nézőpontból egy ennek megfelelően kizárólagos jelleggel fölruházni.

Egy bosszantó véletlen folytán Albert Paraz előszava egy jogilag nem tartható állítást tartalmazott az akkori képviselő és parlamenti vezető, R. P. F. , Michelet elfogásának és elszállításának körülményeiről, melyet az akkor Lyoni képviselő, Guerin nem arra használt, hogy a mű nyilvánosságra hozása ellen tiltakozzon, noha ügyesen ezt a látszatott keltette, hanem arra, hogy annak a mozgalomnak az első harcosát, aki neki legnagyobb vetélytársa volt a választásoknál, hitelétől megfossza. Ilyen módon a "Mások tapasztalatai" segítségével egy politikai mozgalmat egy másik kijátszott, és ez elég volt ahhoz, hogy egy történészt kétségbeesésbe taszítson.

A közvélemény megdolgozására irányuló parlamenten kívüli vád Guerin fölszólalásának egyik mondatára alapult. A nemzeti gyűlés dobogójáról a lyoni képviselő engem a "megszállókkal való együttműködés és az árulás védői" közé sorolt.
A legfelsőbb bíróság határozott, és felmentett bennünket - éppen időben, hogy még megemlíthessem ebben a kiadásban - de még mindig szükséges a megokolás.
Michelet, akivel pereltünk, visszavonta vádját. Ez az állítás már nem jelenik meg ebben a kiadásban, hogy minden elterelési kísérletnek elejét vegyük. Paraz javaslatára kihagyjuk előszavát. Ez is csak azért, hogy elkerüljük az témáról való elterelést, mert a legfelsőbb bíróság határozata után az előszó kinyomtatásának sem lenne akadálya, mert a mentelmi jog védené azt, amely minden elítélt dolgok kezelését meghatározza. A szerző nem hitt abban, hogy egy tucat érdekelt kiabálása miatt a szöveget másként kellene megfogalmaznia.
Az író valójában a "Liberation Nord" nevű szervezet egyik alapítója, és a "La IV. Republique" c. illegális újság alapítója, melynek a londoni és algériai adók tisztelettel adóztak, akit, mint az ellenállás tagját Buchenwaldba és Dora-ba küldték (19 hónapra). Több mint 100 %-osan rokkantan, az 1016070-es igazolvány tulajdonosa, és mint ellenálló, a legmagasabb francia díj, a mélyvörös színű, és az ellenállás rózsadísze tulajdonosa, melyeket egyébként nem visel. Ez egyébként nem fosztotta meg valóságszeretetétől és realitásérzékétől.

Guerin patetikusan kiáltott föl:
"Úgy tűnik, kedves kollégáim, hogy a koncentrációstáborokban soha nem voltak gázkamrák. . Ez olvasható ebben a könyvben. " (az 1950 novemberi parlamenti vita hivatalos lenyomatából).

Nos, Guerin soha nem olvasta a művet!
És akik szintén nem olvasták, minden újságnál az olyan újságírók, akiket a fölszabadításnál egy bizonyos ellenállás ihletett meg, újra elővették a témát, és a leghihetetlenebb dolgokat adták a számba. Az ellenállási mozgalom egysége ugyanis csak egy mítosz, mint ahogy a francia forradalom egysége is mítosz volt, amit ma senki sem vitathat. . kivéve, ha ebben érdekelt! Létezett egy bizonyos csőcselékuralom, melyet arra használt, hogy elbújjon mögötte!

Az elhurcoltak, internáltak és a német megszállás áldozatainak három szövetsége a Bourg-en-Bresse-i büntetőtörvényszéktől a következőket követelték: a könyv elkobzását, a már kiszállított példányok elkobzását és megsemmisítését, és minket együtt a szép összeg, kerek egy millió kártérítésre kamatostul elítélni. A jobban értesült "Az ellenállás akciósbizottsága" eltekintett minden ellenséges tüntetéstől. nem mintha nem lett volna kedve hozzá, hanem mert attól félt, hogy nevetségessé teszi magát. A kommunista párt, amely támadást tervezett, időközben észrevette, hogy az a veszély fenyegeti, hogy Marcel Pault, Casanovát, Manhes ezredest és másokat (a francia kommunista párt vezető tagjai. Marcel Paul és Manhes ezredesről még lesz szó) újból kellemetlen helyzetbe hoz, és óvatosan visszakozott.
De a szocialista párt, melynek én voltam a képviselője a parlamentben, miután hosszú évekig egyik kerületi egyesületének vezetője voltam, kizárt "annak ellenére, hogy személyem tiszteletet sugall", mondja a vezető pártgrémiumtól küldött szöveg. Egy folyamodványt az újrafölvételre 1951 novemberéből, melyet tizenegy kerületi egyesület és Marceau Pivert támogatott, Daniel Mayer és Guy Mollet tiltakozása miatt a kongresszus elutasított.

Ezek voltak egy nem túl dicsőséges támadás első csatái, mely hosszadalmas volt. Az ezt jellemző becstelenség az ezt követő időben is ugyanolyan maradt.
* * *

Louis Martin-Chauffier, aki az utóbbi fél évszázad szinte minden szellemi mozgalmában részt vett, vezette a második támadást.

Mert én (mellékesen) fölhívtam figyelmét egy kevéssé sikerült passzusra, melyet leírt, kötelesnek érezte magát, hogy ezt egy másik hasonlóval kijavítsa (lásd a 165 oldalt és a lábjegyzetet), ugyanis folytatta Maurice Guerin témáját, hogy bebizonyítson valamit, amit olvasásnál sem értett meg.
"Minden deportált hazudott, állítja Paul Rassinier, aki cáfolja a gázkamrák létezését" írja egy cikk elején, melynek fölirata "in flagranti kaptunk el egy csalót és rágalmazót ("Droit de Vivre" = "Az élethez való jog", 1950 dec. 15), ez már maga lehetővé tette volna számomra, ha eszembe jutott volna, hogy ebben a kedvező pillanatban adjak neki választ, hogy egy büntetőtörvényszék előtt folyamodjak kártérítésért. A harmadik hullám zászlótartója Remy Roure volt a következő szavakkal:
"Ezt a Rassinier Buchenwaldot a következő szavakkal írja le:
Minden háztömb geometriailag és kellemesen van elosztva a dombon és betonozott utcák kötik őket össze: mellvéddel ellátott lépcsők vezetnek a magasabban fekvő házakhoz; mindegyik előtt lugas van kúszónövényekkel. Kis kertecskék virágos gyeppel - itt-itt kis terek szökőkutakkal vagy kis szobrokkal. A sorakozási tér, körülbelül fél négyzetkilométernyi, ki van kövezve és olyan tiszta, hogy egy gombostűt sem lehet rajta elveszteni. Egy központi halastó merülőmedencével, egy sportpálya, hűvös szemet gyönyörködtető árnyékos területek, egy valóságos üdülőtelep; egy arra járó, aki akkor tekintené meg, amikor a rabok nincsenek ott, abban a meggyőződésben hagyná ott, hogy ott kellemes élet folyik tele természeti költészettel, és legalábbis irigylésre méltó, összehasonlítva a szabad emberek napi gondjaival a háború okozta nehézségek miatt.

Megkérdem buchenwaldi bajtársaimat: Fölismeritek táborotokat? ("Force ouvriere", 1951 január 25).
Remy Roure megkérdezheti "buchenwaldi bajtársait": Ez a helyet nem lehet megtalálni a "Mások tapasztalatai"-ban. A Bourg-en-Bressei büntetőtörvényszék előtt ezt rá is bizonyítottuk, itt bocsánatot kért és készségesen elmagyarázta ("Le Monde", április 26. ), hogy maga nem olvasta a művet és Maurice Bardeche-től vett idézetekkel dolgozott.
Azt mondták nekem, hogy Maurice Bardeche szélsőjobb beállítottságú, és számos esetben nem bizonyította állításait kellő gondossággal és tárgyilagossággal; ez igaz, és én ezt mindig ki is mondtam, ha úgy gondoltam, hogy erre alkalom nyílt. De ez nem ok arra, hogy teljesítményét a jelenlegi esetben kétségbe vonjuk, vagy ne ismerjük azt el, hogy Nürnbergről szóló két művének majdnem egy teljes oldalán - amelyet éppen olyan igazságtalanul ítéltek meg, mint "Odüsszeusz hazugságát" - a német problémát ugyanazon gondolati törvények szerint kezeli, mint amelyeket az írók Mathias Morhardt, Romain Rolland és Michel Alexandre használtak, akik a baloldalon álltak és az első világháború után írták műveiket. Az sem az én hibám, hogy ha egy furcsa történelmi le és föl folyamatban a baloldal emberei a jobboldal 1838-1839-es nacionalizmusát és sovinizmusát átvették, és az egyébként a baloldal által képviselt valóságot arra használták, hogy a jobboldalnál és a szélsőjobbnál keressenek menedéket. Bárhogy is legyen, a krónikaíró nem tud beletörődni abba, hogy a történelmi tények anyagát a politika váltakozó kényszerei alapján beszélje meg, és Merleau-Ponty példája alapján (18. oldal) egy dolgot csak akkor ismerjenek el valónak, ha ez a propagandának hasznos. (A kiadó megjegyzése: "Nürnberg vagy a hamisítók", K. H. Priester kiadó, Wiesbaden, 1957. )

Nos, az igaz, hogy Maurice Bardeche ezt a "Nürnberg vagy a hamisjátékosok" c. művében idézi, de éppen annyira igaz az is, hogy "Saját élményeiből" veszi, ott, ahol találja, hogy az tábor anyagi létébe betekintést adjon, nem a buchenwaldi, hanem a dorai lágeréba fejlődésének végén, és hogy becsületes módon nem kísérli meg értelmét megváltoztatni vagy összefüggéseikből kirántani azt.
Remélem Remy Roure-nak nem kellemetlen az, ha hozzáteszem, hogy a dorai láger leírása erősen egyezik a megadottal akkor, ha a rabok nem voltak ott - igen, ez fontos: ha a rabok nem voltak ott! és hogy mindenki, aki azt megismerte, egyetért velem ebben. Ha a rabok egy hosszú és kimerítő munkanap után visszatértek oda, akkor a koncentrációs tábor bürokráciája teljesen más külsőt adott neki, ahogy ez elolvasható az idézett hely előtti és utáni részben, és amit Remy Roure - mert neki erre jó oka van - ügyesen gyanúsítgatásokkal pótol!

Szívesen megbocsátom Remy Rourenak ezt az alattomos tettet, már csak azért is, mert ugyanebben a cikkben a következőt írta:
"... A KZ (= A Koncentrációs tábor rövidítése) alapszemélyzete, a kápók, a szobaparancsnokok, az előmunkások, a szobai szolgálattevők, akik maguk is rabok voltak és társaik lassú halálából éltek. . ", tehát az "Odüsszeusz hazugságának " egy témáját olyan szembeütő formában igazolja, és pontosan annak ellenkezőjéről ír, amit a koncentrációs táborokról akkordban dolgozó írók, kiknek élén David Rousset állt, addig írtak.

De én a következő kérdést teszem fel: Az, ami ha tőlem ered, rágalom és rosszindulat, akkor, ha Remy Rouretól jön, hirtelen az evangélium szava és figyelemreméltó mondás lesz?
Vagy nekem nem bocsátanak meg, mert én voltam az első, aki megkísérelte ennek a szörnyű valóságnak a forrását megtalálni?

Hallgatólagosan átmegyek azok fölött az újságcikkek fölött, melyeket a deportáltak egyesületei írtak, hogy a közvélemény figyelmét magukra vonják, és az olyan cikkek fölött, melyeket az olyan újságok mint a "Franc-Tireur", "L'Aube", "L'Aurore", "Le Figaro" stb. . minden héten vagy kéthetenként készségesen nyilvánosságra hoznak; ezek annyira eltérnek a tárgyszerűségtől, hogy művem címe "Legenda a koncentrációstáborokról" lett.
Márciusban az ellenünk irányuló támadás őrültséggé vált. Az újságírás egy kis rókája a "Progres de Lyon"-ban a következő megállapítást rendelte hozzám:
"A rossz bánásmód csak mese! Az égető kályhák, csak mese! Az elektromos kerítés, csak mese! A halottak tízesével, csak mese!"
És Jean Kreher, a deportáltak egyesületének ügyvédje is megpróbálta a "Rescape"-ben, az deportáltak újságjában a következőt kísérelte meg, amely véleménye szerint tanulmányomból következik:
". . mert ha mi húst, kitűnő margarint ehettünk dugig, ha minden rendelkezésünkre állt, hogy minket ellásson és szórakoztasson, ha a krematórium csak egy olyan berendezés, melyet a higiénia ír elő, ha a gázkamra csak legenda, ha egy szóval az SS szívélyes volt irányunkban, akkor miért panaszkodunk egyáltalán?"
Döntse el az olvasó, hogy ez leírásomból következik-e.

Egyébként ezek az emberek fölöslegesen fáradoztak. A "valóság", melynek azt kívánták, hogy győzzön, nem győzött, és a csekély hihetőség, melyet hiába akartak ránk húzni, ma visszaüt rájuk, miután, a fájdalmas vereség mellett, melyet a legfelsőbb bíróságon szenvedtek el, Andre Rousseaux a "Figaro Litteraire"-ban 1954 október 9-én, aki a koncentrációstábor-irodalom minden futószalagmunkását kivétel nélkül égig dicsőített, magától arra lyukadt ki, valószínűleg a közvélemény befolyására, hogy a következő kérdést tette fel magának:
"E pokol túlélőinek jogi állása nem nagyon hamar azonos lett minden háború frontharcosaiéval: azaz sokkal inkább áldozatok mint tanúk?"

Mert így beszélni, a kérdő formát nyilvánvalóan csak óvatosságból használva, a történelem előtt nagyjában-egészében ítélet, mellyel szemben nincs föllebbezés, és amely a hasonló értelmű és érdeklődő vallomások által, melyektől elsőként óvtam a nyilvánosságot, még értékesebb, mint a legfelsőbb bíróság ítélete.

A pech csak az, hogy ez - sajnos - kissé késve jön, és hogy olyan gyanús irodalom, mely a koncentrációs táborokról eleinte előállt, és amelyet ma már senki sem vesz komolyan, és amely egyszer korunk szégyene lesz, évekig egy erkölcs alapvető pillérét szállította (amely a bolsevizmus védelmére szolgált - ezt fontos megemlíteni!) és egy politikát, amely ezért kezeskedett (és amely állami tekintéllyel támogatott banditizmus volt - ami természetesen ebből származik).
Azóta a dolgok nagyon megváltoztak. A kormányban a politikát mindig, vagy majdnem mindig ugyanazok az államférfiak csinálják, de ez az antibolsevizmuson alapul, és ebben az értelemben pontosan az ellentéte annak, ami annak idején volt. Ennél fogva az antibolsevizmus szekértolói a sajtóban és irodalomban pontosan ugyanazok, akik annak idején a bolsevizmust védelmezték.
* * *

És most nézzük a vita lényegét, melyet egy példával fogok megvilágítani.
Új tanúvallomás jelent meg a német koncentrációstáborokról Magyarországon, melyet Franciaországban a "Les Temps Modernes" ad ki, címe: "Dr. Mengele SS-főhadnagy" Dr. Nyiszli Miklóstól. Az Auschwitz-Birkenaui tábor a témája. Az első gondolat, mely az ember agyán átvillan, hogy ez a nyilatkozat Magyarországon csak Moszkva beleegyezésével volt lehetséges, személyesen Martin-Chauffier személyéé, kinek hatalma megfelel a mi írószövetségünk (C. N. E. = Comite National a Ecrivains) hatalmával, amely elég messze ható ahhoz, hogy megakadályozza az "Odüsszeusz hazugságának" ottani megjelenését. Már csak ezért is gyanús a dolog. De nem ez a kérdés magja.
Dr. Nyiszli Miklós azt állítja, hogy az Auschwitz-Birkenau táborban négy 200 méter hosszú gázkamra volt (a szélességükről nem mond semmit), melyekhez négy ugyanilyen méretű csatlakozik, melyekben az áldozatokat előkészítik, és itt naponta 20 000 személyt gázosítottak el, és hogy négy égetőkemencében, mindegyik 15-ször 3 hellyel hamvasztották el őket (A "Le Monde"-ban 1952 január 9-én a főállamügyész Andre Boissarie fordítása hatvannégy gázkamráról ír).
Ezen kívül, fűzi hozzá, naponta további 5000 embert más, kevésbé modern módszerrel öltek meg és két hatalmas tábortűzön a szabadban égettek el. Továbbá elmondja, hogy ezt a rendszeres emberirtást ő egy évig kísérte figyelemmel.
Azt állítom, hogy mindezek az állítások nyilvánvalóan hamisak, és ahhoz nem kell deportáltnak lenni, hogy ezt egy kevés józan ésszel megállapítsuk.

Mivel az Auschwitz-Birkenaui tábort 1939 végén állították elő és 1945 márciusában szüntették meg, ha a Dr. Nyiszli Miklós állította napi 25 000 emberes ritmus igaz lennek, akkor itt 45 millió embert semmisítettek volna meg, 36 milliót a négy gázkamrában és utána az égetőkemencékben, és 9 milliót más módon, akiket a szabadban égettek volna el. Noha lehetséges, hogy négy gázkamra el tudott naponta 20 000 embert gázosítani (3000-es adagokban, mondja a tanú), de semmi esetre sem lett volna lehetséges a négy égetőkemencében ugyanezen mérték szerint elhamvasztani. Akkor sem, ha 15 hely 3 személynek rendelkezésre állt volna. Akkor sem, ha egy elhamvasztás csak húsz percig tartott volna, és Dr. Nyiszli Miklós újra valótlant állít.
Ezeknek a számoknak az alapján minden egy időben működő kemence fölvevőkapacitása csak óránként 540 lett volna óránként, azaz 12 960 a nap 24 órájában, így ezen ritmus szerint csak a felszabadítás után pár évvel lett volna vége a holttestek elhamvasztásának. Természetesen csak akkor, ha ez alatt a közel tíz év alatt egy perc sem ment volna veszendőbe. Ha ma a Pere-Lachaiseben - a Párizsi temetőben - megkérdezi, hogy mennyi ideig tart egy hulla elhamvasztása, ha három hulla fekszik egy sorban, akkor arra a meggyőződésre jut, hogy az auschwitzi kemencékben ma is tűznek kellene lenni, és még gondolni sem lehet azok kioltására!
Nem foglalkozom a két szabadon levő tábortűzzel (melyek a szerző szerint 50 m hosszúak, 6 m szélesek és 5 m mélyek voltak) és amelyek segítségével 9 millió hullát öt év alatt el sikerült égetni. . .
Egyébként még valami nem lehetséges a gázzal való megsemmisítés esetén: Mindenki, aki ezzel a problémával foglalkozott, egységesen az a véleménye, hogy "abban a néhány táborban, ahol gázkamra volt" (Ahogy E. Kogon mondja), ezek csak 1942 márciusától voltak üzemképesek, és hogy 1944 szeptemberétől olyan parancsok voltak, (melyeket éppen olyan kevéssé találtak meg, mint a többieket ), melyek megtiltották ezeknek használatát gázosítás céljára. A Dr. Nyiszli Miklós szerinti ritmusban erre a 2 1/2 évre 18 millió hulla jutott volna, és ezt a számot Tibere Kremer, a fordító egy ismeretlen matematika szerint diktátori módon 6 millióra csökkentette.
Írtam Dr. Nyiszli Miklósnak és fölmutattam neki ezeket a lehetetlenségeket. Itt a válasza: 2 500 000 áldozat, további kommentár nélkül. Ez már közelebb van a valósághoz és megalapozottabb, mivel a gázkamrák még nincsenek úgy földerítve, egy szörnyű szám. Tanúvallomásának alaposságáról a gázkamrákat illetően: a mód, ahogy leírja őket, kellőképpen bebizonyítja, hogy soha nem látta őket, sem üzemen kívül, sem működés közben. Még egy hamisító!

A következő új és kettős kérdést teszem föl: Miért volt érdeke, hogy eltúlozza a rémületesség fokát, és melyik esemény állt elő általában ilyen módon? Már válaszoltak nekem olyan értelemben, mivel én a dolgokat egy világszerte alkalmazott védekezési elmélettel összhangban valódi nagyságukra csökkentettem, nem lehetett más célom, mint a nácizmus bűneinek kicsinyítése.
Nekem erre más válaszom van, mely régen készen áll, és már nincs okom arra, hogy ne hozzam nyilvánosságra. Mielőtt ezt teszem, szeretném az olvasót egy korunk szellemi állapotára jellemző eseményről tájékoztatni. és arra kérni, hogy ítéljen erről.
Mint a "Temps Modernes" olvasója közöltem a folyóirattal, hogy milyen gondolatokat ébresztett bennem a Dr. Nyiszli Miklós féle cikksorozat. Itt a válasz Merleau-Ponty-tól:
"A történetíróknak kell föltenni ezeket a kérdéseket. Jelen pillanatban a tanúvallomások vizsgálata csak azt vonja maga után, hogy kiteszik őket annak a gyanúnak, hogy nem elég pontosak, amit joggal el lehet várni tőlük. És mivel e pillanatban az az irányzat, hogy felejtsük el a német táborokat, a szigorú történeti igazság iránti követelés jelentős hamisításra bátorít, mely abból áll, hogy nagyjából bevalljuk, hogy a nácizmus csak egy mese. "
Ezt a választ élvezetesnek találtam, és nem válaszoltam Merleau-Ponty-nak azzal, hogy elfelejtette az orosz és a francia táborokat megemlíteni!

Mert ha az az elv megengedett lenne, hogy a szigorú történelmi valóság követelése a jelenben nagymértékű hamisítást bátorít föl, akkor azt kérdezzük aggódva, hogy miféle szörnyűséghez vezet a jelen jelentős hamisítása történelmi téren. Képzeljük csak el, hogy mit fognak a jövő történészei a förtelmes nürnbergi perről tartani, amelyről már ma világos, hogy az emberiség fejlődését kulturális téren kétezer évre vetette vissza, azaz a minden történelemkönyvben bűnként említett ítélethez képest, melyet Július Cézár Vercingetorix ellen hozott.
Azok a kapcsolatok, melyeket Merleau-Ponty, a filozófia professzora a hatások és okok között előállít, nem látszanak különösen szigorúnak, ami bebizonyítja, hogy ha mindenki a saját hivatásánál marad, a filozófiában is. . , akkor báránykáink biztonságban vannak.
* * *

Tételemen kívül a koncentrációstábor bürokráciájáról, melynek meghatározó szerepét a megrémítés rendszerében leírtam, az új szempont, melyet a gázkamrák vizsgálatánál használok, találta legfájdalmasabban a koncentrációstáborokról szóló képsorozatok előállítóit. A két dolog szorosan kötődik egymáshoz, és ez mindent elmagyaráz.

Erre az izgalmas kérdésre van egy pár tény, melyek a becsületes ember előtt nem mehettek el látatlanul. Először is minden tanú (A Rassinier elleni perekben - a fordító) egységesen úgy látja, köztük Richet professzor is, az orvosi akadémia tagja, akiket a magánvádló ellenem idézett - két tanú, akiket a vádhatóság hívott, nem jelent meg a tárgyaláson: Martin-Chauffier és a leírhatatlan Riquet atya, a Notre Dame papja. Az elsőről könnyű megérteni, hogy gátlásai voltak a bíróság korlátaitól, és hogy reflektorfényben is olyan magabiztosan tud-e beszélni, anélkül, hogy könyveibe nézne, így egy táviratra korlátozta szerepét, amelyben könyörtelen elítélésemet követelte. A második hosszú levélben igazolta a bíróság előtt, hogy mi, Paraz és én alattomos lények vagyunk. Ez az igazolás teljes jelentőségét és érdekességét akkor kapja meg, ha megtudjuk, hogy 1953 júniusában egy bizonyos Merciert, akinek becsületességét Riquet atya garantálta, és akinek hazafias és ellenállói tulajdonságát tanúsította, Lyon területén letartóztatták. Merciert, aki a megszállás alatt egy német szervezet sofőrje volt, csak "finomság hiánya miatt" vették őrizetbe és deportálták. Amikor visszajött, az igazolás segítségével, melyet Riquet atya állított ki neki, megnyerte vallási intézmények bizalmát és pár millióval megkönnyítette őket. . . Mert nekünk kellemese, hogy ennek a furcsa papnak a tanúvallomása ellenünk szól, aki hiteles kollaboratőröknek ellenállási igazolásokat és gazembereknek becsületességi bizonyítványokat állított ki, és így könnyelműen megkönnyítette ezeknek az iparűzést, akkor isten lesz az első, aki nekünk megbocsát, és ha jóságában Riquet atyának is megbocsát, akkor mi leszünk az elsők, akik ennek örülünk. Említsük meg Riquet atya javára, hogy nem ő az egyetlen, aki ellenállási igazolványokat állított ki szívességből: Lecourt, egy képviselő és volt igazságügyminiszter Joinovicinak, a német kémelhárítás ügynökének állított ki egyet. Pierre Berteaux, egyetemi tanár és a nemzetbiztonsági hivatal volt igazgatója egyet Lecanak, a Gestapo ügynökének állított ki, akinek köze volt a Begumi gyémántok elrablásához, és Dilasser, a csaló a kormány minden miniszterének áldásával állíthatott zsarolhatott ki az ilyen igazolások kiállítóitól, kiknek neveit elhallgatta, egy milliárd frankot. Idáig jutottunk!

Tíz tanú a következőt igazolta a bíróság előtt Bourg-en-Bresse-ben: egyetlen élő deportált - kérem Merleau-Ponty bocsánatát, aki olyan könnyelműen kezeskedik Dr. Nyiszli Miklósért, - sem látta, hogy ilyen módon megsemmisítések történtek volna. Személyesen legalább százszor tapasztaltam ezt, és azok a nem megfontoltakat, akik az ellenkezőjét állították, nyilvánosan rendreutasítottam. Tehát igazam van, amikor azt mondom, hogy mindazok, akik mint David Rousset vagy Eugen Kogon kicsinyes és megható leírásokat készítettek az üzemről, ezt csak gyerekes leírások alapján tették. (Janda Weißot beleértve, akiről a 189 oldalon lesz szó). Ez - és még egyszer precizírozom, hogy minden félreértést elkerüljünk - egyáltalán nem jelenti azt, hogy a táborokban ne lettek volna gázkamrák vagy hogy ne lett volna megsemmisítés gázzal; egy létesítmény fennállása egy dolog, egy másik dolog, hogy mi a célja, a harmadik az, hogy mire használták azt ténylegesen,

Másodszor fontos, hogy az egész koncentrációstábor irodalomban és a nürnbergi bíróság előtt sem tudtak egyetlen iratot sem bemutatni, amelyből kiderült volna, hogy a német koncentrációstáborokban a kormány rendeletére "azért rendeztek volna be gázkamrákat, hogy azokat a rabok tömeges megsemmisítésére használják".
Ez előtt a bíróság előtt természetesen tisztek és altisztek álltak, de egyszerű SS katonák is, akik azt vallották, hogy ők gázzal semmisítettek meg embereket és erre parancsot kaptak; egyikük sem tudta azonban a parancsot fölmutatni, mely mögé elbarikádozta magát, és egyik ilyen parancsot sem találták meg a táborok irattárában kivéve azt a kettőt, melyről ebben a művemben szólni fogok. A tanúk szavának kellett tehát hinni. Ki bizonyítja be nekem, hogy ezek nem azért vallottak, hogy életüket mentség a borzalmak légkörében, mely Németországot az összeomlás után kormányozta?

Ehhez egy kis történet, mely egy úgynevezett parancsról szól, melyet Himmler adott ki, és amelyről a koncentrációstábor irodalom olyan gyakran és sokat ír: arról a parancsról, hogy a szövetséges haderő közeledtével robbantsák föl a táborokat, és így mind a rabokat, mind az őröket semmisítsék meg.

Dr. Plaza, a dorai tábor főorvosa igazolta ezt, mikor elfogták, és ezzel megmentette saját életét. A Struthof perben megjelent az Dr. Boogaerts orvos őr nagy Etterbeckből (Belgium) és 1954 június 25-én ezt mondta: "Sikerült a tábor területéért a felelősséget megkapnom, ahol Dr. Plaza, az SS orvos volt fölém rendelve, az egyetlen ember Struthofban, akiben még emberi érzések voltak. "
Dorában, ahova ez a Dr. Plaza később tábori orvosként jött, egységesen neki tulajdonítottak a betegek vizsgálatánál és kezelésénél előfordult minden embertelenséget. A tábor története tele volt ezekkel a gonosztettekkel, amelyeket, ahogy mondták, helyettese, Dr. Kuntz csak nehezen tudott enyhíteni. Azok, akik őt Struthofban ismerték, hajmeresztő dolgokat mondtak róla. Nekem személyesen is volt vele dolgom, és osztom a többiek véleményét: durva ember volt durva emberek között. Hogy meglepődtem, amikor Franciaországba visszatérve látnom kellett, hogy milyen sok tanúbizonyságot állítottak ki jó magaviseletéről - azonban ezek kivételezett foglyoktól jöttek! - , egy olyan emberről, akiről még a legjobb indulatú táborlakó is azt mondta, hogy föl kéne akasztani. csak amikor megtudtam, hogy ő volt az első, és sokáig az egyetlen, aki igazolta annak a parancsnak a valódiságát, mely a táborok és az összes rab, beleértve a személyzetet is megsemmisítését mondta ki, akkor lett előttem világos: Ez volt a bér a hamis esküért, melyről akkor még nem tudhatták, hogy milyen értékes, de amely egy elmélet felépítéséhez elengedhetetlen volt, és ez az elmélet a politikához volt alapvetően szükséges.
Ha az 1958 június 17-i német újságoknak hinni lehet, akkor ezt a Dr. Plazát a Martin Sommer elleni perbe idézték és végül leleplezték. Gratulálok magamnak, hogy nem fölöslegesen foglalkoztam ezzel, mert ilyen egyének segítették az általánosított és rendszeresített rémtetteket hitelessé tenni és így terhelték meg az SS-t.

A nürnbergi perben Dr. Plazát szembeállították a vádlottakkal, akik tagadták ezt. Azután az 1951 január 6-i "Figaro Litteraire"-ban a "Egy zsidó alkuszik Himmlerrel" címen Jacques Sabille aláírással a következő cikk jelent meg:
"Hála annak a nyomásnak, melyet Günther Kerstenen keresztül (Himmler háziorvosa) fejtett ki, a kannibáli parancs, hogy a szövetségesek közeledésekor a táborokat fölrobbantsák az őrökkel együtt, holt betű maradt. "
Ez tehát azt mondja, hogy ezt a parancsot, melyet olyan sokan emlegettek és gazdagon kommentáltak, soha nem adták ki. És ha a gázzal való megsemmisítésre adott paranccsal ugyanez a helyzet. . . Nos, akkor azt fogják mondani, mire voltak jók a gázkamrák a koncentrációstáborokban? Valószínűleg - és nagyon egyszerűen- mert a háborúban álló Németország elhatározta, hogy sokféle ipart telepít a táborokba, hogy védje azokat a szövetségesek bombatámadásaitól, és nem volt oka a vegyiiparral kivételt csinálni.

Hogy gázzal kivégzéseket hajtottak végre, nekem lehetőnek tűnik, de nem biztosnak: Tűz nélkül nincs füst. De az bizonyosan hamis, hogy ezt olyan mértékben általánosították, ahogyan azt a koncentrációstábori irodalom megpróbálja hitelessé tenni, méghozzá egy utólag fölépített rendszerben. Gyarmatainkon minden gyarmati tisztnek van egy lovaglókorbácsa, melyet a hadi föllépésről alkotott személyes ízlésük és lovuk temperamentuma szerint használhatnak; a legtöbben használják is arra, hogy a bennszülötteket verjék őket azokban az országokban, ahol tevékenykednek. Így lehetséges, hogy bizonyos táborvezetőségek (és ez nem csak az SS-re igaz) a más célokra szánt gázkamrákat gázosításra használták.

Miután a beszélgetés eddig jutott el, az utolsó kérdés ez lenne, hogy miért segítettek a tanúvallomások szerzői abban, hogy olyan figyelemreméltó csapatszellem támogassa a ma közkézen forgó hiedelmeket? Erre azt mondhatjuk, hogy a koncentrációstábor ügyintézői, akik minket élelmiszer és ruházat terén olyan szégyentelenül kiraboltak, olyan rosszul és brutálisan bántak velünk, és leírhatatlan módon ütöttek-vertek bennünket, és akik 82%-ékunknak - a statisztika szerint - a halálát okozták, a gázkamrában látták azt az isteni gondviselés nyújtotta eszközt, amellyel mindezeket a haláleseteket elmagyarázhatják és amellett magukat igazolják.
Ezt a tételt feltűnést keltő módon igazolta egy keleti tartomány, de Chevigny, szenátora, akit Buchenwaldba deportáltak és aki leleplezte, hogy "a németek hagyták, hogy a foglyok saját rendőrségüket állítsák föl, és hogy sürgős kivégzések végrehajtására - gázkamra nélkül - mindig lelkes amatőröket találtak. Minden, vagy majdnem minden ilyen önkéntest később a tett elkövetésekor csíptek el" mondta a szenátor (1953 július 23-i parlamenti újság). A szerző nem akarja a Chevignyi szenátor szemére vetni, hogy nem ajánlotta föl spontán tanúvallomását, hanem hagyta, hogy elítéljék.

De nem ez volt a legszörnyűbb: A csúcs az, hogy szolgálatkész történetírókat találtak. Végül is az a tolvaj, aki hangosabban kiabál, mint az áldozat, és túlszárnyalja annak hangerejét, hogy a tömeg figyelmét elvonja, nem új téma irodalmunkban.
Senki sem kérdezte meg, hogy miért - kivéve az élelmiszerjegyek idején, amelyek a cementhez hasonló szerepet játszottak - nem volt sem területi sem országos szinten lehetséges az, hogy a deportáltak életképes egyesületeket alapítsanak; ez azért van, mert a megmenekültek tömegei nem hajlandók önkéntesen testvéri szervezeteket alapítani valahavolt rabszolgatartóik imádóinak kifejezett parancsára, akik véletlenül a főszereplői lettek az ajánlott szervezeteknek.
A kettős kérdésre adott válasz más elemeit ebben a műben, és különösen annak végén fogjuk megtalálni.
* * *

A válasz egyik eleme nem jelenik meg ebben a műben: A struthofi tábor pere, amely még nem zajlott le, mikor ezt a művet írtam. Éppen úgy, mint Dr. Nyiszli Miklós könyve, ez a per is bizonyos számú valószínűtlenséget hoz nyilvánosságra azoknak az embereknek a haláláról, akik ebben a táborban raboskodtak. Ha a vádbeszédet olvasom, melyet kormánybiztos mondott el a vádlottak ellen, akik a straßburgi egyetem orvosai voltak, akiket azzal vádoltak, hogy kísérleteket végeztek a tábor lakóin, akkor a következőt olvasom a "Le Monde"-ban erről:
1. Hogy egyiküket azzal vádolja, hogy "87 izraelita meggyilkolását parancsolta meg, akik Auschwitzból jöttek, a gázkamrákban kivégezte őket és Straßburgba küldte a testeket, hogy a német professzor gyűjteményébe kerüljenek. "
2. Hogy a másodikról azt mondták: "szívesen bevallom, hogy az első kísérletsorozat nem okozott egyetlen halált sem. "
3. A következő kommentárt: "Arról a kérdésről van szó, hogy a tífuszkísérletek halálesetekhez vezettek-e. Henriey kapitány (a vádoló kormánybiztos) beismeri, hogy lehet, hogy nem tudja ezt bizonyítani, de úgy gondolja, hogy a törvényszék indikációs bizonyítékot elfogadhat, melyek feltevéseken alapulnak, ha ezek elegendőek, mint ebben az esetben. Ezeket az indikációkat a nürnbergi ítélet tanúvallomásaiban és meggondolásaiban találja meg; ez az olvasót meg kell hogy döbbentse ha tudja, hogy a nürnbergi törvényszék pontosan ugyanezeket a következtetéseket vonta le; azonkívül Haagen hazugságaiban (ez a vádolt orvos) és az ő védekezéseiben az első kihallgatások során. Úgy gondolja, hogy ezek a tények lehetővé teszik a bíróság számára, hogy a föltett kérdésre igennel válaszoljon: Bűnös-e Haagen mérgezési esetekben?"
Ez nyilvánvalóan bebizonyítja, hogy a struthofi gázkamrákat és az ottani kísérleteket csak 87 halálesettel lehet megvádolni. Noha tekintve az összes táborra kiterjesztett állításokat, melyek a koncentrációstábori irodalomban találhatók, ez a viszonylag csekély szám nem von le semmit a tényleges szörnyűségekből (természetesen elismerik, hogy a vádlott vallomásával szemben itt nem az akaratától független véletlenről van szó), ez nem vezethet ahhoz, hogy elfeledik a sok ezer, talán tízezer foglyot, akik ebben a táborban haltak meg, és abban sem akadályozhat meg, hogy megkérdezzük, milyen módon és miért haltak ezek meg.

Hogy szinte én vagyok az egyetlen, aki a lelkeket koncentrációstáborok problémakörének ezt a tragikus oldaláról fölvilágosította, és egyidejűleg a megítéléshez szükséges részleteket is szállítottam, azaz azokat az okokat, amelyek minden táborból egy nagy medúzatutajt csináltak (itt egy hajótörésről van szó, mely 1816-ban történt, amelynél 149 hajótörött egymás után halt meg egy maguk készítette tutajon - a fordító), sokat elárul korunk gondjairól.
A struthofi orvosok védekezésükkor arra hivatkoztak, hogy azok a kísérletek, melyeket végeztek, ugyanolyan biztonsági előírások alapján folytak, melyeket hasonló kísérleteknél Manilában az angolok, az amerikaiak a Sing-Singben (időközben kiderült, hogy 1956 februárjában a Colombusi (USA) börtön tizennégy foglya beleegyezett abba, hogy rákvírussal beoltsák őket, ugyanúgy, ahogy ez Struthofon történt - ez a "Match" című francia újság információja 1957 február 23-ról), és a franciák a gyarmataikon alkalmaztak. Egy kitűnő Casablancai professzor igazolta ezt a bíróság előtt, ahogy ezt már mások is megtettek a nürnbergi bíróság előtt, ha hinni lehet a francia tengerészet orvosi doktorátusát mesterien író Francois Bayienek hinni lehet ("Croix gamme contre Caducee" = "horogkereszt az orvosi kígyó ellen"), melyet 1950-ben hoztak nyilvánosságra Franciaországban. Ez a Casablancai professzor azt is jelentette, hogy egy bizonyos számú fekete egy himlőszérumban halt meg, melyet 6000 feketén próbáltak ki.

Ez az érv biztosan érvénytelen: A saját gazemberséget nem lehet a mások gazemberségével felmenteni. De a kormánybiztos érvelése, aki föltevések alapján követeli emberek elítélését - mer hiszen ezt mondja! - és a többi jelentést, melyek ugyanolyan büntetendő és anyagi okból elkövetett bűnökről szólnak, nem akarja ismerni, szintén értéktelen: akkor akár azt is mondhatná, hogy egyesek bűnösök, mert németek, mások nem bűnösök, mert angolok, amerikaiak vagy franciák.

Csak az ilyenfajta gondolkodás, melynek igazolása a legprimitívebb sovinizmus, engedi meg azt a magyarázatot, hogy 600 , egy templomban elégett személy és egy lerombolt falu, Oradour-sur-Glane (Franciaország) a legszörnyűbb bűnözés áldozatai, míg százezrek és milliók megsemmisítése, ezek között asszonyok, gyerekek és öregek megölése, akik Lipcsében, Hamburgban, . . , Nagaszakiban, Hirosimában az ismert körülmények között, azaz ugyanolyan szörnyű módon haltak meg, egy nem támadható és hősi tett. Azért is az, mert megengedi, hogy mindennek az első és tényleges okozója, a háború ellen nem emel vádat. Ez a háború az 1914-1918-as volt, melynek következmény a nácizmus volt, mely a koncentrációstáborokat használta, - és nem találta föl, mint ezt sokan hiszik - (a bolsevikok, akik szintén nem föltalálói, már régen használták, mielőtt még szó lett volna a nácizmusról) -, amely 1939-1945-ben háborút folytatott az emberek, a hóhér és az áldozat akarata ellenére, és azt a rendszert tette lehetővé, melyet ismerünk. De ez tárgyunkat csak másodlagosan érinti.
* * *

Természetesen vesszük magunknak a szabadságot, hogy úgy gondoljuk, hogy sem a Bourg-en-Bressei Büntetőtörvényszéktől, sem a Lyoni föllebbezési bíróságtól, sem a legfelsőbb bíróságtól nem függ, hogy igazunk van-e vagy sem: Dejean de la Batie ügyvéd bölcsen utalt arra nevünkben, hogy az a vita, melyre bennünket kihívtak, csak tudósok körében, vagy olyan helyeken illő, ahol az emberek általában társadalmi problémákról vitatkoznak, de nem egy törvényszék előtt.
Az összeütött deportáltegyesületek rögtönzött vezetői, akiknek javára az állami helyek olyan nagyvonalúak, nem hisznek más igazságban, csak olyanban, melyet egy törvényszék írt elő, és amelyeknek a csendőr a nyilvánosság előtt kényszerítő módon segít. Nem azért vannak a koncentrációstábor ellen, mert az egy koncentrációstábor, hanem mert oda bezárták őket; alig hogy kiszabadultak, azt követelték, hogy zárjanak be másokat oda. Tehát nincs veszély: tudatosan fognak attól tartózkodni, hogy a terembe tudományos társaságokat hívjanak meg!

A magam részéről elutasítom azt, hogy a kilátástalan vitában, melyet a bíró javasolt, de a közvélemény megtagadott tőlem, hallgatásra legyek ítélve. Amikor a "Mások tapasztalatait" írtam, azt gondoltam, hogy Blanqui, Proudhon, Louise Michel, Guesde, Vaillant, Jaures nyomaiba lépek, és másokkal, mint Albert Londres ("Dante nem látott semmit"), Dr. Louis Rousseau ("Orvos börtönben"), Will de la Ware et Belbenoit ("A szépek kísérői"), Mescion ("Hogyan ültem le 15 évet") stb. . . . fogok találkozni. Mindannyiuknak ugyanaz volt a problémája a börtönnel és az ítéletvégrehajtással, és amellett ugyanazokat a megállapításokat tették mint én, ugyanazokkal a szavakkal. Mindannyiukat szimpátiával fogadta a szocialista mozgalom.

Hogy könyvem legkeserűbb ellenzői éppen a szocialista és a kommunista párt vezetői közül kerültek ki, - munkacsoport? - talán a figyelemre méltó és állítólagos történelmi hintamozgás törvényével magyarázható. Tény az, hogy Alain Sergent, aki a francia börtönállapotokat leírta és a mércét a hagyományos szocialista mozgalomból vette ("A szép korszak egy anarchistája" du Seuil kiadó), főleg a szocialista mozgalmon kívül talált visszhangra.

És hogy a vitában, melyet annak idején a nemzetgyűlésben tartottak, a szocialista és kommunista pártok képviselőinek hozzáállása meggyőzően bizonyítja, hogy itt szisztematikus, mondhatni doktrínai állásfoglalásról volt szó. Sajnálom, hogy ez a hozzáállás semmi máson nem alapul, mint a nemzet, haza és állam elferdített fogalmán. Emiatt azokat, akik súlyt helyeztek arra, hogy ők a kommunárdok, Jules Guesde és Jaures örökösei, észrevétlenül arra az álláspontra kényszerítették, hogy egy olyan irodalom mellett foglaljanak állást, amely, mert a védekezés legelemibb elemeit is elfojtotta egy történelemhamisításon alapuló rémkultúrában, és ezzel egyidejűleg a gyilkolás légkörét hozta Franciaországba, és egy érthetetlen árkot húzott Franciaország és Németország közé. Függetlenül más ugyanilyen romboló eredményektől más területeken.
David Rousset egy őszinte pillanatában eléjük jött:
"A valóság az, hogy áldozat és hóhér kegyetlen volt; hogy a tábor tanítása a testvériség az elvetettségben; hogy neked, ha nem voltál gonosz, csak az idő hiányzott ehhez, vagy a körülmények nem voltak erre alkalmasak; hogy az élőlények bomlásakor csak a sebességben van különbség; hogy a lassúság a nagy jellemek ajándéka; hogy az élesztő, azaz az alul levő, amely egyre följebb kerül, valami szörnyű. Ki fogja ezt elhinni? Annál is inkább, mert a megmenekültek ezt már nem fogják tudni. Visszataszító hősíveket és ízléstelen papírmasé hősöket fognak kitalálni. Halottak százezreinek a nyomora fogja tabuvá tenni ezeket a figurákat. " ("Halálunk napjai, 488. oldal, Ed. de Párizs, 1947).

Úgy tettek, mintha semmit sem értenének. És ő, aki túlságosan azzal volt elfoglalva, hogy a kommunistákat, akiket eleinte maga védett, a bíró elé vigye, biztosan elfelejtette.
* * *

Az olvasónak hasznos lesz, ha még pár a következő féle történésről utána tud gondolni: 1947 október 26-án minden újság a következő rövid cikket jelentette meg:
"A koncentrációstáborok még egy drámája a katonai törvényszék előtt: Egy olaszt, Pierre Fiorelinit, azzal vádolták meg, hogy Bergen-Belsen fennállása idején hét bajtársát ölte meg. Betegápoló volt, eléggé furcsa orvosi módszerekkel. Azzal szórakozott, hogy harmonikázott, és rabtársait zenéjének hangjára táncoltasson. ha nem voltak erre hajlandók, botütésekkel büntette meg őket. Amikor egy napon egy beteg had nagyot ápolt, a mosdóba vitte, ott megmosta, és amikor a másik durvasága ellen tiltakozott, botütésekkel agyonverte. Az illető bajtársai megpróbálták ebben megakadályozni. Fiorelini egymás után hatot agyonütött ezek közül. A barakk életben maradottai jelentették föl ma emiatt. "

Az 1947 január 18-i "Le Monde" újságban Jean-Marc Theolleyre, időnk egyik ritka krónikása, akinek az objektivitása cáfolhatatlan- jelentést írt a struthofi táborban néhány rabról, akiknek viselkedésük miatt bíróság előtt vontak felelősségre:
"A vádlottak közül egynek a kihallgatására várta kíváncsian. Neve Ernst Jäger volt, és nem volt az SS kötelékében. Rabként tartozott a gyűlölt emberekhez a táborokban, a kápókhoz. Struthofban tulajdonképpen "előmunkásnak" hívták, tehát olyan rab, aki dolgozók egy csoportjáért felelt egy kápónak. Mint ilyen éppen úgy, vagy talán többet vert, ütlegelt és ölt, mint egy SS ember.
Jäger annak a megtestesülése, amit a koncentrációstábori élet egy emberből csinálhat. Hogy folyt le élete? Negyven évből 14-et töltött börtönben. A szabadságról csak arra az időre emlékezett, amikor matróz volt, de többet erről sem tudott mondani, és arra a napra 1930-ban, amikor egy kikötői mólón szóváltás közben megölt egy SS embert. Hét évi börtönre ítélték. A nácizmus hatalomra jutásáról csak bizonytalan híreket hallott a börtönben. Valójában csak akkor ismerte föl, amikor letöltötte büntetését, és akkortól az új rendszer kinyilatkoztatta, hogy mint aszociális elem a börtönben marad. Ettől fogva kabátján a fekete háromszöget hordta, amely számára következő táborokat jelentette. Mielőtt azonban odavitték volna, a Gestapó sterilizáltatta. A koncentrációstáborok világából a legszörnyűbb időszakot ismerte meg. Ez akkor volt, amikor a táborlakók csak zsidóból, cigányokból, aszociálisokból, gyerekrontókból, selyemfiúkból és tolvajokból álltak. Ez már a megsemmisítés ideje volt, és csak azok menekültek meg ettől, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy a farkast játsszák, hogy ne nyelje el őket a tábor.
A tábor megmenekültjeinek nagyon nagy száma - ha nem a többségük ezekből áll, akik erre a szabályra végig ügyeltek. vagy azokból, akik ugyan maguk nem lettek farkasokká - volt néhány ilyen! - de előnyük volt a farkasok jóindulatából vagy védelméből. Mert - ezt vagy nem tudják, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnák, vagy elfelejtették - a táborokat olyan rabok igazgatták, akik farkasokká lettek és az SS parancsára satrapai tekintélyük volt. Nem érdektelen emellett megállapítani, hogy ezek a farkasok kommunisták voltak, magukat annak nevezték vagy a kommunizmus céljaiért harcoltak. Ez elmagyarázza, hogy miért kommunista a legtöbb túlélő: mert kivéve azokat, akikről megfeledkeztek, vagy nem találtak meg, a kommunisták mindenki mást a halálba küldtek. Ma acélos akarattal tolják a felelősséget és rémséget nem a náci kormányra, - amit nagyon nehéz lenne fönntartani, mert ehhez föl kellene tételezni, hogy a náci rendszer volt egyedül felelős a koncentrációstáborok fölállításáért, míg ma tudjuk, hogy ezeket minden rendszer, a miénk is működteti -, hanem az egyes SS-tagokra, akiket néven neveznek.

Mindannyian élni akartak, de mindegyik a többiek ellenére. Minden áron, bármi is legyen az. Minden gengsztermódszert bevezettek a táborokba és tovább is fejlesztették azokat. Amikor előmunkás lett Struthhofban, tudták, hogy megvannak a szükséges képességei. Ettől a lealacsonyító léttől megfertőzve alámerült ebben a piszokáradatban. Idegei fölmondták a szolgálatot. Azok egyike lett, akik olyanná váltak, hogy a koncentrációstábori élet ellen akkora gyűlölet volt bennük, hogy minden olyan élőlényt, aki ilyen ruhát hordott, ezeket a szellemeket, éhezőket és kétségbeesetteket gyűlölték. Ezek voltak aztán az ütések, a dühkitörések. "
Ezt a magyarázatot Freud biztosan nem cáfolná, de nem sokat ér. Emellett Jean-Marc Theolleyre ezúttal biztosan téved, amikor azt írja:
"Igen, mi volt közös bennük a politikai rabokkal a vörös háromszöggel: a német szocialistákkal és kommunistákkal, francia, lengyel vagy cseh ellenállókkal? Ők voltak a táborok urai és azok is akartak maradni. Ezek olyan idők voltak, amikor a bűnözők a foglyokat verték, pillanatok alatt agyonütötték, amikor a politikaiak szövetkeztek, ellenállást szerveztek, fegyelmüket és képességüket mutatták meg, hogy vezetni tudnak, és végül ellentámadásba mentek át, amennyiben a kulcsállásokat foglalták el a táborokban"

Hogy mi volt bennük közös? De kedves Jean-Marc Theolleyre, ahogy hatalomra jutottak a táborokban, akkor éppen úgy csaltak, mint a bűnözők, és Jäger ezt azokkal a szavakkal mondta el, melyeket ön olyan becsületesen ad vissza jelentésében:
"Nem kínoztam embereket. Ellenkezőleg, engem vertek a politikaiak. Ők voltak a legszörnyűbbek, de őket sohasem utasították rendre. Miért haragszanak ma annyira ránk, a zöld vagy fekete háromszögesekre? Amikor Struthofba kerültem, nem az SS emberek vertek, hanem a politikaiak. Eddig egyetlen egyet sem láttunk közülük bíróság előtt, és mégis a legmagasabb struthofi kápónak, aki rosszabbakat tett, mint én, a bírósági eljárását leállították.

Egy másik újságban, újra Struthofról, egy másik bírósági riporter írja:
"Több más tanú is föllépett és tanúsították egy fiatal lengyel halálát, aki nem jött elég gyorsan a sorakozási térre, mert aludt. Hermanntraut erőszakkal és ütlegelve vezette elő, és rögtön egy asztalra fektették, amelyen veréssel büntettek. 25 szörnyű ütést mért rá két másik rab, akiket arra kényszerítették, hogy ezt megtegyék. "
Ebben a műben megtaláljuk Stadjeck történetét, Dora egy furcsa ismétlését, Fioreliniét, Bergen-Belsenét és néhány másikét is, akik pont úgy viselkedtek mint Jäger vagy ez a két szerencsétlen, akiket kényszerítettek, - vagy önként jelentkeztek! -, hogy 25 szörnyű ütést mérjenek egy társukra a szerencsétlenségben; bűnözők vagy politikaiak, mert az utóbbiak átvették az elsőktől az önkormányzatot a táborokban, Fiorelinik, Stadjeckek, Jägerek és más bottal ütők. Néhány bűnöző neve ismert, akit felelősségre vontak.
A politikaiakat nem vonták felelősségre, és ezért egyet sem ismerünk közülük. Ezek kihasználták a dolgok zavarosságát és a kor rendezetlenségét, és olyan ügyesek voltak, hogy elűzték a bűnözőket olyan törvények alapján, melyek a környezetből adódtak, ezzel egyidejűleg súlyt helyeztek arra, hogy az SS bizalmát megnyerjék, amit szintén észre kell vennünk.
Az adott pillanatban elég ügyesek voltak ahhoz, hogy vádlóvá és ezzel egyidejűleg bíróvá váljanak, és így az történt, hogy csak nekik lett joguk arra, hogy másokat felelősségre vonjanak. Vak dühükben, abbeli igyekezetükben, hogy mindenütt bűnösöket lássanak, legszívesebben az egész világot agyonlőtték volna, és nem vették azt sem észre, hogy ők sem játszottak más szerepet a koncentrációstáborok élén - sőt rosszabbat! -, mint amelyet például Petainnak róttak föl, hogy Franciaország vezetőjeként játszott és erre maga jelentkezett.

Ilyen idők voltak ezek, hogy senki sem törődött azzal, hogy mit csináltak ezek régebben. Az ezt követő időben néhányan észrevették, hogy túl gyorsan cselekedtek, amikor a kommunista pártnak kormányzópárti szerepet adtak, hogy a legtöbb bíró és ügyész kommunista volt, és hogy a többi, aki véletlenül nem volt az, gyávaságból, tudatlanságból vagy számításból támogatták a kommunizmus játékát. Ezen a politikai szükséghelyzeten át vezető kerülő úton végül is fölfedezték a valóság egy részét a politikai foglyok viselkedéséről a koncentrációstáborokban. De ez a politikai szükségszerűség mindig csak egy bizonyos osztály képzeletvilágában jön elő: mégpedig a vezető osztályéban, amely a kommunizmusból csak azt veszi észre, ami őt és csak őt közvetlenül veszélyezteti. Ezért ismerjük meg mindig csak a valóság egy részét: teljesen csak akkor fogjuk megismerni, amikor más osztályok, és különösen a munkásosztály fölismeri magára nézve a kommunizmus sötét szándékait. De ez nyilvánvalóan még sokáig fog tartani.

Azért most van arra kilátásunk, hogy az irodalomban a vallomások úgy szaporodnak, ahogy Manes Sperber egyik figurájának, egy volt deportáltnak a szájába adja:
"Politikai területen nem engedtünk, emberileg mindig őrzőink oldalán álltunk. Engedelmességünk túllépte azok határozatait. . . . " ("És a bokorból hamu lett").
Idővel ezek a vallomások kioldódnak, úgy, ahogy a drágakő a földből, az ellentmondásból, amelynek lényege, hogy azt gondolják, hogy valaki hibázhat emberileg anélkül, hogy politikailag engedne, és akkor csak ennyi marad: "őrzőink oldalán álltunk". Természetesen akkorra elveszti ez a mondás a megbocsátandó bocsánatkérés jellegét, melyet maguknak adni akarnak, de a becsületesség értelmében nyerni fognak, amely nagyon érdekes, mert a megbocsátó bocsánat adása most a nyilvánosságtól jön, és ez sokkal jobb lesz. Ha egyszer majd itt tartunk, akkor semmi sem lesz egyszerűbb, mint egy becsületes magyarázatott találni a koncentrációstábor jelenségeire erkölcsi téren.

Még egy különös dolog: míg az egész irodalom és nemcsak a koncentrációstáborokról szóló mindig csak azt kísérli meg, hogy egymást túlszárnyalja az ellenség kegyetlenségének a leírásában, míg történészek, kronológusok és szociológusok engednek ennek a rémületfétisizmusnak, korunk kulcsjelenségének, ez a nyilvánosságban úgy nyilatkozik meg, hogy váratlanul komoly reakciókat hív elő, mint ahogy ez a levél mutatja az 1954 július 17-i "Le Monde"-ból:

"Hogy mindez megtörténhetett, nem lehet egyedül az ember bestialitásával elmagyarázni. Magát a bestialitást az ösztön behatárolja. A természet törvény, anélkül, hogy ezt tudná. A rémületet, mely bennünket a Metzi jelentés olvasásakor megragadott, szellemi ellentmondási képességünk, háborúundorunk, kicsinyes csalódásunk az erőszakmentes világ unalmasságában, Nietzschétől tanult kíváncsiságunk, érzéketlenségünk Montesquieu, Voltaire és Diderot 'absztrakciójában' hozta létre. Az áldozat eltúlzása az áldozat miatt, a hité a hit miatt, az energiáé az energia miatt, a hűségé a hűség miatt, a szorgalomé a meleg miatt, melyet előállít, az önkéntesek felhívása, azaz a hősi tett: ebben rejlik a hitlerizmus állandó forrása.
A hűség romantikája önmaga miatt, az öncélú önfeláldozás kötötte össze ezeket az embereket, akik - tényleg- nem tudták, mit tettek, valakivel, vagy valamivel. A megértés azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, mit teszünk, egy tartalomra gondolni. A katonai társadalom alaptana, amelyben a fegyelem lép a gondolkozás helyére, amelyikben lelkiismeretünk nincs bennünk, egy normális rendszerben, amely magát egy politikai, azaz egy általános gondolkodásnak alárendeli, és abból meríti létezésének jogát és nemességét, úgy gondolta, mialatt az állítólag béna és hatástalan okos gondolkodásban nem bízott, hogy a világ kormányzására van hivatva.
Ezek után mindent megtehetett az emberekkel. A Struthof-per a beképzelt metafizikával szemben arra emlékeztet minket, hogy az ember szabadsága a fizikai fájdalomnak és a misztikának alá van rendelve. Ha beletörődött halálába, nemrég minden ember azt mondhatta, hogy szabad. Itt azonban testi szenvedés, éhség és hideg, vagy a halálnál is erősebb fegyelem széttöri ezt a szabadságot. Utolsó menedékükbe, ahol magukat azzal vigasztalják, hogy tehetetlenek, azért, hogy szabadon gondolkozhassanak, betör az idegen akarat és leigázza őket. Az emberi szabadság abba a lehetőségbe húzódik vissza, hogy saját eltorzulásának veszélyét előre lássa és magát előre bebiztosítsa ez ellen. Törvényeket alkotni, értelmes intézményeket hozni létre, amelyek a lemondások vizsgáitól megkímélik, még ez az ember egyetlen kilátása. A hősiesség romantikája, a lélek tisztasága helyére, melyek önmagukban elegendőek, újból azoknak az eszméknek a szellemisége kell hogy lépjen, melyek a köztársaságot teszik lehetővé - és helyükre, az első helyre kell hogy lépjenek. Ezek összeomlanak, ha nem valamiért, hanem valakiért harcolunk. " Emmanuel Levinas

Ez mindent elmond: a katonai társadalom alaptana, ahol a fegyelem lép a gondolkodás helyére, amely egyedül képzeli magát arra hivatottnak, hogy a világot kormányozza; az emberi szabadság, mely a fizikai szenvedéseknek és a misztikának áldozata lesz; a bestialitás, melyet csak az ösztön határol be; a törvények és az értelmes intézmények, melyek alkalmasak arra, hogy az embereknek megtakarítsák a szükség vizsgáit, olyan törvények, melyek nem léteztek és ma sem léteznek, és amelyek az ember egyetlen jó kilátását jelentik

Ez a végkövetkeztetés biztosan csak arra az emberre vonatkozik, aki emberként elbúcsúzott és kínzóvá lesz. De érvényes az áldozatokra is: " Nehéznek tűnik a kérdés" írja Manes Sperber "hogy a szenvedőnek a szenvedés jelent-e valamit. Ezzel szemben biztosnak tűnik, hogy a szenvedés nem szól alkotója ellen, legalábbis nem a történelemben.
("És a bokorból hamu lett"). Ez olyannyira igaz, hogy a tegnapi áldozatok a ma kínzói, és viszont.

Végül szeretnék mindazoknak kivétel nélkül köszönetet mondani, akik olyan bátran léptek föl az "Odüsszeusz hazugságáért". Azt mondták nekem, hogy fasiszták vannak köztük, és én halkan mosolyogtam: azok, akik ezt mondták, azok voltak, akik ezzel egy időben a mű bevonását követelték valamennyi újságjukban, akik szeretnének mindenkinek megtiltani az írást és beszédet, sőt lakóhelyének elhagyását is. Itt nekem azt kéne gondolni, hogy ők védnek engem, és nem a fasiszták. Azt is mondták nekem, hogy a megszállóval együttműködők is vannak ezek között, én azzal vigasztaltam magamat, hogy elsősorban azt terjesztették róluk, hogy ezt tették, és hogy minden esetre sok igazi ellenállónak voltak jó szomszédai.

Végül azt figyeltem meg mindenek előtt, hogy a vélemények skáláján, a jobbszélsőtől a balszélsőig sok ember folytatja vagy újra elkezdi a gondolkodást, azaz a dolgokat nem szekták, csoportok és pártok kicsinyes érdekei szerint, hanem az emberi értékek alapján újra gondolja. És ez nekem olyasvalami, ami minden reményre följogosít.
Paul Rassinier
* * *


Első rész

Saját élmény

Írj úgy, mintha egyedül lennél a világon és nem kellene az emberek előítéleteitől félned.
La Mettrie

Prológus.

Esik. Porszerű áprilisi eső, hideg, jeges. Állandóan, tartósan, könyörtelenül. Már két napja: a harmadik éjszaka előtt állunk. A vonat, kiválasztott kocsik hosszú sora, melyek a síneken csikorognak, lassan a nagy fekete lyukba süllyed. A gép, egy másik korszak mozdonya izzad és fúj, kínlódik, fújtat és köp, egy helyben forog és durran. Százszor megállt már, már százszor úgy tűnt, mintha nem akarná azt a teljesítményt nyújtani, melyet elvárnak tőle. Esik, szünet nélkül esik.
A nyitott kocsiban nyolcvan test fekszik a padlón, összezsugorodott testek, egymásba gabalyodva és egymásra rakva. Élők? Halottak? Senki nem tudja megmondani. Reggel még fölébredtek, fáztak szegényes, nedves rongyaikban, soványak, átlátszók, sápadtak, a mélyedésből kiguvadó szemeik lázasak és tompák. Emberfeletti erőlködés folytán kiöblítettnek tűnnek önmaguk előtt. Még meg tudták a napot különböztetni, érezték az esőt, a hosszú, hegyes esőcsöppeket, ahogy átmennek a rongyokon, és a sovány és kemény húsba, és aztán szorosan összenyomott soraik hátába is bejutnak. Egy nem észrevehető rémületben behajlították hátukat. Lehet, hogy ezer ösztönös ébredési mozdulatot végeztek, mikor egymást a fényben meglátták. A láz ködén és az égből hulló esőfonalakon át látták az állig fölfegyverzett egyenruhás férfiakat, érzéketlenül, de éberen, a kocsi négy sarkában. aztán újra visszajött emlékezésük: sorsukat látták szemük előtt, és egy hirtelen fölemelkedés után visszazuhantak ködösen és összetörve a félálomba, az élet és halál közti félútra.

Esik, még mindig esik. nehéz, bűzös levegő száll föl a testek halmazából és eltűnik a hideg nedvességben és az éjszakában. Elindulásnál százan voltak. Gyorsan terelték őket össze, kutyák a sarkukban, összekeveredve, ütések és kiabált parancsok között csoportokban terelték őket a vagonokba, először a padlón feküdtek, majd újra indulásra készen találták magukat a szűk térben élelem nélkül. Rögtön világos lett előttük, hogy nagy vizsga előtt állnak.
"Vigyázat, vigyázat" - mondták nekik minden előkészítés nélkül "nappal állni, éjjel ülni!". . . "Eltávozni tilos! Minden ilyen fegyelmezetlenséget azonnali agyonlövéssel büntetünk. Világos?"
A tető nélküli kocsi, a hideg, a még mindig csöpögő eső, már mást is megértek. De nem volt mit enni: semmi élelmiszer nem volt! Hogy a szerencsétlenség teljes legyen, már hetek óta egy gramm kenyér sem jött a táborba és szükséges lett, hogy azzal elégedjenek meg, ami a tárolókban volt: híg káposztaleves, egy liter (néha fél liter), két kis krumpli este a hosszú és kemény munka után. Nincs ennivaló: de mindez eltűnik a fenyegetés mögött, amely abból áll, hogy azt hallották, hogy az amerikaiak 12 kilométer távolságra vannak. Nincs mit enni, napközben állni, este ülni. . . Az első éjszaka vége előtt hármukat vagy négyüket, akik gyorsan azt a kívánságot nyilvánították ki, hogy sürgős szükségletük van, galléron ragadták, durván a kocsi magas külső falához lökték és kegyetlenül lelőtték őket.
Kr-a-a-akk! A fához, Kr-a-a-akk!
Időközben rászoktak, hogy becsináljanak, először óvatosan és tartózkodóan, hogy lehetőleg kevéssé legyenek mocskosak, aztán fokozatosan erőteljesebben. Három vagy négy másikat, akik a következő nap a kimerültségtől összeestek, hidegvérűen kivégeztek.
Kr-a-a-akk! A padlóra, Kr-a-a-akk!
A testeket, miután levették róluk a listaszámot, kidobták a kocsiból: a harmadik nap kezdetén a sorok lényegesen ritkábbak lettek, a rémület után a halálos félelem következett, és a halálos félelem után a sorsnak való teljes megadás következett. Feladták a reményt, hogy kijutnak ebből a pokolból, lemondtak az életről is; most már nem lehet megakadályozni, hogy a trágyában haljanak meg. Esik, esik, esik.

Enyhe szél kerekedett, mely a vonatra oldalról fúj, fölfújja a segédtartókra rosszul fölerősített sátor oldalfalát, amely alatt a vagon négy sarkán álló őrök találnak menedéket az őrállás hosszú óráiban; elfújta a betegség anyagait, és az SS emberek, akik elinduláskor idegesek és elfoglaltak, bár elszántak és tele reményekkel voltak, hirtelen elgondolkozók lettek. Egy idő óta kevesebb fegyverlövést hallani és kevesebb pisztolyhangot. A kutyák is - a kutyák, ó ezek a kutyák- is kevesebbet ugatnak és csaholnak a sok megállás alkalmával. Negyvennyolc órai előre, hátra, egyik nem használt sínről a másikra, egyik váltótól a másikhoz a szállítmány kb. 20 kilométerre van elindulásának helyétől. Késő este délkeleti irányban indult tovább, miután hiába próbált északra, délre és keletre menni; ha ez az út is le van zárva, mint a többi, akkor ez azt jelenti, hogy be van zárva és fogságba fog esni. Az SS emberek homlokukat ráncolták, aztán kocsiról kocsira továbbadták a hírt és utána megfordultak.
Be vagyunk zárva, fogságba fogunk esni! Ez összezavarta őket. Fogságba kerülnek, az itt fekvő ájult testek visszatérnek az életbe, föl fognak állni és vádolni fogják őket, mert tetten érték őket. Még a reggel folyamán lehetett hallani, ahogy gyakran torokhangon beszélgettek, ahogy vicceltek és a lányokra nevettek, akik már csak ritkán és melankólikusan bátorították őket. Most hallgatnak: csak az öngyújtó föllángolása vagy egy cigaretta vörös pontja töri át időnként a halálos csöndet vagy zavarja meg az éjszaka vastag és nedves sötétjét.
Esik, egyre tovább esik, nem hagyja abba, vég nélkül esik: Az ég kimeríthetetlen. Még a szél is megerősödött. Most élesen fütyül a deszkafalakon át, és a víz áradatszerűen ömlik. Az SS emberek sátorfalai fölpúposodnak, tartóik elgörbülnek. Egy kötél hirtelen elpattant: a sátor fala mint egy zászló kezd el lobogni és az oldalfalat üti. Az SS ember káromkodik egyet. Aztán megpróbálja átkozódva és morogva megjavítani a sátrat. Hiába: amikor az egyik oldalon sikerül neki, akkor a másikat rántja ki kezéből a szél!
"Gott verdammt!"
Két sikertelen kísérlet után föladja. Váratlanul a hozzá legközelebb eső szerencsétlen felé fordul. Egy ütés a térddel, egy rúgás a csizmával a hátára, aztán: "Te" mondja "Te! ... Buta kutya!"
"Buta kutya?" Az ember hallotta és értette, hogy honnan jön a hívás, automatikusan összeszedte minden maradék erejét és aggódva fölállt. Amikor látta, hogy mit várnak el tőle, kicsit fölbátorodott. Fölállt - fölhúzatta magát! - a kocsi létrájára, kezeivel és térdével tartva magát egyensúlyban. Aztán óvatosan, nehogy háttal essen az ellensúlyra - nehogy az ellensúlyra essen! - megkereste a sátortetőt, hogy a másik segítségével újra odakösse a segédtartó sarkaihoz.
"Kész van?"
"Igen, SS úr. "
És most valami szokatlan történik: az ember összeszedte magát. Egyszerre, egy villámszerű felvillanásban. Ha nem lett volna sötét és nem esett volna, akkor látható lett volna, ahogy szemeiben egy furcsa fény villant föl. Hirtelen világos lett neki, hogy ő a fal szélén lábaival kifelé térdel, hogy a vonat nem halad túl gyorsan, hogy esik, hogy az éjszaka fekete, hogy az amerikaiak talán csak tizenkét kilométerre vannak, hogy a szabadság. . .
A szabadság, ó, a szabadság!
Erre a gondolatra hirtelen elmagyarázhatatlan bátorság fogja el, őt, aki azelőtt attól félt, hogy ennek ellentétébe süpped, - ó, irónia, egy nagy fölismerés megy át agyán, gyenge karjait a fal szélére támasztja és kis lendülettel hátrafelé ugrik. Hallja a figyelmeztető lövés hangját, és még van annyi ereje, meglepő világosság az agyában, hogy arra is gondol, hogy egy olyan sarokba essen, amely a fegyverek hatósugarán kívül van. Elszakítottnak érzi magát, és teste és lelke ájulatba zuhan.

Cs!. . . Cs!. . . Klakk; . . . Csettercsett!. . . Klakk!. . . Cs!. . . Klakk!. . . Ratatata!. . . Cs!. . . Cs!. . . Cs; . . Cs; . . . Cs;
A gép izzad, fúj, megáll, csúszik, kattan egyre tovább. Újra elkezdték a fegyverek a halált kiköpni. Apránként bezárja a szunnyadó természet nagy, részvétlen csöndje a drámát, mely tovább folytatódik, és amelyet már csak a gyengébb szél rendszeres susogása zavar. Esik, esik, esik.
* * *

Már nem esik.
Órák múltak el: kettő, három, talán négy. Az ég végre kifáradt. A vastag szivacsos feketeségben a sínek alatt valami megmozdult. Először két szem próbált meg kinyílni, de a nehéz szempillák hirtelen reflexszel összehúzódtak, minta a fej víz alatt lenne. Egy kiszáradt torok összezárult, hogy nyálat gyűjtsön, és a föld ízét hozza a nyelvre. Egy kar akart megmozdulni, de félúton megbénult az alkari és vállig terjedő csípős fájdalomtól. Aztán nem történt semmi: a férfi újra öntudatlanságba süppedt miután a furcsa létezés tudatába jutott, és komolyan abban reménykedett, hogy újra el tud aludni.
Hirtelen remegés fogja el és keríti hatalmába. Mellének bőre szabad lett a nedves ruhától: brr! ... Össze akart kucorodni, lábát kihúzni maga alól: Jaj! ... Aztán megpróbált újra fölébredni, szempillái idegesen rángatóztak, kényszerítette szemeit, hogy nyitva maradjanak. Az átláthatatlan, teljes és nehéz sötétségbe néz. Köhögés jön ki tüdejéből és mindent széttép benne. Olyan benyomása lesz ettől, mintha teste kis fájó darabokból állna, melyek a nedves fűben a piszkos földön vannak szétszórva. Megpróbál gondolkozni. Az első kísérletnél ütésként jön a gondolat: "A kutyák!".
Most fölébredt. Újra átél mindent. Események tömkelege, melyek egymást követik és egymásba nyúlnak ömlik rá. A beszállás, a szállítás, a pokol a kocsiban, a hideg, az éhség, a sátor teteje, a szél, az ugrás az éjszakába. Ha újra visszajönne a vonat? A kutyák: ó, minden más, csak nem ilyen halál!
Menekülni akar: de nem tud, teste darabjai mintha oda lennének szögezve. Össze akarja szedni magát: mindenütt recseg-ropog, hallja, ahogy csontjai egymáson recsegnek. Mégis el kell innen mennie. Minden áron. Gondolata más irányba haladnak: Egy vasúti sín a támadóknak olyan tárgy, amelyet a megtámadottak használnak. A németek arra fogják használni, hogy rajta vonuljanak vissza, és ragaszkodni fognak hozzá: akkor meg fogják őt találni.
Menekülni, igen, menekülni! . . . Legalább pár száz méterrel távolabbra jutni és ott, a nagyobb biztonságban várni az amerikaiak megérkezését: először fölállni! Először fölállni. Hangosan fölnevetett, hangjának síri csengése van, ajka mormolása miatt földdarabkák hullanak szájába. kiköpi. Ft! . . . Ft! . .
Végtelenül óvatosan mozgatja karjait ide-oda: balra, jobbra, mindig ott van a fájdalom alkarjában és vállában. Álljon meg a menet! Mintha elmúlóban lenne. . . Megismétli a mozdulatot: valóban a fájdalom szűnni látszik az izmok és inak mozgásával; nem tört el semmit. Melle szabadabban lélegzik.
Most a lábakhoz: gyengéden gyúrja izmait, nagyon fáj, szeretne fölállni, szeretne fölkiáltani. ... Végre megtörtént, itt sem tört el semmit - legalábbis úgy tűnik. Ez megnyugtatja. Rendszeresebbé válik. Sikerül fölülnie. Testének zúzódásai fájdalmasak, a nedves ruha még hidegebben tűnik. Remeg a hidegtől. Szívüregében körző húzást érez: éhes, ez jó jel. Meglepődik azon, hogy eddig nem volt éhes. Megérinti a fejét: rabsapkája még ott van, ezen elneveti magát. A zsebében levő papírokra gondol. Elvesztette őket szökés közben, ez baj. Megtapogatja magát: piszkos és olyan érzést kelt, mintha vasdrótokba lenne beletekerve, és kiszabadulni próbálna. Megfordul, négy lábon mászik, még egy erőfeszítés és állni fog.

Állni: most áll, most el fog távolodni, a németek összegyűlhetnek, ide jöhetnek és a sínek mellett maradhatnak. . . Ne olyan gyorsan, elszédül, hányingere van, érzi, hogy inog, hogy el fog esni, csak lesüllyedt lábai tartják egyensúlyban, hogy nem számíthat arra, hogy egyik lábát a másik elé tudja rakni. Megkeményedik és addig tartja magát, míg bírja, de észreveszi, hogy el fog esni és az elesés fájni fog. Akkor óvatosan, nagyon óvatosan összekucorodik: mivel nem tud menni, el fog kúszni, de nem marad itt. Akkor visszakerül a vonathoz, a kutyákhoz, a németekhez, akik itt fognak gyülekezni. Tehát: tovább az amerikaiakhoz.
Azt mondani, hogy azok tizenkét kilométerre vannak, buta dolog lenne. Felszabadítja lábait: klapp, klapp! Négykézláb mint egy kövér, megkínzott giliszta mászva, sikerül eljutnia egy lefelé vezető meredekségig, átgázol egy árkon, melyben szurtos víz van, egy négyszögletes mezőt és egy frissen fölszántott földdarabhoz közelít: a talaj göröngyökké oldódik fel, ráragad térdére, lábára, alkarjára. Megáll, mélyen levegőt vesz.
Időközben az éjszaka kevésbé sötét, az ég magasabbra került. Már fölismerhetőek a bokrok és az egyes fák körvonalai a környéken a finom ködben. A nap közeleg: új veszély. Néhány száz méterre, egy magaslat csúcsán sötét tömeg látszik: biztosan az erdő. Első célként azt tűzi ki magának, hogy azt érje el hajnalhasadás előtt. Újra elindul. A fáradság fölmelegítette testét, izmait és ízületeit mozgékonnyá tette, a fájdalom jobb oldalának egy darabján szigetelődött el. Sikerül fölállnia, állva maradni és cipő nélküli és érzéketlenné vált lábait egymás elő rakni, menni. Lassan megy, mert jobb lábát húzza és válla is nagyon fáj. De megy és előrejut: görnyedten, fáradtan, összetörve, magába roskadva halad az erdő felé. Akar, összeszedi magát, kényszeríti magát és kemény marad. Hajnal előtt ott akar lenni, ott elbújni, aztán jönnek az amerikaiak és megmenekül.
* * *

A többi idő álomban telt el - álom két időben, hosszú és gyöngítő.

Az erdőbe megérkezve nem bújt a bokrok alá: attól fél, hogy elárulja magát és okosabbnak tartja, hogy odaát, kissé hátul a kevés bokor közé üljön, ahonnan mint egy rejtett figyelőállásból minden irányba figyelhet. Följött a nap, a lába alatti domboldal kilép a sötétségből, az ismeretlen mezők és szántók sakktáblája észrevehetőbb, a lenti vasútvonal kitágul és hosszú szalagként gördül tovább. A messzeségben két domb között templomtorony nyúlik a finom ködbe, amely a láthatatlan kéményből száll függőlegesen fölfelé.

Egészen gyorsan jelenik meg a még szürke, de kitárulkozó nagy fehér folt, melyet a nap mutat meg, amely magasan az égen próbál keresztüljutni. A tájban néhol egy-egy lovaskocsi látszik, melyek gondtalanul haladnak le és föl. Egy férfi, szintén civil, de fölismerhető karszalagot hord, lazán teszi meg a száz lépést a vasúti sín mellett. . . Szeme elé képzelt egy hasonló természeti sarkot ugyanilyen időjárással, ugyanilyen ég alatt, ugyanilyen mezők és szántók sakktáblájával, ugyanilyen erdővel, ugyanilyen fákkal, ugyanilyen templomtoronnyal, ugyanilyen vasúti sínekkel valahol Elzász és a Franche-Comte szélén.
Azt gondolja, hogyha édesanyja is ugyanekkor ugyanezt a képet látta volna, akkor nem tudná a megjegyzést viszafojtani, hogy az ég "mosdik" vagy az idő "szárítkozik". Hosszan figyelt két lovat, melyek kb. 500 méter távolságra egyfajta boronát húztak a szántóföldön, hogy az ürgelyukakat kiegyenesítsék: kezeskedett volna azért, hogy az öreg, aki a lovakat vezette, Tourdot papa, és ez a kis jó asszony, aki a borona mögött kifeszített kötelek egyikét húzta, az unokája, akinek apja, Tony hadifogoly volt Németországban. Egy gondolati kapcsolattal felesége aggódó arcát látja, aki egy kis kétéves emberke fölé hajol. . Aztán egy nyugtalan rezzenés után újra magához tért.
"Nem csak valamit játszott magának!". Az amerikaiak nem lehetnek tizenkét kilométerre, ahhoz itt minden túl nyugodt. Ezeken a mezőkön, szántókon és erdőkön semmi sem utal hadi légkörre, vagy összeomlásra. Franciaországban 1940-ben. . . Lefeküdt. Mi lesz vele?

Mégsem lehetséges ebben a ruhában ezekhez az emberekhez fordulni! Éhes volt, nagyon éhes, fölemelt egy kis rizsszemet és szájába vette, ez még édesanyja receptje volt, ha aratás közben délután a melegben ruhácskájában szomjúságtól sírt. Ez elterelte gondolatait. Az órák múltak, a napnak sikerült áttörni a ködöt és felnyitni az eget. Egy harang kongott: dél lett, a mező kiürült. Délután ugyanez játszódott le: még több lovaskocsi jött újra, egy melegebb napra, mely ruháját teljesen megszárította. Egy férfi ment mellette le, egészen közel, vállán kaszával és majdnem súrolta őt: nem érintette meg, de ebből azt következtette, hogy nem tud sokáig ebben a helyzetben észrevétlenül megmaradni. Utánagondolt: Holnap vasárnap van, ennek megállapítása nem esett nehezére, mert emlékezett rá, hogy szerdán este szálltak be a vonatba. Holnap délelőtt tehát nyugalom lesz, de délután, amikor a németek, kicsik vagy nagyok, szeretnek az erdőben sétálni, sok mindentől kell félnie.

Eljött az este, aztán az éjjel. A vasúti őr karszalagjával állandóan le-föl járt. Egy hang sem volt hallható, a legkisebb motorhang sem jött az égből. "Nein, nein . . . " A hold, egy nagy hold izzó szén színű öntötte sajátságos fényét a tájra: a távolból nehéz lövegek hangja visszhangzik: "még legalább negyven vagy ötven kilométerre vannak. Ha kutyákkal keresnek, azok megtalálnak, mielőtt azok idejönnének. El kell mennem innen, távol a vasúttól, de melyik irányba?" A kétségbeesés határára jutott, amikor egy zaj visszaadta bátorságát. Repülőgépek köröztek órákig fölötte, és bombázták a közvetlen környezetét. Nyugodtan, a legkisebb nyugtalanság nélkül, hogy valaki követi őket vagy a légvédelem tüzelne rájuk. Aztán elrepültek, mások visszajöttek: Állandó jövés és menés hajnalig. Fölvidámító dolog, tényleg fölvidámító.
"De most. . . "
A nap. A köd gyorsan föloszlik a kelő nap sugarai alatt és hirtelen tiszta az ég: vasárnap reggel, egy igazi vasárnapi ég az igazi tavaszban. Tíz óra lehetett, amikor a nagy fordulat végre bekövetkezett.
* * *

Takk!. . . Takk!. . . Ratatatatatatadd . . . Takk!. . . Megbecsülte a távolságot: maximum négy vagy öt kilométer. A templomtorony irányából jött, attól kissé távolabbról.
Takk!. . . Takk!. . . Ratatatakk!. . . Takk!
A gépfegyver nem hagyja abba, egy másik felel:
Tokk!. . . Tokk!. . . Tokk! Tode! Tokki Todd
Aztán nehéz csikorgás: Bumm! bumm! bumm! bumm! A lövegek és a lövedékek nincsenek messze, de a falutól még odébb zuhantak le.
Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm . . . egyszer . . . Bumm!. . . Bumm! . . . másszor:
Bumm!. . . Bumm! Bumm! Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm! . . .
A lövedékek éppen felé jönnek, a tűz rendszeres, élénk, visszhangzó. Ügyelnie kell magára. Szörnyű robaj mögötte, szinte fölötte, széttépi a levegőt. RR. . . umm! Aztán újra: RR. . . umm! Pokoli ricsaj:
RR. . . umm! . . . RR. . . umm! . . .
Nem marad többet abba. És odaátról jön a visszhang:
Rr. . umm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Rr . . . umm! Rr . . . umm!
A lövedékek útjában fekszik, melyet a vasúti töltés majdnem függőlegesen vág ketté, és amelyre a németek visszavonulnak: meg fogják kísérelni, hogy megvédjék azt, de nem fogják hosszan tartani tudni, aztán az erdőbe fognak visszavonulni, ahol egy ideig védve lesznek. Az erdőbe, azaz hozzá. Meg fogják találni. "Nem, nem szabad itt maradni!".
Fölemelkedik. Lemegy a dombon és balfelé húz, hogy kikerüljön a lövések vonalából. Már alig húzza a lábát, a föld száraz, a talaj kemény, ereje teljében van. Most fog a tragédia utolsó felvonása lejátszódni, nem fog rossz mozdulatot tenni, biztos magában, lefelé megy: "Nem túl közel a vasúthoz, és az erdőhöz sem túl közel", határozza el. A párbaj folytatódik:
Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Rr . . . Bumm!. . . Rr . . . Bumm!. . . Bumm! . . . Bumm!. . .
Előre mozognak: most a vasútra hullanak. A füstben látja, hogy a föld abban hosszú vonalban fecskendezik föl, amely a sínek kötegét ferdén keresztezi. Érzi a gránátok szagát.
"Az ördögbe, most kell lefeküdni!".
Tovább akart volna menni, de. . Magányos bokor van a közelben: "Rossz menedék". Azt a mélyedést választja, amely tőle tizenöt méterrel a két parcellát választja el; ott kuporodik le. SSSS. . . Bumm!. . . SSSS. . . Bumm!. . .
Ideje volt! Fölötte fütyül és körülötte esik le. A mennydörgés, mely mögötte hallgatott, megint elér hozzá, a lövések távolibbnak, tompábbnak tűnnek. "Visszamennek!"
Míg az amerikaiak a tüzet előbbre hozzák, rövidítik, a németek, visszavonulásuk értelmében. . . Hirtelen egy szörnyű földrengés közepén találja magát, egy füst, vas és földfelhőben. Szinte teljesen elfedi a föld, csodálkozik, hogy csodálatos módon teste nem robbant ketté. Két tüzelés között kitekint gödréből: szürke alakok kelnek át a vasúti síneken gyors ugrásokkal. . . a gát mögött lefekszenek. . Egy lefekvés: egy tüzelési hullám. . . Egy lefekvés: egy tüzelési hullám. . . Hoppá!. . . tizenöt lépésnyivel vissza . . . Hoppá!. . . Hoppá!. . . Úgy tűnik, hogy egymást hívják és egyenként ugranak.
Felé vonulnak vissza, megpróbálják a menedéket nem nyújtó helyet elhagyni és a bozótot elérni. Hoppá!. . . tizenöt lépésnyivel vissza, egy lövés . . . Hoppá!. . .
"Remélhetőleg nem fog egyik se mellém vagy rám feküdni!".

Tizenöt lépésnél közelebb esik le mellette egy lövés, egy másik alig öttel jobb oldalától. Nem lát ellenséget, aki visszalőne: "Istenem, mire lőnek?"
A tüzérségi tűz apránként vonul, eléri az erdőt és egy ugrással átugrik fölötte. A dörgés fölötte kereszteződik, akkor ott lent más szürke alakok másznak a vasúti töltésre és mennek az erdő felé: Hoppá!. . . Tizenöt lépésnyit előre, takk. . . Hoppá! . . Tizenöt lépésnyit előre, takk. . . Hoppá!

Takk!. . . Takk!. . . Takk!. . . Takk!. . . Takk! . . .
Állandó tűz. A megtámadottak gyengülnek, az erdőből jövő ellentűz gyöngül és mind kevesebb lesz, végül a fegyverek és gépfegyverek teljesen elhallgatnak. Hirtelen borzalmas ordítás:
Hurrá!. . Hurrá!. . Hurrá!. .
A fegyverek tovább lőnek, a lövések mind tompábbak és távolabbiak lesznek, de a fegyverek és gépfegyverek hallgatnak.
Hurrá!. . Hurrá!. . Hurrá!. .
Ez most mindkét oldalról, mind közelebb jön és nem akar többet elhallgatni.
Hurrá!. . Hurrá!. . Hurrá!. .
Emberek csoportja emelkedik föl, gépfegyver a kezükben. Előbb néhány tucatnyian mentek vissza, maximum százan: ezek itt legalább ezren vannak. Mintha mindannyian ellenállhatatlan vonzóerőnek engedelmeskednének, mindannyian egy pont felé fordulnak a középen.
Hurrá . . . á . . . á . . . áhh!!!
Minden oldalról jönnek, mennek, futnak. . . A dráma vége mindenkit megrészegített. Senki sem látta: örül neki, sohasem lehet tudni, hogy az izgalom és idegfeszültség ilyen pillanataiban mi történik. Óvakodik attól, hogy jelenlétét túl hamar elárulja, vár, amíg az ár leapad.
Fölül. Nyolcszáz méter távolságban ideges férfiak futkároznak, maximum tizenöten - a többiek valószínűleg a fa alatt rejtőzködtek el - kezükben lövésre kész géppisztollyal éberen le és föl. Előttük, háttal az erdőnek más emberek állnak, mereven, kezük a nyakukon. Még mások, fölemelt kezükben fegyver, lépnek egymás után elő, fegyvereiket a földre dobják, élesen figyelik őket, fegyvereiket eldobják és sorba állnak. És ez hogy ugrik! Egyiküket, aki túl lassú, rúgásokkal emlékeztetik helyzetére. Egy másikat a puskatussal. Egy másik alkudni akart, kibúvókat keresett, tiltakozni akart. Kr-a-a-akk! Egy géppuskányi lövedék találja kegyetlenül mellbe. Néhány ökölcsapás, rúgás és puskatusütés, és a menet készen áll.
"Előre! A templomtorony irányába!"
A csoport körülbelül száz méterre halad el rejtekhelye mellett. A hadifoglyok ötös sorokban vonulnak előre fölszerelés nélkül, kifűzött cipőben, kezük a nyakukon, hallgatva és engedelmesen. Minden oldalról nyakon önti őket egy fölfegyverzett hat-nyolc fős kísérő csoport gúnnyal és figyelmeztetésekkel. Úgy gondolja, tanácsos megmutatnia magát. Egy ugrással föláll:
"Heh!. . Heh!. . . "
És egyik karját fölemeli válaszoló gesztussal. Nem hatott: a csoport megállt, négy ember különült el tőle, és mielőtt ideje lett volna arra, hogy tisztázza, mi történik vele, négy gépfegyvert nyomnak mellére és hátára.
"Bármi is lesz, legalább biztos vagyok abban, hogy nem fognak lőni!" gondolja.
Fenyegető kérdéseket sziszegnek egy nyelven, melyet nem ért. "Frenchmen" mondja. Ez minden, amit angolul ért, és még nem tudja, hogy ez ide illik-e. Meglepve szemlélik, gyanakodó szemekkel. Nyilvánvalóan nem értették meg. Aztán: "Francais!"
Ez sem jobb. Most egy utolsó próbálkozás: "francia rab! . . . . Francia!"
Ezúttal megértették; az egyik gépfegyver leereszkedik: "Mi?"
Röviden, szaggatott mondatokban magyaráz és észreveszi, hogy egy német, két spanyol és egy jugoszláv előtt áll, egyikük érti a Földközi tengernél szokásos keveréknyelvet. Most megértették, minden géppisztoly leereszkedik, egy üveget adnak neki. Iszik: erős, hideg folyadék, melyet szeretne kiköpni. Grimaszt vág:
"Coffee", mondja a német "jó Coffee!" Mindannyian száraz kekszet húznak elő - kemény, kemény, de milyen kemény! - csokoládét, cigarettásdobozokat. . . cigarettát:
"Először egy cigaretta. . . "
De nincs vesztegetni való idő.
"Gyorsan" mondta a német "El kell. . . "
Meggyőződtek állapotáról. Ketten - kettesével akarják vinni - fölvették vállukra és mint egy trófeát viszik a várakozó csoporthoz.
"Sing-Sing?" kérdezi egy őr.
"Yes" válaszol, de a többiek nem válaszolnak, nem volt angol - vagy amerikaiak - a csapatban. Rohamcsapatok, gondolja, nemzetközi brigád, és visszaemlékszik a spanyol háborúra.
A csoport a leszálló estében a templomtorony irányába vonul és őt, aki csak nehezen tud állni, két különböző férfi veszi vállára, akik lassan, köpködve kekszet és csokoládét esznek. Gúny és intések, káromkodás is zúdul újra a foglyokra, akik engedelmesen, még mindig rossz hangulatban nyitott cipőikben, lehorgasztott fejjel, kezük a nyakukon előre menetelnek. "Porco Dio! . . . Átkozott!". Időnként a német szólal meg:
"Te! . . . Hülye kutya! . . . Te . . . , és egy fogolyra mutat.
Aztán revolvert vesz elő zsebéből és ahhoz fordul, akit megszólított:
" Le kell lőni?" kérdi.
A fogoly nagy rémült szemekkel néz rá válaszként. A német nevetése semleges, beletörődő.
"Szerencséd van! Istenem! Hülye kutya! . . . " és megvetően köp: "Ft. . . nyomorultak!"
A szerepek kicserélődtek.
Gúny gúny hátán, durvaság durvaság hátán, fenyegetés fenyegetés hátán, így vonul be a diadalmas győztesek és a megvert foglyok csapata még az éjjel leszállta előtt a faluba. Egy kis pályaudvar mellett mennek el, egy egészen kicsi mellett, mely teljesen úgy néz ki, mint egy másik, melyet Franche-Comte-ban és Elzászban látott, mikor mellette ellovagolt. A homlokzatán gót betűkkel állt a fölirat: Münschhof. Letették, eltávolodtak vele a csapattól, és egyik a másiknak segítve rettentő hadigépek süketítő zajában sietve, csörgő láncokkal kelnek át az elhagyott, de nem lerombolt falut, hogy új állásokat foglaljanak el.
* * *

A gyöngék, az elnyomottak, akiket sokáig távoltartottak a világban való élettől, gyakran, mint az idegbetegek és betegek túlérzékenyek, és ez az érzékenység mindig rossz helyen nyilvánul meg. Mint a lelki sérültek egyike a szabadsággal való első kapcsolat újra egy lökést adott neki. Először a parancsnoknál, aztán, amikor újra megtalálta a szállítmányt és végül abban a villában, ahol két éjszakát töltött el.
Érdekes kispolgár ez az őrnagy: legyen az angol, német, olasz, francia nyelv, mindet ismerni tűnik; ehhez ez a hang és viselkedés:
"Először keressen magának éjjel szállást, barátom, egyen, erősödjön, pihenje ki magát egy kényelmes ágyban. Aztán meg fogjuk látni. . . Kopogjon be az első ajtón, amelyről úgy gondolja, hogy alkalmas. . nem, nem az én embereimmel, azoknak most nincs idejük, hagyja az embereimet békén. Kopogjon: ha kinyitják, kérjen ennivalót - meleget, mert önnek most melegre van szüksége. Mi adunk önnek kiegészítő élelmet, természetesen hideget. . Ha nem válaszolnak önnek, lépjen be ennek ellenére, és ha senki nincs ott, tegyen úgy, mintha otthon lenne, mindezek az emberek a mi szolgáink, most rajtuk a sor. . . Ehhez kell hogy tartsák magukat! Nem, nem, ne féljen, a legkisebb hiány esetén. . . Na, érti? Jöjjön holnap újra hozzám. Addig. . . Nem sebesült meg? . . . Nem beteg? . . . Igen, de biztosan gyönge, nagyon gyönge. Tehát holnap találkozunk, és próbáljon meg egy pár cipőt találni. . és egy másik ruhát!"
Másnap újra jött. A szabadban egy fotelben ülő őr nagy két csinos hölggyel kokettált, akik hangosan kacagtak és nagyon igyekeztek katonai szemmel "jól viselkedni", abban az értelemben, ahogy ezt a másnemű civilekre értik. "A nő mindig a győztes törvénykezése alá esik" gondolta. " Franciaországban 1940 mind Colas Breugnon lányai voltak. (Colas Breugnon Romain Rolland egyik regényének vidám főszereplője).

A másik rögtön: "Ah! Itt van! Tegnap óta sok hasonló embert örököltem, mint ön: hajnal óta szállítják őket embereim a munkaszolgálat táborához. . . Mit kezdjek önnel, te jó Isten? . . Egy teljes vonat tele emberekkel! És nekem nincs arra lehetőségem, hogy hátraszállítsam őket! Mind meg fognak halni, szavamra, mind meghalnak! Melyik szállóban lakott ön? . . . Ah, azok a piszkosok! Nem tesz semmit, ducikám, az a két kurva. . . "Jól van" folytatta "Tud járni? . . . Akkor ne menjen a munkatáborhoz! Nyugatra, barátom, nyugatra. Elszökött és saját erejéből talált szövetséges területre. . . Hágai szerződés, deportált, előjogokkal. . . Az első mentőkocsinak, mellyel találkozik adjon jelet. . . Nyolc nap alatt Párizsban lesz. Minden jog, én mondom önnek. . . Mi adunk önnek élelmiszert az útra. Na és ez minden, amit tegnap óta talált? Akkor útközben meg fogja ijeszteni a lányokat. Tehát ahol aludt, nem volt semmi? Mi nyertük meg a háborút, az egekre! . . . Az ott jó! Ah! ezek a franciák, sohasem tanulnak meg semmit. . . Franz! . . . "
Egy katona néhány szót mondott kevert angol-német nyelven: "Tehát, bye-bye!. . Kövesse a vezetőt, ő ad magának egy kis útravalót. Sok szerencsét, de . . . legközelebb csinálja jobban!"

Gazdagon fölszerelve konzervekkel, cukorral, csokoládéval, süteménnyel, cigarettával, stb. . . , úgy, hogy nem is tudta, hogy hová tegye mindezt; hirtelen újra kint állt: a szállítóvonatot akarta látni és a pályaudvar felé ment.
A peronon elfoglalt emberek, civilek és katonák mentek beszélgettek egymással, siettek. Oldalra álltak, hogy el tudjon menni mellettük. Ruhája bizonyos fajta tiszteletet váltott ki. Csapatok húztak ki félig meztelen, rongyos, sovány, piszkos, szakállas testeket a kocsikból; a civilek segítettek és részvéttel, szörnyülködve nézték ezeket. . . A hullákat a sínek mellé fektették, miután levették róluk a számokat, ha még volt szegényes rongyaikon egy. Kereste, hogy nem talál- e ismerős arcot a halottak között. . . Két férfi, német civilek jöttek, és vittek egy lesoványodott testet.
"Vége" mondta az egyik. "Nem" mondta a másik "még lélegzik".
Fölismerte Barrayt: Barray!

Barray mérnök volt St. Etienneben. A táborban három hétig aludtak ugyanazon a szalmazsákon és barátok lettek. Ha kiszabadulunk, írni fogunk egymásnak, ígérték meg. Egy túlélőtől hallotta, hogy a szerencsétlennel német foglyok ütései végeztek, mert az éhség, a hideg és láz delíriumában a marseillaiset énekelte. Az SS emberek nevetve nézték a drámát, mert szórakoztatóbbnak találták, mint az egyhangú és megszokott revolverlövéseket.
"Barray! Már kilátástalan", mondta.
Távolabb ment és azt gondolta, a dolgokban tényleg balvégzet van, és hogy bizonyos előrejelzések az életben megvalósulnak: tizennégy napja esküdözött Barray mindenre, ami szent neki, hogy a Quasimodogenit követő hétfőn kiszabadulnak. Mégis elhatározta, hogy özvegyének és két gyerekének, akikről sokat beszélgettek elalvás előtt, írni fog.
"A megszabadult - ő mondta, a megszabadult! - elmesélte neki a szállítás történetét. . . Két kilométerrel, miután átmentek az állomáson, szombat reggelén utazásképtelen lett a vonat. Az SS emberek kiszállítottak minden menetképes embert és egy nagy csoportot alakítottak ki, amely végtelenül hosszú volt, és a kutyák vonyítása és halálos tűzlökések mellett vonult a szabadba. A halottakat, a haldoklókat, és mindazokat, akiket az általános rendetlenségben olyan szerencséjük volt, hogy ilyennek tartottak őket, visszahagyták.
Folytatta nézelődését. Egy szélesre nyitott kocsiból, mellyel senki sem foglalkozott, élő törzsek látszottak ki, remegve, pedig a nap sütött, egy halom holttestből; szorosan egymás mellett voltak, hogy védjék magukat attól a hidegtől, melyet csak ők érezhettek.
"Mire vártok?"
"Jól van . . a halálra várunk, nem látod?" "Mi?"
"Bah! . . még tizennégy élő, minden más halott, várni kell, míg sorra kerülünk. . "
Nem értette, hogy olyan kevéssé ragaszkodnak az élethez.
"Föladták" gondolta "Nem éri meg a fáradságot velük foglalkozni. . . Már odaát vannak, és jól érzik magukat. Az életet büntetésnek tekintenék, melytől sürgősen meg akarnak szabadulni. "

És közömbösen továbbment. Milyen sok ilyen lényt ismert meg a táborban, melyek fölött egyfajta végzet lebegett, és akikkel nem lehetett úgy találkozni, hogy ne gondolta volna azt, hogy már meghaltak, csak hullájuk él tovább. . . Soha nem szalasztanak el egy alkalmat sem, hogy elmeséljék, elverklizzék, hogy a háború két hónapon belül be fog fejeződni, itt vannak az amerikaiak és ott az oroszok, Németországban forradalom van, stb. . . Idegesítően terhesek voltak. Egy szép napon nem lehetett őket többet látni: elmúlt a két hónap, nem jött semmi, és ezek összeroskadtak, ahogy mondani szokták: a megjelölt napon önmaguktól meghaltak. Ezek itt a célban roskadtak össze, két hónapjuk itt végződött, a szabadság napján! Tapasztalatból tudta, hogy itt nem lehet mit csinálni.
Két lépéssel később lelkiismeretfurdalása lett: "ne maradjatok ebben a helyzetben, az amerikaiak itt vannak, mellettetek ürítik ki a kocsikat, hozzátok is idejönnek. Adnak nektek enni a faluban kórház is van. " Nem hittek neki, de így kibékült magával. Tíz, tizenkét, tizenöt kocsi, halottak, haldoklók. "Itt meghalni! Ide jönni meghalni!". A vonat végén élelmiszer: zsákok kis borsóval, liszt, konzervesládák, pótszerek csomagjai, alkohol, sör, likőr, ruhák, cipők, alkatrészek, stb. . . elvett egy kenyereszsákot és egy pár vászonból készült alacsonysarkú olasz cipőt, amely érdekes módon jó volt lábára, aztán tovább ment, mert sietett, hogy elváljon ettől az egész nyomortól.
De meg akarta nézni a munkaszolgálat közeli táborát, ahova az élőket szállították, ahogy az őr nagy mondta neki: nagy terület, mely körül fabarakkok voltak, szaladgáló csontvázak, kezüket fájó beleikre szorították; itt-ott hullák is. . öt vagy hatszáz lehetett. Önkéntes ápolók foglalkoztak velük, egyiktől a másikig mentek, hiába fáradtak azzal, hogy elmagyarázták nekik, legokosabban tennék, ha barakkjaikban a szalmazsákon feküdnének. Kevesen voltak köztük, akik szemeikben az akaratot és szívükben az életösztönt megőrizték. Azok, akiket még meg lehetett volna menteni, elkezdtek egy vérhasszerű hasmenésben meghalni, mert nem hallgattak a tanácsokra, és mohón vetették magukat az élelmiszerre, melyet bőségesen osztottak ki közöttük: ettek, aztán levegőre vágytak, ki akartak menni, és az udvaron haltak meg. . Nem, nem, ez nem volt neki való hely. Amellett túl közel volt a fronthoz, túl hangosan hallatszottak az ágyúlövések ide. El kellett mennie. Ha kell, akár gyalog is végig: Odüsszeusz hazatérése jutott eszébe.

A villa felé ment, ahol tegnap éjjel aludt, és ahol újabb bánat várta. Időközben egy amerikai katonát talált a csűr bejáratánál, aki őt akarta vidáman megborotválni.

Őszintén szólva nem villa volt, hanem egy mérnök vagy nyugdíjas tisztviselő kis háza, melyből olyan sok van Franciaországban; körülötte egy kis kert kerítéssel. Előtte való nap lakatlanul találta, minden ajtó nyitva állt. A konyhai asztalt még nem rámolták le: fehér sajt volt egy tányérban, befőtt - a németek lekvárja- a másikon.
Az éléskamrában a szekrény ajtaja nyitva állt, ágynemű és különféle tárgyak a díványon, az asztalokon, a székeken, sietve odatett dolgok - egy bőrönd, melynek teteje várakozással teli volt nyitva. A hálószoba teljesen rendben volt. Benne lélegezte be a jómódú emberek félelmét, akik az utolsó pillanatig vártak, mielőtt elmentek.
"Nincsenek messze" gondolta "minden pillanatban visszajöhetnek. "
A hálószobában a nagy ágyban aludt, ott pihent reggel és elszívott egy cigarettát; A meleg takaró alatt kinyújtózkodott a meleg napsugarak alatt, melyeket a lakkozott bútorok visszavertek. Amikor először hagyta el a házat, hogy tíz órakor a parancsnokhoz menjen, arra gondolt, ami 1940-ben történt meg vele, amikor az Elzászból való visszavonulás idején utoljára otthon akart lenni. Újra látta magát, ceruzával kezében, hogy egy papírra írjon, melyet az ajtóra akart tenni, ha az utolsó pillanatban egyfajta büszkeség, melyről mindig azt hitte, hogy nem létezik, nem tartotta volna vissza ettől: "Használjon mindent, de ne lopjon és ne törjön össze semmit. Ne bosszulja meg magát tárgyakon amiatt, ami miatt az emberekre haragszik. . . . Ne az egyéntől vegye vissza azt, amit a társadalom tévedésének tart." És a ruhásszekrényből csak a legszükségesebbet vette ki: Egy inget, egy alsónadrágot, egy zsebkendőt, a konyhaszekrény alól egy pár félbőr szandált, amin a parancsnok úgy nevetett . . . Még ellenállt egy erős kísértésnek, amikor a garázs mellett ment a kerten át, és elmenetele előtti utolsó pillanatban egy csodás opel kocsi elől húzta el a függönyt.
Most minden eltűnt, a csodás opelt elvitték, a bútort kirámolták, a fehérneműt ellopták, az edényeket összetörték.
"És nekem olyan nagy lelkifurdalásom volt" gondolta. "A háború, ó, a háború!".
Az éjjeliszekrényen volt egy ébresztőóra, melyet előző este vett észre, ez, szinte csoda, még ott volt. 18 óra 30 percet mutatott. Teljesen fölöltözve feküdt az ágyra és elaludt.
Másnap reggel indult, amikor a nap már magasabban állt. . . Még mindig görgött az ágyúdübörgés; mögötte gurultak a hatalmas harci gépek, még mindig előre. . . A falu végén, egy kissé távolabb álló házban civilek főztek valamit egy két kőre állított üstben: fél tucat ember volt, rosszul öltözött, borotválatlan, piszkos, és látta, hogy az egyik a tüzet könyvekkel táplálja, melyeket egy halomról vesz el. Kíváncsian lépett közelebb: Ezek bevonult belgák és hollandok voltak, és a könyvek a "Hitler-Jugend-könyvtár" tulajdona voltak. Egy pillantást vetett a címekre: "Feuerbach kritikája", "A rablók" Schillertől, "Kant és az erkölcs", Goethe, Hölderlin, Fichte, Nietzsche stb. . . és mint egy tragikus randevúra jöttek ide, és kevésbé előkelő urak mellett, mint Goebbels, Streicher vártak sorsuk beteljesedésére. A papír szép volt, a kiállítás is szép: mindig is gyöngéje volt minden fajta könyv. Egyet kivett: "Te és a művészet" egy nemzeti szocialista vezetőtől. Gépiesen kinyitotta, és színes reprodukcióját látta benne Delacroix "A szabadság vezeti a népet" c. képének. Figyelmesen lapozott tovább: "a virágok" Monettól, egy mű Renoirtól, a "Jokonda", "Madame Recamier", "Szent Sebestyén mártíruma" stb. . . . A pokollal szembeni ellentét, ahonnan megszabadult, fájt neki; engedélyt kért, hogy elvihesse a könyvet, pedig annak a kultúrának terméke volt, mely vele olyan kegyetlen játékot játszott, és melyről a világ az idők végezetéig meglepve és felháborodva fog beszélni. Megadták az engedélyt nevetve és egy buta viccel körítve. Ez természetesen nehezen volt érthető.

Újra nyugati irányba indult azzal az előérzettel, hogy sohasem fog egy segítőkész mentőkocsival találkozni és gyalog kell végig mennie. Hirtelen azt gondolta, hogy új élmény küszöbén áll, és azt kívánta, hogy bárcsak, noha az más időben és más ég alatt történt, Odüsszeuszhoz lenne hasonló, akire tegnap gondolt.

Maga előtt utcákat látott, parasztokat a földeken, virágzó bokrokat, bimbózó fákat, paraszti udvarházakat, embereket, akik történetét akarták tőle megtudni, és akiknek ezt szívesen elmesélte, utcákat, újra utcákat, és ott lent, mint a látóhatár tartozékát, mint egy kis ház a délibábban a tuják alatt egy kis város szélén. Az udvarban egy kisfiú, két év körüli játszott a homokban, nagy, meglepett szemekkel nézett rá, amikor látta, hogy nehéz rabruhájában odajön. Nehéz nyelvvel kérdezte: "Hogy hívnak, kicsikém? Hol van édesanyád?". ,
És sírt.

I. fejezet
Különféle embertípusok nyüzsgése a pokol kapui előtt.

Reggel hat óra: bele a bizonytalanságba. Megjöttünk, kb. húsz ember, minden foglalkozási ágból és szakmából, mind francia, a legkülönbözőbb okokból ide került, ülünk egy nagy asztal körül. Nem ismerjük egymást és nem is próbálkozunk megismerkedni egymással. Többé-kevéssé némán arra szorítkozunk, hogy egymást megnézzük és könnyeden kitaláljuk a másik sorsát. Érezzük, hogy közös sors köt össze minket és mostantól az a sorsunk, hogy egy fájdalmas vizsgát túléljünk, hogy bele kell törődnünk abba, hogy egymástól függünk, de úgy viselkedünk, mintha ezt a pillanatot lehetőleg meg szeretnénk hosszabbítani: A jég nehezen törik meg.

Mivel mindenki sajátmagával foglalkozik, megpróbálunk magunkkal tisztába jönni és arról szerezni áttekintést, hogy mi fog velünk történni: három napig és három éjjel száz ember egy kocsiban, éhség, szomjúság, őrület, halál: a kirakásunk éjjel hóban, pisztolylövések között, férfiak kiabálása közben, kutyák ugatása közben, egyesek ütése és mások morgása közepette; a zuhany, a fertőtlenítés, a "petróleumedény", stb. . . Egészen meg vagyunk tőle félemlítve. Az a benyomásunk, hogy éppen a "no man's land" (senki földje) -jére jöttünk, hogy egy többé-kevésbé halálos, okosan növekedő és pontosan kigondolt akadályfutáson vettünk részt.

Az utazás, utána átmenet nélkül egy hosszú menet termeken, irodákon és földalatti folyosókon át, melyekben furcsa és fenyegető lények vannak, kik közül mindegyiknek furcsa és megalázó sajátságai vannak. Itt a pénztárcát, az jeggyűrűt, az órát, a tollat, ott a kabátot, a nadrágot; ott az alsónadrágot, a zoknikat, az inget, végül a nevet: mindent elvettek tőlünk. Aztán a fodrász, aki a hajat mindenütt kopaszra vágja, a krezolfürdő, a zuhany. Végül a fordított eljárás: itt egy rongyos ing, itt egy lyukas alsónadrág, a másikon egy foltozott nadrág, és így tovább a facipőkig és a szalagig, amelyen a szám van, közben egy erősen használt fölsőkabát vagy a kiválasztott kabát és az orosz sapka vagy a bányászsapka. Sem a pénztárcát, sem a jeggyűrűt, sem a tollat, sem az órát nem adták vissza. "Mint Chicagóban", mondta egyikünk, mikor a számát magára erősítette "A gyár bejáratánál disznók, a kimenetnél konzervdobozok. Itt egy ember megy be és egy szám jön ki".
Senki sem nevetett: A disznó és a chicagói konzervdoboz között biztosan nincs több különbség, mint a között, amik mi voltunk és amivé váltunk.
Amikor mi, az első csoport ebbe a világos, tiszta, jól szellőztetett, az első pillantásra kellemes helységbe léptünk, szinte megkönnyebbültünk: biztosan ugyanazt, amelyet Orfeusz érzett, mikor visszaérkezett az alvilágból. Aztán ráhagytuk saját énünkre gondjainkat, különösen azt az egyet, mely az egész belső kívánságot és vágyakat uralja és fékezi, és amelyet mindenki szemében látni lehet: "Kapunk-e ma valamit enni? Mikor alhatunk?"
Buchenwaldban vagyunk, 48. blokk, a szárny. Reggel hat óra van: minden bizonytalan, és vasárnap van, 1944 január 30-a, egy sötét vasárnap.
* * *
A 48. blokk szilárd épület - kőre épült és cseréppel van befedve - és ellentétben szinte minden másikkal, melyek deszkából épültek, földszintből és egy emeletből áll. WC-k és mosdók lent és fönt: mosdó két nagy köralakú medencével, tíz vagy tizenöt mosdóhellyel és vízcsövekkel, melyek zuhanyként függnek le, WC hat ülő és hat állóhellyel. Minden oldalon, egy közbenső helységgel elválasztva egy étkező három nagy asztallal és egy hálószoba, melyben harminc vagy negyven kétemeletes ágy van. Egy, az étkezőből és a hálóból álló része egy szárny, a és b a földszinten, c és d az első emeleten. Az épület alapterülete kb. 120-150 négyzetméter, húsz-huszonöt méter hosszú és hat méter széles: Maximálisan kellemes minimális területen. Érkezésünk előtt addig lakosai tegnap kiürítették a 48. blokkot. Csak az adminisztratív személyzet maradt, ezek: A blokk vezetője, írnoka, a fodrász és a szobaszolgálatot végző emberek, szárnyanként kettő. Összesen tizenegy személy. Most, a nap kezdete óta újra föltöltődik.

Csoportunk, mely elsőként jött, abban a szárnyban talált szállást, melyben a blokkparancsnok lakik. Apránként jön a többi csoport. Apránként élénkebb lesz a klíma. Honfitársak, akiket egyszerre vagy ugyazon dolog miatt fogták le, találkoznak. A nyelvek megoldódnak. Én a magam részéről megtalálta Fernandot, aki rögtön mellém ül.
Fernand volt tanítványom, megbízható és lelkiismeretes munkás. Húsz éves. A megszállás alatt természetes módon csatlakozott hozzám. Az utat Compiegne összeláncolva tettük meg, és már Compiegneben egy kis szimpatikus szigetet képeztünk a többi tizenhét ugyanazon okból elfogott között. Őszintén szólva levágtuk őket: először az egyiket, akik rögtön a vallatóasztalhoz ült: aztán az elkerülhetetlen hivatásos katonatisztet, aki biztosítási ügynök lett, és azt mondta, hogy a becsületgárda egyik tagja, és ezzel egyidőben, mert ezt saját tekintélyéhez szükségesnek tartotta, a kapitányi rangot is fölvette. Végül a többiek, mind rendes és tiszteletreméltó emberek, kiknek hallgatásából és pillantásából minden pillanatban az a tudat szólt, hogy rossz dolgot tettek. Különösen a biztosítási ügynök volt kihívó nagyzolási mániájával, nagyotmondásával, komoly arckifejezésével, mintha az Istenekkel őrizne közös titkot, és bután optimista mondásokkal, melyekkel teleszórt bennünket.
"Gyere" mondta Fernand nekem "ezek nem a mi világunkból való emberek".
Buchenwaldban, ahová ugyanabban a kocsiban jöttünk, újból szorosan összefogtunk, és e csoport egy figyelmetlen pillanatát arra használtuk, hogy titokban eltűnjünk, és személyünket egymás után annak a dolognak áldozzuk, melyet fölvételi formalitásoknak lehet nevezni. Egy pillanatig elváltunk, aztán újra találkoztunk.

Reggel nyolckor már annyi hely sincs, hogy egy tojást az asztal mellé ültessünk, és olyan forró vita folyik, hogy zavarja a parancsnokot és a szobai szolgálat embereit. Képzeljük el, hogy a foglalkozásokat nevezik meg a fejek fölött, azoknak a pozícióknak a kíséretében, melyeket az ellenállási mozgalomban viselt az illető: Bankárok, nagyiparosok, húsz éves őr nagyok, ezredesek, akik alig idősebbek, az ellenállási mozgalom magas vezetői, akik mind Londonban bíznak és annak titkait ismerik, különösen a partraszállás időpontját. Néhány professzor, néhány pap, akik félénken elhúzódnak. Csak kevesen mondják azt magukról, hogy alkalmazottak vagy egyszerű munkások. Mindegyik azt állítja, hogy irigylésre méltó társadalmi pozíciója volt, és mindenek előtt rendkívül fontos feladat kivitelezésére bízták meg Londonból. A merényletek száma hatalmas. A mi szerény személyünk emellett árnyékban van.

"A jó társaság legjobbjából. . . Kontár" suttogja Fernand nagyon halkan a fülembe. Egy negyedóra múlva erősen kell vizelnünk, kínoz az érzés. A WC-hez vezető előtérben öt vagy hat személy izgatottan társalog a folyosón. Ahogy elmegyünk mellettük halljuk, hogy milliókról van szó. "Istenem! Milyen környezetbe kerültünk?"

A WC-n minden hely foglalt, sorba állunk, várni kell. Visszatéréskor, jó tíz perccel később a csoport még mindig az előtérben van, és még mindig milliókról folyik a szó. Most tizennégyről van szó. Meg akarjuk érteni, és állva maradunk; egy szegény fickó siránkozik mesebeli összegekről, melyeket a tábori tartózkodás miatt vesztett el. De "végül is, monsieur," merem mondani "mit csinál ön a civil életben, hogy ilyen összegekkel dolgozik? Önnek nagyon fontos állása lehet. "
Csodálattal teli együttérzés van az arcomon, amikor ezt mondom.
"Ah, kedves uram, ne beszéljen róla: ez itt!" és megmutatja facipőjét, melyet a lábán hord. Nincs elég erőm, hogy elnyomjam a nevetést. Nem érti meg, és elkezdi nekem magyarázni.

"Értse meg, kérem, ebből rendeltünk meg először csak ezer darabot, melyet elvittek anélkül, hogy a számot és a számlát ellenőrizték volna. Aztán további ezer pár, aztán kétezer, ötezer, és aztán. . . Az utóbbi időben egyik megrendelés követte a másikat, és sohasem ellenőriztek. Na, és akkor le kezdtem egy kicsit a minőségben csalni, aztán az áraknál. A fene egye meg! . . Minél több pénzt szedtem be tőlük, annál jobban gyöngítettem őket, és minél jobban gyöngítettem őket, annál jobban erősítettem az angolokat feladatuk ellátásában. De ezek a piszok boche-ok (németek). Egy szép napon összehasonlították a számlákat azok fogadóinak elszámolásaival: ezeknél az embereknél mindenre el kell készülni. Kitalálták, hogy kb. 10 millióra becsapták őket. Aztán ide küldtek engem. Közvetlenül, minden ítélet nélkül, uram. Képzelje el: Én egy tolvaj vagyok? Romba döntöttek, uram, romba döntöttek! És mindezt ítélet nélkül"

Becsületesen föl van háborodva. Teljesen komolyan azt hiszi, hogy vitathatatlan hazafias tette hajtott végre, és, mint annyi más, egy jogtalanság áldozata. Egy másik folytatja, anélkül, hogy arcán a legkisebb izgalom jele lenne: "Éppen úgy, mint engem uram, én gazdasági intéző voltam az . . . . "
"Gyere" mondja Fernand nekem "Most világosan látod!".
* * *

A napok múlnak. Megismerkedünk életünkkel, amennyire ez lehetséges. Legközelebb halljuk, hogy azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, és valószínűleg nagyon hamar egy tábori kijáró csoportba fognak minket beosztani, és akkor "szállításra" fogunk menni. A közbenső időben három vagy hat hétig karanténban maradunk, attól függően, hogy fellép-e nálunk egy járványos betegség vagy nem. Aztán megismertetik velünk az ideiglenes tábori rendet, mely ránk érvényes. A karantén ideje alatt föltétlenül tilos a blokkot, vagy annak, egyébként szögesdróttal körülzárt kis udvarát elhagyni. Minden nap négy óra harminckor ébreszt a szobai szolgálat "trombitával", akik gumibotot tartanak kezükben azoknak, akik az időt próbálják húzni, - mosdás futólépésben, a napi élelmiszer elosztása (250 g kenyér, 20 g margarin, 50 g fölvágott vagy kenősajt vagy lekvár, fél liter kávé-pótló cukor nélkül), sorakozó és létszámellenőrzés öt óra harminckor, amely hat harmincig vagy hétig tart. Héttől nyolcig munkaszolgálat, a terület takarítása. tizenegy körül egy liter répalevest kapunk és tizenhat óra táján kávét iszunk. Tizennyolc órakor újra sorakozó és létszámellenőrzés, amely huszonegy óráig is eltarthat, ritkán rövidebb, általában húsz óráig. Aztán ágyba menés. A közben levő időben a mi dolgunk, hogy mit csinálunk, ülhetünk az asztalnál, azzal a föltétellel, hogy nem vitatkozunk túl hevesen, és elmesélhetjük kis történeteinket, kishitűségünket, félelmeinket, sejtéseinket és reményeinket. Valójában a beszélgetés reggeltől estig a harcok befejezésének idejéről folyik, és a módról, ahogy befejeződnek: az általános vélemény az, hogy két hónapon belül végük lesz, mert egyikünk teljesen komolyan közölte, hogy Londonból kapott hírt, amely szerint március eleje a legalkalmasabb idő az áthajózásra.

Lépésenként megismerjük Fernanddal a környezetünket, de távolságot tartunk és tartózkodók maradunk. Két nap múlva biztosak vagyunk abban, hogy balszerencsénkben osztozó társainknak legalább a fele nem azért van itt, amit oknak megad, és minden esetre ezek az okok csak nagyon távolról rokonok az ellenállási mozgalommal; úgy tűnik nekünk, hogy az áldozatok legnagyobb része a feketepiacról jön.
Az életkör ritmusának, melybe belekerültünk, megértése már nehezebb. Egy közbekapcsolt luxemburgival, aki alig tud franciául, a blokkparancsnok minden este a sorakozó és létszámellenőrzésnél hosszú magyarázó beszédeket tart, de. . . ez a blokkparancsnok egy valahavolt kommunista parlamenti képviselő fia, akit a nácik megöltek. Nem tagadja, hogy kommunista - ami engem meglep - és szövegeinek az az állandóan ismétlődő állítás a lényege, hogy a franciák piszkosak, nagyszövegűek, mint a szarka és lusták; nem tudnak mosdani, és minden hallgatójának kettős szerencséje van, hogy éppen abban a pillanatban jött, amikor a tábor egy nagy szanatórium lett, és olyan blokkba kerültek, melynek vezetője "politikai" és nem "közbűnöző". Nem lehet azt mondani, hogy rossz ember: tizenegy éve van már bezárva, és fölvette a ház stílusát. Ritkán ver; hatalmát általában egy szigorú "nyugalom" szóval mutatja, melyet beszélgetésünkbe vet, és amelyet átkozódások követnek, amelyekben mindig a krematóriumról van szó. Félünk tőle, de még jobban félünk orosz és lengyel szobai szolgálattevőitől. .

A tábor többi részéről semmit, vagy szinte semmit sem tudunk, mert kutatásunk tere a blokk négy szárnyára van korlátozva. De sejtjük, hogy körülöttünk dolgoznak, hogy a munka kemény, de nincs hangszórónk, hogy annak természetéről felvilágosítást szerezhessünk. Ezzel szemben nagyon hamar megismerjük blokkunk és annak lakóinak minden sarkát és búvóhelyét. Ebben minden van: kalandorok, kétes múltú és állású emberek, igazi ellenállók, olyanok mint Cremieux, a belga király intézője, stb. . Fölösleges mondani, hogy Fernand és én nem akarunk egy csoportba sem bekerülni, amelyek itt kialakultak.
Az első hét különösen kemény volt.
Vannak köztünk nyomorékok, olyanok, akiknek egyik vagy mindkét lába hiányzik, születésüktől bénák, akiknek botját, mankóját vagy műlábát pénztárcájukkal és értéktárgyaikkal együtt elvették; nyomorúságosan vánszorognak, segítenek nekik vagy viszik őket. Súlyos betegek is vannak, akiknek állandóan szükséges gyógyszereit, melyek mindig náluk voltak, elvették: mivel nem képesek étkezésre, lassan meghalnak. És aztán a szervezetek nagy forradalma következik, mely az élelmezés hirtelen változása és annak elégtelensége hív elő: minden test gennyezni kezd, a blokk hamarosan egy gennyes daganat, amelyet rögtönző orvosok, de gyógyszer nélkül gondoznak, vagy gondozni tűnnek. Végül erkölcsi területen váratlan események teszik az együttélést még kibírhatatlanabbá: a gazdasági intézőt ezredesi rangban elfogják, amikor egy betegnek, akit ápolnia kellett volna, elszedte a kenyerét. Kemény vita tört ki a belga király főintézője és egy orvos között a kenyérkiosztás miatt; Egy harmadik, aki csoportból csoportba ment és mindenütt bizonygatta alkalmasságát az elöljáróságra, akkor lepték meg, amikor éppen valamit el akart venni a közös adagból, amikor ez éppen megérkezett a blokkba. A csodák udvarában vagyunk (a csodák udvara a párizsi csalók és koldusok tartózkodási helye- a fordító).

Mindez fölébreszti a filantrópokat (emberbarát); filantrópok nélkül nincs csodák udvara, és az ezen a területen gazdag Franciaország sokat exportált ezekből ide, akiknek csak az a célja, hogy jól látható és ha lehet hasznot hozó alázatukat megmutassák. Egy nap leereszkedően együttérző pillantásokat vetnek a rongyos ruhás emberek tömegére, akik minden szellemi irányzatnak ki vannak szolgáltatva és mindenféle perverziónak lehetséges áldozatai. Erkölcsi színvonalunkról úgy tartják, hogy veszélyben van és segítségére sietnek, mert egy ilyen kalandban az erkölcsi tényező mértékadó. Így van ez az életben: vannak olyanok, akik a kenyér miatt, mások a szabadság miatt, megint mások az erkölcs miatt neheztelnek a másikra. Egy Lyoni, aki azt mondta, hogy ő az "Effort" főszerkesztője, - nézze csak ezt az ajánlást! - egy ezredes, ha jól emlékszem, az élelmiszerelosztás egy magasrangú hivatalnoka, egy kis sánta, aki azt mondta, hogy kommunista, de akit minden toulousi azzal vádolt, hogy vallatáskor kiadta őket a gestapónak, egy programot állítanak össze a dalok és különféle tárgyú előadások sorrendjéről. Vasárnapig hallunk egy előadást a kutyák szifiliszéről, egy másikat a világ kőolajkitermeléséről a háború után, egy harmadikat, amely a munka szervezését hasonlítja össze Oroszországban és Amerikában; nekünk nem tetszenek ezek a beszédek.

Vasárnap háromtól hatig folyamatos program van egy rendezővel. Önkéntesek tucatjai adják hozzá a "magukét"; a különféle érzelmek a lelkek fenekéről szálltak föl, a legkülönbözőbb személyek vettek rajta részt: az "eltört hegedűtől" az "elzászi katonán" át a "GDV" ig (GDV= "Gueules a Vaches" = nagypofájúak), "Margó a faluban marad", "Az orgona szíve". A legmerészebb durva játékok, a legviccesebb monológok. Ezek a bohóckodások kiáltó ellentétben állnak a hellyel és a közönséggel, a helyzettel, amelyben vagyunk, és a gondokhoz, melyeknek kínozniuk kellene bennünket: a franciák megszolgálják azt a könnyelmű nevet, melyet a világ rájuk ruházott.

Végül egy intelligens, csinos húszéves fiú meleg hangon a "Kis templom"-ot énekli Jean Lumiere-től és mindenkit összehoz a közös honvágyban: "Ismerek egy kis templomot egy kis faluban". Mindenkinek könnyek öntik el a szemét, az arcok megint emberi kifejezést öltenek, ezek az útjukról eltérítettek újból emberekké lesznek. Magamnak elmagyarázom, hogy a "lassú Galoubet Bertrandouból, a régi pásztorsíp" -ot Cyrano és Bergerac a Gascognei fiúnak szánta. Megbocsátok a filantrópoknak és Jean Lumieret örök emlékezetembe foglalom.
* * *

A második héten változnak a feladatok: még formalitásokat kell elintézni. Hétfő reggel betegápolók jönnek a blokkba, kezükben az injekcióstű: himlőoltás. Mindannyian meztelen felsőtesttel a hálószobába megyünk; visszamenetelkor mindenkit sorban beoltanak. Ez néhány nap szünet után még kétszer vagy háromszor megismétlődik. Délután a politikai osztály keres föl bennünket és alaposan megvizsgálja civil állapotunkat, foglalkozásunkat, politikai beállítottságunkat, a letartóztatás és a deportáció okát: ez három vagy négy nap az oltások és a szarszolgálat után.

A szarszolgálat: ó, barátaim: a harminc-negyvenezer táborlakó ürüléke egy medencébe fut össze, amely minden ürítés gyűjtőmedencéje. Mivel semmi sem veszhet el, naponta egy külön csoport az értékes terméket a tábor kertjébe viszi, amely zöldséget termel az SS számára. Mióta állandóan külföldi csoportok érkeznek, a német rabok, akik a tábort adminisztratívan irányítják, fejükbe veszik, hogy ezt a munkát az újonnan érkezettekkel végeztetik el: nekik ez azt a hagyományos szórakozást jelenti, amelyet a francia újoncok kárára csinálnak a francia laktanyákban, és nagyszerűen elszórakoztatja őket. Ez a szolgálat egyike a legnehezebbeknek: a rabok, akik kettesével kapnak egy "vivőt" (piramisformájú, négyzetes alapú faedény), melyben a dolog van, és mint a cirkuszi lovak a medencétől a kerthez mennek, tizennégy órán át a hidegben és hóban, este mereven és büdösen érkeznek vissza a blokkba.

Egy nap kihirdetik, hogy blokkunk, anélkül, hogy be lenne osztva egy csoportba, a karanténidő maradéka alatt minden délelőtt és délután egy munkacsoportot kell hogy állítson kőmunkára. A parancsnok úgy határozott, hogy könnyebb lenne számunkra, ha mindannyian, azaz mind a négyszázan mennénk, és minden szolgálatra csak két órán keresztül lennénk kint, mint százfős csoportok, akik egymást váltják és így dolgoznak tizenkét órán át. Mindenki egyetért.

Ettől a naptól kezdve minden reggel és minden délután átvonulunk a táboron, hogy a kőfejtőhöz jussunk, ahol fölveszünk egy sziklát, melyet elbírunk, és a tábori munkacsoportokhoz visszük, akik ezeket az útépítéshez szétdarabolják, és visszamegyünk a blokkhoz. Ez a munka könnyű, mindenek előtt ha összehasonlítjuk a kőtörők munkájával, akik a kápók káromkodása és ütései mellett (kápó= Konzentrationslager-Arbeits POlizei, koncentrációstábori munkarendőrség) törik a követ. Naponta négyszer megyünk el a villák mellett, melyekről az a hír járja, hogy itt őrzik Leon Blumot, Daladiert, Reynaudot, Gamelint, és az olasz király lányát, Mafaldát. Mindannyian irigyeljük ezeknek a kivételezetteknek a sorsát. Mindig, mikor elmegyünk mellettük, hallom a megjegyzéseket:
"A farkasok nem eszik meg egymást!"
"Attól függ hogy hatalmas vagy-e vagy nyomorult. . . "
"A nagyokért, kedvesem a bőrödig lenyúzhatod magad, és azok egymásnak mondanak szépeket!"
"Hitler faji törvényei a zsidókra vonatkoznak, kivéve egyet. " stb. . . stb. . .

Köztünk van egy volt belga miniszterelnök, egy volt francia miniszter és pár többé-kevésbé ismert személyiség. Ezeket még jobban sérti, mikor a villa lakóinak sorsáról beszélgetünk. Azt mondják, mindegyiknek két szobája van, rádiója, német és külföldi újságjai, naponta háromszor kapnak enni, és számunkra világos, hogy nem dolgoznak. Különösen irigylik Leon Blumot. A véletlen úgy akarta, hogy Fernand és én, akik mindig együtt vagyunk, az egyik menetelésnél a francia miniszter mellé kerülünk.
"Miért Leon Blum, és miért nem én?" mondja nekem.
Hangjából éreztük, hogy nem találta furcsának, hogy minket erre az alacsony rabszolgamunkára osztanak be. De őt! Őt, a volt minisztert!
Fernand megrántotta vállát. Én meg voltam döbbenve.

Egy másik nap a kőfejtő helyett az antropometriai szolgálati helyre visznek minket, ahol lefényképeznek (előlről és oldalról) és ujjlenyomatot vesznek rólunk. Kövér, jóltáplált emberek, rabok mint mi, de karjukon egy szolgálati hely jelével, kezükben gumibot, ordítanak fülünkbe.

Előttem vonul Dr. X. . . és a kis sánta kommunista, akit a blokkparancsnok kedvel. Dr. X. . , akiről mindenki tudja, hogy megyéjében többször volt az UNR jelöltje (U. N. R. - Union Nationale Republicaine - Republikánus nemzeti szövetség) a központi tanács választásain vagy más választásokon, elmondja a kis sántának, hogy ő nem kommunista, de nem is kommunista ellenes, ellenkezőleg: a háború kinyitotta szemét és talán, ha egyszer ideje lesz, hasonulni fog annak elveihez. Két napja beszélnek egy lehetséges szállításról Dorába és Dr. X. . elkezd óvórendszabályokat alkalmazni, hogy Buchenwaldban maradhasson. Nyomor! hirtelen szörnyű ökölcsapás sújt rám: a beszélgetés utáni gondolkodásban kissé kilógtam a sorból. Megfordulok, és német szidás lavinája ér el, melyekből megértem:
"Ez itt Buchenwald, te rongy. Nézd csak, ott a krematórium." Ez minden, amit megtudok az ökölcsapás okaként. Ezzel ellentétben a kis sánta hozzám fordul, és mintha el akarná magyarázni, hogy ez mennyire jogos volt, ezt mondja:
"Jobban figyelhetnél: ez Thälmann!"

A vizsgálati épület bejáratához jövünk. Egy másik személy gumibottal és karszalaggal durván a falhoz lök minket. Ezúttal a kis sánta kap egy ökölcsapást és öntik tele sértésekkel. Miután elült a vihar, hozzám fordul:
"Ettől nem lep meg ez: ez Breitscheid. "A legkisebb igényem sincs arra, hogy a két fickó azonosságát megvizsgáljam. Arra szorítkozom, hogy nevetek a gondolatnál, hogy végre előállt az az akciósegység, melyről a háború előtt annyit beszéltek, és csodálom ezt a finom érzéket a nyelvi különbségre, mely a kis sánta sajátsága, mikor gondolatmenetét közli.
Pesszimista vagyok, legalábbis ez a hírem. Először nem vagyok hajlandó elhinni az optimista újdonságokat, melyekről Jonny minden este jelent a blokkban. Jonny néger. Először Compiegneben láttam, amikor erősen amerikai jellegű nyelvén elmondta, hogy kapitány volt egy repülő erődítményben; egy támadásnál Weimarra találat érte gépét, és le kellett ugrania ejtőernyőn. Buchenwaldban elkezdte a franciát folyékonyan megtanulni és orvosnak adta ki magát. Két további nyelvet beszél majdnem olyan jól, mint a franciát: németet és angolt. Emiatt az előny miatt sikerült neki orvosként beosztást kapni a területünkre, még mielőtt a karantén befejeződött. A franciák meg vannak győződve róla, hogy épp olyan kevéssé orvos, mint amennyire egy repülő erőd kapitánya volt, de meghajolnak mesteri képessége előtt, mellyel magát bemutatta. Minden este körülveszik: ez a terület az egyetlen hely, ahová biztos hírek érkeznek. Ezért Jonnyt, noha az a híre, hogy fölvág, mindenki komolyan veszi, ha a háborús híreket mondja el. Egy este a berlini forradalom hírével jön, máskor a keleti csapatok zendüléséről beszél, aztán a szövetségesek partraszállásáról Ostendében, majd arról, hogy a koncentrációstáborokat a nemzetközi Vöröskereszt veszi át, stb. . . Jonnynak mindig vannak jó hírei, és ez ahhoz vezet, hogy 1944 februárjában minden este, miután visszatér a blokkba az az általános vélemény, hogy a háború két hónapon belül véget ér. Nekem terhemre van, a többieknek jóhiszeműségükben szintén. Azoknak, akik azt a bizonyosságot mondják el nekem, melyet nekik Jonny beszélt be, azt felelem szokásos módon, hogy én a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a háború még két évig fog tartani. Mivel én azok közé az egész ritkák közé tartozom, akik Sztálingrád elestét is csak akkor hitték el, amikor azt feketén-fehéren látták, és ezt utólag is bevallották, rögtön ennek megfelelően osztottak be.

Valóban mindent megdönthetetlen kétkedéssel fogadok, a legravaszabb szörnyűségeket, melyeket a tábor múltjából elmesélnek, az optimista föltételezéseket az SS jövőbeni viselkedéséről, akik, ahogy mondják érzik, hogy a vereség szele fúj Németország fölött, és magukat a jövendő győztes szemében jobbnak akarják beállítani, a megnyugtató híreket másfajta használatunkról. Még abban is kételkedem, ami nyilvánvalónak tűnik, azaz a sokszor idézett föliratot, mely a kovácsolt vas kapun áll, mely a tábor bejáratát lezárja. Amikor követ hozni mentünk, egy napon ezt olvastam: "Jedem das Seine", (mindenkinek a magáét), és kezdeti német tudásom szerint ezt így fordítottam le: "mindenkinek a saját sorsát". Minden francia meg van győződve róla, hogy ez Dante pokol kapujának feliratának fordítása "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel". Ez a csúcs, én hitetlen vagyok.
Felszabadításom után, 1945 májusában, amikor még Németországban volta a haza vezető úton, a rádióban hallottam egy deportált csevegését - Gandrey Retty, ha nem tévedek - aki ezt a magyarázatott adta neki. Így áll elő a buta és hazug beszéd.
* * *

A blokk két részre van osztva: az egyik oldalon az újonnan jöttek, a másikon a tizenegy személy, a blokkparancsnok, az írnok, a fodrász és a szobai szolgálat, németek vagy szlávok, akik az adminisztrációt jelentik és egyfajta összetartozást, amely minden ellenállást, minden pozíció és véleménykülönbséget tisztáz, őket is egyesíti alávalóságban a többiek ellen, akik szintén rabok, de régebben, és így alaposan ismerik a rabélet minden gazemberségét, és úgy viselkednek, mintha ők lennének igazi uraink, és igazságtalanságokkal, fenyegetésekkel és veréssel kormányoznak bennünket. Mi csak "agents provocateurs" vagy az SS kémeit látjuk bennük. Nekem egyszer s mindenkorra világos lesz, hogy "csauszok", a börtönöknek azok a bizalmi emberei, akiket a francia irodalom minden fajta börtön esetén említ. A mieink reggeltől estig dagadó mellel dicsekednek a fölöttünk levő hatalmukkal, hogy minket a legkisebb engedetlenség esetén vagy egyetlen szóért a krematóriumba küldhetnek. Reggeltől estig esznek és cigarettáznak, azt, amit mindenki előtt pimaszul a mi adagjainkból loptak el: literenként levest, margarinos kenyeret hagymával és paprikával, sült krumplit. Nem dolgoznak, kövérek, undorítanak minket.
Ebben a környezetben ismertem meg Jircszahot.
Jircszah cseh. Ügyvéd. A háború előtt Prága polgármesterénél dolgozott. Mikor a németek Csehszlovákiát elfoglalták, az első az volt, hogy öt elfogták és deportálták. Négy éve él táborokban. Mindet ismeri: Auschwitz, Mauthausen, Dachau, Oranienburg . . . Egy mindennapos szerencse mentette meg két éve, és egy betegcsoporttal juttatta Buchenwaldba. Érkezésekor egyik honfitársa egy általános szláv tolmács állását találta meg neki. Reméli, hogy ezt a háború végéig megtarthatja, amiről nem gondolja, hogy gyorsan eljön, de érzi, hogy jönni fog. A csauszoknál lakik a 48-as blokkban, akik egynek tartják maguk közül, de rögtön biztonságokat ad nekünk, amitől mi úgy tekintjük, mint egyet közülünk: adagjait, melyeket eloszt, könyveit, melyeket megszerez és köztünk szétosztja.

Jircszah először került franciákkal kapcsolatba. Kíváncsian nézi őket. Részvéttel is: ezek a franciák: Ez a francia kultúra, melyről olyan sokat hallott diákkorában? Csalódott, és nem hozza többet szóba.

Kétkedésem, és az a mód, ahogyan magamat szinte rendszeresen távol tartom a blokk hangos életétől, közelebb hozzák hozzám. "Ez az ellenállási mozgalom?" Nem válaszolok. De hogy Franciaországgal kibékítsem, bemutatom neki Cremieuxt.

Biztosan nem helyesli a csauszok viselkedését, de nem háborodik föl rajta és nem veti meg őket. "Már láttam rosszabbat is", mondja. . "Nem szabad túl sok képzelőerőt kívánni az emberektől a jó felé vezető úton. Ha egy rabszolga elvesz valamit, anélkül, hogy kirepülne állásából, nagyobb zsarnok, mint a többi zsarnokok. " Elmeséli Buchenwald és a táborok történetét. "Sok valóság van abban, amit a rémségekről mondanak, de sok mindent el is túloznak. Odüsszeusz hazugságkötegével kell számolni, melyet minden ember ismer, ezért az internáltak is. Az emberiségnek szüksége van a csodálatosra, a jóban és a rosszban is, a csúnyában és a szépben is. Mindenki reméli és kívánja, hogy a kalandból a szent, a hős vagy a mártír glóriájával jön ki, és mindenki kiszínezi odüsszeáját, nem számolva el azzal, hogy a valóság önmagában teljesen elegendő".

Nem gyűlöli a németeket. Számára a koncentrációstábor nem német specialitás és nem hívnak elő olyan ösztönöket, melyek a német nép sajátosságai.

"A táborok történeti és társadalmi jelenségek, melyeket minden nép átél, amikor a nemzet és állam fogalmához eljut. Táborok voltak az ókorban, a Középkorban, és az újkorban . s; miért szeretné, hogy korunk ez alól kivétel legyen? Sokkal Jézus Krisztus előtt az egyiptomiak csak ezt az utat találták meg, hogy a zsidókat magukra nézve veszélytelenné tegyék, és babilon is csak a táborok összeállításának köszönheti csodálatos felvirágzását. Az angolok is használták a szerencsétlen búrok ellen, Napóleont utánozva, aki Lambessát kitalálta (Lambessa: büntetőtábor Algériában, melyet III. Napóleon alapított). Ma vannak Oroszországban táborok, melyek a németek táboraitól semmiben sem különböznek, vannak táborok Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban is: találkozni fog spanyolokkal itt és látni fogja, hogy ők a Franciaországi Gurs táboráról fognak beszámolni, ahova Francó győzelme után zsúfolták be őket"
Megkockáztatok egy megjegyzést: "Franciaországban a spanyol köztársaságiakat emberségből rakták be a táborba és nem tudok róla, hogy rosszul bántak volna velük. "

"Németországban is csak emberségből történik ez. Ha a németek erről beszélnek, a "Schutzhaft" szót használják, ami azt jelenti, hogy tábor a rabok védelmére. Hatalomra jutásakor a nemzeti szocializmus egy lágy gesztussal akarta ellenzőitől megvonni a lehetőséget, hogy kárt okozzanak neki, de védeni akarta a nyilvánosság haragjától, be akarta fejezni az utcai gyilkosságokat, a tévútra vezetett bárányokat erkölcsileg meg akarta újítani, és őket visszavezetni a német népközösség egészségesebb elképzeléséhez, feladatukhoz ebben és minden egyes személy feladatához. De a nemzeti szocializmust utolérték és elhagyták az események, elsősorban saját tisztviselői. Szinte olyan, mint a holdfogyatkozás története, melyet a laktanyákban mesélnek. Az ezredes azt mondja az őr nagynak, hogy holdfogyatkozás lesz, és hogy a feljebbvalóknak meg kell engedni, hogy a katonák megfigyeljék azt és el kell magyarázni nekik. Az őr nagy továbbadja a had nagynak, aztán az őrmester ezt a következőképpen adja tovább a katonáknak: "Az ezredes úr parancsára ma este 23 órakor holdfogyatkozás lesz; mindenki, aki nem vesz részt, négy nap börtönt kap. " Így van ez a koncentrációstáborokkal is: a nemzeti szocializmus vezetés találta ki őket, szabta meg rendjüket, a régi, képzetlen munkanélküliekkel, csauszokkal alkalmaztatták ezeket, akiket közülünk keresnek ki. Franciaországban Daladier demokratikus kormánya kigondolta Gurs táborát és határozta meg tábori rendjét. A tábori rend biztosítását csendőrök és mobil gárdisták végezték, akik ezt nagyon korlátozott módon interpretálták. "

"A kereszténység a római jogba emberi jelleget hozott, melyet büntetni lehet, és elsőként az a célja, hogy a bűnöst lelkileg fölújítsa. De a kereszténység nem számolt az emberi természettel, amely csak a romlottság talaján találhat önbizalomra. Higgye el nekem, háromféle ember van, amely a történelem minden időszakában, minden szélességi fokon ugyanolyan marad: rendőrök, papok és katonák. Itt rendőrökkel van dolgunk. "

Nyilvánvalóan rendőrökkel van dolgunk. Ugyan csak német rendőrökkel ettem egy tálból cseresznyét, de gyakran olvastam, hogy a francia rendőröknek sem a lelki finomság a fő jellemzőjük. Emlékszem, hogy az Almazian esetnél Jircszah szavai jutottak eszembe. De Almazian köztörvényes bűnöző volt és mi "politikaiak" vagyunk. A németek nem csinálnak különbséget a köztörvényes és a politikai büntetés között, és a kettő összevonása a táborokban. . .
"Elég, elég" mondja Jircszah "Úgy tűnik, elfelejti, hogy egy francia, egy értelmiségi, akire Franciaország büszke, egy tudományosan képzett, egy nagy filozófus, Anatole France ezt írta: "A köztörvényes ügyekben a halálos büntetés eltörléséért vagyok, és újra bevezetéséért a politikai jogban. "
Mivel az SS sohasem avatkozott bele a tényleges táboréletbe, amely így magára hagyva saját törvényei és rendeletei urának látszott, a karantén végén meg voltam arról győződve, hogy Jircszahnak nagy részben igaza volt: a nemzeti szocializmus, az SS ennek a klasszikus kényszerítő eszköztől lettek függővé és a rabok maguk még rosszabbá tették a dolgokat.

Más problémákat is megbeszéltünk egymással, főleg a háború és a háború utáni idők problémáit. Jircszah demokratikus és pacifikus polgár volt: Az első világháború a világot három egymással rivalizáló blokkba osztotta" mondta "az angolok, mint hagyományos kapitalisták, a szovjetek és Németország, ez utóbbi Japánra és Olaszországra támaszkodott. Ebből egy túl sok. A háború utáni idő két részre osztott világot fog ismerni, a népek demokráciája nem fog semmit nyerni, és a béke éppen olyan bizonytalan lesz. Azt hiszik, a szabadságért harcolnak és Hitler hamvából az aranykor áll elő. Utána rettenetes lesz: Ugyanazok a problémák fognak két világban, szemben az azelőtti hárommal fölbukkanni, amely anyagilag és erkölcsileg le lesz rombolva. Bertrand Russelnak igaza volt bátor fiatalságában: " Egyetlen olyan baj, melyet állítólag elkerülünk a háborúval olyan nagy, mint maga a háború".
Osztottam ezt a véleményt, sőt, a magamét is hozzáadtam. A következő időben gyakran gondoltam Jircszahra.
* * *

Március 10, tizenöt óra: egy SS tiszt lép be a blokkba. Sorakozó az udvaron.
"Kifelé, indulás ! Kifelé, kifelé!"
Tovább kell mennünk, és most kezdődnek a formalitások. Kb. nyolc napja beszélnek már erről a traszportról, és a feltételezéseknek szabad tere volt: Dorába, mondták egyesek, Kölnbe, romot takarítani és menteni ami menthető, hogy a használható dolgokat megmentsük, mondják mások. Az utóbbi feltételezés győzött: a jól informált emberek azt állították, hogy a nemzeti szocialista vezetőség érzi, hogy a meccset elvesztette, elveti Dorát, amelyet Buchenwald poklaként tekintenek és ezért nem küld többet senkit oda. Hozzáfűzték, hogy most veszélyes rendezési munkákra használnak bennünket és ezért jól bánnak velünk. Minden pillanatban fönnáll annak a veszélye, hogy egy bomba robban, de elegendő ennivalót adnak, először a tábori adagot, aztán azt, amit a pincékben találunk, ahol biztosan rengeteg ennivaló van.

Nem tudjuk mi Dora, még senki, akit odaküldtek, nem jött vissza. Azt mondják, hogy földalatti gyár az örökös építés állapotában, ahol titkos fegyvereket gyártanak. Ott élnek, esznek, alszanak, és soha nem jönnek ki a fényre. Naponta hoznak telerakott teherautók hullákat elégetni Buchenwaldba, és ezekből a hullákból következtetnek a tábor rémségére. Szerencsére nem jutunk oda.

Tizenhat óra: Még mindig a blokk előtt vagyunk pihenő állásban az SS szemei előtt. A blokkparancsnok megy a sorok között, egy öreget, nyomorékot vagy zsidót kiállít. Cremieux, aki egyedül mindhárom kritériumnak megfelel, köztük van. A kis sánta és néhány más arc is, akik sem öregek, sem nyomorékok, sem zsidók, de akikről tudjuk, hogy kommunistának adták ki magukat vagy tényleg azok és a blokkparancsnok jóindulatát élvezik.

Tizenhat óra harminc: Irány a betegbarakk, egészségügyi szemlére - ezt egészségügyi szemlének is nevezhetjük. Egy SS orvos egy hatalmas szivart szív és kényelmesen ül egy fotelban; mi sorban állunk és egyenként megyünk el előtte; meg se néz minket.

Tizenhét óra harminc: Irány a ruharaktár, új ruhákat kapunk, csíkos nadrágot, zakót és fölsőkabátot, a célnak megfelelő cipőt (bőrből, fatalppal), pótlásként a munkára nem alkalmas facipők helyett.

Tizennyolc óra harminc: sorakozó és létszámellenőrzés, amely huszonegy óráig tart. Alvás előtt számunkat rá kell varrjuk a kapott ruhákra, a zakó és kabát esetében a bal mellre, a nadrágnál a jobb zsebre.

Március 11. , ébresztő négy óra harminckor.
Öt óra harminc: sorakozó és létszámellenőrzés kb. tíz óráig, ezek a sorakozók és létszámellenőrzések! Márciusban, a hidegben, ha esik, ha fúj. Órákig állni, számolnak és újra számolnak. Ezúttal ez mindenki számára sorakozó és létszámellenőrzés, akiket a transzportba osztottak, bármelyik blokkba is tartoznak. Helye a torony alatti sorakozó és létszámellenőrzési hely.
Tizenegy órakor a leves.
Tizennégy órakor újra sorakozó és létszámellenőrzés, amelyik tizennyolc vagy tizenkilenc óráig tart: elvesztettük az időtartam fogalmát.

Március 12. Szokásos ébresztés, sorakozó és létszámellenőrzés öt harminctól tíz óráig. Sorakozó és létszámellenőrzés és még mindig sorakozó és létszámellenőrzés. Meg akarnak őrjíteni minket. Tizenöt órakor végleg elhagyjuk a 48-as blokkot és néhány órai tartózkodás után a téren a moziblokkba visznek bennünket, ahol éjszakázunk, a szerencsések ülve, a nagyobb rész állva. Másnap három harminckor ébresztő, egy órával korábban, mint általában. A torony alá vezetnek, ahol állva várunk a berakodásra, éjjel, sötétben, a hidegbe, előző nap 11 óta egy falatot sem ettünk. Hét és nyolc között fölmászunk a kocsikba.

Utazás történet nélkül: helyet foglaltunk és beszélgetünk. Téma: hová megyünk? A vonat nyugatra megy, ott van Köln, tényleg, nyertünk! Tizenhét óra körül szabad területen egy rakodópályaudvarfélén megáll, ahol sovány, piszkos szerencsétlenek ugyanolyan csíkos rongyokban mint mi a hóban és sárban taposva kocsikat raknak ki, csatornát ásnak, és a kidobott földet viszik el. Karszalagos, számokkal ellátott jól öltözött emberek, egészségesek vidítják fel őket fenyegetésekkel, szidással, gumibottal. Tilos hozzájuk szólni. Ahogy elmegyünk mellettük, véletlenül az őrök hallótávolságán kívül vannak, és amilyen halkan csak lehetséges, meg merjük kérdezni:
"Mondjátok, hol vagyunk itt"
"Dorában, kedvesem, nem szűntél meg arra sz. . i!" Fernand és én, akik egymás kezét tartottuk, egymásra nézünk. Nemigen hittük az optimista beszédet Kölnről. nagy bátortalanság vesz erőt rajtunk, kezeink leesnek a vállról, érezzük, ahogy a halál réme megérint bennünket.

II. fejezet

A pokol körei.

1937 június 30-én Buchenwald még az volt, amit a neve mond: Egy bükkfaliget a Harz hegység lábánál, kilenc kilométerre Weimartól. Sziklás és kígyózó ösvényen lehet odajutni. Egy nap emberek jöttek autón a domb lábához. Fölmentek a csúcsra mint egy kiránduláson. Alaposan megnézték a helyet. Egyikük a térképre rajzolt egy tisztást, aztán visszautaztak, miután Weimarban jól megreggeliztek. "Vezérünk elégedett lesz" mondták. Kevéssel később mások jöttek. Ötösével voltak összeláncolva, és száz emberből álló csoport voltak, akiket kb. húsz SS ember kísért, kezükben fegyverrel: A német börtönökben nem volt több hely. Fölmásztak az ösvényen szidás és ütések között. Amikor erejüket vesztve megálltak a csúcson, pihenő nélkül munkára fogták őket. Egy ötven főnyi csoport sátrakat állított föl az SS számára, míg a többiek egy szögesdrótból készült kört, három fokozatnyi magasat, kb. száz méter átmérőjűt. Ez volt minden, amit az első napon tenni tudtak. Sietve, szinte a munka megszakítása nélkül ettek egy sovány kenyérdarabkát, és késő este ugyanazon a földön aludtak el, egy parányi takaróba csavarodva. Másnap az első ötven emberből álló csoport egész nap építőanyagot, a barakkok farészeit rakta le, miután a nehéz traktoroknak sikerült azokat a domb fele magasságáig fölvinni; tovább aztán emberháton jutottak, a csúcsra, a szögesdróton belülre. A másik csoport fát vágott, hogy teret nyerjen. ekkor nem volt mit enni, mert csak egy napra hoztak ennivalót, de éjszaka jobban aludtak a deszkarakások között a rőzsén.

A harmadik naptól a barakkrészek gyorsított tempóban jöttek és a domb közepén egyre nagyobb lett a halom. Köztük konyhaberendezés, csíkos ruhák, szerszámok és valamennyi élelmiszer volt. Napi jelentésében az SS hangsúlyozta, hogy száz emberrel nem fog sikerülni az érkező anyag kirakodása; többet küldtek. Az élelmiszer nem volt már elég. A hét végén ötven SS emberre jó ezernyi rab jutott, akiket éjjelre nem tudtak hova küldeni, alig tudták élelmezni őket és akik száma a munka szervezésénél fejükre nőtt. Több csoportot vagy kommandót képeztek és mindegyikre rábíztak egy bizonyos feladatot: először az SS konyháját és táboruk fölszerelését, a rabok konyháját, a barakkok fölállítását, az anyagok szállítását, a belső berendezést és a könyvelést. Mindezt SS-konyhának, rabkonyhának, barakkparancsnokságnak, építésvezetésnek, munkastatisztikának, stb. . . hívták, és leírva a jelentések szerint ez tiszta és módszeres szervezést jelentett. Valójában nagy összevisszaság volt, emberek szörnyű nyüzsgése, akik alig ettek, ingyen dolgoztak, és alig letakarva egy halom deszkán és rőzsén aludtak. Mert munka közben jobban át lehetett tekinteni őket mint mikor aludtak, a munkaidő tizenkét, tizennégy és tizenhat órás volt. Mert az őrök nem voltak elegen, ki kellett őket egészíteni válogatott segéderőkkel, akiket a rabokból választottak ki viselkedésük alapján: és mert belül nyomasztó érzésük volt, a terrort mint igazolást és mentegetődzést tartották fönt. A verés mindennapos volt, nemcsak a szidás és fenyegetőzés.
A rossz bánásmód, a rossz és túl kevés élelem, az emberfeletti munka, a gyógyszerek hiánya, a tüdőgyulladás ahhoz vezettek, hogy ez a közösség ijesztő módon és az egészséggondozás számára veszélyes mértékben kezdett halni. Arra kellett gondolni, hogy a hullákat más módon kezeljék, mint az elföldelés, ami túl lassú volt és gyakran kellett ismételni: visszanyúltak a gyorsabb és a germán hagyományoknak megfelelőbb hamvasztásra. Ezzel egy új munkacsoport lett nélkülözhetetlen, a "halálmunkacsoport", és egy hamvasztókemence fölállítása az elvégzendő munkák között első helyet foglalt el, mert a viszonyok így követelték. Így történt, hogy azt a helyet, ahol embereknek meg kell halnia azok előtt építették föl, akinek életére szánták azt. Minden össze van láncolva: a rossz rosszat hoz magával, és ha egyszer belekerül az ember a rossz erők hajtóművébe. . .

Emellett a nemzeti szocialista vezetés a tábort nem tábornak szánta, hanem olyan közösségnek, amely felügyelet mellett a II. Birodalom fölépítésén éppen úgy dolgozik, mint a német népközösség többi tagja, amely az ismert viszonylagos szabadságot élvezte: a krematórium után a gyár, a Gustloff művek. Ebből látható, hogy minden munkánál elsőrendű fontosságú volt a jó felügyelet, aztán a higiénia és harmadik helyen állt a nyereséget hozó munka. Utolsó helyen állt az ember személyisége: az őrök, a krematórium, a gyár, a konyha. . . Minden a közérdeknek van alárendelve, amely az egyént lábbal tiporja és megsemmisíti.
Buchenwald tehát az első berendezés idején "büntetőtábor" volt, amelybe csak olyan rabokat küldtek, akiket javíthatatlannak tartottak, aztán, amikor idővel a gyár a Gustloff művek elkészült, "munkatábor" lett, melyben büntetőcsoportok voltak, végül pedig "koncentrációstábor" lett, azaz az, amit mi megismertünk, szervezett tábor, ahol minden adminisztráció megvolt, ahol mindenki különbség nélkül deportált lett. Ettől az időtől kezdve altáborai vagy külső parancsnokságai voltak, melyek alatta álltak, és amelyeket ő látott el emberanyaggal, vagy röviden mindennel. Minden tábor megérte ezt a három egymást követő szakaszt. Mivel a háború hirtelen tört ki, ez sajnos azt hozta magával, hogy minden rab, bármilyen származású vagy eredetű volt, bármilyen hivatású, minden törvénysértés és minden fegyelemsértés miatt csak a jószerencsétől irányítva és az illetékes személy szeszélye szerint vagy a viszonyok rendezetlensége miatt kivétel nélkül egy büntetőtáborba, munkatáborba vagy koncentrációstáborba került. Ebből a legkülönbözőbb embertípusok rémes keveréke állt elő, amely a gumibot ütései alatt egy hatalmas rákkosárhoz volt hasonló, amely fölött a nemzeti szocializmus, amely olyan öndicsérő, nyilatkozataiban olyan rendszeres volt, melyet azonban az események, melyek rááradtak, uralni kezdték, egy nem kevésbé rémes és hatalmas eltakaró kabátot rakott.
Dora Buchenwald keresztapasága alatt állt elő és ugyanazon körülmények között. Ugyanolyan módszer szerint nőtt és fejlődött.

1905-ben német mérnökök és vegyészek fölfedezték, hogy a Harz hegység e helyén a kőzet ammóniákban gazdag volt. Mivel bányászatára egy magánvállalkozás sem mert vállalkozni, az állam vette át ezt a feladatot. A német államnak nem voltak gyarmatai, melyek neki egy Cayennet vagy Numeát nyújthattak volna; kénytelen volt foglyait az országon belül tartani és őket bizonyos helyeken összezsúfolni, ahol őket nem jól jövedelmező munkák végzésére használta. Ilyen körülmények között jött Dorán létre egy börtön, mely a világ minden börtönéhez hasonlított, néhány dologban nem volt jobb vagy rosszabb náluk. Nem tudni pontosan miért, de valószínűleg azért, mert az ammoniák kihozatala sokkal kisebb volt annál, mint amennyire számítottak, 1910-ben leállították bányászatát. Az első világháború alatt hadifoglyok büntetőtáboraként üzemelt újra egy olyan pillanatban, amikor Németország már arra gondolt, hogy beássa magát, hogy a bombatámadások okozta kárt kisebbé tegye. A fegyverszünet következtében újra leállt működése. A két háború közötti időszakban teljesen elfeledkeztek Doráról: rendetlenné vált növényzet takarta el az alvilág ezen bejáratát, és körülötte hatalmas répaföldek terültek el, melyek a hat kilométerre levő Nordhauseni cukorgyárat látták el nyersanyaggal.
Ezeken a répamezőkön tűnt föl 1943 szeptember elsején az első szigorúan őrzött 200 fős csoport. Németország újra szükségét érezte annak, hogy a föld alá menjen, legalábbis annak, hogy hadiiparát beássa, és újra életre hívta az 1915-ös tervet. Az SS tábor építése, a krematóriumé, az földalatti járatok kiépítése gyárrá, konyhák, zuhanyozók, munkastatisztika, körzet, kórház az utolsó helyen. Mivel a földalatti boltív megvolt, olyan hosszan aludtak ott, ameddig csak lehetett, és a blokkok fölépítésének nem hasznot hozó munkáját a rabok számára ameddig csak lehetett, késleltették, és inkább az állandóan haladó alagútépítést részesítették előnyben, hogy szállás legyen a gyárak számára, melyek a szabad ég alatt mind nagyobb számban forogtak veszedelemben.
Amikor Dorára megjöttünk, a tábor még a büntetőtábor állapotában volt; mi csináltunk belőle munkatábort. Amikor elhagytuk 170 blokkjával, körzetével, színházával, nyilvánosházával és működő szolgálati helyeivel, akkor odáig jutott, hogy koncentrációstábor legyen. A kettős alagút végén már egy másik tábor, Ellrich is előállt keresztapasága alatt, és büntetőtábor állapotában volt. Mert a lefelé vezető emberi nyomorra nincs mindig ható megoldás.

Az anglo-amerikaiak és oroszok másként határoztak és 1945 április 11-én megszabadítottak bennünket. Azóta Dora mint Buchenwald az oroszok kezén van, akik a legcsekélyebben sem változtattak meg semmit. Kinek a kezében lesz holnap. .
* * *

Egy kiépített koncentrációstábor egy tényleges közösségi létesítmény, mely a külvilágtól, amely azt kitalálta, ötszörös magasságú elektromosan töltött szögesdróttal van elszigetelve, melynek hosszában kb. ötszáz méterenként figyelőállás van állig fölfegyverzett őrrel. Hogy a közte és a külvilág közti távolság még nagyobb legyen, még egy SS tábort is közéjük tesznek, és öt vagy hat kilométer távolságra láthatatlan őröket osztanak szét; aki onnan szökni akart, annak egymás után bizonyos számú akadályt kellett volna legyőznie, és nyugodtan mondhatjuk, hogy minden kísérlet anyagilag biztos bukásra van ítélve. Ennek a közösségi létesítménynek saját törvényei vannak, saját különleges társadalmi jelenségei. Azok a gondolatok, melyek ott az elszigeteltségben vagy folyamokként jelennek meg, életüket vesztik a szögesdrótokon; a külvilág semmit sem sejt róluk. Éppen így minden, ami kívül játszódik le ismeretlen belül, minden átszivárgást lehetetlenné tesz az elzártság, melyben nincs lyuk arra, hogy valami is átmenjen rajta. Azt mondták, hogy szinte egész Németország nem tudta, hogy mi játszódik le a táborokban, és én elhiszem ezt: A helyben lakó SS emberek nagy részüket nem ismerték vagy bizonyos esetekről csak hosszú idővel azután hallottak, miután azok megtörténtek. Másrészt Franciaországban ki ismeri az egyes eseményeket Carrerén, La Noén és más helyeken? (hasonlítsa össze a II. függelékben Pierre Bemard leírását a központi börtönről Riomban és ehhez E. Kogon véleményét, 214 oldal). Újságok jönnek ugyan, de ezek előre válogatottak és olyan igazságokat hoznak, melyeket a koncentrációstábor lakosainak külön nyomtattak. A háború idején előfordult, a táborlakók számára ugyanazok voltak a valóságok, mint amit a németeknek kellett megérteni, és ezért voltak az újságok a két csoport részére azonosak, de ez tiszta véletlen. A rádiót a tábor vezetősége ismertette. Ebből az következik, hogy a más erkölcsi és társadalmi alapokon nyugvó táborélet egész más irányba haladt, mint a normális élet, hogy megnyilvánulásainak olyan formája van, melyet nem tud minden ember azonos kritériumok alapján megítélni. De ez közösségi létesítmény, férfiak közösségi létesítménye.

Belülről - vagy kívülről nézve- egy gyár közelsége a tábor létezési eszközeinek. Buchenwaldban a Gustloff-művek, Dorában az alagút. Ez a gyár mindennek a kulcsa, az egész épületkomplexumé, és az ő igényei, melyeket ki kell elégíteni, a vastörvények. Tehát a tábor van a gyárért és nem a gyárat építették azért, hogy a táborlakókat foglalkoztassák.
A legfelsőbb szolgálati hely a munkastatisztika, mely minden táborlakóról pontos statisztikát vezet és minden részletet figyelembe vesz minden nap a munkát illetően. ; a munkastatisztika segítségével a nap minden pillanatában meg lehet mondani, hogy mivel van minden egyes rab elfoglalva, és a pontos hely is benne van, ahol a rab megtalálható. Ezt a szolgálati helyet egyébként, mint minden másikat rabok vezetik és nagyszámú, viszonylag előjogokkal felruházott személyzetet foglalkoztat.

Ezután következik a politikai osztály, amely a politikai felelősséget hordja a táborért, és képes minden rabról mindenféle fölvilágosítást adni, korábbi életéről, erkölcséről, letartóztatása körülményeiről, stb. . . Ő a tábor antropometriája (embermérő), az ő biztonsági szolgálata, mely csak olyan személyeket foglalkoztat, akikben az SS megbízik. Szintén előjogaik vannak.
Aztán a közigazgatás, melyhez az általános könyvvitel tartozik mindenről, ami a táborba kerül: élelmiszer, anyagok, ruhák stb. . . . Ez a tábor vezetése, a csoport őrmestere. az irodai munkával foglalkozó személyzetnek mindig előjogai vannak.
Ez a három nagy szolgálati hely adja a tábor formáját. Élén egy kápó áll, aki egy SS altiszt vagy jelentésvezető (Rapportführers) vezetése alatt áll és az üzemért felelős. Jelentésvezető van minden kulcs szolgálati helyen, és mindegyikük ír este egy jelentést a tábor főjelentésvezetőjének, egy SS tisztnek, rendszerint főhadnagynak. Ez a főjelentésvezető a rabtáborral alárendeltjein keresztül érintkezik, és a tábor öregjeivel, aki teljes felelősséggel tartozik a táborért és annak jó működéséért mindenével, akár életével is felel.
Ezzel párhuzamosan futnak a másodrangú szolgálati helyek: az egészségügyi szolgálat, melyhez az orvosok, az ápolók, a fertőtlenítő szolgálat, a körzet és a krematórium tartozik; a tábori védrendőrség, a tűzoltóság, a bunker, vagy a rabok börtöne, akiket elcsíptek, mert áthágták a tábori rend egy szabályát, a mozi és a nyilvánosház.
Aztán van még a konyha, a ruharaktár, mely a közigazgatás fennhatósága alatt áll, a rabok kantinja, ahol a rabok kiegészítő élelmiszert és italokat vásárolhatnak csengő pénzért, és a bank, a külön pénz kiadója, mely csak a táboron belül érvényes.
És ezután a dolgozók tömegei.
Ők a blokkokra vannak fölosztva, amelyek ugyanazon minta szerint vannak előállítva, mint a buchenwaldi 48-as, de fából vannak és csak földszintesek. Csak éjszaka élnek bennük. Este a sorakozó és létszámellenőrzés után jön be ide és reggel pirkadat előtt négy óra harminckor elhagyja. Állandó személyzete a blokkparancsnok írnokaival, fodrászaival, a szobai szolgálattal, akik valódi satrapák. A blokkparancsnok a blokk életét egy SS ember vagy egy blokkvezető felügyelete alatt ügyel a blokk életére, aki a főjelentésvezetőnek felel. A blokkvezetőket csak nagyon ritkán lehet látni: általában arra szorítkoznak, hogy a blokkparancsnokot naponta egyszer egy barátsági látogatással megtisztelik, azaz, a rabok jelenléte idején, úgy hogy végső soron a blokkparancsnok egyedüli bíró és támadásai ellen gyakorlatilag nincs lehetőség panaszra.

Napközben, azaz a munkaidő alatt a rabokat más környezet veszi körül. Minden reggel azokat, akik csak napközben dolgoznak, csoportokra osztják, melyek élén egy kápó áll, aki alatt egy vagy több előmunkás van. Minden nap a kápók és az előmunkások négy óra harminckor, a sorakozó és létszámellenőrzés terén egy, éspedig mindig ugyanazon a helyen vannak, és itt állítják össze csoportjaikat, akiket menetelve viszik a munkahelyre, ahol egy polgári üzemi mester vagy üzemvezető megismerteti velük feladatukat, melyet az embereknek aznap el kell végezni. A gyárban dolgozó csoportok kétszer tizenkét órát dolgoznak és nem háromszor nyolcat. Műszakokba vannak beosztva: a nappali műszak, mely a kápóknál és az előmunkásoknál reggel kilenckor kezdődik, és az éjjeli műszak este kilenckor. A két műszak váltakozik, az egyik héten nappali, a másikon éjszakai műszak van.
Így volt ez Buchenwaldban, amikor megismertük. Az élet a táborba végleg beosztott raboknak elviselhető volt, kissé nehezebb az átmenetieknek, akik csak a karantén idején voltak ott. Minden táborban ugyanilyen lett volna. A balszerencse azt akarta, hogy a külföldiek tömeges Németországba való deportálásának idején Buchenwaldon, Dachaun és Auschwitzon kívül csak nagyon kevés kiépített tábor volt, és majdnem minden deportált csak a fölépítési időszakban ismerte meg a táborokat, büntetőtáborokat és munkatáborokat ismertek meg, de nem koncentrációstáborokat. A balszerencse azt akarta, hogy a kiépített táborokban is, hogy a rabok emberei és a vezetőség emberei közti kapcsolatot megkönnyítsék, az egész felelősséget először németekre ruházták, akiket büntető- és munkatáborokból hoztak vissza, és akiknek a KZ (kácett), ahogy ők nevezték, nem volt rémségek nélkül el sem gondolható, melyekben nekik részük volt azelőtt, és akik az SS-nél sokkal több akadályt állítottak az emberi kialakítás útjába. A "ne tégy másnak olyat, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek" egy másik világ fogalma, amely itt nem érvényes. "Tedd azt mással, amit veled megtettek" volt ezeknek a kápóknak a jelszava, akik sok évet töltöttek büntető- és munkatáborokban, és akik gondolkozását olyan hagyomány alakította, melyről érthető romlottságukban azt hitték, hogy feladatukként meg kell örökíteni azt. És ha az SS véletlenül elfelejt rosszul bánni velünk, ezek a rabok feladatuknak tartják, hogy az elfelejtett rossztetteket megvalósítsák.
* * *

A táborlakók, társadalmi állásuk és eredetük szintén olyan elem, mely ellentmond az emberi kialakításnak. Mint már említettem, a nemzeti szocializmus nem tesz különbséget a politikai és köztörvényes bűnözés között, és ennek következményeképpen Németországban nem tettek különbséget a jogi és politikai rendszer között. Ahogy a legtöbb civilizált népnél a táborban minden ott van. Minden és annál is több. Minden rab, akármilyen kategóriába is esik bűne, együtt él és ugyanaz a rend vonatkozik rá. Csak a színes háromszög különbözteti meg őket egymástól, mely bűntényük fajtáját jelzi.
A politikaiak piros háromszöget viselnek. A köztörvényesek zöldet; A súlyos bűnözőkön még egy 'S' jel is van, (Schwerverbrechen) a háborúsakon egy 'K' (Kriegsverbrechen). Ilyen módon különböztetik meg fokozatonként az egyszerű tolvajt a gyilkostól és a köztük levő bűnöktől: a fekete háromszög (szabotőrök, hivatásos munkakerülők), a rózsaszínű háromszög (gyerekrontók), a sárga háromszög a vörös fölött olyan formában fölerősítve, hogy csillagot képeznek (zsidók); a violaszínű háromszög (katonaszökevény).
Azok az emberek, akiknek egy bizonyos idejű büntetés után még bizonyos feltételeknek meg kell felelniük, amit mi duplázásnak nevezünk, azaz ideiglenes vagy életfogytiglani száműzés, a háromszög helyett fekete kört hordanak fehér alapon egy nagy 'Z'-vel a közepén: ezeket a börtönből engedték ki (Zuchthaus). Mások, akik a vörös háromszöget csúcsával fölfelé hordják, a hadseregnél követtek el kisebb bűnöket, melyért a katonai törvényszék elítélte őket.

Még pár jellegzetesség említendő meg a rabok megjelölésénél: Áthúzott vörös háromszöget azok viselnek, akiket másod vagy harmadszorra küldtek kácettbe, a három fekete pontot a vakok, stb. . hordják sárga vagy fehér karszalagon. Végül azok az emberek, akiket valaha Wifóknak neveztek: Ugyanazok, mint a börtönből jöttek, de jelükben az 'Z' helyett egy 'W' áll. Ez utóbbiak eredetileg önkéntes munkások voltak. A Wifo vállalat alkalmazta őket, mely elsőként vette föl teljes erejéből a "Vergeltungsfeuer" gyártását, a híres V1 és V2-ét, stb. . . Egy szép napon azonban minden különös ok nélkül csíkos ruhát hordtak és koncentrációstáborba rakták őket. Mivel a V1 és V2 titka túllépte a kísérleti állapotot, nem volt szabad neki a német nyilvánosságban közszájon forogni: Ezért állambiztonsági érdekből internálták őket. A Wifok voltak a legsajnálatraméltóbbak a táborlakók között: továbbra is megkapták munkabérüket, melynek felét a táborban fizették ki nekik, míg családjuk kapta meg a másik felét. Joguk volt hosszú hajat viselni, akkor írni, amikor kedvük volt, azzal a feltétellel, hogy semmit sem tudatnak sorsukról és mintha ők lettek volna a legszerencsésebbek a táborban, ők vezették a feketepiacot a táborokban és hajtották az árakat fölfelé.

Lakóikat tekintve tehát a koncentrációstábor igazi Bábel tornyai voltak, melyekben a személyiségek különböző eredetük, elítélésük és korábbi viszonyaik, szerint különbözőek voltak. A közbűntényesek gyűlölik a politikaiakat, akiket nem értenek meg, és ezt mindig újra megbosszulják rajtuk. Az értelmiségiek lenézik a kézműveseket, és ezek örülnek, ha azokat végre újra dolgozni látják. Az oroszok az egész nyugatot acélosan megvetik. A lengyelek és csehek München miatt nem állhatják ki a franciákat. A nemzetek közt vannak a germánok és szlávok közt érintési pontok, a germánok és olaszok között, a hollandok és belgák vagy a hollandok és németek között. A franciákat, akik utoljára jönnek és csodálatos élelmiszercsomagokat kapnak, mindenki megveti a jó, nyílt és lágy belgák kivételével. Franciaországot Eldorádónak tartják és lakóit degenerált szibaritáknak (ínyenceknek), akik nem tudnak dolgozni és akiknek egyetlen foglalatosságuk a szerelem. Ezekhez a vádakhoz jönnek a spanyolok vádjai Daladier koncentrációstáborairól. Emlékszem rá, hogy Dorában a 24-es blokkban a következő kemény szavakkal fogadtak:
"Aha, a franciák; most megtudjátok, mi az a tábor; nem árt nektek és megtanít titeket sok mindenre!"
Három spanyol volt (összesen 26-an voltak Dorában) akiket 1938-ban Gursban internáltak, 1939-ben munkáscsoportokba osztották be és az 1940-es Retheli csata után Buchenwaldba küldték őket. Az állítják, hogy a francia és a német táborokat csak a munka különbözteti meg, az emberekkel való bánásmódot illetően szinte minden tekintetben ugyanolyanok. Ehhez hozzáfűzték, hogy a francia táborok mocskosabbak.
Óh, Jircszah!
Az SS egy párhuzamos táborban lakik. Többnyire egy század. Eleinte kiképzőszázad volt újoncoknak és csak németek voltak benne. Később mindenféle nemzetiségek voltak az SS-nél: olaszok, lengyelek, csehek, bulgárok, románok, görögök stb. . . . mivel a háború fiatal újoncok bevetését csak kevés hadi kiképzéssel sőt anélkül is szükségessé tette, a fiatalokat idősebbek váltották föl, olyan emberek, akik már az 1914-1918-es háborúban is harcoltak és akikre a nemzeti szocializmus nem hatott különösebben. Ezek szívélyesebbek voltak. Az utolsó két háborús évben, amikor az SS-ben már nem volt elég ember, a Wehrmacht és a Luftwaffe alkalmatlan embereit, akiket másra nem lehetett használni, alkalmaztak a táborok őrzésére.
A tábor minden szolgálati helyének meghosszabbítása az SS táborban van, ahol minden központosított és ahonnan a napi és heti jelentések közvetlenül Himmler szolgálati helyére mennek. Az SS-tábor tehát tényleg a közigazgatási helye a másiknak.

Először, azaz a fölépítés korszakában, a tábor sajátmagát irányította; az ezt követő időben, éspedig amikor függetlenné vált, már csak a közbekapcsolt rabok segítségével irányította magát. Lehetne azt gondolni, hogy ez szadizmusból történt, és később is sokszor volt ez az állítás hallható. De ez csak azért történt, hogy személyzetet takarítsanak meg, ugyanúgy, mint ahogy börtönökben , és minden más nép börtöneiben ma is történik. Az SS csak akkor irányította közvetlenül a belső rendet, ha ez másképp nem volt lehetséges. Mi csak a tábor önirányítását ismertük meg. A régi rabok, akik mindkét formát átélték, egyhangúlag elismerik, hogy az első fajta alapvetően jobb és emberibb volt, és hogy nem maradt úgy, annak a körülmények voltak az okai, mert a rohanó események nem hagytak lehetőséget másféle változatra. Én is így hiszem: jobb, ha Istennel van dolgunk, mint ha az ő szentjeivel.

Az SS tehát csak a külső őrzésről gondoskodik, és szinte sohasem láthatóak a táboron belül, ahol annyira korlátozódik tevékenységük, hogy ha elmennek, megkövetelik, hogy a rabok levetett sapkával köszöntsék őket. Az őrzést egy nagy csoport kutya támogatja, akik nagyszerűen vannak idomítva, mindig készek harapni, és képesek arra, hogy egy szökött rabot még tíz kilométer távolságban is megfogják. A csoportokat, akik kívülre mennek dolgozni, gyakran öt-hat kilométerre gyalog - ha még távolabbra kell menni, akkor teherautót vagy vonatot használnak - nagyságuk szerint kettő vagy négy fegyveres SS ember kíséri őket, mindegyikük kutyát vezet szájkosárral pórázon. Ez a különleges őrzés, melyet a kápók őrzése egészít ki, valóban csak őriz, a munkába csak ritkán szól bele, és akkor is csak akkor, ha erős kézre van szükség.
Ha este minden blokk fölvonult sorakozóra és létszámellenőrzésre, egyszer sípolnak, és minden blokkvezető ahhoz a blokkhoz megy, melyért felelős, megszámolják a jelenlévőket és visszamennek jelenteni. Eközben altisztek vannak a blokkok között, és ügyelnek a nyugalomra és mozdulatlanságra. A kápók, a blokkparancsnokok és a táborvédelem (rabokból álló rendőrök) messzemenően megkönnyítik munkájukat ebben az értelemben. Időnként föltűnik egy nagyon durva SS ember, de ez ritka, és nem lép föl embertelenebbül, mint az előbb említettek.

A rabvezetés problémája, tehát a táborirányítás a rabok által uralja a koncentrációstábor életét, és ahogy ezt megoldják, határozza meg a fejlődést a legrosszabb vagy emberi irányba.

Egy tábor kialakulása idején sem létezett rabvezetés: először csak az első transzport létezik, amely SS vezetés alatt jön, mely maga viseli a felelősséget minden egyes személyért és mindenért. Így van ez a második és harmadik transzportnál is. Ez tarthat hat hétig, két hónapig, egy évig. Amikor azonban a tábor egy bizonyos kiterjedést elér, és a hozzárendelt SS emberek száma nem nőhet a végtelenségig, az SS magát kényszerítve látja, hogy a felügyelethez és szervezéshez szükséges további személyzetet a rabokból válassza ki.

A tábor életében részt kell venni és történetét meg kell élni ahhoz, hogy megértsük lényét és megjelenését, melyet a gyakorlatban fölvett.

Amikor a táborok 1933-ban kialakulnak, Németország lelkiállapota olyan, hogy a nemzeti szocializmus ellenségeit a leggonoszabb banditáknak tekintik. Az új uraknak nem okoz nehézséget beleegyezést kapni, mikor azt mondják, hogy nincsenek közjogi és politikai jogi bűnök és kihágások, hanem csak bűnök és kihágások. Annyira ugyanolyannak tekintették őket, hogy bizonyos esetekben könnyű volt a fanatizált fiatalok előtt, akik az SS-be beléptek, és akik feladata volt a terv megvalósítása, a második csoportot még alacsonyabb rendűnek bemutatni, mint az elsőt! Képzeljük magunkat az ötven buchenwaldi SS ember helyébe, éspedig azon a napon, amikor ezer rab és sok anyag érkezett meg, és az első közigazgatási személyzetet alakítják ki áldozataikból, és az első táborparancsnokot kell kijelölniük. Ha egy Thälmann vagy egy Breitscheid, akikre különösen fölhívták figyelmüket, és az első bűnöző között, aki anyósát ölte meg vagy húgát erőszakolta meg, de alázatos és munkára hajlandó volt, nem sokáig gondolkoztak, és a másodikat választották. Ez választotta aztán a kápókat és a blokkparancsnokokat, és logikus módon saját világából, azaz a bűnözőkéből választott.
Csak amikor a tábor bizonyos fejlődésen ment át, lettek valódi etnográfiai és egyedi központok, és volt szükségük olyan emberekre, akiknek bizonyos erkölcsi és szellemi minőségük van ahhoz, hogy az SS vezetésnek hatásos segítséget nyújtsanak. Az utóbbi közben megállapította, hogy a bűnözők a lakosság szemetje a táborban és máshol, és hogy nem képesek ellátni azt a munkát, melyet kívánnak tőlük. Erre az SS a politikaiakra kezdett támaszkodni. Egy nap egy zöld rab-táborparancsnokot egy vörössel váltottak föl, aki rögtön elkezdte, minden pozícióban a zöldek kikapcsolását a vörösök javára. Így kezdődött a harc a zöldek és a vörösök között, mely hamarosan tartós állapot jelleget vett föl. Ilyen módon az is elmagyarázható, hogy miért voltak a régi táborok, Buchenwald és Dachau a politikaiak kezében, amikor megismertük őket, míg az új, még a büntetőtábor vagy munkatábor állapotában levő táborok kevés kivételtől eltekintve a zöldek kezében voltak.

Megpróbálták azt állítani, hogy a zöldek és a vörösök, harca, mely egyébként későn tört ki a táborok német lakói között, hogy az a második fáradozásai összehangolásának az eredménye az elsők ellen: ez nem igaz. Az egyedül álló politikaiak között, akik egymásban nem bíztak meg, csak nagyon bizonytalan és nagyon gyönge összetartozási érzés volt. A zöldek oldalán ez egész másféle volt: ők összetartozó blokkot képeztek, melyet komolyan megerősített az az ösztönös bizalom, mely az azonos környezet emberei között, a börtönök törzsvendégei és az akasztófavirágok között mindig megtalálható: a vörösök győzelme csak a véletlen következménye, a zöldek alacsony képességeié vagy az SS beavatkozásáé.

Azt is állították, hogy a politikaiak - elsősorban a német politikaiak - forradalmi bizottságokat alakítottak, amelyek a táborokban gyűléseket tartottak, fegyvereket gyűjtöttek sőt titokban a külvilággal vagy más táborokkal leveleket váltottak volna: ez legenda. Lehet, hogy szerencsés körülmények között és véletlenül egyesek leveleztek a külvilággal vagy egy bajtárssal a szerencsétlenségben egy másik táborban az SS vezetés háta mögött egy kiengedett segítségével, aki nagyon óvatosan egy rab híreit családjához vagy politikai barátjához magával viszi, vagy egy újonnan jött, aki az ellentétes módszert alkalmazza, és a rab híreit a transzporttal az egyik táborból a másikba viszi. De ez rendkívül ritka volt, legalábbis a háború alatt, és ami a transzportokat illeti, senki sem tudta a táborban, még az egyszerű SS emberek sem, hogy hová mennek, mielőtt elindulnak. Általában csak néhány héttel vagy néhány hónappal később lett ismeretes, hogy egy transzport Dorába vagy Ellrichbe megérkezett, mégpedig betegektől, akik kivételesen visszajöttek a táborba, halottakról, akiket visszaküldtek a táborba elhamvasztásra, és akik mellén a számukat és származásukat le lehetett olvasni. De azt állítani, hogy ezeket a kapcsolatokat tudatosan előre megszervezték és fönntartották, a fantázia szárnyaló világába tartozik. Ne vegyük figyelembe a fegyverraktározást: Buchenwald utolsó napjaiban a rendetlenség folytán rabok el tudták lopni fegyverek részeit, sőt egész fegyvereket a fegyvergyárból, de e között , és a rendszeres gyakorlat állítása között világok vannak, melyek az értelmet a nevetségességtől választják el.
Ne vegyük figyelembe a forradalmi bizottságokat és az általuk tartott gyűléseket: A felszabadításkor hangosan nevettem, amikor a francia érdekek bizottságát a buchenwaldi táborban beszélni hallottam. Három vagy négy nagyszájú kommunista: Marcel Paullal (aki az 656-os blokkban teljesített szobai szolgálatot, aztán a 24-es blokkban dolgozott, ahol a csomagok jöttek meg (183. oldal)), és az ismert Mahes ezredessel az élükön, akiknek sikerült kimaradni a kiürítő szállításokból, az SS elmenetele után és az amerikaiak megérkezése közti időben a semmiből hívták elő a bizottságot. Sikerült nekik a többieknek azt a hitet becsepegetni, hogy ez egy már régóta fönnálló bizottság (Valójában már régen létezett egy bizottság minden táborban: a rablók és fosztogatók egyesülete, zöldek és vörösök, akiknek az SS még parancsolásra is hatalmat adott. Fölszabadításukkor ezek próbálkoztak félrevezetéssel, és meg kell adni, hogy eléggé sikeresek voltak ezzel), de ez egy vicc, és az amerikaiak nem is vették komolyan az állítást. Első munkájuk a táborba való belépéskor az volt, hogy megkérték ezeket a fölforgatókat, hogy nyugodtan viselkedjenek, és a tömeget, akik ezeket meghallgatták, visszaküldték a blokkokba, és mindenkit arra kértek, hogy fegyelmezetten viselkedjen, és maguk akarták ezt a fegyelmet meghatározni. Ezután a betegekkel, az élelmiszerelosztással és a hazájukba való visszaszállítás szervezésével foglalkoztak, nem törődve azokkal a tanácsokkal és kívánságokkal, melyeket néhány fontoskodó az utolsó órában hiába próbált meg nekik előterjeszteni. Ez egyébként jó volt így: csak egy Marcel Paul számára megalázó kioktatásba került, de egy bizonyos számú emberélet megmenekült ez által.

Végül is azt állították, hogy a politikaiak emberségesebbek voltak, mint a többiek, ha rabvezetéssel foglalkoztak. Ennek igazolására Buchenwaldra hivatkoznak: ez igaz, Buchenwald megérkezésünkkor egész elviselhető tábor volt lakóinak, akiket végleg kivontak a transzport fenyegetéséből. De azt inkább annak a ténynek köszönhette, hogy fejlődésének végéhez érkezett el, mint a politikaiakból álló rabvezetésnek. A többi, még elmaradottabb táborokban nem volt különbség látható a vörösök és zöldek között. Megtörténhetett volna, hogy a bűnözők megjavulnak a politikaiakkal való érintkezéstől: de ennek éppen az ellentéte történt meg, és a bűnözők tették a politikaiakat is bűnözőkké.
A Buchenwalddal kapcsolatosan sokszor emlegetett "emberi bőrből készült lámpaernyők" -re hivatkozva Ilse Koch nevét emlegették, akit Buchenwald szukájának neveztek, és ma egyesül tolnak rá minden felelősséget. Ha a táborparancsnok felesége sétálni ment a táborban, és ott szép tetoválásokat keresett, akiknek szerencsétlen tulajdonosának halálát maga határozta el. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. De pontosan 1944 márciusában volt szóbeszéd a koncentrációstáborban, mely a kőfejtés és a kertészet kápóit azzal vádolta, hogy az ő segítségük tette ezt lehetővé. Ezek szerint a két kápó elősegítette a tetovált rabok halálát, akiknek bőrét egy csekély összeg ellenében eladták Ilse Kochnak és másoknak a kápók és a krematóriumszolgálatban foglalkoztatott SS ember közvetítésével. Ilyen módon a vád elmélete, ha meg volt egyáltalán alapozva, elég gyönge lábakon állt (vesd össze 151 és 152. oldal).

III fejezet

Charon tutaja.
(Charon a pokol hajósa Dante "Isteni Komédiájában").

Átvételünk Dorában az ebben a környezetben szokásos szabályok alapján történt.
Kiszállás a kocsikból, űzött futás az anyaghalmokon át bokáig piszokban az olvadó hóban és ordítás, szidás és fenyegetés közepette, kutyaugatás és ütések mellett. Keresztül az SS táboron: körülbelül ötven berendezett blokk, utak nincsenek, hogy az egyikből a másikba jussunk: piszkos ösvények a mezőn.
A fogolytábor bejáratánál: két fablokk (minden fából van), mindegyik oldalán spanyolfal, mely önműködően nyílik. Számolnak minket.
"Ötösével! Ötösével! Ember, de hülye vagy!" Peng, egy ökölcsapás. Peng, egy rúgás.
A spanyolfal másik oldalán a tábor. Körülbelül tíz szétszórt blokk, maximum egy tucat, a jószerencsére csak úgy odaállították őket, látszólag minden rendező szándék nélkül. Mellettük elmenve messziről el tudjuk a blokkok számát olvasni: 4, 55, 24,104, 17. "Hol vannak a köztük levő blokkok?"
Sok lábnyom kezdődik a bejáratnál, fölmennek a dombra, de nem lehet megmondani, hogy tulajdonképpen hová vezetnek: el kell indulnunk nyomukban és a "közösségi mosdóba" jutunk, ahol megállunk, és parancsokra várunk. A közösségi mosdó egy blokk, melyben csak WC ülések, piszoárok és mosdók vannak. Nem szabad leülni, kinyújtózkodni vagy kilépni a sorból. Ki vagyunk merülve. Ki is vagyunk éhezve. Tizennyolc óra körül kapunk levest és 300 gramm kenyeret, egy rudacska margarint, egy szerelt felvágottat. Megállapítjuk, hogy az adagok nagyobbak, mint Buchenwaldban. Az optimizmus lehelete fúj át rajtunk: "dolgozni fogunk, de legalább enni is" mondjuk suttogva egymásnak. A karszalagos emberek húsz órakor jelennek meg: fölállítanak egy asztalt, egy írnok ül le. Egymás után lépünk az asztalhoz, ahol megadjunk alapszámunkat, nevünket, és foglalkozásunkat. A karszalagos emberek csehek és lengyelek, akiket különféle bűntettek miatt internáltak. Kezük nehéz, és a kezükben tartott és gyakran használt gumibot még nehezebbé teszi azt.
"Ez itt Dora! Ember! Hülye kutya!" és peng, peng.
Éjfélkor befejeztük a dolgokat. Minden kint van. Ugyanazon az úton megyünk vissza, ezúttal éjjel és mindig a kápók és az SS vesz körül bennünket. Hirtelen óriási lyuk előtt állunk, melynek nyílása a domb lábánál van: az alagút. Kinyílik a két hatalmas vas ajtószárny: Ez tehát az, ide fognak bezárni minket, mert egyikünk sem gondol arra, hogy a kapukat még egyszer kinyitják azért, hogy kiszabaduljunk innen. A szörnyűségek, melyeket erről az alvilágról Buchenwaldban hallottunk, kínozzák agyunkat.

Sík földön lépünk be. Látomás Dante stílusában: kívül sötétség, belül minden ki van világítva. Két vasúti sín egymástól egy méter távolságban: a vonatok tehát a szörny testében utaznak ide-oda. megrakott és ponyvával lefedett vasúti kocsik csoportja, a híres V1 és V2 - hatalmas gránátok, hosszabbak mint a kocsi, melyek szállítják őket. Azt mondják, 15 méter hosszúak és keresztmetszetük meghaladja egy ember magasságát.
"Szép látvány lehet, amikor egy ilyen célba ér!"
Vita alakul ki a szerkezetről és a V1 és V2 kilövési módjáról, melyről már hallottunk, és amit most látunk először. Nagy meglepetésemre észreveszem, hogy köztünk jól informált emberek vannak, akik a kérdéses készülékekről pontos részletekkel szolgálnak a legkomolyabb arccal, melyekről azt követő időben kiderül, hogy azok a legvadabb fantázia termékei
Bemegyünk az alagút belsejébe. minden oldalon irodák, mélyedések, melyeket műhelyekké építettek ki. eljutunk az alagútnak abba részébe, melyet még építenek: állványok, sápadt, sovány, átlátszó férfiak (árnyékok), majdnem mindenütt, a falon kicsit magasabban függve, mint a denevérek, fúrják a sziklát. A földön SS emberek állnak kezükben fegyverrel, kápók ordítanak menetközben minden módon a szerencsétlenekre, akik zsákokat visznek, vagy talicskán tolják a kiásott földet. A gépek zaja, hullák az alsó részre fektetve.

Egy mélyedést lakótömbnek rendeztek be: Állj! A bejáratnál két szemetes vödör és kb. tizenöt hulla. Belül férfiak, akik mint őrültek, rohannak, egyesek vagy mindenki zaja az ágyszerkezetek sorai között, melyek három, négy vagy ötemeletesek. Közük komolyan és súlyosan a szobai szolgálat, mely megpróbálja a rendet újra biztosítani. Itt kell eltöltenünk az éjszakát. A szobai szolgálat megszakítja munkáját, hogy velünk foglalkozzon.
"Indulás! Indulás! Ember! Ez itt Dora!"
A Gumibotok táncolni kezdenek, vagy inkább megváltoztatják céljukat. A blokkparancsnok, egy nagy német éppen olyan vidáman mint gúnyosan és fenyegetően nézi a mozgást. Hamarosan világos lesz számunkra, hogy ebben a blokkban oroszok laknak, akik éjszakai műszakban dolgoznak. Teljesen fölöltözve fekszünk le a szalmazsákokra, melyeket megmutatnak nekünk. Végre! Mikor reggel fölébredünk, minden cipő és minden, ami a tegnapi élelmiszerosztás után megmaradt, eltűnt. Még a zsebeinket is kiürítették anélkül, hogy fölébresztettek volna bennünket: csodáljuk az oroszok kézügyességét, akik ilyen alaposan kiraboltak bennünket anélkül, hogy fölébresztettek volna, és ha kettőt vagy hármat el is kaptak lopás közben, az áldozatokat, akik ezeket a blokkparancsnokhoz vitték, a szobai szolgálat, amely a rablók cinkosa, gumibotütésekkel terelik vissza szalmazsákjaikhoz: "Ez itt Dora, kedvesem!".

Egészen biztos, rablóbarlangba kerültünk, ahol a dzsungel törvényei érvényesek. Az ébredés után újra kikerülünk a napfényre. Föllélegzünk: tehát még nem ástak el minket véglegesen. A reggelt a munkastisztika előtt állva töltjük a sárban és hóban állva; át vagyunk fázva és újra éhesek vagyunk. Délután beosztanak minket a munkacsoportokba: Fernand és én az 52-es útépítési csoportba kerülünk. Rögtön dolgozni küldenek bennünket: sorakozó és létszámellenőrzésig futólépésben fenyőfát szállítunk a tábortól a pályaudvarra. Tizennyolc órakor sorakozó és létszámellenőrzés: huszonegy óráig tart. Huszonegy óra: irány a 35-ös blokk. Ekkor biztosak vagyunk benne, hogy nem ásnak el minket az alagútban, de halljuk, hogy sokan közülünk fantasztikus szakmát adtak meg, hogy a konyhában dolgozhassanak és oda is küldték őket, és minden valószínűség szerint a felszabadítás előtt nem fognak visszatérni.

Blokk 55 parancsnoka cseh, tehát a szobai szolgálat tagjai is azok. Maga a blokk még nincs berendezve: szorosan egymás mellett alszunk a padlón, takaró nélkül, teljesen fölöltözve. Előtte hihetetlen káoszban egy liter répalevest kapunk, melyet állva eszünk meg: ma ez minden, amit ettünk. Huszonkét órakor végre elaludhatunk, de annak tudatában, hogy a dorai tábor részévé lettünk.
Dora! . . .
* * *

Az első munkanap.
Négy óra harminc, Egy gong hangja visszhangzik négyszer keresztül ezen az embrióállapotban levő táboron, a blokk fényei kigyulladnak, a szobai szolgálat emberei gumibottal kezükben jönnek az hálóterembe.
"Fölkelni! Fölkelni! Indulás! Mosakodni!"
A kétszáz ember egy emberként áll föl, az ebédlőn átmennek, övig meztelenül ás egyszerre jönnek a másik szárny kétszáz lakójával az előszobába a mosdó elé. a mosdóba csak húsz ember fér. A bejáratnál két szobai szolgálatos, kezükben locsolócsővel megállítja a tülekedést:
"Lassan, lassan. . . Lassan, roncsok!"
És ezzel egy időben a locsolócső működésbe lép. A szerencsétlenek visszalépnek. . . ezalatt másik két szobai szolgálatos, akik előre látták a tülekedést, előre lép: "Siess, siess! Gyorsan, ember! Azt mondtam, mosdani!"
És könyörtelenül zuhannak a gumibot ütései a sovány, meztelen vállakra. Ez a tragikomédia minden reggel lejátszódik. de nem marad ennyiben. A mosdás után a napi élelmiszer elosztása következik: sorba állunk, a mosdóban kapott élelmiszerjeggyel kezünkben (tehát csak akkor kap valaki ennivalót, mikor igazolja, hogy mosdott), és amelyet le kell adni a szobai szolgálatnak. Új és éppen olyan mondhatatlan káosz. Az óra, melyet a tábor rend ennek a kettős formalitásnak elvégzésére engedélyez, gyorsan elmúlik.
Öt óra harminc: A melegen felöltözött kápók a sorakozó és létszámellenőrzési téren vannak és ott várják az embertömeg megjelenését. Minden blokkból jön a tömeg, futás közben még öltözködve, a napi adag szerény, reggelinek szánt részét rágva. A kápók elkezdik a csoportokat összehívni: ütések és szidás hangzik. A sorakozó és létszámellenőrzés befejezése után a csoportok elindulnak a munkahelyek távolsága szerint meghatározott sorrendben. Vannak csoportok, akiknek hat és nyolc kilométer közötti utat kell megtenni: ezek indulnak először. Ezután jönnek azok, akiknek csak egy órát kell menniük, aztán azok, akiknek fél órát. Az 52-es csoportnak csak húsz perces útja van: tehát csak hat óra negyvenkor indul. Pont hétkor mindenki a munkahelyén van. Az alagúti munkacsoportoknak más időbeosztásuk van: reggel hétkor ébresztő a napi műszaknak és este hétkor az éjszakai műszaknak, és minden további az alagútban végzett munka előtt zajlik le.

Hét óra: az 52-es csoport megérkezett földmunkája helyére a mosdás és élelmiszerelosztás után, miután vacogó fogakkal, lába 20 centi magas sárban való egy órás állás után, ahol egy órát és tíz percet töltött és rögtön azután kb. két kilométernyi távolságot tett meg, mely a munkahely és a tábor között van, és máris elfáradtak az emberek, a munka kezdete előtt.

A munka: Egy út építése, mely a pályaudvarról a táborba vezet és a domb egyik oldalán lesz. Egy keskenysávú vasúti sín, ellipszis formájú, melynek hosszában kb. 800 méteres az átmérője, van lefelé lefektetve. Két nyolc kocsiból álló vonat, melyeket olajhajtású mozdony húz, örökké a sínen mennek körbe-körbe. Miközben 52 ember - kocsinként négy - a csúcson levő vonatsort megrakja, 52 másik akik a domb lábánál vannak, kirakják a rakományt, és eközben ügyelniük kell arra, hogy a földet kiteregessék. Amikor a vonat újra, üresen a csúcsra jut, akkor kell a másiknak megrakodva elindulnia: minden húsz percben. Általában ez első indulás biztos az előírt tempóban. A másodiknál már előfordul késés, ami miatt a mester a kápó és az előmunkások morognak. A harmadiknál az üres vonat már öt perce ott áll és további öt perc kell ahhoz, hogy újra elindulhasson: A mester gúnyosan mosolyog és megvonja vállát, a kápó ordít és az előmunkások ránk támadnak. Egyikünk sem kerüli el az ütéseket. A késés növekszik idővel, úgy hogy három emberre lesz szükség, hogy harminckettőt megverjenek, és ettől a pillanattól fogva nem lehet behozni az elvesztett időt; a nap további részében az üzem rendetlenül működik.

A negyedik utazásnál új állás, új ütések. Az ötödiknél megértik a kápók és előmunkások, hogy nincs mit csinálni és megunják az ütlegelést. Estére az előírt 56 út helyett - óránként három út - maximum 15 vagy húsz zajlott le.

Tizenkét óra: fél liter forró kávét hoznak a munkahelyre. Állva isszuk és hozzá a kenyér, margarin és fölvágott maradékát esszük meg, amit reggel kiosztottak. Tizenkét óra húsz: a munka újrakezdése.

Délután a munka hosszúnak tűnik. A sovány, átfagyott férfiaknak nincs erejük arra, hogy magukat egyenesen tartsák. A kápó eltűnik, az előmunkások engedékenyekké válnak, és a mester is mintha megértené, hogy ezekből az emberroncsokból, akik mi vagyunk, nem lehet többet kihozni, és engedi, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. Úgy teszünk, mintha dolgoznánk: de ez nagyon nehéz, mert a kezet kell dörzsölni és a lábakkal topogni, hogy a hidegtől védjük magunkat. Időnként egy SS ember jön: A figyelő előmunkások messziről látják jöttét és bejelentik: amikor a csoportokig ér, tényleg mindenki dolgozik. Egy szót beszél a mesterrel:
"Hogy halad?"
Bátortalan vállvonás adja a választ:
"Lassan, lassan. Nagyon lassan! Nézze ezeket a rongyokat: mit csináljunk velük?"
Az SS ember is megvonja a vállát, morog és tovább megy, vagy, ha olyan a kedve, szitkozódik, néha kioszt pár ökölcsapást, fenyeget pisztolyával és elhagyja a helyet. Amikor látótávolságon kívül van, a csoport újra kipiheni magát.
"Vigyázat! Vigyázat!" Mondja a mester szinte atyaian. Így lesz este tizennyolc óra általános lazulással. "Munkaidő vége" mondja a mester. A néhány perce újra megjelent kápó összegyűjteti a szerszámokat, párszor fölkiált, hogy az előmunkásokat munkára szólítsa, kioszt pár ütést: Visszatérés a terror által biztosított fegyelemhez.
Hat óra negyven: a csoport ötös csoportokban egyszerre lépve vonul a tábor felé. Hét órakor blokkonként és nem csoportonként vonulunk ki, aztán fogvacogva várunk, lábunk a sárban, míg ezek az urak végre befejezik számolásunkat: ez két vagy három órát vesz igénybe.

Nyolc és kilenc óra között a blokkba jövünk. A szobai szolgálat egy embere gumibottal kezében áll a bejáratnál: a cipőt le kell venni, a facipőt megmosni, és kezünkben tartva belépni, de csak akkor, ha a cipőt tisztának találják. Az étkezőbe való átmenetkor sorba kell állni, aztán edényét egy másik szobai szolgálat elé tartani, aki elméletileg egy liter levest beleönt, állva és leírhatatlan rendetlenségben eszünk. Ha az előírt formalitásoknak eleget tettünk, akkor egy harmadik szobai szolgálat megengedi, hogy belépjünk a hálóterembe, ahol tömegesen zuhanunk a szalmába, amelyet napközben hoztak. Tíz óra harminc. Tizenhét órán át álltunk a legkisebb lehetőség nélkül leülésre, merevek vagyunk, éhesek vagyunk és fázunk, és elalváskor arra gondolunk, hogy a ránkkényszerített munkának kevés köze van fáradságunkhoz.
Másnak ugyanez kezdődik négy óra harminckor. Éjjel az oroszok ellopták a facipőt, melyet olyan gondosan tettük be az étkezőbe a szobai szolgálat utasítására: most tehát kénytelenek vagyunk a mosdás és evés mellett egyet "szervezni", mielőtt felöltözve, a reggeli utolsó falatjait rágva futunk a sorakozó és létszámellenőrzési térre, ahol a kápók már várnak. Ugyanez a többi reggeleken és minden nap: Hét végére sajátmagunk árnyéka lettünk.
* * *

A mienknél rosszabb csoportok is vannak: Az Ellrich csoport, a szállítási csoport egy, és minden szállítási csoport, a kőfejtő, a kertészet. . .
Az alagút másik részén építik az Ellrich tábort, egy nagyon nagy csoport, kb. ezer ember minden reggel tehervonaton megy oda, amely a dorai pályaudvart négy óra harminckor hagyja el: öt kilométert kell utazni. Gyalog elég lenne öt óra harminckor elindulni, hogy hétkor a munkahelyen legyünk. De ez túl egyszerű lenne: az SS elhatározta, hogy emberséges lesz és a csoportot megkíméli a menés fáradságától, és így egy vonatot használhatnak. Az Ellrich csoport tehát három óra harminckor ébresztik, mosdanak, megkapják élelmiszeradagjukat és négykor a sorakozó és létszámellenőrzési téren állnak. Indulás a pályaudvarra. A vonat, melynek négy óra harminckor kell idejönni, sohasem késik kevesebbet, mint egy órát: várni. Legkorábban hatkor, legkésőbb hat harminckor: megérkezés Ellrichben. Az egész nap földmunka. tizennyolc órakor munkaidő vége. Elméletileg tizennyolc harminckor kellene vonatra ülni, de mint reggel, ez sohasem késik kevesebbet, mint egy órát: újra várakozás. Legjobb esetben nyolc óra harminckor, de gyakran huszonegykor, sőt huszonkét órakor tudnak az ellrichi csoport emberei kinyújtózkodni és elaludni. Öt óra alvás után újra ébresztő, jelentkezés, indulás, várás. A nap lefolyása könyörtelen, így az emberségesség mértéke, amit az SS úgy gondolt, vagy úgy tett, mintha gondolná, hogy nyújt, további kínzást jelentett. Az álldogálás kínoz halálra a munka kezdete előtt. . . Hozzátehetjük, hogy az ellrichi csoport kápói a legdurvábbak a durvák között, hogy itt gyakrabban ütnek, mint bárhol másutt, hogy a munka túl kemény és erősen ellenőrzik: ez a halálos csoport, és minden este hoz hullákat vissza.

Magában a táborban van még az egyes számú szállítási csoport. Az egyes számú szállítási csoport embere ugyanúgy és ugyanakkor kezdenek, mint mindenki más: vasúti kocsikat rakodnak ki és a nehéz anyagokat hátukon viszik a pályaudvartól az alagúthoz vagy a pályaudvartól a táborhoz. Reggeltől estig látni lehet őket, ahogy széles fafalakat szállítanak mint cirkuszi lovak négyesével vagy kettős csoportokban vasúti talpfákkal, nyolcas vagy tízes sorokban vasúti sínekkel, egyesével cementeszsákokkal ide oda menni. Lassan mennek, lassan meghajolva a teher alatt, szünet nélkül ide-oda. Kápójuk egy vörös háromszöges lengyel, káromkodva, fenyegetve, ütlegelve megy egyiktől a másikig.

A kertészet vagy a kerti csoport: cirkuszi lovak, mit az egyes szállítási csoport emberei, de ürüléket szállítanak anyagok helyett. A kápó egy zöld, ugyanazokkal a módszerekkel, mint az egyes szállítási csoport lengyelje és ugyanazokkal az eredményekkel. A kőfejtő csoport munkásainak még az is a pechje, hogy a lejtő alján egy másik kőfejtőben is dolgozniuk kell: A legkisebb nemtetszés esetén is olyan pofont kaphatnak, melytől a mélybe zuhanhatnak, ahol meghalnak. Minden nap hoznak halottakat a sorakozó és létszámellenőrzési térre: Négyen viszik a hullát, mindegyik a kezén vagy lábán. Egy, kettő, három, négy, mondja az elején a kápó, aki a csoportok menetét ritmusban tartja, hopp, hopp, hopp, a végén a halott feje a földet veri. Időnként hallani a táborban, hogy egy szerencsétlent a kőfejtőben ököllel ütöttek, kicsúszott és a kőmalomba vagy a betonkeverőbe esett, amelyet már nem tudtak megállítani.

Jobb csoportok is vannak: Mindazok, amelyek a tábort igazgatják, a tábori csoport, a faudvar, az építésvezetés, a "Schwung" emberei (takarítók).

A raktárban könyvet vezetnek a ruhákról, melyet a rabokról levették megérkezésükkor, és amelyeket tisztán tartanak: Ez csak pihenő, emellett még nyereséges is: időnként lehet nadrágot, órát, töltőtollat lopni, melyekért élelmiszert lehet cserélni. A mosodában a ruhákat mossák, amit a rabok elméletileg tizennégy naponként váltanak. Tető alatt van az ember, melegben, és könnyen szerezhet élelmiszert. A cipőjavítóban cipőket javítanak, a szabászatban ruhákat, és a konyhában. . .

Vitán felül a legjobb hely a konyha. Akik oda tartoznak, azok között nem alkudnak az ételen, és a munka nem nehéz. Először köztük is élelmet osztanak, mielőtt dolgozni mennek. A munkahelyen hivatalosan kapnak pótadagot. Közben pedig, ha éhesek tudnak a földolgozott élelmiszerből bármikor enni. végül pedig lopnak is, hogy dohányra, cipőre vagy más értékekre cseréljék. Ezen felül nem kell résztvenniük a sorakozó és létszámellenőrzésen. Olyan az életük, mint a hadseregbeli szakácsoknak. Kell hozzá ajánlás, hogy fölvegyenek a konyhai csoportba: franciák nem dolgoznak ott, mert minden helyet elfoglalnak a németek, csehek és lengyelek.

Ugyanebbe az osztályba tartozik a munkásstatisztika és a körzet emberei. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem kell résztvenni a sorakozó és létszámellenőrzésen. Itt nem szokás verni. A munkásstatisztikánál irodai munkát kell végezni, akkor esznek, amikor éhesek, mert azok, akikről rendelkeznek, természetben fizetnek: ugyanebből az okból jól öltözöttek, annyi dohányuk van, amennyit csak akarnak. ismertem két franciát, akiknek sikerült a munkásstatisztikába bejutni, az összes többi német, cseh és lengyel volt, mint a konyhában.

A körzetben orvosok, ápolók és takarítók vannak. Az elsők diagnosztizálnak, a másodikok ápolnak, az utóbbiak tartják tisztán a körzetet. Ezen felül jó pár író eszik ott, amikor éhes; általában volt betegek, nem dolgoznak és nem verik őket.

Ezután következik a tábori csoport, a tábort kiszolgáló csoport.

Ide osztják be azokat az embereket, akik egészségi állapota elismerten gyönge: elméletileg. Valójában ezek védencek, a kápók kedvencei, a táborvédelemé, akiknek befolyásos barátja van a kórházban vagy a konyhában, azok, akik szép csomagokat kapnak. A tábori csoport adja a munkaerőt a papír összeszedésére, a söprésre, az SS és a rabkonyhában hámozásra, a környék szabad munkásainak konyháján, a régi anyagok újrahasználatával foglalkozó csoport is belőlük kerül ki. Eleinte, mikor a tábor még kicsi volt, és a csoportok is, ez kedvelt menekülési hely volt. a következő időben már csak a védencek jutottak be ide, mert a tábori csoport emberek százaiból állt, amelyet arra használtak, hogy az egyes csoportok hiányzó emberanyagát pótolják.

Két másik csoport kedvező még: A dohánygyári és a cukorgyári. Mindegyik Nordhausenbe jár dolgozni, ahová teherautóval szállítják őket. Este jönnek vissza, az elsőből az emberek zsebe tele van dohánnyal, amit kenyérre vagy levesre cserélnek, és a másodikból cukorral. Később egy harmadik csoportot is szerveztek a Nordhauseni vágóhídhoz, amely a húskereskedelmet vezette be a táborban.

Hogy az ember jobb vagy rosszabb csoportba kerül szerencse kérdése, amelyhez a munkásstatisztikával való jó kapcsolat hozzásegíthet: a jobb csoport vadászata minden rab gondja és olyan fegyverekkel folyik, amelyek használata az emberi méltósággal teljesen összeegyeztethetetlenek.
* * *

Az alagútban dolgozó csoportokat a legrosszabbaknak és egyben a legjobbaknak is tartják. Egy egységcsoporttá fogták őket össze: Zavatzky néven, annak a vállalatnak a vezetője nevén, aki az alagutat üzemelteti. Élén egy főkápó áll - Georg Groß, aki egy kápócsapatnak parancsol, akik a külön rabcsapatokat vezetik. Ha valaki egy csoportba kerül, amely a tíz vagy tizenöt az alagútban működő gyárak egyikében dolgozik, ez biztonságot jelent, könnyű munkát és védelmet a hideg, eső és szél ellen. Ez nagyon megbecsülendő dolog. Azt is jelenti, hogy megszabadul a sorakozó és létszámellenőrzésektől: az alagútban dolgozók számára nincs sorakozó és létszámellenőrzés. de ez olyan csoport, amely soha nem jön ki a fényre, amely a rosszul vagy egyáltalán nem szellőztetett folyosókon mindenféle fertőzést és hónapok porát lélegzi be és veszélyben van, hogy még a kiszabadítás előtt meghal. Míg földmunka esetén minden időjárásnál dolgozunk: ha esik, ha havazik, ha szeles, ha a nap tüzel, ha zivatar van, soha nem állítják le a munkát. Sőt: a sorakozó és létszámellenőrzést is megtartják és nem rövidítik le. Eső esetén előfordult, hogy tizennégy napig nem tudtuk szárítani a ruhaként szolgáló rongyainkat: amikor este visszajöttünk a blokkba, a szalma vagy a szalmazsák alá tettük azokat abban a reményben, hogy a test melege kihozza belőlük a nedvességet, és másnak melegen, de nedvesen húztuk föl őket újra és kimentünk megint az esőbe bennük. Egy vagy kétoldali tüdőgyulladás uralkodott a földmunkát végző csoportokban és sokat vitt a krematóriumba, de legalább a szabad levegőn éltünk és a szép évszakban is. . . A vélemények megoszlanak, hogy jobb-e az alagútban vagy a földmunkánál. "Télen be kéne menni az alagútba és nyáron kijönni onnan" mondta nekem Fernand.
De ez lehetetlen volt, és nem voltam benne biztos, hogy ez itt a legjobb megoldás lenne. Amit alagútnak neveztek, az egy két párhuzamos folyosóból álló rendszer volt, melyek a dombnak az egyiktől a másik oldaláig húzódtak. Az egyik végén Dora volt, a másikon Ellrich, a pokla. Ez a két főjárat, melyek mindegyike 4-5 kilométer hosszú volt, ezeket kb. ötven keresztfolyosó vagy terem, kétszáz méter hosszú, nyolc méterenként elválasztva, kötötte össze. Ezen termek mindegyikében műhely volt. 1945 áprilisában az alagút annyira elkészült, hogy magas termelés folyhatott volna, ha a szabotázs nem működött volna. Úgy becsülik, hogy ekkor egészében 15 darab 15 km-ig kifúrt és kiépített folyosója volt, szemben azzal a 7-8-al, melyek 1944 augusztusában léteztek, mikor Dorát építették. Ez a két szám mutatja az erőfeszítés mértékét, melyet a raboktól elvártak. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy a két tábor, Dora és Ellrich együttesen sohasem tudott 15 000 embernél többet foglalkoztatni, amellett ezeknek kellett a barakkokat fölhúzni és mindegyiknek egy bizonyos számú V1 és V2-t, repülőgépmotorokat és másodrangú fegyvereket kellett előállítani. Ha ennek a munkának az árát ki akarnánk számítani, akkor a frankokhoz vagy márkákhoz a 20-25 ezer emberéletet is hozzá kéne számolni, amelyekbe ez két évig került. Az alagúti csoportokat, akik a folyosókon vagy a blokkokká kialakított folyosórészeken aludtak, naponta kétszer, vagy reggel hétkor, vagy este hétkor az egyik felét fölébresztették. Kevés vizük van, a higiénia ezért elégtelen. A bolhák és tetvek virulnak.
Este és reggel kilenckor, a műszaktól függően munkába mennek. Rossz csoportok is vannak az alagútban: Az emberek, akik a folyosókat fúrják, felelősek az anyagok és a föld szállításáért. Igazi gályarabok, akik mint a legyek hullanak tüdőmérgezésben az ammóniákportól vagy tuberkulózisban. De a legtöbb csoport jó. A taylorizálás a végsőkig van feszítve: egy csoport a fúrógépek előtt ül és a munkadarabokat tartja egymás után a gép alá; egy másik giroszkópokat vizsgál (Giroszkóp: pörgettyűs szerkezet a Föld tengelyi forgásának bizonyítására - a fordító), egy harmadik elektromos kapcsolatokat, egy negyedik fémlemezeket políroz; egy ötödik esztergályosokból vagy finommechanikusokból áll. Végül vannak olyan csoportok is, amelyek se nem jók, se nem rosszak: A férfiak, akik a V1-eket és V2-ket szerelik. Általában a kihozatal gyönge; tíz férfit alkalmaznak, akik nem szabad akaratukból dolgoznak ott, ahol egy vagy két önszántából dolgozó elég lenne. A legkeményebb az, hogy mindig úgy kell tenni, mintha dolgozna az ember, hogy állandóan állni kell, hogy elfoglalt ember benyomását keltse az ember, és mindenek előtt, hogy ebben a zajban és fertőzési anyagokkal teli helyen kell élni, és a külső levegő csak kis mértékben jut ide a rossz és túl keskeny szellőzőutakon.

Március közepe táján Zavatzky kérésére, aki a rossz kihozatal véleménye szerint legfontosabb okát föl akarta számolni, az alagútban dolgozó csoportokat napközben a táborba engedni, hogy levesüket a táborban ehessék meg, ahelyett, hogy levitték volna azt nekik. Április végén, május elején a földmunkacsoport szinte minden tervezett blokkot a 132-es számig elkészített: elhatározták, hogy ezután senkinek sem kell az alagútban aludni, és minden csoport már csak dolgozni szállt le és fül, azaz napi 12 órára.

A teljesség kedvéért meg kell még mondani, hogy az alagút különféle gyáraiban civil munkaerőket is alkalmaztak. 1945 áprilisában hat és hétezer ilyen volt ott: németek, akik mesterek, vagy önkéntesek, akik minden európai nemzetből jöttek. Ők is csoportokban vannak és egy Dorától két kilométerre levő táborban élnek, ők napi tíz órát dolgoznak és magas béreket kapnak, és kevéssé változatos, de egészséges és bőséges élelmet.

És végül, ők 30 km-en belül szabadon mozoghatnak. Azon felül külön engedélyre van szükségük. Sok francia van köztük, akiket tőlünk távol tartják, és akik szeméből állandóan ki lelhet olvasni a félelmet, hogy egy napon a mi sorsunkra juthatnak.
* * *

1944 március 31-e. Kb. hat napja a kápók, a táborvédelem és a blokkparancsnokok különösen idegesek. Több rab halt már meg a verések miatt: nemcsak az alagútban, hanem a külső csoportoknál is találtak tetveket, és az SS vezetés a rabvezetést tette felelőssé ezért az állapotért. Ehhez járul, hogy egész nap szörnyű idő volt: sokkal hidegebb, mint szokott, és egy jeges havas eső esett szüntelenül. este annyira átfagyva, átnedvesedve és kiéhezve a sorakozó és létszámellenőrzési térre, hogy azt kellett mondani: bárcsak ez a sorakozó és létszámellenőrzés nem tartana túl hosszan! Szerencsétlenség: este tízkor még mindig a havas esőben állunk és várjuk, hogy a "lelépni" megszabadítson bennünket. Végre itt van, vége, és sietve megyünk levest enni és aztán ráesünk a szalmára. A blokkhoz jövünk: cipőt tisztítani, aztán a blokkparancsnok egy jelére kint maradunk, aki az ajtóban állva beszédet tart nekünk. Elmondja, hogy tetveket találtak, és most az egész tábort fertőtleníteni kell. . . Ma este kezdődik: öt blokk, melyek alá a 35-ös is esik, ma este megy át a tetvetlenítésen. Ezért a levest csak azután kapjuk meg. Elmondja nekünk a formalitásokat, melyeknek alávetnek bennünket, és aztán elkezdjük a dolgot.
"Mindent oda!" Belépünk az étkezőbe kezünkben cipőnkkel.
"Levetkőzni!" Levetkőzünk, ruháinkat egy csomagba tesszük le, hogy a szám látható. "Ötösével!" Szörnyülködünk.
"Ötösével!". Sorbaállunk.
A szobai szolgálat ruháinkat takarókban szállítja, körülvesznek minket, és teljesen meztelenül megyünk a hidegben, az esőben és hóban a fertőtlenítő épület irányába. Körülbelül nyolcszáz métert kell mennünk. Megérkezünk. A másik négy blokk lakói, meztelenek, mint mi, már a bejárat előtt torlódnak: érezzük, ahogy a halál közénk lép. Mennyi ideig fog tartani? Körülbelül ezren állunk ott, mindannyian meztelenül a hideg éjszakai nedvességben, amely a csontokig hatol, dideregve az ajtóknál torlódva. Nem lehet bemenni. Szörnyű jelenetek játszódnak le. Először megpróbálnak erőszakkal bemenni: a tetvetlenítési emberek vízsugárral tartanak vissza bennünket. Akkor a blokkhoz akarunk visszamenni, hogy ott várjunk, amíg sorra kerülünk: lehetetlen, a tábori rendőrség gumibottal a kezében körülzárt bennünket. Ott kell maradni, a vízsugár és a gumibotok között, nedvesre spriccelve és megverve. Szorosan egymás mellett állunk. Tíz percenként engednek be negyven embert szörnyű zűrzavarban, valóságos élethalálharcban. Könyökölnek, verekednek, a gyengébbeket kegyetlenül a földre tapossák, hajnalban megtalálják a hullákat. Éjjel két óra körül sikerül nekem is bekerülni. Fernand mögöttem van a kiharcolt úton: fodrász, krezol, zuhany. A kijáratnál adnak egy inget és egy alsónadrágot, amelyben éjjel visszamegyünk a blokkhoz. Úgy érzem, hogy igazi hőstettet hajtottam végre. A blokkban az étkezőbe megyünk, ahol a szobai szolgálat egy embere odaadja ruháinkat, melyek visszajöttek a fertőtlenítésből. A leves az ágynál van.

Az átkos komédia ébresztéskor ér véget. A blokk fele még időben érkezik, hogy megegye a levest, megkapja a napi adagot és a sorakozó és létszámellenőrzési térre szaladjon, hogy dolgozni menjen. néhányan félnek: akik ez alatt a gonosz csíny alatt meghaltak. Mások még pár órát vagy pár napot éltek, és aztán haltak meg az elkerülhetetlen tüdőgyulladás következtében: a vállalkozás valószínűleg pont annyi embert ölt meg, mint amennyi tetvet.

És mi történt? Az SS vezetés az öt blokk fertőtlenítését rendelte el, a kivitelezést teljesen a rabvezetés kezébe adva. Ezek tervet állíthattak volna föl, és egy terv szerint küldhették volna az embereket a fertőtlenítőbe: 11 órakor a 35-ös blokkot, 12 órakor a 24-es blokkot, 1 órakor a 32. blokkot, stb. . A terv szerint a blokkparancsnokok tízesével küldhettek volna bennünket fölöltözve, ami a munkanap után így is nagyon fárasztó lett volna. De nem, ez túl egyszerű lett volna. Ehelyett. . .
A március 31-i események az SS vezetés füléhez is eljutottak; ez aztán egy óratervet készített a még fertőtlenítendő blokkok részére.
* * *

1944 április 2: húsvét. Az SS vezetés 24 órás szünetet rendelt el, melyet csak egy általános sorakozó és létszámellenőrzés szakít meg, ami azt jelenti, hogy ezen az alagúti és a földmunkacsoportok is részt kell hogy vegyenek. Az idő szép: Nap süt, az ég tiszta és kék. Öröm: Az Istenek velünk vannak!

6-kor kelünk 4: 30 helyett. Mosdás, élelmiszerosztás, nyugalom.
9 óra: minden csoport a téren áll pihenjben. A tábor rendőrség a csoportok közt járkál, a blokkvezetők helyükön vannak. A táborvezető a jelentésvezetővel cseveg. Papír van a kezében: a tábori létszámterv, melyet a munkásstatisztika írt össze. Körülbelül 30 sisakos SS ember, pisztolyokkal a pisztolytáskában áll a tábor bejáratánál: A blokkvezetők. Úgy tűnik, minden jól indul.

Egy füttyjel: a blokkvezetők különvonulnak, mindegyik ahhoz a blokkhoz, melyet ellenőriznie kell. Mindenki számol, és összehasonlítja az eredményt a blokk állapottáblázatával, melyet számolás után a blokkparancsnok átad neki.
"Rendben!"
Egymás után jelentik a blokkvezetők a jelentésvezetőnek, aki ceruzával a kezében vár, és ahogy az eredmények jönnek, fölírja őket. Nem találnak hibát, nem fog sokáig tartani: Az SS emberek ki akarják használni ezt a vasárnapot és sietnek. Örülünk: pihenőnap, nem kell dolgozni, a levest enni, és aztán napozni. Percekkel később: a végeredmény, melyet a jelentésvezető számolt ki, nem egyezik a számmal, melyet a munkásstatisztika szállított: 27 emberrel kevesebb van a sorakozó és létszámellenőrzési téren, mint a papíron. A probléma: hol vannak ezek?

Sürgősen idehozzák a munkásstatisztika kápóját. Kérik, hogy számolja ki újra a tábor teljes létszámát. Egy óra múlva visszajön: Ugyanaz a szám jött neki ki. Talán az SS emberek tévedtek: Újra számolnak és a jelentésvezető újra ugyanazt a számot kapja meg. Átvizsgálják a blokkokat, átvizsgálják az alagutat: nem találnak semmit.
12 óra van: A néhány tízezer rab még mindig a téren áll és várja, hogy a munkásstatisztika és az SS vezetés megegyezzen. Az idő hosszúnak tűnik, néhányan elveszti eszméletüket, akik éppen halálukon vannak, elesnek, és nem tudnak többet fölállni, a hasmenéses beteget a nadrágjukba csinálnak, a tábori rendőrség emberei érzik, ahogy az erő lassan csökken és ütni kezdenek. Az SS emberek, akiknek a vasárnapja el van rontva, dühösek: arra használják az időt, hogy enni menjenek, de nekünk ott kell maradni. 14 órakor visszajönnek.

Hirtelen futva jön a munkásstatisztika kápója: új számot talált. A remény mormolása fut át sorainkon. A jelentésvezető megnézi az új számot és haragos lesz: még nyolc ember hiányzik. A munkásstatisztika kápója újra elmegy. 16 órakor jön újra: már csak öt ember hiányzik. Húsz órakor még mindig hiányzik egy, és még mindig ott állunk, tizenegy órás állás után, üres gyomorral, sápadtan, feloldva és kimerülten: az SS emberek elhatározzák, hogy enni küldenek bennünket. Elvonulunk: utánunk a halottas csoport körülbelül harminc hullát szed össze.

21 órakor újra kezdik a hiányzók keresését: 22:45-kor különféle vállalkozások után végre megtalálják a hiányzót: Az SS vezetés és a munkásstatisztika adatai megegyeznek. Visszamegyünk a blokkba és lefekhetünk, miután újra néhány halottat ott hagytunk.

És most egy szó a sorakozó és létszámellenőrzések hosszáról: a munkásstatisztikánál foglalkoztatottak majdnem vagy teljesen analfabéták, és protekció révén lettek számításvezetők; nem képesek arra, hogy elsőre kiszámolják a tényleges létszámot. A koncentrációstábor olyan világ, ahol az egyes személyek helyét ügyességük de nem képességeik döntik el: a számlázókból kőművesek lesznek, az ácsokból számlavezetők, a kocsisokból orvosok és az orvosokból gépszerelők, villanyszerelők vagy földmunkások.
* * *

Minden nap jön egy tíz tonnás vasúti kocsi, melyben minden országból csomagok vannak, kivéve Spanyolországból és Portugáliából, a Dorai pályaudvaron, ritka kivételektől eltekintve sértetlen állapotban. Mikor a fogadó megkapja, teljesen vagy három negyedig kirabolták őket. Sok esetben csak a tartalmi jegyzéket kapta meg a fogadó, egy borotvaszappan, egy szappan, egy kefe, stb. . Egy csehekből és oroszokból álló csoport rakta ki a vasúti kocsikat. Onnan vitték a csomagokat a postára, ahova minden blokkból az írnok és a szobai szolgálat jött, hogy átvegye a csomagokat. Ezután a blokkparancsnok maga nyújtotta azt át a címzettnek. De ezen a körülhatárolt úton is kirabolták őket.
A rablás folyamata egyszerű volt: először a francia csomagokat vették elő, melyek ismertek voltak gazdag tartalmukról. A kirakás helyén a vasúti kocsit a kirakodással megbízott csoportok kápója nyitotta ki a felügyelettel megbízott SS ember előtt. A csomag három kézen ment keresztül: a vasúti kocsiból egy cseh és egy orosz dobta le, egy másik röptében elkapta és más cseheknek vagy oroszoknak adta tovább, akinek az volt a feladata, hogy a kocsira tegye. Időnként a vasúti kocsiban lévő orosz azt mondta: "francúz", és a cseh ilyenkor nem fogta meg: A csomag leesett és kettétört, tartalma szétszóródott a földön, az oroszok és csehek megtöltötték zsebeiket vagy kenyeres zacskójukat. Ha az SS embernek megtetszett a kirabolt csomag egy darabja, kinyújtotta kezét, és így vették meg cinkosságát.
A megrakott kocsi, melyet hat ember húzott, elindult a posta felé. Ezen az első úton sok csomag eltűnt vagy kirabolták őket. A tábori rend előírta, hogy a csomagokat a postán alaposan át kell kutatni, és orvosságokat, bort, alkoholt, fegyvereket vagy fegyverként használható tárgyakat vissza kell tartani. Ezt a hivatalos vizsgálatot egy rabcsoport végezte, németek vagy szlávok, két vagy három SS ember felügyelete alatt: újabb lopások. Az SS embereket egy darab szalonnával, egy tábla csokoládéval, melyet barátnőjük kívánt meg, egy doboz cigarettával, egy öngyújtóval lehetett elcsábítani. A rabok hallgatását azzal biztosították, hogy a szemeik előtt lezajló tolvajlások előtt behunyták szemüket.
A postától a blokkig vezető úton az írnok és a szobai szolgálat szövetkezett össze, és harmadszor is megdézsmálták a csomagokat, az út végén pedig a blokkparancsnok, mint negyedik és utolsó vette el a maga "jussát", és azután kapta meg a maradékot a csomag címzettje.

A címzettnek való kiadásban volt valami természetellenes. A foglyot számával hívták és felszólították, hogy jöjjön a blokkparancsnokhoz. annak íróasztalán volt nyitott csomagja egy tartalomjegyzékkel. Az íróasztal lábánál egy nagy kosár volta "szolidaritás" fölirattal. Minden rab erkölcsi kötelessége volt a kapott dolgokból valamit leadni azoknak, akik soha nem kaptak semmit, főleg az oroszok és spanyolok, a gyerekek, más nemzetek olyan tagjai, akiknek nem volt örökségük, akinek már nem voltak szüleik vagy szüleik nem tudták címüket, stb. . Elméletileg így kellett volna történni, gyakorlatilag kizárólag a blokkparancsnok tulajdonába jutott a kosár tartalma, és az osztotta azt meg a szobai szolgálattal és az írnokkal.

Minden csomagszállítmány után az SS emberek, a kápók, a tábori rendőrség, a blokkparancsnokok és mindenki, akinek köze volt az SS vezetéshez, gazdagon föl volt szerelve francia termékekkel, ami engem arról győzött meg, hogy ezek a rablások egy szervezett banda viselkedését tükrözték.
Első csomagomat 1944 április 5-én kaptam meg; az összes ruha hiányzott, egy tábla csokoládé, azt hiszem egy konzervesdoboz, de három csomag cigaretta maradt, egy jó kiló szalonna, egy vajasdoboz és különféle más élelem. Előző este váltottunk blokkot, most a 11. blokkban aludtunk és blokkparancsnokunk egy német volt fekete jellel. Megkérdeztem, mit kér? "Semmit, menj már!".
Határozottan odaadtam neki egy csomag cigarettát, azután szememmel kérdeztem, amikor a szolidaritás feliratú kosárra mutattam. "Nem kérek. Menj már, buta fickó!"
Helyesen tippeltem. Harmadnak újra hívtak: ekkor három csomag volt ott nekem. Az egyikből már csak a fölirat volt ott, de a másik kettő majdnem érintetlen volt, és egyikükben egy hatalmas darab szalonnát találtam.
"A késed" mondtam a blokkparancsnoknak.
Levágtam több mint a felét, melyet odaadtam neki, aztán megkérdeztem, hogy otthagyjak-e még valamit a "szolidaritásnak". Nagyra nyitott szemekkel néz rám, mikor elmegyek: a franciák híre ugyanis jogosan az volt, hogy nagyon számon tartják csomagjaikat és nem szívesen adnak belőle. Hirtelen visszahívott:
"A számod?"
Fölírja, aztán: "Figyelj, bajtárs, csomagjaidat ezután nem fogják kirabolni", mondta nekem, "Ezt én mondom. Most menj!" . Valóban, ettől a naptól fogva minden csomagomat szinte sértetlenül adták át: a blokkparancsnok számomat a rablás különféle színterein kiosztotta azzal a paranccsal: "tilos hozzányúlni". Ennek köszönhetem, hogy életben maradtam, mert a Franciaországból jött csomagok amellett, hogy élelmezésemet kiegészítették, értékes cserealap voltak, amivel munkából való fölszabadítást, ruhadarabokat és mások befolyásolását lehetett elérni. Ezek tették lehetővé számomra, hogy körülbelül nyolc hónapot töltsek a kórházban, míg mások, éppen olyan betegek olyan testi munkára voltak kényszerítve, amitől meghaltak. . .

A csomagoknál még egy másik tragikus esemény is láthatóvá lett: a legtöbb francia, a jómódú családból származók is egy csomagot kaptak, amely háromnegyed részben ki volt rabolva, utána semmit. A fölszabadításnál kaptam meg erre a magyarázatot: megérkezéskor a rabok egyszer írnak családjuknak és megírják haza, hogy havonta kétszer írhatnak. A család küld egy csomagot, és mivel ez az első, vár a második elküldésével az első nyugtázására, amely soha nem érkezik meg, mert az első levél kivételével tíz levélből, amelyet írtunk csak egy érkezett meg a címzetthez. A táborban elgondolkozott a rendszeresen író rab, hogy mi van, és amíg a gyengeségtől meghal, családja Franciaországban meg van győződve arról, hogy nem kell neki másik csomagot küldeni, mivel az elsőt sem nyugtázta, tehát biztosan meghalt. Feleségem, aki nekem naponta küldött csomagot, azt mondta, hogy ezt csak lelkiismerete megnyugtatására tette, és nem remélte, hogy valaha viszontlát, mert édesanyámnak sikerült meggyőzni őt arról, hogy egy halottnak küld csomagokat, és egy bizonyos fájdalmon kívül ez kidobott pénz.
1944 június 1-én a tábort nem lehet megismerni. március 15-e óta folyamatosan hetente egyszer vagy kétszer jöttek csoportok, (800, 1000 vagy 1500 fő), és a táborban most körülbelül 15 000 ember lakik. Hogy ennél nem lett nagyobb számuk, az annak a következménye, hogy a halál a jövetel arányában aratott köztünk: minden nap ötven és nyolcvan halott között égettek el a krematóriumban. A rabvezetés maga a tábor lakosságának 10 százalékát teszi ki: ezernégyszáz és ezernyolcszáz közötti számú mindenható és jelentőségével tisztában levő semmittevő uralkodik az aljanép fölött, kedvük szerint cigarettáznak, levest esznek és sört isznak.

Éppen a 141. blokkot építik föl, amely filmszínház lesz, és a nyilvánosház is kész a nők fölvételére. Minden blokk geometriailag kellemesen van elosztva a dombon, betonozott utcák kötik őket össze. Cementlépcsők korláttal vezetnek a magasan lévő blokkokhoz. Mindegyik előtt lugas van kúszónövényekkel, kertecskék virágos gyeppel, itt-ott kis rondellák szökőkúttal vagy kis szobrokkal. A sorakozó és létszámellenőrzési tér, körülbelül fél négyzetkilométer nagy, teljesen ki van kövezve és olyan tiszta, hogy egy gombostűt sem lehet rajta elveszteni.

Egy központilag fekvő halastó búvármedencével, egy sportpálya, hűvös árnyas területek, melyeket bárki megkívánna magának, igazi üdülőtábor jellege van; egy arra járó, aki a rabok távollétében megnézné, abban a meggyőződésben hagyná el, hogy ott kellemes, irigylésre méltó az élet tele erdei költészettel, és minden esetre kívül esik a háborús élet nehézségeitől, ami a szabad emberek sorsa. Az SS megengedte egy zenekar alakítását. Minden reggel és este egy zenekar, amely körülbelül harminc fúvós hangszerből áll és egy nagydobból kíséri a csoportok vonulását, akik munkába mennek vagy onnan jönnek. Napközben gyakorolnak és a tábort a legszokatlanabb akkordokkal töltik föl. Vasárnap délutánonként hangversenyt ad általános érdektelenség mellett, míg a rabok futballoznak vagy a búvármedencénél mutatványokat csinálnak.

A külső ugyan megváltozott, a valóság azonban ugyanaz maradt. A rabvezetés még mindig ugyanaz, mint ami volt: politikaiak nagy számban jutottak bele, és a közbűntényesek helyett a rabokat kommunisták és olyanok, akik kommunisták szeretnének lenni, kínozzák. Mindenki rendszeresen kap bért: heti kettőtől öt márkáig. Ezt a pénzt a rabvezetés teszi el, és általában szombaton osztja ki a munkásstatisztika terén, de egy olyan saját maga által szervezett tolongásban csinálja ezt, hogy a bér követelése egyenlő lenne a krematóriumba való jelentkezéssel. Csak nagyon kevés bátor ember megy oda. A kápók, a blokkparancsnokok felosztják maguk között, amit nem kell kiosztani. Cigarettát is osztanak - tizenkét cigarettát tíz napra -, ami nyolcvan pfennigbe kerül. Az embernek nincs pénze ezt megfizetni, és a szétosztással megbízott blokkparancsnokok azoktól, akiknek van, olyan erényeket követelnek a higiénia és a viselkedés terén, hogy szinte lehetetlen ezt elérni. Végül is sört is osztanak: alapvetően mindenkinek. Itt is fizetni kell. A rabok családjainak meg van engedve, hogy havi 50 márkát küldjenek, amit ezek ugyanazokból az okokból nem kapják meg, mint a heti bérüket vagy a cigarettát. Ennek megfelelően a rabvezetés emberei egy napon elhatározták, hogy ruháinkat és holmijainkat, melyeket Buchenwaldba való megérkezésünkkor elvettek tőlünk, egymás között fölosztják.
Ehhez még azt kell elmondani, hogy rabok ezrei jutottak a krematóriumba, vagy mert természetes módon elhaláloztak, vagy mert különféle okokból oda küldték őket, elsősorban szabotázs miatt, amikor is a büntetőcsoportok, a bunker vagy az akasztás volt az eszköz. 1944 márciusa és 1945 áprilisa között nem volt olyan hét, hogy három vagy négy embert ne akasztottak volna föl szabotázs miatt. A végén tizesével vagy huszasával akasztottak a többiek előtt. A ítélet végrehajtása a sorakozó és létszámellenőrzési téren történt mindenki jelenlétében. Fölállították az akasztófákat, a szegény bűnösök szájukban egy fogsor alakú fapecekkel szájukban jöttek, kezük a hátukon össze volt kötve, egy kisszékre álltak és fejüket a hurokba tették. Egy rúgással rúgta ki a szolgálatban lévő tábori rendőrség a kisszéket ki alóluk. A szerencsétlenek nem haltak meg rögtön: négy, öt, hat percnek kellett eltelni, amíg meghaltak. Egy vagy két SS ember őrizte őket. Amikor mindenek vége volt, az tábor teljes lakossága elment a kötélen függő hullák mellett.

1945 február 28-án 30-at akasztottak föl, akik tizesével mentek az akasztófához. Az első tíz berakta fejét a hóhér hurkába, a következő tíz a kisszékeknél várt pihenő állásban, a következő tíz öt lépéssel hátrébb állt és várta, amíg sorra kerül. A következő március 8-án 19-et akasztottak föl, ezúttal az akasztást az alagútban hajtották végre, és csak az alagútban dolgozó csoportok voltak tanúi. A 19 szegény bűnöst egy sorban állították föl az 52-es terem előtt. Egy nagy daru, amelyre 19 hurkot erősítettek föl, lassan ereszkedett le fejükhöz. A tábori rendőrség fölrakta a 19 hóhérhurkot, és a daru lassan, lassan fölemelkedett: a szerencsétlenek szeme kidülledt, lábaik kapcsolatot kerestek a földdel. Pálmavasárnap 57-et akasztottak föl, nyolc nappal a fölszabadítás előtt, mialatt mi a szövetségesek ágyúinak lövéseit egész közelről hallottuk, és a háború kimenetele nem lehetett kétséges az SS számára. (lásd később, 152. oldal).
A tények a következők: Maga az SS fölfedezett nagyobb számú szabotázsakciót (1944 közepe óta és 1945-ben senki sem élt a táborban anélkül, hogy szabotált volna), de a rabvezetés könyörtelenül még nagyobb számban jelentette ezeket. Annak a valódi fogalmát, hogy mi volt ez a rabvezetés egyáltalán, akkor kapja meg az ember, ha megtudja, hogy a kiürítési transzportok idején a fölszabadítás idején minden hozzájuk tartozó német, vörösök és zöldek, fehér karszalaggal és kezükben töltött fegyverrel körülálltak bennünket. Minden német, ezt azért mondom, mert a többiek, az oroszok, lengyelek és csehek, akiknek a szolgálata befejeződött, ezeket irigyen nézték.
Haszontalan a vállalkozás költségeit emberéletekben számolni. 1944 június 1-én a tábor lakossága majdnem kizárólag olyan emberekből állott, akik márciusban vagy azután jöttek. Még hét olyan rabot lehetett találni, akik száma 10000 és 15000 között volt. 800-an jöttek 1943 július 28-án. Még körülbelül egy tucatnyian voltak 20 000 és 21 000 közötti számmal. Ezek ahhoz az 1500 emberhez tartoztak, akik októberben jöttek. A decemberben és januárban jött 800 emberből kiknek száma 50000 és 51000 között volt, körülbelül 55 maradt meg, az 1200-ból, akik február - márciusban jöttek, körülbelül 500 vagy 400 maradt életben. A májusban érkezettek a 45 000 - 50 000 közötti számokkal majdnem teljes létszámban életben voltak, de nem hosszan.

IV. fejezet

A mentő kikötőben, a halál előszobájában.

Amikor 1943 július 28-án az első transzport megérkezett az alagút bejáratához répaföldek mellett, kórházról még nem volt szó. Csak olyan rabokat küldtek Buchenwaldból, akik teljesen egészségesek voltak; nem gondoltak arra, hogy rögtön megbetegedhetnek; ha ez mégis bekövetkezett, az SS parancsa szerint csak súlyos esetekre voltak tekintettel, ezeket küldönccel kellett jelenteni és az elhatározást kivárni. Az SS emberek természetesen sohasem fedeztek föl súlyos betegségeket: aki volt katona, ezt könnyen megérti. Ebben az évben kutya rossz idő volt. Esett és esett. A tüdőgyulladás és a rekeszizomgyulladás jelentkeztek. Ezeknél a legyengült emberekkel, akikkel rosszul bántak, akik napközben átnedvesedtek és éjjel a nedves kőteknőben aludtak, könnyű dolguk volt. nyolc napon belül rosszullét fogta el őket, amit az SS emberek könnyű láznak tartottak, amely végül súlyos lett, és nem tudták, miért. A tábori rend előírta, hogy 39. 5 fok alatt nem volt beteg az ember, ilyen esetben kímélést vagy munkától való fölszabadítást kaphatott? amíg nem volt ilyen magas a hőmérséklete, munkaképes volt, és ez a halált jelentette.
Ehhez hozzájött az, amit mi dizentériának (vérhasnak) neveztünk, de ami valójában megállíthatatlan hasmenés volt. Elmagyarázható ok nélkül emésztési zavarok léptek föl, melyek gyorsan váltak teljes allergiává: az élelem (állandóan főtt répa és rossz minőségű kenyér) és az időjárás okozta nehézségek (eső vagy megfázás, amíg az emésztési zavarok tarottak). Gyógyszerek nem voltak: várni kellett, amíg megszűnt - evés nélkül. ez nyolc, tíz, tizennégy napig is eltartott, a beteg ellenállóképessége szerint, amely mind gyöngébb lett, végül összeesett, és nem volt már ereje, hogy mozogjon, még szükségletét sem tudta elvégezni és aztán egy ezzel kapcsolatos láz elvitte. ez a szerencsére könnyebben megállapítható betegség, mint a tüdőgyulladás és a rekeszizomgyulladás arra ösztökélte az SS-t, hogy a meglévő eszközökkel intézkedéseket hozzon, hogy megállítsa ezt: megparancsolta egy szoba építését, amelybe a hasmenésben megbetegedettek láz nélkül is, ha hely volt, befeküdhettek.

A szobába körülbelül harminc személy fért be: hamar ötven, száz várakozó és több állt a listán, számuk állandóan nőtt, ahogy a transzportok Buchenwaldból megjöttek és a tábor nőtt. Általában a hasmenésben megbetegedetteket az utolsó stádiumban küldték oda és ott haltak meg. A padlón feküdtek egymás mellett, egymásra nem is gondolva: egy pestis volt. Ez odáig ment, hogy az SS higiéniai okokból megbízta az első rabvezetést, hogy egy ápolót kiválasszon, aki rendet rak a betegek között. Az állást - természetesen! - egy zöld kapta, aki asztalos volt, és gyilkosság miatt ítélték el: ez szép munka lett! . .
Napok után sorba álltak a szoba bejáratánál: az ápoló a nyugtalanokat a gumibottal kezében nyugtatta meg. Időnként egy hullát vittek ki a bűzből, és egy hely szabad lett, melyet viharosan foglalt el egy új. A hasmenésben megbetegedettek száma tovább nőtt: mert az SS észrevette, hogy az ápoló nem tudja feladatát ellátni, és ez érvényesítette, hogy a munka túl sok egynek. Egy segédet osztottak be hozzá, akitől az SS megkövetelte, hogy részt vesz az ápolásban. A munkát egy holland orvos kapta, aki addig anyagokat szállított a pályaudvartól az alagúthoz. Ettől a pillanattól kezdve a szoba emberibb lett. Az ápoló kápó lett, a holland irányítása alatt dolgozott és diplomáciai csodákat hajtott végre: sikerült neki egy hasmenésben megbetegedettet megmenteni, akinek gyógyulását eltitkolta, hogy az ápolóként segíthessen neki. Sok faszénnel megfékezték a hasmenést, az SS elégedett volt és a szobát más célokra tudták használni: az első kórház született meg.
A holland tényleg elérte, hogy ahogy a hasmenésben megbetegedettek helyei fölszabadultak, a szobában tüdőgyulladás és rekeszizomgyulladásosok 38 fokos lázzal feküdhettek, miután pár veszekedés volt közte és a kápó között! Azt állította, hogy a hasmenésben megbetegedetteket hatásosan és kórház nélkül lehet kezelni, és így helyet lehet csinálni a tüdőgyulladás és rekeszizomgyulladásban szenvedőknek. A vita homéroszi lett. Egy, a táborba beosztott SS orvos, aki novemberben jött az egyik transzport vezetőjeként, ebben az őt szórakoztató vitában sokáig nem foglalt állást, végül a hollandnak adott igazat: új blokkot építettek, mert a szoba gyorsan túl kicsinek bizonyult.

Aztán a vesegyulladások voltak soron. A vesegyulladás nem volt elválasztható a táborélettől: a túl kevés evés, a túl hosszú állás, az rossz időjárás, a tüdőgyulladások és rekeszizomgyulladások, a kősó - az egyetlen Németországban kapható sóféle -, melyet a szakácsok túl sokat használtak, és amely valószínűleg káros volt, mert nem volt benne jód. Sok ödéma volt, mindenkinek a lába többé-kevésbé megdagadt.
"Ez elmúlik" mondták "Ez a sótól van".
És nem törődtek vele sokat. ha mindennapos ödéma volt, akkor előfordult, hogy elmúlt. de ha az ödéma vesegyulladás következménye volt, akkor az urémiakrízis végzett az illetővel. A holland elérte, hogy a vesebajosokat is fölvegyék a kórházba: még egy blokkot kellett építeni.
Ezután a tuberkulózisban megbetegedettek következtek, és így tovább. És mindig így tovább, amíg a , míg a kórház 1944 június 1-én a dombon lévő 16,17, 58, 39, 126, 127 és 128-as blokkokból áll. 1500 beteg fér el benne, ha mindegyiknek saját ágya van, azaz a táborlakók egy tizede. Minden blokkot termekre osztották be, amelyekben rokon betegségeket raknak. A 16-os blokk az egész épületkomplexum közigazgatási központja. A hollandot főorvosnak nevezték ki. Időközben az SS a zöldek táborparancsnokát egy vörösre cserélte ki és a rabvezetésben nagy harc volt, a kórház kápója volt az új táborparancsnok első áldozata: megállapodtak, hogy elcsípik, amikor egy beteg élelmét ellopja és büntetésből Ellrichbe küldték. Pröll vette át a helyét.
* * *

Pröll fiatal német 27 és 28 év között. 1934-ben elhatározta, hogy orvos lesz. Mint egy kommunista fiát, aki maga is kommunista volt, elfogták, amikor még szinte gyerek volt. Tíz évet töltött el különböző táborokban. Először Dachauba küldték, és csak fiatal korának köszönhette, hogy az előálló tábor keménységét túlélte: az SS éppen úgy mint a rabok, nem üldözte a fiatalkorúakat, először az ártatlanságtól való félelem miatt, másrészt gyengédségből, amit az a remény hívott elő belőlük, hogy lássák, ahogy a fiú kéjfiú lesz. Emiatt sikerült Pröllnek ápolóként a kórházba jutni, ott pár évig maradni, és aztán ápolóként Mauthausenbe jutni. A mauthauseni zöld táborvezetés tovább küldte, hogy megszabaduljon tőle Auschwitzba, ahonnan az első transzporttal tovább küldték Natzweilerbe. Natzweilerben volt a legtovább: a táborparancsnok kápója lett és a táborparancsnok helyettese. A kevés rab, akik voltak ebben a táborban elmondták, hogy soha nem láttak azelőtt ilyen durva embert. A Natzweileri rabvezetés palotaforradalma miatt Buchenwaldba küldték, ahonnan a kommunisták és a kápó bizalmi embereként Dorába küldték.

Dorában Pröll úgy viselkedett, mint a többi kápó - nem jobban és nem rosszabbul. Mivel intelligens, megszervezi a kórházat, amely a holland küldetéséből jött létre, és aki őt minden ellenére értékes segítségnek tartja, mert valamennyire értelmes. De nem követi mindig a gyógyászat erkölcsi parancsait: brutális, és az ápolók kiválasztásánál a politikai ajánlásokat előnybe helyezi a hivatásiakkal szemben. Így Heinzet, a kovácsot, aki kommunista, és már a zöldek alatt is kápó volt, főápolónak nevezi ki, és teljesen megbízik benne minden orvos más véleménye ellenére. Így történik meg, hogy egy orvosegyetemistával szemben, akiről tudja, hogy politikailag más véleménye van, mint neki, mindig előnyben részesít egy német, cseh, orosz vagy lengyel verőlegényt. Nagyon csodálja az oroszokat és gyengéje a csehek, akiket szemében az angolszászok és a franciák, akiket megvet, Hitlernek kiszolgáltattak. De igen jó szervező. Kevesebb mint egy hónap alatt a kórházat a nagy kórházak mintájára szervezik meg: a 16-os blokkban van az adminisztráció, a fölvétel és a sürgős esetek, a 17 és 39-es blokkban az általános orvosi esetek, vesegyulladások, ideggyulladások; a 38-as blokkban a sebészet; a 126-osban a tüdőgyulladás és rekeszizomgyulladások és a 127 és 128-asban a tuberkulózisok. Minden blokkban van egy felelős orvos, akinek egy főápoló segít; minden kórteremben van egy ápoló a betegek ápolására és egy takarító a különböző munkák elvégzésére. A betegek ágyai csak két emeletesek, szalmazsákkal faforgáccsal, lepedők és takarók. Három étkezési féle van, a "házikoszt", ami ugyanaz, mint a tábor többi tagjáé, azoknak a pacienseknek, akiknek rendben van az emésztése; a nyálkás koszt vagy sovány grízleves (kenyér,margarin és fölvágott nélkül) azoknak, akiknek az állapota átmenetet kíván meg a diétához; a diétás koszt, ami minden nap két levesből áll, ebből az egyik cukros, fehérkenyérből, margarinból és lekvárból áll azok számára, akiknek erősödni kell.

Nem lehet azt mondani, hogy a kórházban nagyon jól ápolnak: az SS vezetés csak nagyon kevés orvosságot engedélyez, és Pröll levesz minden szállítmányból a rabvezetés számára dolgokat és a betegek csak azt kapják meg, amire a rabvezetésnek nincs szüksége. De tiszta környezetben alszik, nyugalomban van, és ha ugyan az ellátás nem is jobb a táborinál, de még mindig elég. Pröll maga mint kápó naponta egy vizitre szorítkozik, amelyet egy kevés ordítozás és pár nemes ütés kísér, melyet a személyzet és a betegek közt oszt szét, ha a kórházi rend áthágásán kapja őket. A kórházi élet egészen más lenne, mint a külső élet, ha az ápolók és a takarítók buzgóságból és a hagyományokhoz való ragaszkodásból és a kápótól való félelmükben nem próbálnák meg minden módon az életet elviselhetetlenné tenni.
* * *

Minden este a sorakozó és létszámellenőrzés után a 16-os blokk bejáratánál gyülekeznek az emberek. A blokkban a közigazgatás mellett agy külső járóbeteg rendelés és egy belső járóbeteg rendelés van. Az első minden betegnek vagy szerencsétlenül jártnak nyújt elsősegélyt, akik nem elégítik ki a kórházba utalás előfeltételeit, a másik vizsgálat után határoz a többiek fölvételéről vagy elutasításáról. A rabvezetés embereit leszámítva minden táborlakó beteg és a polgári világban kórházba utalnák, ha másért nem, akkor általános gyengeség miatt. A táborban ezt egész másként kezelik, itt az általános gyengeség nem számít. Csak azt kezelik, ami ezen felül van, és ezt csak bizonyos terápián kívüli körülmények között, vagy mert nincs eszközük másféle kezelésre. Minden rab tehát paciens, akit a kórház többé-kevésbé vonz: sorrendet kell fölállítani, amely általában négy naponként jelenik meg.

Először a furunkulusok jönnek: az egész tábor gennyezik, a hús és a nyers élelem hiánya miatt, és endémiai állapotában éppen úgy tombol, mint a mindennapi ödéma és a vesebaj. Ennek következtében sebesek a kezek, a lábak, vagy mindkettő. A facipők dörzsölik a lábat, és a kézzel, melynek bőre olyan könnyen kihasad, sokszor kell váratlan munkát végezni! Aztán a levágott ujjak, a törött karok és lábak, stb. . jönnek. Ezek jönnek a külső ambulancia rendelésére, és június elsejétől újra föltűnik a néger Jonny, akinek orvosi tevékenysége a buchenwaldi kórházban olyan vitatott volt, hogy annak ellenére, hogy politikai garanciákat adott, hozzánk küldték egy transzporttal. Orvosként természetesen, de egy kísérő közleményből kiderült, hogy azt mondják, előnyösebb ápolóként alkalmazni. Pröll természetesen úgy gondolta, hogy helye a külső rendelésen van és ezért tette őt felelőssé.

(Később megtudtam, hogy Jonny elég ravasz volt ahhoz, hogy megszerezze Katzenellenbogen, egy másik ápoló védelmét, aki magát amerikai eredetűnek mondta és aki a tábor főorvosa volt, és elég zsarolási esete volt a felszabadításkor ahhoz, hogy háborús bűnösnek nevezzék).

Jonny alatt egy egész csoport német, lengyel, cseh vagy orosz ápoló dolgozik, akik az elvégzendő munkához nem értenek, akik véletlenszerű módon kötnek be sebeket, veszik le vagy újítják meg a kötéseket. Ha furunkulus, ha sebek, erre mind egy gyógyszer van: kenőcs. Ezek előtt az urak előtt mindenféle színű kenőcsök vannak tele edényekben: ugyanazt az esetet az egyik nap fekete, a másik nap sárga vagy piros kenőccsel kezelik anélkül, hogy kitalálhatnánk azt a belső okot, amely választásukat befolyásolta. Rendkívüli szerencsénk van, hogy minden kenőcs antiszeptikus!

A belső ambulanciára olyan emberek jönnek, akik remélik, hogy beutalják őket a kórházba. Minden este öt vagy hatszáz ilyen jön, közülük az egyik éppen olyan beteg, mint a másik. néha tíz vagy tizenöt ágy szabad: képzelje magát az orvos helyére, akinek ki kell választani a tíz vagy tizenöt pácienst. . . A többieket kímélet előírásával vagy anélkül visszaküldik; a következő nap újra jelentkeznek, amíg olyan szerencséjük van, hogy fölveszik őket; azokat nem számolják, akik meghalnak, mielőtt esetüket kívánságuk szerint kezelnék.

Ismertem rabokat, akik sohasem zuhanyoztak, mert attól féltek, hogy a készülékekből gáz fog jönni víz helyett (a gázkamrák, melyek jelenlétét bizonyos SS tagok tagadták, mások Mme Simone de Beauvoir indoklásaival mentegették, nem voltak Dorán. Buchenwaldban sem. Csak mellékesen állapítottam meg, hogy mindazok között, akik ezt a fajta halálbüntetést olyan pontosan leírták, és amely az Egyesült államokban egyébként törvényes, tudomásom szerint egyetlen szemtanú sincs, lásd 186 oldal); egy napon az ápoló a heti blokklátogatásnál tetveket találtak náluk. Ezután a fertőtlenítéshez vezető úton úgy kezelték őket, hogy abban haltak meg. Éppen így ismertem olyanokat is, akik sohasem jelentkeztek a kórházban: attól féltek, hogy tengerimalacként fogják őket használni, vagy egy injekciót kapnak. Ellenkeztek, ellenkeztek, mindenkivel szemben ellenkeztek, minden tanács ellenére, és egy este csoportjuk hullájukat hozta magával a sorakozó és létszámellenőrzési térre.

Dorában nem volt tengerimalac blokk és injekciózás sem volt. Az injekciókat általában nem az egyszerű rabokra alkalmazták, hanem a rabvezetés egyik ágára a másik ellen: A zöldek ezt arra használták, hogy egyszerűen szabaduljanak meg a vörösöktől, akik csillagát az SS égen emelkedni látták, vagy fordítva.

Körülmények szerencsés alakulása ahhoz vezetett, hogy 1944 április 8-án a kórházba jöhettem: jó tizennégy napja voltam már lázas, és így mászkáltam a nagyobbodó táborban. A seb a bokán kezdődött.
"Nekem is, hülye kutya!" magyarázta kápóm.
Így nem tudtam mást tenni, mint továbbra is az utcai építési csoport vagonjait raktam ki. Egy reggel karomon hordott nadrággal jelentem meg a sorakozó és létszámellenőrzési téren, mert nem tudtam fölhúzni.
"Hülye kutya!" mondta kápóm, "meg vagy őrülve! Menj a kórházba!"

És parancsát néhány nyomatékos ökölcsapással húzta alá. Ez április 3-án történt. A kórház előtt a tömegben találtam magamat. Egy órás várakozás után az orvos előtt voltam: "Csak 37. 8 lázad van, nem tudlak fölvenni a kórházba: három nap kímélés. Maradj a blokkban, lábaidat tartsd a levegőben, akkor el fog múlni. Ha nem múlik el, gyere újra. "
Nyugalom helyett a könyörtelen szobai szolgálat három napig takarítási munkákkal foglalkoztatott. A határidő után láthatólag rosszabb állapotban mutatkoztam be újra. "Természetesen föl kell vennünk a kórházba" mondta az orvos "de csak három helyünk szabad és legalább négyszázan várnak, akik között vannak olyanok, akiknek az állapota rosszabb, mint a tied. Még három nap kímélés, aztán gyere újra. . . "
A krematórium biztos gondolata jött föl bennem. Leverten mentem vissza a blokkhoz, ahol első csomagom várt, melynek köszönhetően el tudtam érni a szobai szolgálatnál, hogy az ágyamon feküdhettem ahelyett hogy dolgoznom kellett volna.
Április 8-án, amikor újra soron következtem, egy régi csomag besorolt a három vagy négy kiválasztott közé. Esetemben az a szörnyű, hogy nem találtam ezt a tényt abnormálisnak. Mielőtt befeküdhettem az ágyba, melyet itt kaptam, a bejáratnál le kellett adnom ruháimat és cipőmet, amelyeket természetesen ittartózkodásom alatt ellopták, és zuhanyoznom kellett, melyet egy lengyel takarító olyan hidegre állított, amilyenre csak tudott.
A zuhany volt az utolsó elvégzendő formalitás. Melegnek kellett volna lennie, de ha cseh, lengyel vagy német csinálta, akkor a takarító Isten nevében megesküdött, hogy a készülék nem működik. A tüdőgyulladás és a rekeszizomgyulladással fölvett paciensek számát, akik ebben haltak meg, nem lehet meghatározni.
Hatszor voltam a kórházban: április 8. - 27. , május 5.-től augusztus 30-ig, szeptember 7-től október 2. -ig, október 10-től . november 3.-ig , november 6-tól december 23-ig és 1945 március 10-től a fölszabadításig. Az elsőnél elvesztettem Fernandot szemem elől, akit egy transzporttal Ellrichbe küldtek, ahol meghalt.
Beteg voltam, természetesen, súlyosan beteg, még most is az vagyok, de. . .
* * *

Az élet a kórházban az utolsó percig szabályozva van.
Naponta öt óra harminckor ébresztő, egy órával később mint a táborban. Mosdás: attól függően, hogy milyen betegcsoporthoz tartozik az ember, 40 fokos, vagy 37-es, föl kell kelni, kimenni a mosdóba és visszajövetelkor az ágyat rendbe hozni. Alapvetően az ápoló és a takarító azért vannak ott, hogy segítsenek azoknak, akik ezt nem tudják megcsinálni, de ritka kivételektől eltekintve veréssel fenyegetnek és a betegektől azt kívánják, hogy maguk intézzék ezt el.

Ha a munkát elvégeztük, az ápoló lázat mér, a takarító pedig sok vízzel kitakarítja a termet. Hét óra körül a blokkorvos az ágyak között keresztülmegy, megnézi a lázlapokat, meghallgatja az ápoló megjegyzéseit, a betegek panaszait, mond mindenkinek egy szót, különleges kezelést ír elő vagy aznap beveendő orvosságokat ír föl. Ha az orvos sem lengyel, sem német, sem cseh, akkor általában jó és megértő ember. Talán túlságosan megbízik az ápolóban, aki a pacienseket politikai véleményük, nemzetiségük, hivatásuk vagy kapott csomagjaik szerint osztja be, de ritkán hagyja magát rossz értelemben befolyásolni, de mindig jó irányba. Egy súlyos beteg néha megkockáztatja a kérdést: "krematórium?" "Hogyne, biztosan. . . három, négy nap múlva!".
Nevetnek. Elmegy anélkül, hogy törődne a hatással, melyet válasza a kérdezőre kiváltott. Megjön az utolsó ágyhoz, elhagyja a temet, ennek is vége, egész nap nem fogjuk viszontlátni: holnapig.
9 órakor kiosztják az orvosságokat. Ez nagyon gyorsan megy: Az orvosság nyugalom vagy diéta - néha néha egy tabletta aszpirin vagy piramidon, melyeket nagyon takarékosan használnak.
11 órakor a leves: az ápoló és takarító sokat esznek, mindenből vesznek, a maradékot kiosztják a paciensek között. Ezt nem teljesen, még mindig marad elég, hogy mindegyiküknek maradjon egy tisztességes adag, sőt még barátaiknak is tudnak egy kicsit leadni belőle.
Délután 16 óráig nyugalom van, ekkor társalgunk, aztán jön a lázmérés és a lámpák leoltása. Csak akkor szakad meg a beszélgetés, ha figyelmünket a hullák hosszú sorai kötik le, melyeket a halottas csoport emberei ablakunk alatt visznek a krematóriumhoz.
Néhány kivételezett, akik közé én is tartozom, csomagot kap: ezeket jobban kirabolják, mint a táborban, mert egy állomással többet hagynak maguk mögött, mielőtt elérik a címzettet. A bennük levő dohányt nem adják ide: megérkezéskor az ápoló teszi el, de az ápolók olyan emberek, akikkel tárgyalni lehet, és tisztességes honorárium ellenében megkaphatja az ember dohányának jó részét, és az engedélyt is, hogy titokban dohányozhasson. Ugyanezzel a módszerrel, azaz osztozkodással elérhető az ápolónál, hogy a láznál csal és így meg lehet a kórházi tartózkodást hosszabbítani. Nyáron a délutáni pihenő a friss levegőn van a bükkfaligetben: a táborban dolgozó csoportok irigyen néznek bennünket, és mi annál jobban irtózunk a gyógyulás órájától, amikor vissza kell mennünk közéjük.
* * *

1944 októberében csak ritkán vesz föl a kórház hasmenésben megbetegedetteket. Minden este a 16-os blokknál gyülekeznek. Faszénnel etetik és visszaküldik őket. Előfordul, hogy a betegség elmúlik. De az is lehet, hogy hosszabban eltart, mint a szokásos nyolc nap, és láz miatt rosszabbodik a helyzet; akkor fölveszik őket, amennyiben rosszat sejtenek.
A 17-es blokkban, a 8-as teremben fekszenek, ápolójuk Iván, az orosz, aki azt mondja magáról, hogy a harkovi egyetem "docense", és akinek a takarítója a lengyel Stadtjeck. A nyolcas terem a kórház pokla. Minden nap két, három vagy négy hullát szállít a krematóriumba.
A fölvett hasmenéses betegeknek az orvos a szénen kívül diétát rendel el: nagyon keveset enni, ha lehet, nem inni. Azt tanácsolja Ivánnak, hogy ne adjon semmit az első nap, a következő nap egy liter levest két három vagy négy alkalomra osszon föl, és lépésenként térjen vissza a teljes adagra, melyet a betegség javulásától tesz függővé. De Ivánnak az a véleménye, hogy ő azért ápoló, hogy magát, és nem azért, hogy a betegeket ápolja: az orvosi tanácsok követése nehéz munka neki, és semmi esetre sem szokásos egy koncentrációstáborban; egyszerűbbnek tartja, teljes diétát alkalmazni és a betegek adagját Stadjeckkel megosztani, magát bőségesen táplálni és a maradékkal üzletelni. A szerencsétlenek tehát semmit sem esznek, abszolút semmit: a harmadik napon kevés kivétellel olyan állapotban vannak, hogy nem tudnak fölállni és mindent maguk alá ürítenek, mert Stadjecknek jobb dolga is van, mint hogy ágytálat tegyen alájuk, ha kérik. Ettől kezdve halálra vannak ítélve.
Stadjeck azzal foglalkozik, hogy annak a szerencsétlennek az ágyát figyelje, aki éppen ágytálat kért. Hirtelen észreveszi a bűzt és dühbe gurul. Elkezdi a bűnöst ütlegelni, aztán kihúzza az ágyból, a mosdóba löki, és ott hideg zuhanyt kap, mert a kórháznak tisztának kell maradnia, és ha a betegek nem akarnak mosdani, akkor meg kell őket mosni. . . Ezután Stadjeck káromkodva kicseréli a lepedőt és a takarót és kicseréli a szalmazsákot. Alig fekszik le a beteg újra, a kólika újra elkapja, megint az ágytálat kéri, amit nem kap, megint mindent maga alá enged, újra a hideg zuhany alá teszik és így tovább. Huszonnégy órán belül általában meghal.

Reggeltől estig hallani a szerencsétlenek kiáltásait és könyörgését, akiket a lengyel Stadjeck hideg zuhany alá tesz. Kétszer vagy háromszor kápó vagy orvos is jött, mikor ez történt, Kinyitották az ajtót. Stadjeck elmagyarázta:
"Teljesen összesza..a az ágyat. . Ez a hülye kutya olyan lusta. . Nincs meleg vizem. "
A kápó vagy az orvos becsukta az ajtót és elment anélkül, hogy mondott volna valamit. Mert a nyilatkozat természetesen megtámadhatatlan: meg kell a beteget mosnia, aki nem tudja magát megmosni, és ha nincs meleg vize. . .
* * *

A kórházban jól vagyunk tájékozódva a háborús eseményekről. A német újságok, különösen a "Völkische Beobachter" jár ide, és az egész személyzet rendszeresen hallgat rádiót. Természetesen csak a hivatalos híreket, de ezek is mondanak valamit.
Arról is informálnak, hogy mi történik a többi táborban: a szerencsétlenek, akik két vagy három táborban is voltak már, mielőtt Dorába jöttek, elmesélik nap közben ottani élményeiket. Így ismerjük meg Sachsenhausen, Auschwitz, Mauthausen, Oranienburg stb. . . . rémségeit. Megtudjuk, hogy nagyon emberséges táborok is vannak.
Augusztusban a német Hellmuth körülbelül tíz napig volt ágyszomszédom. Éppen a Berlin melletti Lichterfeldéről jött. Ebben a táborban 900 ember volt, akire a Wehrmacht vigyázott. A lerombolt elővárosokban raktak rendet: a munkaidő 12 óra volt, mint mindenütt, de napi három étkezés és mindhárom bőséges: leves, hús, zöldség, gyakran bor, nem voltak kápók, nem volt rabvezetés, ezért verés sem. Kemény élet, de kibírható. Egy nap szakmunkásokat toboroztak: Hellmuth finommechanikus volt és jelentkezett, a Dorai alagútba küldték és sűrített levegős fúrót adtak a kezébe. Nyolc nap múlva vért köpött.
Azelőtt egy olyan rab feküdt mellettem, aki egy hónapig Wiedában volt; elmondta, hogy ennek a tábornak az 1500 lakója nem volt túl szerencsétlen. Természetesen kellett dolgozniuk, és keveset kaptak enni, de úgy éltek, mint egy családban: vasárnap délután a falu lakosai táncolni jöttek a tábor mellé a rabok harmonikájának zenéjére, barátságosan elbeszélgettek velük és élelmiszert hoztak nekik. De az nem tartott hosszan, az SS észrevette, és két hónapon belül Wieda is olyan kemény és embertelen lett mint Dora.
De a legtöbb kívülről jött ember csak szörnyű dolgokról mesél, és ezek között az Ellrichiek a legszörnyűbbek. Hihetetlen állapotban jönnek ide, és csak rájuk kell nézni, hogy meggyőződjek róla, hogy nem találnak ki semmit. Ha a koncentrációstáborokról beszélnek, megemlítik Buchenwaldot, Dachaut, Auschwitzot, és ez igazságtalan. 1944-45-ben Ellrich volt a soron, hogy a legszörnyűbb legyen. Ott nem volt szálás, ruha, élelem, nem volt kórház, és csak földmunka volt a zöldek, vörösök és az SS legaljának felügyelete alatt.

A kórházban ismertem meg Jacques Galliert, akit Jackynek neveztek, egy medránói bóhócot. Kemény volt a kemények között. Ha a táborélet keménysége miatt panaszkodtak, mindig ugyanazt válaszolta: "Tudod, én két és fél évig voltam Calviban (Calvi: francia fegyház Korzikán), ott hozzászoktam az ilyesmihez. " és hozzátette: "Öregem, Calviban ugyanez volt: ugyanez a munka, ugyanilyen kevés ennivaló. csak kevesebbet vertek, de vas és "Le mitar" ott is volt, na és. . . " (Le mitar: speciális kifejezés a francia börtönökben levő súlyosbított elzárásra).
A fekete tengeri matróz, Champale, aki öt évet ült Clairvauxban, nem vitatta ezt, és én, aki valaha az afrikai vidám élet tanúja voltam, kérdeztem magamat, hogy nem volt-e igazuk. ("A föld szennye" c. könyvében Arthur Koestler olyan képet fest a francia koncentrációstáborokról, mely később igazolta álláspontomat. Éppen úgy Julien Blanc könyve: "vidám gyerek, csináld a dolgodat" - egy vidám gyerek Franciaországban a büntető csapat katonája.
* * *

December 25-én azzal az elhatározással hagytam ott a kórházat, hogy soha többet nem megyek oda vissza. Ezt különféle események okozták. Júliusban Pröll megmérgezte magát ciánkálival. Az okát sohasem tudtuk meg: előző nap azt rebesgették, hogy összeesküvés miatt el akarják fogni és föl akarják akasztani. Heinz, a kommunista kovács váltotta föl.
Heinz durva ember volt. Egy nap észrevette, hogy egy lázas, aki nem ihatott, s az ajkát megnedvesíti, és addig verte, amíg meghalt. Azt mondták, mindenre képes: A sebészeten vakbéloperációkat végzett a felelős sebész, a cseh Cespiva tudta nélkül. Azt mesélték, hogy az kórház első ideje alatt a zöld kápók uralma alatt egy algériait kezelt, aki az alagútban két vasúti kocsi között eltörte a karját: Heinz úgy fordította ki vállízületét, ahogy egy hentes teszi a sonkánál, és ahelyett hogy áldozatát érzéstelenítette volna, ökölcsapásokkal kábította el. . . Egy évvel később az egész kórház visszhangzott a szerencsétlen kiáltásaitól.

Még sok más dolgot meséltek. Tény, hogy a betegek nem érezték magukat biztonságban nála. Nekem egy napon ágyamhoz jött Cespivával és elhatározta, hogy gyógyulásomhoz szükséges, hogy a jobb vesémet kivegyék: rögtön megkértem egyik bajtársamat, akinek más baja volt, hogy ő adjon helyettem vizeletet, és ezzel a vizsgálat eredménye negatív lett, mely nekem segített abban, hogy visszamehessek a munkacsoportba. De mivel nem volt erőm dolgozni, néhány napra rá újra jelentkeztem a kórházban - éppen elég idő telt el ahhoz, hogy a vihar elszálljon fejem felett - és könnyen fölvettek újra.
Decemberig minden jól ment, addig az időpontig, amikor Heinzet, éppen úgy mint elődjét összeesküvés miatt letartóztatták és egy lengyel jött helyére. Ennél az akciónál az SS Cespivát, több ápolót, ezek között Boyer ügyvédet Marseilleből és más személyeket is letartóztatott. Soha nem tudtuk meg, miért, de valószínű, hogy azért történt, mert a háborúról terjesztettek híreket, melyeket titokban hallgattak külföldi adókon, és az SS ezt lázadásnak minősítette.
Az új ápolóval lengyelek jöttek a kórházba és új orvosok kerültek a blokk élére: a mienk egy tudatlan lengyel volt. Megérkezésekor azt állította, hogy a vesegyulladás a rossz fogak következménye és elrendelte, hogy minden vesegyulladásosnak húzzák ki a fogait. Egy fogorvost hoztak gyorsan, aki elkezdte tevékenységét, nem tudva, hogy miért csinálja amit csinál, de meglepődve és tiltakozás mellett. Hogy megmentsem fogaimat, újra elértem, hogy a kórházat a "könnyű munkára" való alkalmassági igazolással elhagyhassam. A kivételesen kedvező körülmények véletlene folytán az SS Oberscharführer "Schwung"-ja (segédje) lettem, aki a kutyákért volt felelős.
Visszatértemkor a táborban nagy változásokat láttam.
* * *

V. fejezet

Hajótörés

Ami ezután történt, nem nagyon érdekes. 1944 decemberében Dora nagy tábor, és nem alárendeltje Buchenwaldnak, hanem Ellrich, Osterode, Harzungen, Ilfeld stb. . . , melyeket még építenek, most tőle függenek. (Ezekben az altáborokban a rabvezetés a zöldek kezeiben van, akiket a Dorai vörös rabvezetés oda deportált, hogy megszabaduljon tőlük, és hogy megelőzze ezt, hogy újra hatalomra kerüljenek). A transzportok most közvetlenül ide jönnek, mint régen Buchenwaldba, itt fertőtlenítik őket, írják be a listákra adataikat és osztják szét őket az altáborokba. Most már a 100 000 szám fölött tartanak. A teherautó minden este hullákat hoz az altáborokból, hogy elégessék őket a krematóriumban. A kerék forog. . .

Befejezik a 172-es blokkot: a filmszínház és egy könyvtár a rabvezetés emberei és azok védencei számára működnek, a nyilvánosházban pár hónapja lakó nők ugyanennek a vevőkörnek igényeit elégítik ki. A blokkok kedélyesek: van bennük víz, rádió is, az ágyak itt vannak, lepedő nélkül de szalmazsákokkal és takarókkal. A szorongatás ideje lejárt, az SS kisebb követelésekkel lép föl, céljukat, a tábor elkészülését elérték, de most több figyelmet fordít a politikaiakra, és mereven figyel az összeesküvésekre és szabotázsokra, amelyek tényleg elég gyakran előfordulnak.

Ezek az anyagi javulások a rabok tömegeinek nem jelentenek olyan jó érzést, mint tehetnék: A rabvezetés embereinek hozzáállása nem változott, és mivel ezek rablóbarlangból való emberek, akik ugyanazokat az állapotokat akarják nekünk biztosítani az épületekben, mint amilyeneket ők megéltek, mereven ragaszkodnak hozzá, hogy életünket amennyire lehet hasonlóvá tegyék ahhoz, amilyenben ők éltek a tábor kialakulásakor. Ilyen a világ sora.

A 23-ról 24-ére virradó éjjel egy munkacsoport a gumibotok alatt a sorakozó és létszámellenőrzési téren egy hatalmas karácsonyfát állított föl, mely másnap reggel 5 óra 30-kor az elvonulásra való gyülekezéskor sokszínű fényben ragyogott föl. Ettől a naptól kezdve Epifánia napjáig minden este a sorakozó és létszámellenőrzésnél a tábori zenekar az "Ó zöld fenyő" játszotta, melyet távozás előtt meg kellett hallgatnunk. . . Ezt kötelező volt áhitattal hallgatni, ha nem akart az ember verést kapni.
A jó közérzethez két váratlan elem lett aktív: az oroszok és Anglo-amerikaiak egyidejű előrenyomulása a keleti és nyugati táborok kiürítését Dora irányába tette szükségessé, és másfelől a mind erősebb bombatámadások az rendszeres élelmiszerszállítmányok ellen. Januártól az evakuáltakat hozó transzportok folyamatosan jöttek és leírhatatlan állapotban érkeztek meg. E könyv bevezetése egy olyan evakuálási transzportot ír le, melyet az író maga ért meg. A körülbelül 15 000 személyre tervezett tábor néha 50 ezer és még több embernek adott hajlékot. Ketten és hárman aludtak egy ágyban. Már nem kapunk kenyeret, mert a liszt nem jön meg: helyette két vagy három kis krumplit kapunk. A margarin és fölvágott adagját megfelezik. Az élelmiszerraktár olyan mértékben ürül, amilyen mértékben a lakosok száma növekszik; arról beszélnek, hogy már csak fél liter levest fognak egy liter helyett szétosztani. Nincsenek ruhák, hogy ki lehessen cserélni a használhatatlanokat: Berlin nem küld többet. A cipők: A meglévőket javítják ki. És minden olyan mértékben amilyenben a meglévő anyag megengedi.
A munka területén a táborvalóságos szabotázsvállalattá lett. Az alagútba már nem jön nyersanyag. Lassabban dolgoznak. Tél van. kilátástalan ablaktáblákat rendelni, hogy kipótolják az eltörötteket: már nincs, de egy rab szerez valahol egyet titokban az alagútban. Festék sincs már, hogy a blokkon javíthassanak: a blokkparancsnok, akinek szüksége van rá, egyik pártfogoltjával lopat Zavatzky egy tábori házából. Egy nap hiányzik az elektromos kábel a V1 és V2 építéséhez: minden alagúti rab lopott egy métert, hogy cipőfűzőt csináljon magának. Egy másik nap egy új vasúti sínt kellene építeni. Mér legalább egy éve rakták gúlába az ehhez szükséges talpfákat a pályaudvar bejáratánál. Ott az SS vezetés még optimista és megparancsolja, hogy végre rakják föl a síneket, mert éppen nincs más tennivaló. Most veszik észre, hogy a talpfák eltűntek és egy vizsgálat kideríti, hogy a civilek a tél kezdetén apránként szétfűrészeltették a talpfákat a rabokkal, és darabjaikat hátizsákban vitték el, hogy a hiányos fűtőanyagellátást, mely már nem jön rendesen, kipótolják. Néhányat megbüntetnek, új talpfákat rendelnek és pár nap múlva giroszkópokat szállítanak.

Az alagútban már nem lehet számolni se a szabotázscselekményeket. Az SS-nek hónapokig tartott annak megállapítása, hogy az oroszok nagyszámú V1-et és V2-t azzal tettek használhatatlanná, hogy a rádiókészülékbe vizeltek. Az oroszok, akik a lopás mesterei, a szabotázs mesterei is és makacsak is: semmi sem tartja vissza őket, ezért belőlük kerül ki a fölakasztottak legnagyobb hányada. Még egy okból történik ez: azt hiszik, hogy menekülési módszert találtak föl. . !

Nagyon kevés rabnak jutott eszébe Dorából menekülni, és azokat, akik ezt megpróbálták, a kutyák újra megtalálták. A táborba való visszaérkezésükkor általában fölakasztották őket, nem csak a menekülési kísérlet miatt, hanem háborús bűntett miatt is, mert nagyon ritka volt az, hogy ne tudtak volna valamiféle rablást rájuk kenni azokon a helyeken, melyek mellett elhaladtak.

A szabotázs a legfelsőbb körökig hatolt el: A V 1 és V 2-t fölhasználás előtt ki kell próbálni, és a nem beváltakat Harzungenbe küldik, ahol szétszedik és megvizsgálják őket. A különféle részeket egy erre a célra való csomagolásba teszik és visszaküldik Dorába, ahol ugyanúgy összeépítik őket. Így körülbelül harminc V1 és V2 van állandóan úgy úton Harzungen és Dora, a kísérleti telep között, hogy folyton összerakják és szétszedik őket.
Dora vezetése túl van terhelve és össze van zavarva. A dorai alagút bejáratánál egyfajta raktár van, ahol használhatatlan tárgyakat gyűjtenek: anyacsavarokat, csapszegeket, bádoglemezeket, mindenféle csavart, stb. . Egy különleges munkacsoport, melynek könnyű munkája van, szortírozza ezeket a tárgyakat fajta szerint: Egy dobozba kerülnek a csapszegeket, egy másikba a csavaró, egy harmadikba a bádoglemezek. Ha minden doboz tele van, a kápó kiadja a parancsot, hogy ürítsék ezeket összekeverve egy vasúti kocsiba. Ha a vasúti kocsi tele van, egy vonatra akasztják rá és ismeretlen helyre megy; két nap múlva Ellrich alagútjának bejáratánál érkezik meg, ahova azért küldik, hogy kirakják és szortírozzák. Az ezzel a munkával megbízott csoport azt a részt, amelyet szortírozott, a talicskával a dorai raktárba és ott kiürítésnél újra összekeveri a részeket. Így teljesen komolyan a hulladék egy részét az alagút mindkét részén szortírozzák.

Ilyen módon jutunk az egyik váratlan eseménytől a másikig, a bombatámadáson és az élelmiszeradag csökkentésén át, az ismeretlenek összeesküvésén és szabotázson és akasztásokon át a fölszabadításhoz.

Ezt az egész időszakot a kutyacsoport vezetőjének segédjeként értem meg: könnyű munka, mely csizmatisztításból, ruhakefélésből, szoba és íróasztal ragyogó tisztán tartásából, ennivalójának elhozásából az SS étkezdéből. Minden reggel nyolc órakor elvégeztem napi munkámat. A maradékot mindenkivel fecsegve, a kályha sarkán melegedve, újságot olvasva, rádiót hallgatva töltöm. Az SS szakács minden étkezésnél, mikor a levest uramnak kiadja, lopva éppen annyit ad nekem. Emellett a harminc ember, akik az SS blokkban laknak, néha kisebb munkákat adnak nekem, mint edényük elmosását, csizmájuk pucolását, szobájuk kisöprését, stb. . . Ezért maradékaikat nekem adják, amit minden este átviszek bajtársaimnak. Szép élet.
Az SS-el való közvetlen érintkezés hozza magával, hogy egészen más fényben látom őket, mint amilyenben a táborban látszanak. Nem lehetséges az összehasonlítás: a nyilvánosságban durva fickók, egyedileg nézve bárányok. Érdeklődéssel néznek engem, megkérdeznek, közvetlenül beszélnek velem, érdekli őket véleményem a háború kimeneteléről, figyelemre méltatják: mindenféle emberek, - volt bányászok, volt gyári munkások, volt festők - akik 1935-ben munka nélkül voltak. , és a rendszer kivezette őket szükséghelyzetükből, amikor olyat tett értük, amit aranyhídnak tartanak. Egyszerű emberek, szellemi színvonaluk rendkívül alacsony: azokért a jócselekedetekért, melyeket a rendszer értük tett, kivitelezik annak alacsony üzleteit és úgy gondolják, hogy lelkiismeretükkel, erkölcsükkel, a német hazával és az emberiséggel egyenesben vannak. Bár nem értik meg azt a súlyos csapást, amely engem ért, hogy Dorába deportáltak, a többi rab közé, akikre felügyelnek, fejüket magasan tartják, megközelíthetetlenül, könyörtelenül: eszükbe sem jut, hogy azok is olyan emberek, mint ők, vagy . . . mint én!

A tábori rendszer szabálytalanságai nem hatolnak el tudatukhoz, és ha véletlenül észreveszik akkor azért teljesen komolyan a rabvezetést vagy a rabok tömegeit teszik felelőssé. A rabok nagy tömegének is az a véleménye, hogy a rabvezetés sokkal felelősebb azért az életért, melyet élni kénytelenek, mint az SS. Nem fogják föl, hogy mi soványan, gyengén és piszkosan járunk rongyainkban. A III. Birodalom mindent megad, amire szükségünk van: élelmet, kifogástalan higiéniára való lehetőséget, kedélyes szállás lehetőségét egy messzemenően modernizált táborban, egészséges szórakozásokat, zenét, olvasmányokat, sportot, karácsonyfát, stb. . . Hiszen ez bizonyítja, hogy kevés kivételtől eltekintve Hitlernek igaza van abban, hogy mi egy testileg és lelkileg alacsonyabbrendű emberiség részei vagyunk! Egyenként felelősek a rosszért, mely szemeik előtt, tudtukkal vagy tevékeny hozzájárulásukkal, ezzel egyidejűleg tudat alatt és nem megfontolva történik? Biztosan nem: környezetük áldozatai, amelyben minden nép, a rendszertől és nemzetiségtől függetlenül rendszeresen a maga módján a történelem veszélyes válaszútjain csődöt mond, mert az irányítás az egyén kezéből átmegy a csoportéba és szakítanak a hagyományokkal.

Március 10-én bibliakutató asszonyok egy csoportja jön Dorára; őket egy utasítás követte Berlinből, hogy ezeket az asszonyokat - szám szerint 24-et - könnyű munkákra kell alkalmazni. Ettől fogva a segédi tisztet ők vették át. Engem leváltottak, és visszaküldtek a táborba. Hogy elkerüljem besorolásomat egy rossz munkacsoportba, óvatosabbnak tartottam, ha egészségi állapotomat kihasználva a kórházba vetetem föl magamat, melynek ablakaiból a Nordhausenre mért bombatámadásokat április 3-án és 5-én megfigyeltem, pontosan két nappal azelőtt, mielőtt fölvettek volna a kiürítő transzportba, melyről a bevezetőben számolok be.


Második Rész

Mások tapasztalatai

Szellem kellett hozzá és alattomosság, hogy valaki legyőzzön téged bármilyen ötlettel, és az Istenek egyike jött is! Túl ravasz fickó tele érthetetlen tekervényekkel, most a hazádban is csalásra és kitalált szavakra van szükséged, melyeket kisfiúként is szerettél? Athéna Odüsszeuszhoz (Homérosz Odüsszeája, 13 ének, 290)


I. fejezet
A koncentrációstáborokról szóló irodalom

A politikában a koncentrációstáborok a múlt részei. Az irodalomban "elhasználták" őket. Mint egy sötét parancsra és egy bátor ugrással több szakaszon keresztül a nyilvánosság most az orosz táborokkal foglalkozik.

Ennek a ténynek teles tudatában egy idővel ezelőtt mégis nyilvánosságra hoztam egy tanúvallomást a Hitler alatti koncentrációstáborok rendszeréről, melyet kizárólag saját élményeimre alapítottam. De ezzel kissé lemaradásba kerültem, és éppen ezt hangsúlyozták erősen. Ma más formában leszek visszaeső. Nem fogják elmulasztani, hogy közöljék velem, hogy meggondolatlanul és az áram ellen úszom. Ezért illő, hogy először bocsánatot kérjek.

Amennyiben a kevés nyugodt pillanat ezt megengedte nekünk, a táborban minden beszélgetés három téma körül forgott: az harcok valószínű befejeződésének ideje, esélyeink egyénileg és együtt, hogy ezt megérjük, és a következő napok étlapjáról, amit szintén tábori pletykának lehet nevezni, ha ez a szó lehetővé tenné a tragikus valósággal való összehasonlítást, amelyről szól. A három téma egyike sem nyújtott nagy lehetőségeket arra, hogy pillanatnyi helyzetünkről elfelejtkezzünk. Attól függően, hogy mennyi körülnézésre maradt időnk szűk világunkban, mindhárom témát egyre redukáltuk mindig egy fölkiáltással: "Ha ezt majd el fogják mesélni". . . amit olyan hangon mondtuk és amit olyan villámló pillantások kísértek, hogy engem megrémítettek. Mivel valahogy tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok képes ilyen gyors izgalmi állapotra környezetem miatt, magamba vonultam és egy makacsul hallgató tanúvá váltam.

Tisztán megérzés alapján az első világháború utáni időkbe láttam magamat visszavetve, a volt frontharcosokhoz, azok elbeszéléseihez és irodalmához. Nem lehetett kétséges, hogy a háború utáni idő még több volt hadifoglyot és volt deportáltat fog jelenteni, akik még rémesebb emlékekkel térnek vissza hazájukba. Úgy tűnt nekem, hogy szabad az út az átkoknak és a bosszú szellemének. Minél inkább sikerült nekem, személyes sorsomat elválasztani a nagy drámától, elkezdtek szemem előtt a történelmünkből ismert Capuletek, Armagnakek és Burgundiak régi vitáikat fölelevenítve egy gátlástalan Sarabandot (tánc - a fordító) táncolni az európai mértékű színpadon. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehetne a szemem előtt kibontakozó hagyományos gyűlöletet lecsökkenteni, függetlenül attól, hogy mi lesz az ellentét kimenetele.

Ha megpróbáltam annak következményeit elképzelni, elég volt kis fiamra gondolni, hogy ne csak magamat kérdezzem meg, hogy nem lett volna jobb, ha egyikünk sem jött volna haza, de azt is reméljem, hogy a III. Birodalom magasabb helyein hamarosan fölismerik, hogy csak akkor számíthatnak kegyelemre, ha egy hatalmas és szörnyű bűnhődési áldozatban azért, hogy magukat a gonosztól szabaddá vásárolják, fölajánlanák azt, ami még megmaradt a táborok lakóiból. Ebben a lelkiállapotban elhatároztam, hogy ha visszajönnék, jó példával járnék elől, és megesküdtem, hogy kalandomról soha, semmilyen módon nem fogok beszámolni. Egy ideig, amely nekem nagyon hosszúnak tűnt, tartottam szavamat, és ez nem volt könnyű.

Először saját magammal kellett harcolnom. Itt sohasem fogok egy tüntetést elfelejteni, amelyet a deportáltak az első időben Belfortban szerveztek, hogy bemutassák hazajövetelüket. Az egész város azon volt, hogy meghallgassa őket és üzenetükre figyeljen, a nép háza teljesen tele volt, a ház előtti tér fekete volt az emberektől. hangszórókat kellett az utcára kitenni. Mivel egészségi állapotom nem tette lehetővé sem azt, hogy itt beszéljek, sem azt, hogy hallgatóként résztvegyek a gyűlésen, szomorú voltam. De bánatom még nagyobb lett, mikor másnap a helyi újságok bebizonyították, hogy az elmondottakból nem lehet elfogadható üzenetet alkotni. A tábori aggodalmam valósággá vált. A tömeg egyébként nem hagyta magát becsapni, mert ezentúl sohasem lehetett ugyanebből a célból ilyen gyűlést megtartani.

Ezért a többiekkel kellett harcolni. Bárhova mentem vagy az evés közben, vagy a tea előtt mindig megjelent egy ritka rémes érzelmi rezdülésekkel bíró papagájhölgy vagy egy jót akaró barát, akik azt hitték, hogy nekem tesznek szolgálatot azzal, ha a figyelmet rám terelik, és a társalgást erre a tárgyra terelik: "Igaz, hogy. . . " "Ön azt hiszi, hogy . . . " "Mit gondol XY könyvéről? . . "

Ha ezek a kérdések nem illetlen kíváncsiság termékei voltak, akkor láthatóan kétkedésről árulkodtak és a szembesítés utáni kívánságról. Nekem terhesek voltak. Rendszerint félbeszakítottam őket, ami miatt haragudtak és azt negatívan értékelték.
Erről elgondolkoztam, és ha előfordult, hogy valami miatt bosszankodtam, bajtársaimat a szerencsétlenségben tettem felelőssé azért, akik velem együtt szabadultak ki, de folyamatosan és gyakran fantasztikus elbeszéléseket hoztak nyilvánosságra, melyekben magukat nagyon szívesen ábrázolták szentként, hősként vagy mártírként. Írásaik fölhalmozódtak íróasztalomon, éppen úgy, mint sok kérés. Meg voltam győződve arról, hogy közeleg az idő, amikor ki kell lépnem az ismeretlenségből és emlékeimet azért, hogy egy nyilvánosan szentté avatottat valódi fényben mutassak be, és eközben gyakran arra mondásra gondoltam, melyet Rierának tulajdonítanak (nagyon ismert korunkbeli francia humorista). mégpedig azt, hogy minden háborúban elkerülhetetlen az összes volt frontharcos könyörtelen megölése, és hogy ezt a szót jobban tiszteletben kell tartani, és nem egyszerűen hóbortnak tartani.

Egy nap észrevettem, hogy a nyilvánosságban a német táborokról hibás elképzelés alakult ki, hogy minden elmondott dolog ellenére a koncentrációstáborok problémája megmaradt és hogy a deportáltak, ha már nem is hittek nekik, erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzetközi politikát veszélyes utakra vigyék. A dolog túlnőtt a szalon határain. Egyszerre az lett az érzésem, hogy cinkosa leszek egy aljas összeesküvésnek, ha megmaradok eredeti elhatározásomnál, és így minden irodalmi előítélet nélkül leírtam saját élményeimet lehetőleg egyszerű formában, hogy a dolgokat helyes formába ábrázoljam, és megpróbáljam, az embereket objektív gondolkozásra és a becsületről alkotott józan útra visszavezetni .

Ma ugyanazok az emberek, akik a nyilvánosságnak a német koncentrációstáborokat bemutatták, az orosz táborokat mutatják be, és ugyanazokba a csapdákba visznek. Ebből a vállalkozásból vita állt elő, melyen David Rousset állt az egyik oldalon, és Jean Paul Sartre valamint Merleau-Ponty a másikon, amelyben minden csak hamis lehetett, mert alapvetően az orosz táborokból megmenekültek talán - igen, talánt mondok - megtámadhatatlan tanúvallomásait és a nem megtámadhatatlan tanúvallomásokat, tehát a német táborok megmenekültjeinek vallomásait hasonlítja össze. . .
Természetesen nem lehet ebben a vitában állást foglalni, melyet eleve le kellett volna állítani. Az álláspontok kialakultak, az ellenfelek kategorikus imperatívokat követnek, mint ahogy ez a viták természet adta alaptermészete.

Mégis lehet az a véleményünk, hogy a jövőbeli viták a koncentrációstáborokról nyernének azzal, ha figyelembe vennék, hogy az általuk létrehozott tanúvallomások az események új vizsgálatából indulnának ki, melyek ténylegesen olyan eseményeken alapulnának, melyek színtere a német koncentrációstáborok voltak. Mikor ez a gondolat meggyőződésemmé vált, ebből nőtt ki az a kötelezettség, hogy ennek az új szemléletmódnak az alapfogalmait összeállítsam és nyilvánosságra hozzam. Ez magyarázza ennek a koncentrációs-tábor irodalomnak a szemléjét és összeállítását.
Ezek után talán megérti az olvasó, miért nem szóltam olyan hosszan, és most, amikor mindenki hallgat, és úgy tűnik, hogy senkinek sincs további mondanivalója, még megkísérlem, hogy egy tárgynak új arcot adjak, mely szerintem túl hamar öregedett ki. Úgy gondolom, igazam van, ha első gondom az volt, hogy azt kérem, hogy annak enyhítő körülményeket adjak.
* * *

A volt frontharcos élményei, aki még jól van, és nem felejtette el emlékeit, lehetőséget ad szembesítésre, amely szerintem bizonyíték értékű. Akkoriban határozott békeakarattal jöttek vissza és minden szentre megesküdtek, hogy mindent megtesznek azért, hogy ez a háború legyen a legutolsó. Ezt meg kellett köszönni nekik és ez hálát mutatott nekik és csodálatot hívott elő velük szemben. Örömmel és reménykedve, lelkesen fogadta őket az egész nép, szívélyesen és bizalommal.

A második világháború előestéjén viszont vitatottak voltak. Jelentéseiket gazdagon kommentálták különféle irányokból, és a legkevesebb, amit ehhez mondani lehet, hogy véleményük nem volt egyensúlyban, ha ezt nem is látták be, és nem is számított nekik. Gyakran igazságtalan is volt. Bár különbség volt beszédük és leírásaik között, de végleges ítéleteket hozott, melyek könnyedén újraegyesítették a kettőt. Vigyorgott az elsőnél, hogy itt egy nagydumás Jánosról van-e szó, - ezt a kifejezést használták -, aki emlékezéseit minden társalgásba beleviszi, vagy helyi illetve nemzeti egyesületek vezetőiről, akik feladata a vasárnapi követelések elmondására tűnt szorítkozni. A másodiknál is éppilyen határozottnak tűnt és csak egy könyvet ismert el a háborúról: Barbusse könyvét "A tűz" (Le Feu). Ha a jóindulat ritka pillanataiban kivételt tett, akkor ezt Galtier-Boissiere és Dorgeles írásainál tette, de más irányban: egy, az ő gúnyos és határozott pacifizmusánál annál, amit realizmusnak tartott.

Ki érti ennek a pálfordulásnak a tényleges okát? Véleményem szerint mindezek a következő általános igazság keretei között vannak: Az emberek sokat foglalkoznak a jövővel, melynek elé néznek, mint a múlttal, melytől már semmit sem várhatnak el; ezért lehetetlen volt, a népek életét egy ilyen szokatlan eseménynél, mint például egy háború hosszasan megállítani, amely olyan jelenség (a háború), mely saját általánosítására törekszik, és az őt jellemző sajátságokkal gyorsan elavulttá válik.
Nagyapám mesélt az első világháborúról, aki még nem emésztette meg az 1870-es háborút, apámnak minden vasárnap, aki az unalomtól ásítozott. 19139-ig apám még nem fejezte be elbeszéléseit, és hogy ne kerüljek hátralékba vele szemben, mindig, mikor vele beszéltem, eszembe jutott, hogy maga Du Guesdin (Bertrand Du Guesdin, híres francia hadvezér, 1320-1380 - a fordító) sem lehetne nevetségesebb, ha ma büszke lenne a lövőgéppel elért hőstetteire.
Így állnak szemben egymással a korosztályok. Saját érdekükben is. Emiatt megemlítem, hogy a két háború közti időben mindenkinek, akinél előléptetés lett volna esedékes, az volt az érzése, hogy nem tud szándékai megvalósítására semmit sem tenni anélkül, hogy ne ütközne a volt frontharcosokba és azok különleges jogaiba. Ezeknek előjogaik voltak. Ezeket használták föl arra, hogy folyamatosan újakat követeljenek. De mégis úgy volt, hogy az a tény, hogy egy hosszan tartó háborúban részt vettek és azt megnyerték, még nem adja meg a jogot arra, hogy a békét kialakítsák és arra sem, hogy előnyöket kapjanak, amikor egy dohányüzletről, egy mezőőri állásról vagy a tanügybe való fölvételről van szó.
Ez az ellentét akkor érte el tetőpontját, amikor a harmincas években a gazdasági válságban nem volt remény változásra. 1955-ben még nagyobb lett, mert a rendkívüli könnyelműség következtében, mellyel egy új háború lehetőségét vállalták és elfelejtették visszatéréskor elmondott esküjüket, valamint mások békeakarata miatt. Még mindig igaz az a történelmi törvényszerűség, hogy a fiatal nemzedék békeszerető, hogy az évszázadok folyamán az emberiség az általános békét keresi és ebben találja meg erejét, és hogy a háború bizonyos értelemben az öregek uralmával indul meg.

Noha ezt erős tartózkodással szokták fölhozni, mégis úgy tűnik, hogy a volt frontharcosok optimista módon tévedtek, és tévedésük egy pszichológiai hiba miatt megduplázódott. Minden esetre a háború és béke problémáit huszonöt év kemény és állandó agitációja után alig érintették, és ezek teljesen nyitottak voltak. Egyet meg kell adni: a háborúról úgy számoltak be, amilyennek azt találták. Egy szónál sem, melyet elmondtak volt a hallgatónak olyan érzése, hogy ez ne lenne igaz, de legalábbis ne lenne valószínű, hogy így volt. Ezt a deportáltakról nem lehet elmondani.
A deportáltak gyűlölettel jöttek nyelvükön és tollukban. Ugyanazt az optikai csalódást élték meg és ugyanazokat a pszichológiai hibákat követték el, mint a volt katonák. Ezen felül nem gyógyultak ki a háborúból és bosszút követeltek. Mivel kisebbrendűségi érzésük volt - mert ahhoz, hogy állapotukban 40 millió honfitársukhoz beszéljenek, és milyen állapotban! - céljuk az volt, hogy a hallgatóságban biztosan részvétet és elismerést keltsenek, kéjesen adtak szörnyűségeket elő a nyilvánosság előtt, mely megérte Oradourt és további szenzációkra volt kíváncsi.

Mivel egyik adott ötleteket a másiknak, úgy tűnt, mintha egy malomkerék közé kerültek volna, mely őket lépésről lépésre - némelyiknél tudat alatt, de legtöbbjüknél tudatosan - oda vezette, hogy a képet még feketébbre mázolják.

Úgy ahogy ez Odüsszeusznál is történt, aki csodákat ért meg és utazása alatt odüsszeáját minden nap új kalanddal bővítette, valószínűleg inkább azért, hogy a nyilvánosság kedvére tegyen, és nem annyira azért, hogy hosszú távolmaradást igazolja rokonai előtt. De amíg Odüsszeusznak sikerült kigondolni a saját legendáját, kigondolni és a történészek figyelmét kétezerötszáz éven magára irányítani, nem túlzás az a megállapítás, hogy a deportáltak itt nem voltak ilyen sikeresek.
A fölszabadítás utáni első időben minden jól ment. Tanúvallomásaikat nem lehetett vitatni anélkül, hogy a vitatót nem gyanúsították volna, és ha képes is lett volna erre az ember, nem volt hozzá kedve. De lassan és mint egy hallgatólagos összeesküvés, a valóság bosszút állt. Idővel és a véleményszabadság visszatérésével, ahogy az életkörülmények normalizálódtak, napfényre került az igazság. Biztonsággal, hogy elmagyarázza az általános rossz hangulatot és hogy senkit sem vezessen félre, leírhatta az ember: "Messziről jött ember sokat mesél. . . Számos jelentést olvastam deportáltaktól: mindig kiéreztem belőlük a szándékos elhallgatást vagy pedig az ökölcsapást. Maga David Rousset is félrevezet időnként: túl sokat magyaráz. "
Professzor Marius Perrin abbé a lyoni katolikus tanszéken írt erről a "Le Pays Roannais" c. újságban 1949 október 27-én, vagy "Az utolsó menet" vagy egy buta film vagy egy sikertelen ember. Robert Pernot a "Paroles francaises"-ban írta 1949 november 27-én, hogy ezek mind olyan dolgok, melyeket a "Le Feu", "Les Croix de Bois", "La Grande Illusion", "Semmi új nincs nyugaton" vagy a "Négyen a gyalogságtól"-ról nem is merte volna gondolni sem.
A volt frontkatonáknál tizennégy év kellett ahhoz, hogy elveszítsék tekintélyüket a nyilvánosság előtt. A deportáltaknál, akiknek jobb fegyvereik voltak, csak négy év kellett ahhoz, hogy minden hajójukat elégessék.
A valóságnak van jelentősége a történelemben.
* * *
Szeretnék egy kis személyes anekdotát elmesélni, mely bizonyítja a tipikus tanúvallomások teljesen relatív értékét.
A jelenet egy törvényszék előtt játszódik 1945 őszén. Egy nőt vádolnak. Az ellenállási mozgalom vádolta a megszállókkal való együttműködéssel, és nem tudták az amerikaiak érkezése előtt lelőni, de férje 1944 telén egy géppuska tüzének áldozata lett egy sötét utca sarkán. Sohasem tudtam meg, hogy mit is tett a házaspár, melyről már letartóztatásom előtt is a leghihetetlenebb történeteket hallottam. Hogy megértsem a dolgot, visszatérésem után elmentem a törvényszékre.

A vádiratban nem áll sok. De annál több könyörtelen tanú van. A legfontosabb közülük egy deportált, a helyi ellenálló csoport volt vezetője, saját állítása alapján. A bírókat láthatóan zavarba hozzák a törvény előtt kinyilatkoztatott vádak, melyek valódisága nagyon kétségesnek tűnik előttük.
A védelem ügyvédje keresi a tanúvallomások gyenge pontját.
Megjelenik a főtanú. Elmondja, hogy csoportja tagjait följelentették a németeknek és hogy ezt csak a vádlott és férje tehette, akik velük jó viszonyban voltak és ismerték tevékenységüket. Hozzáteszi, hogy ő maga látta a vádlott bizalmas, talán szerelmes megbeszélését egy tiszttel, aki a szülei boltja mögötti udvaron lakott, hogy papírokat cseréltek ki, stb. . .
A védő: "Ön tehát gyakran látogatta az üzletet?"
Tanú: "Igen, éppen azért, hogy ezt az érintkezést figyeljem. "
A védő: "Le tudja ezt írni?"
A tanú készségesen belemegy ebbe. Leírja az irodát, méreteit, az ablakot a háttérben, megbecsüli a távolságokat, stb. . . olyan dolgokat, melyek nem kifogásolhatók.
A védő: "Ön tehát a háttérben levő ablakon keresztül látta, amely az udvarra nyílik, hogy a vádlott és a tiszt papírokat cseréltek. "
Tanú: "Pontosan"
A védő: "Ön tehát pontosan meg tudja mondani, hogy hol voltak ezek az udvaron és hol volt ön az üzletben?"
Tanú: "A két cinkos egy lépcső lábánál állt, amely a tiszt szobájához vezet, a vádlott a lépcsőkorlátra támaszkodott, beszélgetőpartnere nagyon közel állt hozzá, amely meggondolásra ad okot. . . "
A védő: "Ennyi elég. " A törvényszékhez fordul, és átad egy papírt. "Uraim, nincs olyan hely, ahonnan a kérdéses lépcsőt látni lehetne. Itt a hely térképe, melyet egy térképész készített. "
Szenzáció. Az elnök megvizsgálja az iratot, odaadja az alelnöknek, elismeri annak valódiságát, aztán megkérdi a tanút: "Fenntartja vallomását továbbra is?"
Tanú: "Azaz. . . Nem én látta mindezt. . . Egyik kémem volt, aki megbízásomra jelentést írt a történtekről. . Én. . . "
Az elnök (fagyosan): "Leléphet. "
A fenti esetben nincs jelentősége annak, hogy a tanút a tárgyalás közepén a bíró megsértése vagy hamis tanúvallomás miatt tartóztatták le; és mert a vádlott bevallotta, hogy részt vett a német-francia intézet tanfolyamain, amely, mint mondta bizonyos számú barátságos kapcsolatot hozott létre közte és a parancsnokság tisztjei között, végül is börtönbüntetést kapott olyan körülmények miatt, melyek számára rossz helyzetet hoztak létre. De ha tanút sarokba szorították volna, akkor valószínűleg kiderült volna, hogy az az ügynök, akitől ez állítólag jelentést követelt, nem is létezett, és hogy tanúvallomása csak egy halom "azt mondták" volt, melyek a kisváros légkörét megmérgezték, ahol mindenki ismert mindenkit.
Távol áll tőlem, hogy a német koncentrációstáborokról mondott tanúvallomásokat ezzel egyenlővé tegyem. Szándékom csak annak megállapítása volt, hogy voltak olyan tanúvallomások, melyek ugyanilyen színvonalúak voltak, olyan emberektől is, akik a nyilvánosság előtt tiszteletnek örvendtek. és a tisztességet és tisztességtelenséget figyelmen kívül hagyva sok esetlegesség van, melyek a beszélőre hatnak, és hogy az elmesélt történeteket mindig bizalmatlanul kell hallgatni, különösen akkor, ha ezek nagyon aktuális dolgokra vonatkoznak. A tehetséges David Rousset "Meghalásunk napjai" c. műve igazolja, hogy a legtöbb történésnél elejétől végéig figyelni kell arra, hogy nem "azt mondták" színvonalra essen le, melyeket nem lehet leellenőrizni, és így a mű másodkézből kapott tanúvallomások gyűjteménye lesz, melyeket - el kell ismerni, harmonikusan - összeillesztettek, és csak ezeket magyarázzák.

Ebben a műben, melyben valóságról és nem művészetről van szó, nem lesz ilyenféle összeállítás.
* * *

Az általam idézett helyeket szó szerint adom vissza. Többnyire személyes kommentár előzi meg őket vagy követi őket. Hogy könnyebben összehasonlíthassunk, az írókat három csoportba osztottam be: azokat, akiknek nincs okuk arra, hogy megbízható tanúk legyenek, és akiket én - természetesen nem azért, hogy megsértsem őket- másodrangú tanúknak nevezek; A pszichológusok, akik a túlhangsúlyozott személyes hangot részesítik előnyben, és a szociológusokat, vahgy az olyan személyeket, akiket annak nevezik.

Magamnál is óvatos vagyok, hogy nehogy azzal vádoljanak, hogy olyan dolgokról beszélek, melyek túlságosan kívül állnak életemen, hogy ne essek abba a hibába, melyeket másoknál kritizálok és nehogy a szellemi becsületesség szabályainak elforgatását kockáztassam, lemondok arról, hogy teljes képet adjak a koncentrációstáborok irodalmáról. Itt csak egy betekintésről van szó, ezt szeretném újra hangsúlyozni, és csak tényekre és érvekre szorítkozom, melyekről magamnak volt módom ítéletet alkotni.

Az itt tárgyalt írók száma tehát mindkét csoportban és összességében is korlátozott: három másodrangú tanú van (kérem , abban a tényben, hogy ez három pap, ne lássanak rosszindulatú, antiklerikális szándékot), ezek: Robert Ploton abbé, Birin testvér az Epernay keresztény iskolából és Jean-Paul Renard Abbé; egy pszichológus (David Rousset), egy szociológus (Eugen Kogon). Egyik csoportba sem tartozik Martin-Chauffier. Egy szerencsés véletlen folytán ezek a legjellegzetesebbek, miáltal a tanulmány világosabb lesz és a koncentrációstábor problémája új megítélésének útja jobban kirajzolható.
Az olvasó természetesen kísértésbe fog esni, hogy ezeket az állásfoglalásokat a deportáció nagy drámájához, tekintve ezek tragikus következményeit az emberi szintre raktározni és ezekből talán azt következtetni, hogy túl sok apróságot írtam le. Ha észreveszem, hogy a transzportok Franciaországból Németországba száz emberrel vasúti kocsinként folytak le, amelyeket maximum negyven személy részére terveztek és nem százhuszonöttel, ahogy néhány ember leírja, úgy ennek ellenvethetem, hogy ez nem változtatja észrevehetően az általános utazási viszonyokat. Ha elmagyarázom, hogy egy tábor neve Bergen-Belsen volt és nem Belsen-Bergen, ezzel biztosan nem változtatok semmit azoknak a sorsán, akiket oda internáltak. Hogy a kápó szót a német "koncentrációstábor-Arbeits-Polizei" szóból képezték, vagy az olasz "Il capo" kifejezésből, önmagában nincs jelentősége. A rossz bánásmód, az éhség, a kínzás, stb. . hogy ezek ebben vagy abban a táborban történtek-e, hogy aki beszámolt róluk, látta
-e ezeket vagy nem, hogy ezek az SS közvetlen cselekményei voltak vagy ezeket kiválasztott és közbekapcsolt rabok követték-e el: ez mindig rossz bánásmód marad.
Meg szeretném jegyezni, hogy egy egész részekből tevődik össze, és hogy egy tévedés, ha véletlen vagy szándékos, nemcsak arra alkalmas, hogy egy szemlélő képét meghamisítsa, hanem ahhoz is vezet, hogy az olvasó mindenben kételkedik egy ilyen mű esetén. Ha csak egyetlen tévedés van, akkor csak kételkedni, több esetén . . .

Érthetőbb lesz, ha egy másik dologra emlékszünk vissza, mely néhány évvel ezelőtt közvidámságot okozott. Röviddel a második világháború előtt egy külföldi diák a Louvre teremőrének pillanatnyi figyelmetlenségét fölhasználva elemelt Watteau egy képét, melynek címe "A közönyös". (A Louvre a XIII. századtól a francia királyok rezidenciája volt, ma múzeum). Néhány nappal később visszahozta kissé megváltoztatva: nem tetszett neki az egyik fölemelt kéz, melyről a szakemberek azt mondják, hogy befejezetlen; hogy a mester ezt így akarta-e vagy elfelejtette, nem ismert, és ezért most egy botot festett a kezébe. A bot nem változtatott semmit a személyen. Ellenkezőleg, kitűnően összeillett a kép hangulatával. De precízebbé tette a közönyösség értelmét és észrevehetően megváltoztatta azt a magyarázatot, melyet róla, céljáról és szándékáról lehetett adni. Sőt, azt lehetett állítani, hogy ez a nyilatkozat egész másmilyen lett volna, ha a bot helyett egy pár kesztyűt tartott volna kezében vagy az lazán egy virágcsokron nyugodott volna.

Mégsem tudunk megesküdni arra, hogy Watteau, ha már bot nem volt a képen, nem inkább egy pár kesztyűt vagy egy virágcsokrot szánt oda, így eltávolították a botot és a képet újra helyére akasztották. Ha helyén maradt volna, soha senki nem vett volna semmiféle összhanghiányt sem a képen, sem a Louvre összképén. Ha diákunk azt tűzte volna ki feladatául, hogy "A közönyös" kijavítása helyett minden kép rejtélyét megoldja, ha a "Jokonda" mosolya fölé egy selyemmaszkot, A kis Jézusok kezébe festett volna valamit, akik a madonnák térdén vagy ölében játszadoznak, esetleg "Erasmus" -ra szemüveget festett volna, stb. . és ha mindezt ott hagyták volna, képzeljük el, hogy hogy nézett volna ki a Louvre!
A tévedések, melyeket a deportáltak tanúvallomásaiban észrevehetünk, ugyanolyanok, mint "A közönyös" botja. , vagy egy maszk "Jokonda" arcán: anélkül, hogy a tábor képét jelentősen megváltoztatnák, mégis megváltoztatják a történelem értelmét.

Ha egy becsületes deportált az egyiktől a másikhoz megy és egyesíti őket, akkor ugyanaz a benyomás, mintha a Louvre képtárán menne keresztül, mely csúnyaságokkal van tele és átnézi és kijavítja azokat.

Így van ez az olvasóval is, ha ítéletének kimondása előtt az idézett szövegekről, minden más meggondolástól függetlenül megkérdezi, hogy szerzője ezt egy törvényszék előtt, amely súlyt helyezne a pontos adatokra, teljesen így adhatná-e elő.
* * *


II. fejezet

A kevésbé fontos tanúk

Ezek a tanúk csak olyasmiről számolnak be, amit állítólag láttak és nem magyaráznak sokat. Kritikájuk csak lényegtelen apróságokra irányul. Az olvasó bocsánatát kérem: a koncentrációstábor problémájának nagy rejtélyét ugyan csak fontos tanúkkal oldhatjuk meg, de a többieket sem szabad elfelejteni.

I. BIRIN testvér.
(Valódi nevén: Alfred UNTEREINER)

Időrendi jelentést hozott nyilvánosságra útjairól Buchenwaldba és Dorába.
Címe: "16 hónap börtön. "
Kiadó: Matot-Braine Reimsben 1946 június 20-án.
Előszó: Emile Bollaert.
Az előszó leírja a körülményeket, melyek letartóztatását és deportációját okozták.
A Függelékben egy szabad rímű költemény Jean-Paul Renard abbétól:
"J'ai vu, j'ai vu, et j'ai vecu . . . " (láttam, láttam, megéltem)
Az utószóban két dolgot említ meg, egyiket a háborús kereszt odaítéléséről, a másikat a tiszteletrendbe való felvételről és egy kivonat Emile Bollaert beszédéből, aki akkor a köztársaság komisszárja volt az utóbbi odaítélése alkalmából tartotta a beszédet.
1943 decemberében tartóztatták le, 1944 január 27-én vitték Buchenwaldba és az azt követő február 15-én Dorába.

A deportáció és az egyik táborból a másikba való transzportnál ugyanabban a transzportban utaztunk. Rabszámaink is egészen közeliek voltak: az övé 45652, az enyém 44564.
Együtt is szabadultunk föl. A táboron belül sorsunk különvált: a német nyelv tökéletes tudása miatt, melyet elzászi származásának köszönhet, sikerült neki a "munkastatisztika" írnokaként kapni munkát, amely a szó valódi értelmében előjogokat adó állás volt, míg nekem az általános sors jutott, amelyet csak részben szakított meg a betegség.
Mint a "munkastatisztika" írnoka, sok rabnak, különösen franciáknak számos szolgálatot nyújtott. Önfeláldozása határtalan volt. Belekerült egy összeesküvésbe, melyet mindig lehetőnek tartottam, deportációja utolsó négy vagy öt hónapját a táborbörtönben töltötte.
Jelenleg, ha nem tévedek, az Epernay-i keresztény iskolában tanít.
A "16 hónap börtön" azt állítja, hogy hiteles leírás. "Csak arról akarok beszámolni, amit maga láttam" írja az író (58. oldal) Talán őszintén hiszi is ezt.
Erről majd ítélhetünk.

Utazás Németországba (a Compiegnei pályaudvarról).
Beszállunk a vonatba "8 ló, 40 ember" . . de mi 125-en vagyunk (28. oldal)
A valóságban a Royallieu-i táborból való elmenetelünkkor ötös csoportokba osztottak száz emberenként, ahol minden osztály egy vasúti kocsihoz tartozott. Körülbelül tizenöt - húsz beteget kocsiban vittek a pályaudvarra, és ezeket egyí vasúti kocsiba tették. A hosszú oszlop utolsó része ezen a reggelen német katonák között vonult Compiegne utcáin, akik talpig föl voltak fegyverezve. Ez nem volt teljes számú, körülbelül negyven személyből állt, melyet, mikor minden vasúti kocsi tele volt, felosztottak a kocsik között. Mi a hármas számú kocsiban három személyt kaptunk, így számunk százháromra nőtt. Kétlem, hogy valamilyen különös okból Birin testvér kocsija huszonötöt kapott volna. Még ha így is lett volna, minden esetre ezt becsületes módon külön meg kellene írnia.

Megérkezés Buchenwaldba .
"Minden megérkezett át kell hogy menjen a fertőtlenítésen. Először mindenki leborotválnak, ahol vigyorgó gyorsborbélyok nevetnek szörnyülködésünkön és a vágásokon, melyeket sietségből vagy ügyetlenségből csinálnak. Mint egy frissen nyírt birkanyájat terelnek minden rabot egy nagy krezolvizes medencébe. Ezt a vérrel bepiszkolt és tisztátlansággal befröcskölt medencét használja az egész osztály. A gumibotokkal hajtva kényszerítenek arra, hogy fejünket is víz alá merítsük. A kezelés után a megfulladtakat kihúzzák a medencéből. (35. oldal)
Az új olvasó természetese minden további nélkül azt hiszi, hogy a vigyorgó és borotváló gyorsborbélyok SS-emberek, és hogy a az ő kezükben suhognak a fejeket ütő gumibotok. Ellenkezőleg! Ezek rabok, és SS emberek nincsenek jelen ezen a ceremónián, hanem csak távolról ellenőrzik azt, így senki sem kényszeríti a rabokat ilyen viselkedésre. Ez a pontos adatot nem közli velünk a könyv, így a felelősség mindenért az SS-re hárul.
Ez a félrevezetés, melyet többet nem fogok megemlíteni, ugyanilyen módon vonul végig az egész könyvön.

A tábori rend.

"Nagyon korai fölkelés, fölismerhetően kevés élelem tizenkét munkaórára: egy liter leves, kétszáz-kétszázötven gramm kenyér, húsz gramm margarin. " (40. oldal)
Miért nem említi meg a reggel és este adott fél liter kávét és a szelet fölvágottat vagy a tele kanál sajtot, melyet mindig a margarinnal együtt kiosztottak? Az élelmezés nem elégséges voltát ez szintén megmutatná, de a beszámoló becsületessége kevésbé szenvedett volna.
"Márciusban ezerkétszáz francia, akikhez én is tartoztam, ismeretlen helyre kellett hogy továbbutazzon. Elutazás előtt kék-fehér csíkos rabruhát kaptunk: csak kabátot és nadrágot, melyek nem védtek a hideg ellen. " (41. oldal)
Én is benne voltam ebben a transzportban. Ezenkívül volt még kapucnis esőkabátunk. Ha ez a ruha nem védett a hideg ellen, ez nem a ruhadarabok száma miatt volt, hanem azért, mert a ruhák művászonból voltak.

Dorában.

"Dora berendezését 1943 novemberben kezdték el" (46. oldal)
Pontosabban: Az első transzport 1935 augusztus 28-án jött ide.
"Ott, mint Buchenwaldban, az SS várt a kocsik elhagyásakor. . . Egy kitaposott út, szélén vízzel teli árokkal vezetett a táborba. Futólépésben haladtunk rajta. A magas csizmás nácik követtek bennünket és kutyáikat ránk uszították. . Ezt az újfajta bikaviadalt számos fegyverlövés és embertelen ordítás kísérte. . . " (43-44 oldal)
Nem tudok olyan esetre visszaemlékezni, amikor kutyákat uszítottak volna ránk, vagy lőttek volna. De nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor a kápók és a tábori védelem átvett bennünket, ezek sokkal támadóbbak és durvábbak voltak, mint a minket kísérő SS emberek.

Mielőtt átmennék a komoly tévedésekhez, még két dolgot érintek, melyek nem olyan jelentősek ugyan, de a tanúvallomás könnyű fajsúlyát fölismerhetővé teszik, mindenek előtt akkor, ha tudjuk, hogy írójuk ismerte a táborban levő rabok keresztmetszetét, amiatt nem lehet ezt neki megbocsátani:
"Megemlítem a jó Doktor Mathont, akit Papa Girard néven ismertek. . " (81. oldal)
"Hat hónapig mindig magamnál tartottam a szent készletet. papok, akik magukat ezzel életveszélynek tették ki, láttak el ezzel. Itt Bourgois abbét, a trappista atyát, Renardot és a kedves Amyot d'Invill abbát nevezem meg. . . " (87. oldal)
Egyszer volt Dorán egy Doktor Mathon és egy Doktor Girard. A második nagyon öreg volt és neki adtuk a Papa Girard melléknevet. Másrészt Bourgois abbé Dorába való megérkezés után két hónappal, 1944 április 10 és 30. között, mielőtt elmehetett volna a betegtranszporttal, amibe beosztották, meghalt. Tehát ő nem tudta Birin testvért hat hónapig ellátni. Még a következőt lehet hozzátenni: Ha a papokkal ugyanazért bántak rosszul, mint a többi rabokkal, és még azon felül is vallásuk miatt, akkor a halállal voltak fenyegetve, amikor a szent készletet maguknál tartották.

Komoly tévedések.

Az SS nők még cinikusabban választották ki áldozataikat, mint a férfiak. Szép, művészi módon tetovált emberbőröket kívántak maguknak. Hogy kedvükre tegyenek, meztelenül fölsorakoztatták a rabokat a sorakozó és létszámellenőrzési téren. Ekkor a hölgyek keresztül mentek a sorokon és úgy válogattak, mint egy divatüzlet kirakata előtt. . . " (73-74. oldal)
Nem igaz, hogy bármi ilyesmi is lejátszódott volna Dorában. Buchenwaldban volt egy eset egy tetovált emberbőrből készült lámpaernyővel. Ilse Koch aktájában olvasható, akit "buchenwaldi szukának" neveztek. De Buchenwaldban sem vehetett részt Birin testvér ilyen áldozatkiválasztáson, ahogy az általa idézett nyilatkozat az 58. oldalon állítja, mert ezek az állítólagos dolgok megérkezésünk előtt játszódtak le, - ha egyáltalán lejátszódtak.

Annyi marad meg, hogy az áldozatok kiválasztásának olyan jelleget ad, mintha ez ott általánosan szokásos lett volna, és hogy ezt figyelemre méltó pontossággal írja le. Ha a vádló is, aki a fent említett vétket (A lámpaernyőket) Buchenwaldba tette, ilyen módon járt el, akkor kérdéses az, hogy vajon az Ilse Kochot vádló dolgok nem nagyon kétségesek-e? (Annyira kétségesek, hogy az augsburgi esküdtbíróság, akik ezt tárgyalták, nem maradtak meg a vádnál. . . bizonyítékok hiányában - megjegyzés a második francia kiadáshoz)
Hogy befejezzem a tárgyat, biztosan állíthatom, hogy 1944 február-márciusában a buchenwaldi koncentrációstáborban ezzel a bűnnel két kápót vádolta a kőfejtőből és a kertészetből, melyet állítólag annak idején szinte minden kollégájuk cinkossága segítségével követtek el. A két ember - úgy mondták - üzletet csinált a tetovált rabok halálából, és bőrüket kis előnyökért eladta Ilse Kochnak és másoknak a krematóriumban dolgozó kápók és SS emberek közvetítésével.

De a táborparancsnok felesége vagy más tisztfeleségek tényleg szép bőröket keresve mentek a táboron át, hogy maguk ítéljék halálra viselőiket? Szerveztek sorakozókat meztelenül, hogy megkönnyítsék ezek dolgát? Ezt nem tudom igazolni és ellent sem tudok mondani neki. Csak azt tudom mondani, hogy Birin testvér állításával szemben sem Dorában sem Buchenwaldban egyidejű internálásunk alatt ilyesmi nem történt.

"Ha a szabotázs biztosnak tűnt, akkor az akasztást kegyetlenebb módon vitelezték ki. A halottjelölteket egy elektromos erővel húzott kerékkel emelték föl a földről, mely őket lágyan emelte föl a földről. Mivel nem kapták meg a gyilkos ütést, mely a szegény bűnöst megöli és gyakran nyakát töri, a szerencsétlenek átélték a halállal való küzdelem minden borzalmát. Más alkalommal a hentes horgát tették az elítélt álla alá, és ilyen barbár módon akasztották föl. " (76. oldal)
Igaz, hogy a háború végén, 1944 végétől 1945 elejéig olyan nagy számú szabotázs történt, hogy csoportosan akasztottak. Szokássá vált, hogy ezeket az alagútban egy kerék segítségével hajtották végre és nem csak a sorakozó és létszámellenőrzési téren a bitófákon, melyek egy futballpálya kerítéséhez hasonlítottak. 1945 március 8-án 19 szegény bűnöst így akasztottak föl, és a pálmavasárnapon, nyolc nappal a fölszabadítás előtt, amikor már hallottuk a szövetségesek ágyúit, és a háború kimenetele nem volt kétséges, hetvenötöt! De a mészáros horgának története, melyet Buchenwaldban meséltek, ahol ilyen szerszámot találtak a krematóriumban, Dorát illetően biztosan hamis. Mindenesetre sohasem hallottam használatáról, és nem is illene a tábori szokásokhoz.
"A hírhedt SS-Oberscharführer, Sanders kezdeményezésére, akivel dolgom volt, szabotőrökre más kivégzési formákat alkalmaztak. A szerencsétleneket arra ítélték, hogy gödröt ássanak, melyekbe bajtársaik nyakig beásták őket. Így maradtak egy ideig. Aztán egy SS ember egy hosszúnyelű baltával levágta fejüket. De bizonyos SS emberek szadizmusa más halálozási módot is kitalált. megparancsolták más raboknak, hogy homokkal teli talicskákat hordjanak ezek feje fölé. Még ma is annyira kísértenek engem ezek a látványok, hogy. . . " (77. oldal)

Mindez nem történt meg Dorában. De ezt a történetet szinte ugyanezekkel a szavakkal mesélték el nekem más táborokból jött rabok, és ezek azt állították, hogy ott voltak ilyen jeleneteknél: Mauthausenben, Birkenauban, Flossenburgban, Neuengammeban, stb. . . Mikor visszatértem Franciaországba, különböző íróknál viszontláttam ezt a történetet. Nem lett volna érdekes írásbeli tanúvallomással valamelyik táborhoz hozzárendelni, ahol nem történt meg. Ha a francia vélemény egy írót tévedésen kap, akkor kételkedik a dologban minden tábort illetően, a német vélemény pedig hazugságra következtet.

A deportáltak sorsa

"Mint titkok tudói (V1 és V2) tudtuk, hogy halálra vagyunk ítélve, és ha a szövetségesek közelednek, meg fognak bennünket ölni" (97. oldal)
Itt nem tényről van szó, hanem föltételezésről. Minden író írt erről, Leon Blum is leírta a "Le dernier Mois" - "Az utolsó hónap" c. írásában. Jogosságának az ad látszatot, hogy a Baltikumban rabokat vízbe fullasztottak úgy, hogy rövid idővel a fölszabadítás előtt hajókra rakták őket és azokat elsüllyesztették (Lásd az író előszavát ehhez a kiadáshoz, M. Sabille írását: A baltikumi vízbe fullasztásokról van egy világszerte elismert tétel, hogy az "Arconát", azt a hajót, melyben a deportáltakat Svédországba akarták transzportálni, a szövetségesek tengeri repülői elsüllyesztették, akik megtámadták a hajórajt anélkül, hogy ismerték volna annak szállítási feladatát. A német légvédelem parti ágyúi voltak a zavar okozói, mert ezek hittek a megrémült tanúknak, hogy ezek "Arcona"-ra lőttek, pedig ezek a szövetséges repülőgépre lőttek. ), éppen úgy az ilyen értelmű titkos parancsok létezése, melyet egy Dorai SS orvos igazolt, és ezzel saját életét mentette meg. A baltikumi megfullasztást illetően a német elmélet éppen olyan valószínűtlen, mint a francia, ezt egy fénykép igazoljam melyet nyilvánosságra is hoztak. Tény az, hogy a Dorai titok tudóit nem ölték meg. Azt a transzportot sem, amelyben Leon Blumot szállították.

II. Jean-Paul RENARD abbé

Ő a 39 727 számot viselte deportáltként. Néhány héttel korábban ment Buchenwaldba mint Birin testvér és én, és aztán Dorába jött, ahol újra találkoztunk. Egy költeménygyűjteményt írt néha meghatóan misztikusakat, könyvének címe "Chaines et Lumieres" - "Láncok és fények". Ezek a költemények inkább szellemi reakció termékei mint egy objektív tanúvallomást tartalmazó elbeszélés. Egyikük tényeket mesél el "J'ai vu, j'ai vu, et j'ai vecu . . . " . Birin testvér ezt a függelékében hozza nyilvánosságra saját tanúvallomásával egyetemben, melyről már előzőleg beszámoltam. Ebben az olvasható:
"Zuhanyok ezreit és százezreit láttam, melyekből víz helyett fojtó gázok jönnek ki"
"Láttam, mikor munkaképes emberek szívinjekciót kapnak". Amikor erre 1947 elején fölhívtam a figyelmét, ezt válaszolta:
"Egyetértek, de ez csak irodalmi fordulat, és mivel ezek a dolgok valahol előfordultak, alig van jelentősége. "
Én ezt az indoklást szórakoztatónak találtam. Abban a pillanatban nem mertem visszavágni, hogy a Fontenoyi csata is történelmi valóság, de ez nem lehet arra ok, még "irodalmi fordulat"-oknál sem, hogy részt vett benne. (Fontenoy Belgiumban van, ahol a francia parancsnok, Szászország marsallja 1745 május 11-én megverte a holland és angol csapatokat). Vagy ha a náci táborok huszonnyolcezer túlélője azt akarja állítani, hogy minden rémséget átélt, amelyet a többiek valamennyi tanúvallomása leír, akkor a táborok története egészen más képet kapna, mintha mindegyik arra szorítkozna, hogy azt mesélje el, amit maga látott. Valóban, mindannyiunk érdeke, hogy egyikünket se csípjék el hazugságon vagy túlzáson.
A "J'ai vu, j'ai vu, j'ai vecu . . . " 1947 júliusában megjelent a "Láncok és fények"-ben. elégtétellel láttam, hogy az író ugyan benne hagyta tanúvallomását az injekciókról, e a gázkamrásokhoz utalást fűzött hozzá, amely a felelősséget erre nézve egy másik deportáltnak adja.

III. Robert PLOTON abbé

A "Nativite" ("Krisztus születése"-templom) papja volt St. Etiennenben. Ma Firminyben pap. Buchenwaldba a 44015-ös számmal jött ugyanabban a transzportban mint én. Együtt voltunk a 48-as blokkban, amelyet együtt hagytunk el, mikor Dorába mentünk. Kiadta a "Montlucból Dorába" c. művet 1946 márciusában St. Etienneben Dumasnál. Igénytelen, 90 oldalas tanúvallomás. Robert Ploton abbé elmeséli a dolgokat egyszerűen úgy, ahogy látta, anélkül, hogy mélyebben megvizsgálná azokat, és anélkül, hogy magával törődne. Nyilvánvalóan becsületes volt, és ha hibázik, akkor ez természetes felületi érzékenység következménye, melyet az a buzgalom, amellyel élményeit el akarja mesélni, megnehezít.
A németek összeomlásakor Bergen-Belsenbe vitték. az egész fejezeten keresztül Belsen-Bergen-ről ír, emiatt arra gondol az ember, hogy itt sajtóhibát lát.
A Buchenwaldi 4-es blokkban ezt hallotta: "Parancsnokunk egy német rab, egy volt Reichstag-képviselő" (26. oldal). És elhitte ezt. Valójában Erich, a blokkparancsnok egy kommunista képviselő fia volt.
"A napi menü alapvetően egy liter leves volt, 400 gramm nagyon nehéz kenyér, 20 gramm margarin, melyet szénből állítottak elő, és egy váltakozó utóétel: hol egy kanál lekvár, hol fehér sajt, hol felvágottpótló" (63-64. oldal).
Olyan sokan mondták, hogy a margarint szénből csinálták, olyan sok újság írta anélkül, hogy hazugságuk miatt megbüntették volna őket, hogy valóban fölmerült a kérdés a termék valódi eredetét illetően. Mindezek után Louis Martin-Chauffier írta a legjobbat:
"Úgy tűnik, hogy nekik (az SS-nek) semmi sem tetszik, ami nem mű. A margarin, amit olyan kis adagokban adnak, azért ízlik nekik, mert szénből van. " (A kartonon az a fölirat állt: garantáltan zsírmentes). Könyvéből: "L'Homme et la Bete" - Az ember és az állat (95. oldal).

Amikor abbé Ploton a rabok jelzéseiről beszél, nyolc kategóriát figyel meg, és nem tudja, hogy valójában körülbelül harminc féle volt, és hogy részleteket jelent. A tábori rendről a következőt írja:
"A leghatásosabb és legalacsonyabbrendű eszköz az erkölcsi lealacsonyításra, mely szellemét a "Mein Kampf" tanácsaiból nyeri, abból áll, hogy a tábori rendőrséget néhány, szinte csak a németekből kikeresett rab adja. " (28. oldal)

Mert nem tudja, hogy ezt az alacsonyrendű eszközt, éppen azért, mert olyan hatásos, a világ minden börtöne alkalmazza, és hogy ez sokkal régibb, mint Hitler "Mein Kampfja". (Lásd a függeléket ehhez a fejezethez: "A fegyelem a Riomi központi börtönben 1939" Pierre Bernardtól, akit oda internáltak, és "A Liberation börtönében", egy tanúvallomás, melyet A. Paraz írt. Arra is emlékeztetnünk kell, hogy a "Dante nem látott semmit" c. könyv Albert Londrestől pontosan leírja Franciaország részét börtöneinek és büntetőtelepeinek üzemeltetésében.

A sorakozó és létszámellenőrzés hosszára, mely minden rabot érintett, a következő magyarázatot adja: "Várjuk, hogy ellenőrizzék a számokat, fáradságos művelet, mely az SS jelentésvezető hangulatának függvénye. " (59. oldal).

Nos, ha a sorakozó és létszámellenőrzések hossza a valóban függött az SS jelentésvezető hangulatától, de éppen úgy függött azoknak a képességeitől, akiknek feladata volt, hogy naponta megszámolják a tényleges létszámot. Köztük voltak SS emberek is, akik általában tudtak számolni, de voltak olyanok is , főleg a rabok között, akik szinte vagy teljesen analfabéták voltak, és csak valaki jóvoltából lettek írnokok vagy a számítási osztály vezetői a munkásstatisztika osztályon. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy rab alkalmazása a koncentrációstábor inkább alkalmazkodókészségétől függött, mint tudásától. Mint mindenütt, így Dorában is kőművesek voltak a statisztikusok, a statisztikusok kőművesek vagy ácsok, egy orvos vagy sebész finommechanikus, szerelő vagy földmunkás. (Lásd első rész, 106, és 107 oldal).
Az injekciókkal kapcsolatban Ploton az általános véleményhez zárkózik föl, ami nem igaz:
"Közben ki kellett terjeszteni a kórházat és barakkjait megszaporítani a dombon. A gyógyíthatatlan tuberkulózisbetegek szegény létét egy halált hozó injekció fejezte be. " (67. oldal)
Ezektől a megjegyzésektől eltekintve ez az improvizált tanú nem esik túlzási mániába. Csak egy élmény nyomja lelkét, melynek földolgozására nem képes. A pontatlanságok, melyekben bűnös, kis jelentőségűek Birin testéréivel összehasonlítva; következményük is kisebb. A tárgyilagosság iránti aggodalom mégis arra kötelezett, hogy bemutassam őket.

Függelék a II fejezethez

A fegyelem a riomi központi börtönben 1959-ben

"A fegyelmet illetően három fontos elemet kell szem előtt tartanunk. Az első egy, a rabok közti belső rangsor kialakítása, mely az őrök mellett a rend fenntartásához hozzájárul. Gyakran hallottam, hogy franciák föl voltak háborodva, mert ezek a rabszolgafölvigyázók a náci táborokban jelen voltak; ugyanezek föl vannak háborodva, amikor németek azt mondják, hogy nem tudtak dolgokról, melyek országukban folytak, és ezek maguk nincsenek tisztában azzal, hogy mi folyik Franciaországban. A kápókra, az írnokokra, az előmunkásokra, a szobai szolgálatra példaértékű eseteket ismerünk. Az üzemvezetőt (ezek közt vannak civilek is), mindenkit a közigazgatásban a rabok közül választjuk ki és ezeknek ebből bizonyos előnyeik vannak. A börtönőrök, akik feladata a rend fenntartása és a rabok őrzése, ebből ki van véve. Ez a hálószoba felügyelőjénél kezdődik, kinek ágya mellett jelzőcsengő van, és fölébreszti az őröket, ha szokatlant észlel (füstöt, olvasást, beszélgetést, stb. . . ), de ezt ritkán használja - é s ez így van a hivatalos kínzóig, a részleg felügyelőjéig.

Ehhez azt kell mondanom, hogy mi az a részleg: ez a börtön belső különbörtöne, a valóságban kínzókamra (ez a szó nem túlzás!). Ez, a fegyelem második eleme, mint Dante pokla több részlegre terjed ki. a fegyelem terménél kezdődik, ahol arra szorítkoznak, hogy az elítéltet rövid szünetekkel körbe meneteltetik, ahol a meneteltető külön adagot kap, míg ez a büntetett számára élelemmegvonással jár. A valóságban itt hullanak az ütések. Nekem szerencsém volt, és nem volt benne részem, de gyakran láttam szegény fickókat, akik verés után visszajöttek a teremből, és ez egészen a celláig tart, általában maximum 90 napig, ami gyakorlatilag megegyezik a halálbüntetéssel, négy naponként egy tál levessel és olyan rafinált kegyetlenségekkel, hogy erre még kifejezés sincs. Külön igazolom, hogy a "camisole" -nak nevezett büntetésnél kényszerzubbonyt húznak a rabra, a karokat a hátukon összekötik és gyakran a nyakáig húzzák, és ezt gyakran alkalmazzák. Arra is megesküszöm, hogy különféle őröktől egybehangzóan hallottam, a felügyelő is megmerősítette, hogy bizonyos szerszámokkal, a piszkavasat is beleértve sokszor addig ütnek, amíg az illető meg nem hal. Arra is esküszöm, hogy a nácik a lassú ölés titkát csak részletekben tökéletesítették.

A fegyelem harmadik eszközeként a további elítélések tartoznak, néha egészen a halálbüntetésig, és amelyeket nem törvényszék mond ki, amint a törvény előírja, hanem egy kint ismeretlen törvényszék, a "pretoire". (pretoire: rögtönítélő bíróság, ahol a vádlottnak nincsenek jogai) Ez egy belső börtöntörvényszék, melynek főnöke az igazgató, egy aligazgató van alatta (a köznyelv ezt "sousmac"-nak nevezi), és a főbörtönőr, aki egyben írnok is. Nincs védőbeszéd, nincs védelem, csak egy gyakran érthetetlen vádirat, nincs válasz, csak a szertartáshoz tartozó "Merci, Monsieur le directeur" (köszönöm, igazgató úr), melyet az elítélés követ. Én sokszor kis büntetéssel úsztam meg, mely csak jogomat korlátozta, hogy a kantinban vásárolhassak. (a pénz a bérre korlátozódik, vagy annak egy nagyon kis részére, melyet a rab kézhez kap; ebben az időben csomagokban csak testápolási cikkek jöhettek) Sok kemény ítélet született, oka sokszor csak egy előírt feladat nem kivitelezéséért.
Pierre Bernard
"Revolution proletarienne" - "A proletárforradalom", 1949 június.


A "Liberation" börtöneiben

Minden francia ezt akarta, mondják "patriótáink".
"Edouard Gentez, nyomdász Courbevoieban, 1946 júliusában nem mint bűnözőt hanem mint nyomdászt ítélték el, átküldik Fresnesből Fontevraultba 1946 szeptemberében. Az ütések, nélkülözés és hideg miatt nyomást érez a rekeszizmában, mire törlik a Fontevraulti transzport listájáról. Utazás előtt egy órával kihúzzák az elítélteket parancs szerint a listáról, mert még szükség van rájuk, és Gentezt újra beírják a listára. Két óra múlva megérkezik a központba, áll a tűző napon, aztán nyolc órán keresztül egy lyukban áll, melyet "mitar"-nak neveznek. Ezután Gentezt beutalják a betegszobába, ahol egy gyilkosság miatt elítélt hentes uralkodik, Ange Soleil, egy mulatt, aki szeretőjét fölvágta és befalazta, ami miatt alkalmasnak találták a felügyelő, betegápoló és az börtön orvosának tisztségére, és több hatalma volt, mint a fiatal civil orvosnak, egy kezdőnek, kinek neve Gaultier vagy Gautier.
Soleil szabálya nagyon világos és egyszerű volt arra, hogy kit vesz föl a betegszobába: aki csomagjai kétharmadát megosztotta vele, és azokat küldte vissza, akik csomagjai a legkisebbek voltak. Gentez, aki nem kap csomagokat és pénzátutalásokat sem kap, nem tud fizetni, és súlyos betegsége ellenére visszaküldik a "nem foglalkoztatottakhoz", ahol minden nap, vasárnap is reggeltől estig háromnegyedóráig kell vonulni, negyedórás pihenéssel. Mivel Gentez túl gyönge, fölmentik ez alól a kínzás alól, de se ülnie, sem lefeküdnie nem szabad. A menetelés alatt mozdulatlanul kell állnia, keze a hátán, kabát nélkül.
Mivel a hideg súlyosbítja rekeszizomgyulladását, Gentez minden héten elmegy a rendelőbe, ahol aszpirint és csukamájolajat kap és vért csapolnak le tőle, de a betegszobába nem mehet be. Minden éjjel panaszkodik. A két orvos, akik szintén rabok, Perribert a sebész és doktor Lejeune meghallgatják és megállapítják, hogy kétoldali tüdőgyulladása van. Miután Gentez összeesik az udvaron, az odahívott betegápoló Ange Soleilt hívja, aki ordítani kezd, szimulánsként kezeli és a börtönbe záratja, éppen így Perribert doktort, akit azzal vádol, hogy engedély nélkül vizsgálta meg.
Gentezt levetkőztetik a vizsgálathoz és meztelenül bezárják egy cellába -15 foknál. Kopog egész éjjel, hogy valakit odahívjon, de senki sem jön. másnap, 1947 január 14-én halva találják. Végre a betegszobába viszik, ahol megállapítják, hogy szívrohamban halt meg. A 3479-es szám alatt földelik el.

De volt egy terhes tanú: Gentez fia, akit a börtönben ismertem meg, és aki mellett éltem meg ennek a drámának a kibontakozását. Keresztülvitte, hogy vizsgálatot indítsanak. Ez korrektül folyt le. Ange Soleilt Fresnesbe tették át, de amnesztia miatt elbocsátották. Dufour, Vessieres és Guillonet igazgatókat elbocsátották.

Emiatt a tragikus eset miatt Andre Marie megígérte, hogy Gentez fiának büntetését leszállítja három évre. Azóta több mint három év telt el, de ha jól tudom, még mindig börtönben van.
Aláírás: Benolt C. . .

"Ezt egy valahol Franciaországban hozzám írt levélből vettem. Hallgatásomat aggodalmam magyarázza, hogy íróját nem akarom annak az igazságszolgáltatásnak kitenni, amelyről a fenti okirat beszél. Benolt C . . . nem olvasta a "Valsez, saucisses = táncoljatok, virslik"-et, de a "Vertiges = csalás" címűt. Beszámol viszonyáról a szociális segítőkhöz, akik isznak - ezt nem szemrehányásként mondom - és jelenti, anélkül, hogy nagyon panaszkodna emiatt, bizonyos urak furcsa erkölcséről, akik a "Saint- Vincent-de-Paul-Gyárnak" vezetői és kiknek ujjai tele vannak pecsétgyűrűkkel.
Ez a tanúvallomás a szépnem egyik képviselőjétől származik, aki politikailag a legkevésbé sem rendelkezik előítéletekkel, ezért annál szíven ütőbb. " (Közölte: A Paraz)


In Poissy.
"1946 Februárjában Henri Beraud kopasz fejjel, facipőben és rossz ruhákban a 14-es üzemben van a Poissy központi börtönben. Egy börtönőr szeme előtt, aki a hallgatási törvénynek akar érvényt szerezni, amely törvény éjjel és nappal a börtönre nehezedik, fölfüggeszthető cimkéket készít, melyekből ezer darab 0.95 Francba kerül. A butaság a börtönben: Az asztal vezetője egy besurranó tolvaj volt, aki Beraud mellett még Pinsard tábornoknak, két törvényszéki elnöknek, egy államügyésznek, egy Reueni újság főszerkesztőjének, egy egyetemi professzornak és párizsi újságíróknak parancsolt. Könyvében: "Je sors du bagne - A börtönből jövök" beszámol egyik poissyi rabtársa, valamint a Ree szigetén Beraud fogoly kerestéről 1945 áprilisában: Kézimunka 16 Fr, levonás a börtön közigazgatására: 12 Fr, marad 3 Fr, Megtartunk: 1. 5 Fr, marad a rabnak: 1. 5 Fr. Itt napi hét órás munkáról van szó. ("La Bataille", 1949. szeptember 21-én)


Német foglyok Franciaországban.

"La Rochelle, 1948. október 28 - botrányos állapotokról jelent, melyeket egy volt tiszt, Max-Georges Rouxl okozott, 36 éves, a német hadifogolytábor táborparancsnokságának képviselője Chatelaillon-Plageban, emiatt a vizsgálóbíró Bordeauxban a katonai törvényszék elé idézte, ahova Rouxot beidézték, a volt tiszt most tölti 18 hónapos büntetését, melyet múlt év augusztusában kapott csalás és hűtlen kezelés miatt La Rochelleben.

Roux ennél sokkal súlyosabb bűnöket követett el. A bebizonyított bűnök olyan mértékűek, hogy nehéz fölfogni, hogy csak Roux felelős ezekért. Chalelaillonban ez a gonosz ember több hadifoglyot levetkőztetett és egy ólommal töltött lovaglóostorral verte őket. Két boldogtalan meghalt a kezelés után.

A német orvos, Klaus Steen tanúvallomása, aki Chatelaillonban volt fogoly, jelentős volt. Kieli kihallgatásakor Steen elmondta, hogy 1945 májusától szeptemberig ötven halálesetet állapított meg honfitársainál a hadifogolytáborban. A halál oka az elégtelen étkezés, a kemény munka, és az állandó félelem a kínzástól, melyben a szerencsétlenek éltek, volt. A tábori élelmezés, melyet Taxier őrnagy vezetett, napi egy tányér üres levesből és egy darab kenyérből állt, a többit a fekete piacon lehetett beszerezni. Volt idő, amikor a hasmenésben megbetegedettek száma 80%-os volt.

Taxier és Roux, valamint beosztottaik gyakran motozták meg a foglyokat és ilyenkor minden értéket elvettek tőlük. Ezeknek a lopásoknak az értékét és a gengszterek nyereségét, akik üzletüket kitűnően szervezték, mert a bankjegyeket és értéktárgyakat közvetlenül Belgiumba vitték, száz millióra becsülik.

Reméljük, hogy Rouxot és a többi bűnöst hamarosan Fort Ha-ba zárják, és hogy ezeket a tényleges háborús bűnösöket példásan megbüntetik.
(A Napi újságok 1948. október 19 )
* * *


III. fejezet

Louis Martin-Chauffier

Ő a kevésbé fontos tanúk közé tartozik, melyeket fölülmúlja, mert megpróbál úr lenni élményein, de legalábbis ezeket filozófiai úton elmagyarázni, de hiányzik neki David Rousset nagy analizáló tudása és Eugen Kogon kicsinyes alapossága. Ezért a háború utáni irodalomban nem lehet sem az első, sem a második csoporthoz sorolni. Foglalkozására nézve író volt. Az az írókategória, akiket elkötelezettnek neveznek. Gyakran kiszabadítja magát hogy azután újra elkötelezze magát, mert az elkötelezettség második természete. Úgy ismerték mint kommunista-szimpatizánst, e pillanatban antikommunista. Valószínűleg ugyanazokból az okokból és ugyanazon körülmények között, ami időszerű - az előnyök miatt! Nem tudott ellenállni annak, hogy tanúskodjon a koncentrációstáborokról. Elsősorban azért, mert életének tartalma az írás. Másodsorban azért, mert maga is nyilatkozni akart egy olyan eseményről, mely őt személyesen találta. Ebből más haszna volt. Biztos nem vette észre, hogy szinte teljesen ugyanúgy beszélt, mint mások.
Tanúvallomásának címe: "L'Homme et la Bete" - "Az ember és az állat", 1948-ban jelent meg Gallimardnál. Különlegessége: látta a kartondobozokat a - természetesen szénből előállított - margarinnak, amit nekünk osztottak, és amelyre rá volt írva: "garantáltan zsírmentes".
Egy tanúvallomás. , amely a történések hosszadalmas megfigyelésén alapul, mely íróját mint erkölcsi vagy szociális megfigyelőt előre jellemzi.


Logikája

Mielőtt Neuengammeba deportálták, Martin Chauffier a Compiegne-Royallieu táborban volt. Ott ismerte meg Capitaine Doucet, aki ott táborparancsnok volt. A következő ítéletet írja róla:
"Capitaine Douce a táborparancsnok, és mindenkinek buzgó szolgája, aki ezt a fontos állást rá osztotta ki, minket az asztalon ülve számolt hangosan, közben folyton cigarettázott, amire nekünk nem volt lehetőségünk, noha az előírások megengedték volna. "
Neuengammeban megismerte Andret, egy első tábori személyiséget, aki tekintéllyel bíró funkcionárius volt, és az SS választotta ki a rabok közül. A következő képet festi róla:
"A gyanakvó fajta SS élesen figyelte. Hogy megtarthassa szerepét, melyre kijelölték és csak nagyon nehezen kapott meg, durván beszélt a rabokkal és magát keménynek, érzéketlennek és rendíthetetlennek mutatta szavaiban. Tudta, hogy a legkisebb gyengeséget jelentenék, és ekkor rögtön elbocsátanák állásából. A legtöbbünket félrevezette viselkedése és ezek az SS segédjének tartották, az ő emberüknek és a mi ellenségünknek. Mivel ő volt felelős a deportálásokért és az állások betöltéséért, mindazokat az ő terhére írták, akiket látszólagos közönnyel, és anélkül, hogy a kéréseket, vádakat és ellenvádakat meghallgatta volna csoportokba osztott be. . . Ha ezer deportáltat csoportokba kellett osztani és csak 990-et raktak a marhavagonokba, akkor nem lehet elképzelni a listákat, amelyeket Andre használt, mindazt a kockázatot, amelyet magára vállalt azért, hogy tíz ember megmeneküljön a valószínű haláltól. Tudta, hogy általában nem szerették és gyanúsnak tartották. Ő akart ilyen lenni, mert előnyben részesítette a szolgálatot melyre méltónak bizonyult, . . .
Én így láttam Andrét. Közönyösen fogadta az SS fenyegető szívélyességét, a kápók és a blokkparancsnokok alázatosságát és a tömeg ellenségességét, én azt hiszem, túltette magát a megalázásokon és saját becsületességét egyfajta jeges tisztasággal cserélte föl, mely neki magának idegen volt. Feladta saját énjét egy kötelesség javára, mely szemében érdemes volt arra, hogy miatta alázatos legyen. (167, 168, 169 oldal)

Két ember közül, akiknek ugyanaz a feladatuk, az író az egyiknek jogot ad a lakonikus szigorra és gőgre, míg a másikkal nemcsak mellékesen elnéző, de még csodálja is őt. Ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, kiderül az olvasásnál, hogy az utóbbi Martin-Chauffiernak értékes szolgálatot tett olyan körülmények között, mely életét veszélyeztette. Én nem ismertem meg Compiegnenban Capitaine Doucet, de nagyon valószínű, hogy egyetlen jogtalansága az Andréval való összehasonlításban abból állt, hogy nem volt arra tehetsége, hogy olyan embereket válasszon ki, akiknek szolgálatot tesz - mert biztosan neki is voltak védencei - és irodalmi ismeretei túl korlátozottak voltak ahhoz, hogy fölismerje, hogy táborparancsnoki hatalmi körében bizonyos számú Martin Chauffier van, sőt maga Martin Chauffier is ott van.
Egyébként az adalék nem volt fölösleges, hogy ez a logika a következő állításhoz jut:
"kis félelemmel és bizonyos ellenszenvvel néztem mindig a z o k r a, akik hazájuk vagy egy általuk igaznak tartott dolog szolgálatában kettős játékot játszottak: vagy az ellenfél megvető bizalmatlanságát, akinek szüksége van rájuk, vagy annak bizalmát, ha az visszaél vele; és saját harcostársai undorát, akik őt árulónak tartják; a valódi árulók vagy a megvettek megvető bajtársiasságát, amikor őt ugyanazt látják tenni, és egynek tartják maguk közül. . Itt saját magukról kell lemondaniuk, mely meghaladja erőmet, ügyességre, mely összezavar, és eltaszít. " (168. oldal)

A német kiadó megjegyzése: A fenti idézetről vita keletkezett a könyv szerzője, Rassinier úr, és Martin- Chauffier úr között a francia mondattan használatát illetően. Az író szerint Martin-Chauffiernak az előzőek helyett a következőt kellett volna írnia:
"kis félelemmel és bizonyos ellenszenvvel csodáltam mindig azokat, akik hazájuk vagy egy általuk igaznak tartott dolog szolgálatában kettős játékot játszottak: vagy az ellenfél megvető bizalmatlanságát, akinek szüksége van rájuk, vagy annak bizalmát, ha az visszaél vele; és saját harcostársai undorát, akik őt árulónak tartják; a valódi árulók vagy a megvettek megvető bajtársiasságát, amikor látják, hogy ugyanazt teszi, és egynek tartják maguk közül. . Itt saját . . . "

A szerző ehhez egy lábjegyzetet fűz:
Ez az idézet nincs megcsonkítva, noha a mondattan ismeretének hiánya, melyeket a kiemelt szavak érthetővé tesznek, ezt hihetővé tehetné: A "Le Droit de vivre = Jog az élethez"-ben 1959 december 15. -én Martin-Chauffier a következő szavakkal válaszolta, hogy a szöveg helyes: "Szükségtelen hozzáfűzni, hogy a mondattan hiányos ismeretéről nincs szó - még egy hazugság -, de e g y pontosvessző, mely Rassiniernál a kettőspont helyett szerepel, megtévesztheti azokat (ismét Martin-Chauffiers hibája, mert itt a megtéveszti szó helyes), akik nyelvtanilag nem elég biztosak". Mert Martin- Chauffier meg volt győződve arról, hogy egy ék a másikat hasítja szét. "Nyelvtanában" annyira biztos volt (lásd 10. oldal, 15. lábjegyzet), hogy könnyen el lehetne neki magyarázni az igéről és annak tárgyáról vagy a névszóról és az ő hasonló esetéről. Tanulság: egy úrnak, aki otthagyja az iskolát, ahol a történelem előtti írásokat tanulmányozza, úgy látszik nem szükséges azt tudni, amit egy tízéves gyerektől megkövetelnek, hogy a hatodik osztályba léphessen. DE mivel mi egyáltalán nem szeretünk szidni valakit, újra betettük a pontosvesszőt melyet Martin-Chauffier követelt, és amelyet az első kiadásban egy szerencsétlen nyomdai hiba miatt kettőspont helyettesített: Ha egy olvasó észrevenné, hogy ez valamit változtatt az értelmen, kérjük jelentkezzen (postaköltségét megtérítjük!).

kérdezzük, hogy mit várnak Petain (Franciaország kormányzója a német megszállás idején - a magyar fordító) ügyvédei, amikor erre az érvre hivatkoznak, amely azáltal kapja teljes ízét, hogy a földalatti kommunizmus tollának legszebb virágai közé tartozik. Ha a petainizmushoz való visszatérés lesz a divat, akkor Martin -Chauffiere minden esetre büszke lehet és ebből talán . . . hasznot is tud húzni. Ez egy másik mód a következtetések levonására.

A táborban Martin -Chauffiere egy orvossal beszélget, aki ezt mondja neki:

"Pillanatnyilag háromszor annyi beteg van a táborban, mint akiket föl tudok venni. Maximum öt vagy hat hónap van még a háború végéig. Nálam az a kérdés, hogy hogy tudom célomat, a legnagyobb számot elérni. Választottam. Ön és mások lassan gyógyulnak. Ha én önt ebben az állapotban visszaküldöm a táborba ebben az évszakban (december volt), akkor ön három héten belül halott. És - hallgasson jól ide - azokat veszem föl, akik nem nagyon betegek, és a kórházban való tartózkodás megmenti életüket. Azokat, akik már el vannak veszve, elutasítom. (Az eredetiben ez alá van húzva). Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy fölvegyem őket, hogy békés halált nyújtsak nekik, én az élőket akarom biztosan megtartani. A többiek nyolc napon belül meghalnak. Mindenesetre túl hamar haltak volna meg. Annál rosszabb, én nem érzések, hanem hatásosság szerint dolgozom. Ez volt a föladatom. Minden kollégám egyetért velem, hogy ez a helyes út. . . Mindig, amikor megtagadom egy haldokló fölvételét, aki mereven, rémülten és szemrehányóan néz rám, el szeretném mondani neki, hogy életét egy másik életre cserélem föl, amelyet esetleg meg lehet menteni. Nem értené meg, stb. . . (190. oldal)

Azon a helyen már tapasztaltam, hogy bizonyos okokból, melyeknél a betegség vagy annak súlyossága néha csak másodsorban volt mértékadó, a kórházba kerülhettünk és ott - viszonylag - jól gondoztak bennünket: Ügyesség, politikai álláspont, szükség voltak a más szempontok. . Én ezt a tényt az általános életviszonyok számlájára írtam. Ha orvosok, akik rabok voltak, olyan véleményen voltak, mint amilyet Martin -Chauffiere ennek tulajdonít, akkor helyes ezt filozófiai érvelésnek tekinteni és az "SS szadizmusát" a halottak számánál mint okot el kell hanyagolni. Mert egy orvosnál nagy tudás, nagy biztonság és önbizalom kell ahhoz, hogy néhány perc alatt elhatározza, hogy kit lehet megmenteni és kit nem. Ha ez tényleg így lett volna, akkor attól félek, hogy azok az orvosok, akik az első lépést megtették ehhez a viselkedéshez hivatásukban, nem tettek apránként egy másikat is meg, és nem kérdezték-e meg, hogy kit lehet megmenteni, hanem azt, hogy kit kell és kit nem kell megmenteni és ezt a lelkiismereti kérdést a terápia lehetőségeinek figyelembe vételével tették föl.


A tábori rend.

"Ahogy az SS bánt velünk, ez egy magasabb helyen kigondolt terv része volt. Itt-ott finomítottak rajta, szépítették, díszítették, melyek a táborparancsnok vállalkozó kedvétől, fantáziájától vagy ízlésétől függött: a szadizmusnak árnyalatai vannak. Az általános szándék világos volt: Mielőtt megöltek minket, vagy hagytak meghalni, egészségünket tönkre kellett tenni. " (85. oldal)
A megszállás ideje alatt Franciaországban volt egy szervezet, a deportáltak és politikai internáltak családjainak egyesülete. Ha egy család ehhez fordult, hogy deportáltjának sorsáról megtudjon valamit, akkor a "magas német helyekről" kapott jelentést. Itt következik a Weimari tábor leírása: "A tábor 9 km-re van Weimártól, és vasút köti össze azzal. (00 méter magasan fekszik. (Tudtommal itt Jean Puissantot idézi könyvében "La colline sans oiseaux" = "Madár domb nélkül" . Becsületes és pontos leírás, a táborról a legjobb tanúvallomás). Három kör alakú szögesdrót kerítéssel van körülvéve. Az első kerítésen belül vannak a foglyok barakkjai, az első és második között a gyárak és műhelyek, melyekben rádióalkatrészeket, mechanikai részeket, stb. . gyártanak. A második és a harmadik kerítés között nem beépített terület van, melyen a fákat kivágták és amelyen a tábori utakat és a kisvasutat építik.

Az első szögesdrótkerítés elektromosan van töltve és számos megfigyelő torony van rajta, amelyek mindegyikén három fölfegyverzett ember van. A másodiknál és a harmadiknál nem állnak őrök, de a gyárak kerítésénél egy SS laktanya van; az SS éjjel kutyákkal megy körútra, éppen így a harmadik kerítésnél. A tábor 8 kilométernyi területen terül el és körülbelül 300 000 internáltat tud fölvenni. A nemzeti szocialista rendszer kezdetén a politikai ellenfeleket internálták itt.

A lakosok fele francia, fele idegen, náciellenes németek, de a blokkparancsnokok többsége német. Vannak oroszok is, köztük a vörös hadsereg tisztjei, magyarok, lengyelek, belgák, hollandok, stb. . . .
A tábori rend a következő:
4. 30 óra: fölkelés, mosdás meztelenül, melyre fölügyelnek, a test mosása kötelező
5. 30 óra: 500 ccm leves vagy kávé 450 g kenyérrel (néha kevesebb kenyeret kapnak, de akkor egy jó adag jó minőségű krumplit kapnak); 30 g margarin, egy szelet fölvágott vagy egy darab sajt .
12 óra: egy kávé.
18. 30 óra: egy Liter jó sűrű leves.
Reggel 6 óra : munkába menés. Ez foglalkoztástól függ, gyár, útépítés, favágás, stb. . . Minden osztály az embereket ötös sorokba állítja, az emberek kartávolságban vannak, hogy a sorok jól láthatóak legyenek és az emberek egymástól el legyenek választva. Aztán elindulnak, az elején zenélnek (70-80 zenész van, internáltak egyenruhában: vörös nadrág, kék kabát fekete díszekkel).
Az egészségi állapot a táborban nagyon jó. Élén Richet professzor áll, egy deportált. Minden nap van orvosi vizit. Számtalan orvos van, egy betegszoba, egy kórház, mint egy hadseregnél. Az internáltak a német rabruhát hordják, relatív meleg műszövetből. Fehérneműjüket fertőtlenítették megérkezéskor. Minden két embernek van egy takarója.
A táborban nincs templom. A rabok között számtalan pap van, akik általában eltitkolják ezt. Ezek a papok összegyűjtik a hívőket beszélgetésekre, a rózsafüzérrel imádkozásra, stb. . .
Szabadidő: vasárnap délután teljes szabadság van a táborban, ennek a napnak az estéjén a tábort előadások szépítik meg, melyeket az internáltakból álló színházi csoport ad elő. Mozi egyszer vagy kétszer van a héten (német filmek), rádió van minden barakkban (német hírek). A rabok zenekara szép hangversenyeket tart.
Minden rab úgy véli, hogy Weimarban jobb dolguk van, mint Fresnesben, vagy a többi francia börtönben. Közöljük a deportáltak családjaival, hogy a szövetséges bombatámadáskor, augusztus végén a weimari gyárakra deportáltak nem haltak meg. Azt is közöljük, hogy a legtöbb vonat, mely 1944 augusztusában Compiegneből és Fresnesből elindult, Weimarba jött.

Jean Puissant, aki ezt a szöveget idézi, ezután így ítél: csalás és hazugságok építménye. Nyilvánvalóan a stílus túl kedvező. Nem mondja, hogy a mechanikus alkatrészek, melyeket a buchenwaldi üzemekben készítenek, fegyverek alkatrészei. Nem szól a szabotázs miatti akasztásokról, a sorakozó és létszámellenőrzésekről, a hosszan tartó sorakozó és létszámellenőrzésekről, a munkaviszonyokról, a testi büntetésekről. Arról sem ír, hogy a vasárnap délutáni szabadságot véletlenek határolták le, azt sem, hogy a pap, aki a hívőket beszélgetésre vagy imádkozásra összegyűjtötte, ezt titokban tette és könyörtelen bántalmak veszélye mellett, amely az légkört összeesküvéshez tette hasonlóvá. Az is hazugság, hogy a deportáltak sorsa jobb ott, mint a francia börtönökben, hogy az 1944 augusztusi bombatámadáskor ne lett volna áldozat a deportáltak között, vagy hogy a legtöbb vonat, mely 1944 augusztusában Compiegneből és Fresnesből elindult, Weimarba jött.

De bárhogy is legyen, ez az írás közelebb van a valósághoz, mint Birin testvér, főleg az élelmezést és a tábori rend összefoglalását illetően, ahogy azt a nácizmus vezető körei fölállították. Hogy azt nem alkalmazták, az biztos. A történelem fogja elmondani, miért. Valószínűleg a háborút fogja fő oknak nevezni, a táborok alapvető önkormányzatát a rabok által és azokat a romlásokat, melyeket egy fokozatokból álló közigazgatás esetén minden lefelé irányuló utasítás elszenved. A hadseregnél ez ugyanígy volt, az ezredes parancsát a segédtiszt kapta, a kivitelezés az őrmester dolga. Egy laktanyában mindenki tudja, hogy a veszélyes a segédtiszt és nem az ezredes, és ez Franciaországban így van a közigazgatási utasításokban, melyek a gyarmatokra vonatkoznak: ezeket olyan szellemben írják, amely annak az életképnek felel meg, melyet a tanárok a falusi iskolákban alakítanak ki: előtérbe helyezik Franciaország civilizáló törekvéseit, és Louis Ferdinand Celine, Julien Blanc vagy Felicien Challaye írásait kell olvasni, hogy pontos elképzelésünk legyen arról az életről, melyet gyarmatbirodalmunk katonái készítenek elő a bennszülött civileknek a gyarmatosítók számlájára.

A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a háború által előidézett határok között a minket adminisztráló, ránk felügyelő és külső keretünket képző rabokat semmi sem tudta volna abban megakadályozni, hogy a koncentrációstábor életéből azt csinálják, amely körülbelül azonos azzal a képpel, amelyet a németek mutattak a családoknak közvetítők elmondása után, akik értesüléseket kértek családtagjaikról.

Rossz bánásmód

"Láttam, mikor szerencsétlen társaim, kiknek egyetlen bűne az volt, hogy karjuknak nem volt ereje, a német politikai rabok ütései alatt meghaltak, akikből üzemvezetők lettek és volt ellenfeleik bűntársaivá váltak. " (92. oldal)

Következik a nyilatkozat: "Ezek a durva emberek először nem akartak ölni. Végül azonban öltek egy boldog dührohamban, gyulladt szemekkel, skarlátvörös arccal, szájukon habbal, mert nem tudták abbahagyni az ütlegelést: a végsőkig kellett menniük szórakozásukban. "
Egy esetről van szó, melyet meglepő módon hazug kibúvó nélkül a rabok számlájára ír. Sohasem lehet tudni: Lehetséges, hogy vannak emberek, akik "egy boldog dührohamban" ölnek, és nincs más céljuk, mint "végsőkig menni szórakozásukban". Egy világban, mely ugyan nem teljesen normális, de szokássá vált és hagyományszerűen jónak tartják, vannak rendellenességek: tehát lehetnek egy olyan világban is, ahol minden szabályellenes. Inkább azt szeretném hinni, amikor egy kápó, egy blokkparancsnok vagy egy táborparancsnok ilyen messzire megy, aztán a komplexekből előálló ösztönnek engedelmeskedik, melyek lehetővé tették ezt számukra: a bosszúszomj, az, hogy uraiknak tetszését el akarják nyerni, akik erre a helyre tették őket, a kívánság, hogy minden áron igazuk legyen, stb. . . Azt is mondom, hogy amikor durvák lettek, általában ügyeltek arra, hogy ne okozzák egy ember halálát, mert emiatt kellemetlenségük lett volna az SS-el, legalábbis Buchenwaldban és Dorán.

Ennek a nyilatkozatnak ellenére elnézőnek kell lennünk Martin -Chauffiereal szemben, mert még két dolgot megemlít, melyek bűnöző jellege semmi esetre sem egy "magas helyen kigondolt terv keresztülvitelének" részeként értékelhető.
"A kórház kápója minden héten kétszer vizitelt (nem volt fogalma a dolgokról), megvizsgálta a lázlapokat, melyek szélein nyugtalanító diagnózisok voltak, megnézte a betegeket: ha fejük nem tetszett neki, egészségi állapotuktól függetlenül kijelentette, hogy ezeket el lehet bocsátani. Az orvos megpróbálta elhatározását igazolni vagy annak helytelenségéről meggyőzni őt, ennek sikere nehezen volt előre lemérhető, mert nem lehetett tudni, hogy a kápónál milyen benyomásokból állt elő tudása, azonkívül szeszélyes is volt. " (185 oldal)
És:
"A jeges huzat, a mosdás kötelezően meztelen felsőtesttel, az egészségvédelem eszköze volt. Minden megsemmisítési eljárás így egészségügyi álszentség mögé bújt. Ez nagyon hatásos volt. Mindenki, aki valamilyen mellbetegségben szenvedett, pár napon belül meghalt. " (192. oldal)

Semmi nem kényszerítette a kápót ilyen viselkedésre és a szobai szolgálatot, takarítókat és ápolókat sem, hogy jéghideg huzatot csináljanak, vagy hogy a rájuk bízott szerencsétleneket meztelen felsőtesttel és hideg vízben mosdassák. De mégis megtették azzal a szándékkal, hogy tetsszenek az SS-nek, mely ezt a legtöbb esetben nem tudta, és hogy megtartsák helyüket, mely életüket mentette meg.

Kívánatos lett volna, ha Martin -Chauffiere vádiratát az elsők ellen éppen olyan keményen írta volna, mint az SS ellen, vagy legalább a felelősséget egyenletesen osztotta volna el.

Zárszó.

Ennek a könyvnek a kiadásakor Franciaországban nem volt lehetőségem arra, hogy a tanúvallomásokat, melyeket a Hoover-alapítvány összegyűjtött és a sokkal később kiadott tanúvallomásokat fölhasználjam.
Végül következik, ami Dominique Canavaggio tollából ( a "Temps de Paris" volt főszerkesztője és Boegner lelkipásztor veje) olvasható Martin -Chauffiereról:
"Louis Martin-Chauffier, akit a gestapo letartóztatott és Auschwitzba deportált, a "Sept jours" munkatársa volt, Jean Prouvost egy hetilapjáé. Egy reggel, mikor Lyonban voltam, aggodalmas arccal jött elém: "Lányomnak tuberkulózisa van; állapota nagyon komoly: megpróbáltam Franciaországban kezeltetni, de lehetetlen volt. Itt sehol sem található meg a szükséges magasság, kényelem és ápolás együtt: csak egy svájci tartózkodás menthetné meg. Gondolja, kaphatnánk Lavaltól útlevelet számára?" Megígértem neki, hogy megkísérlem a lehetetlent is és visszatérésem után rögtön fölkerestem Vichy kormányfőnökét (Vichy: a megszállt Franciaország kormányának székhelye- a magyar fordító). A lehetetlen tényleg a helyes szó volt, mert 1942 szeptembere óta a németek szigorúan ellenőrizték a svájci határon a ki- és beutazásokat: szinte senki se mehetett ki vagy be, néhány hivatalos személy kivételével.
Ezenkívül Martin-Chauffier neve nekik akkor már kissé gyanús volt (Dominique Canavaggio joggal használja a már szót: ugyanis nem volt nekik mindig gyanús) és ez nem könnyítette meg a dolgot. Laval meghallgatta kérésemet anélkül, hogy félbeszakított volna, majd mikor befejeztem, ezt mondta: "Martin-Chauffier? . . . Ő volt az, aki a müncheni szerződés idején azt követelte, hogy küldjenek engem a bitófára?"
"Igen, elnök úr, ő volt az. "
Egy ideig csönd volt; pillantásom állta az övét. Végül azt mondta:
"Mondja meg neki, hogy lánya ki fog menni Svájcba. . . a formalitásokat intézze el Bousquettel. "
"Köszönöm, elnök úr, biztos voltam benne, hogy ön meg fogja tenni. de nem vagyok biztos, hogy Martin-Chauffier hálás lesz. . . "
Egy mozdulattal visszahívott:
"Nem kérek köszönetet. Emberi kötelességtudásból tettem. "
(Dominique Canavaggio, újságíró )

Mint látjuk, Martin-Chauffier különösen alkalmas volt arra, hogy a Franciaországi ellenállási mozgalom egyik gondolkodó alakja legyen. Időnként együttműködött a "Le Figaro", "Paris-Presse" és "Paris-Match"-al. A "Pharos" életrajzi lexikon azt írja róla, hogy a háború előtt világosan kinyilatkoztatta politikai véleményét és a spanyol polgárháború idején a kommunizmussal szimpatizált. 1937-ben a Szovjetunióba utazott. 1945-ben természetesen megint a kommunisták oldalán állt, a "comite national a ecrivains" -ban (nemzeti írószövetség), és a legvérszomjasabb üldözők között.
Kétségtelenül megbocsátást keresett mindazért, ami ebben az időben történt. Mert ma Martin-Chauffier -- mint ahogy Eugen Kogon és David Rousset is -- hűvös viszonyban áll a kommunistákhoz, akiknek a játékát játszotta és továbbra is játssza, legalábbis így tesz.
Még meddig?
* * *

IV. fejezet

A pszichológusok

David Rousset és a koncentrációstáborok világa

Az összes tanú közül egy sem olyan ügyes abban, hogy az esküvő erőnek és a táborok általános légkörének újra bemutatására úgy képes legyen, mint ő, a legnagyobb tenorista, és világszerte elismert ilyen témával foglalkozó író. DE senki sem adott bemutatásának többé-kevésbé regényes formát. A történelem emlékezni fog nevére: attól félek, elsősorban mint irodalmárra. A történelem talaján a - nyíltan mondva - beburkolás az eredményt elfogadhatóvá tette. ezt gondolta is, mert előre gondoskodó módon írta:
"Kiderült, hogy én bizonyos buchenwaldi történésekről úgy számoltam be, ahogy azokat ott ismerték, és nem úgy, ahogy a később nyilvánosságra hozott dokumentumok azokat ábrázolták. . . Az egyes dolgokban ellentmondás áll fönt nem csak az egyes tanúvallomások között, hanem az egyes dokumentumok között is. A legtöbb máig nyilvánosságra hozott irat a tábori élet külsőségeiről szól, vagy megbocsátással és utalásokkal dolgozik, és inkább alaptételek igazolására szolgál mint tények gyűjtésére. Ilyen dokumentumok azonban csak akkor értékesek, ha az olvasó pontosan ismeri azt, amiről ezek szólnak: akkor gyakran lehetővé teszik egy addig nem észrevett összekötő tag észrevételét. Különösen azon fáradoztam, hogy a csoportok közötti kapcsolatot, valódi állapotukat és dinamikájukat adjam vissza" ("Les jours de notre mort" = "Meghalásunk napjai", Függelék, 764. oldal)

Ez a logika tette számára lehetővé, hogy azokat a dokumentumokat teljesen vagy majdnem teljesen figyelmen kívül hagyja, melyek a keleti táborokra vonatkoznak arra hivatkozva, hogy ezek ritkák és hiányosak, és elmondja:

"A kutatás egyetlen komoly módszere a közvetlen tanúvallomások fölhasználása. " (ugyanott. ), és aztán ezek közül a közvetlen tanúvallomások közül azokat keresse ki, amelyek pillanatnyi álláspontjának a leghasznosabbak.

"Ezek között a körülmények között" mondja "bátor kísérletről van szó, hogy bemutassam a koncentrációstáborok teljes világát. (ugyanott. )
Nem is lehetne jobban jellemezni, mint ahogy sajátmaga teszi. Miért ábrázolta akkor a táborokat így, ha kategorikus megállapításokat használ?
"A koncentrációstáborok világa" (Pavois, "1946) -nak megszolgált sikere volt. A kevésbé fontos tanúk hangversenyében, akik a legyőzött németek ellen bosszút és halált kiáltottak, ő megpróbálta a felelősséget a nácizmusra tolni és ezzel fordulatot, új irányt hozott.

Idézet Birin testvér , "16 hónap börtön", 117. oldal)
"A franciáknak tudniuk kell és észben kell tartaniuk, hogy ugyanazok a tévedések ugyanazokat a szörnyűségeket eredményezik. Tanulniuk kell a Rajna másik oldalán lakó szomszédaik jelleméből és hibáiból, az uralkodó fajtól óvakodniuk kell, és ezért írta a 47 652 számú rab ezeket a sorokat, franciák, legyetek éberek, és soha ne felejtsetek. "
Egyébként sokan beszéltek így, és az ezekhez a szavakhoz tapadó keserűség újra föltámasztotta a "Boche"-t.

A békeszerető Franciaország hálás volt David Roussetnak, hogy ő a következő sorokkal zárta művét:
A táborok léte figyelmeztetés volt. A német társadalom a gazdasági struktúra hatalmánál fogva és a súlyos válság folytán, mely megsemmisítette azt, a világgazdaság eddig kivételes bomlását ismerte meg. Könnyű lenne bebizonyítani, hogy az SS mentalitás és a társadalmi alaphelyzet a társadalom sok területén az egész világon megvan. De kevesebb váddal és ezek nem mérhetőek a nagynémet birodalom ismert jelenségeihez. De ez csak a viszonyok kérdése. csalás és gazemberség lenne, ha azt akarnánk állítani, hogy más népeknél nem lehetséges ilyen okok fönnállásakor hasonló tapasztalatokat szerezni. Németország történelmének sajátságával úgy reagált a válságra, hogy ez a koncentrációstábok világához vezetett. de ennek a válságnak a léte és lefutása megérintette a kapitalizmus és imperializmus gazdasági és társadalmi alapjait. Új kialakítással holnap is találkozhatunk hasonló hatásokkal. Így itt csatáról van szó, mely jól láthatóan folyik szemünk előtt. (187. oldal)
"Meghalásunk napjai" (1947), mely a "A koncentrációstábor világa" alapgondolatát újra előveszi és azt a legvégső sarkáig kitágítja tűnődésével, messze van ettől a hitvallástól, melyet egyébként a "Le Pitre ne rit pas" ("A bohóc nem nevet") (1948) teljesen elfelejt. Amiből arra kell következtetnünk, hogy David Rousset véleményét, azzal takarózva, hogy alaposabbá akar lenni, megváltoztatta, amely végül ahhoz vezetett, hogy műve a nyilvánosság előtt inkább németellenes mint náciellenes jelleget vett föl. Ez a fejlődés annál figyelemreméltóbb, hogy több gyengéje van a bolsevizmussal szemben, és hogy végkövetkeztetésében olyan antibolsevizmusba torkollik, amelyről azt lehet mondani, hogy rögtön oroszellenességgé válna, ha a világválság úgy fölgyorsulna, hogy háborúban végződne.
"A koncentrációstábor világában" tehát az a különleges, hogy ez a könyv a felelősök keresésénél különbséget tett Németország és a nácizmus között. Ezt egy elmélet megduplázta, és annyiban föltűnést keltett, hogy a táborvezetéssel megbízott rabok viselkedését azzal igazolta, hogy ezek a forradalmárok elitjét meg akarták menteni a háború utáni időre. (ez az elmélet még jobban látható a "Meghalásunk napjai" -ban).

Ha Martin-Chauffier az orvost igazolja, aki a legnagyobb számú rabot úgy akarja megmenteni, hogy orvosi segítségét bizonyos raboknak először bocsátja rendelkezésre, és David Rousset azt a politikát igazolja, amely minőséget és nem számokat akar megmenteni, de egy olyan minőséget, melyet egy bizonyos, az emberségen kívül levő parancs állapít meg, akkor ez sok érvet eredményez, és nem rosszakat a koncentrációstáborban élő névtelen tömeg rovására. Ha más esetben egy nap filozófusi csalásról beszélünk, abban semmi meglepő nem lesz. Rosszindulatú lelkek azt is mondhatják, hogy David Roussetnél valószínűleg azért menekült meg a kommunista kápó, Emil Künder, mert őt a forradalmi elithez tartozókhoz sorolta. aki ezért nagy barátja lett, de ma letagadja őt.
Ezt néhány más fenntartás mellett mondjuk el.

A táborok lakóinak későbbi sorsa: "Míg több százezer helyét vesztett személynek sikerült a tábort elhagyni és Amerikába kivándorolni, gyerekek és öregek ezrei még ma is az IRO (International Refugee Organization) irányítása alatt Németország, Ausztria és Olaszország sötét barakkjaiban vannak. De a nemzetközi menekültszervezet befejezi munkáját néhány hónap múlva, és kérdezzük, hogy akkor mi lesz a sorsuk az árváknak, akik ott maradnak.

Helyzetük már most is tragikus, mert bizonyos táborokban csak napi három-négyszáz kalóriányi táplálékot kapnak, és senki sem tudja, hogy akár ez az elégtelen táplálás is fenntartható-e. Ezek között a körülmények között nagyon magas a halálozási arány (A újság "La Bataille" vom 1950 május 9-én ).
Az újság jelenti, hogy 15 millióan így kell hogy éljenek egy Hitlertől, Mussolinitól és a fasiszta túlsúlytól megszabadított Európában, én követelem, hogy a bánásmódot vizsgálják meg, melyben őreik részesítik őket. P. R.

Az elmélet posztulátuma (alapigazsága)

"Normális, hogy egy osztály minden élő erejét bevetik egy teljes csatában, hogy az ellenség ne okozhasson többet kárt, és ha szükséges, megsemmisítik azt. " (107. oldal)
Ez megtámadhatatlan. Az erre átmenet nélkül következő következtetés már sokkal kevésbé:
"A tábor célja valószínűleg a fizikai megsemmisítés volt". (ugyanott. )
meg kell jegyezni, hogy az alapigazságban a fizikai megsemmisítés a szükségtől függ és nincs alapvetően parancsba adva: csak arra az esetre szorítkoznak, amikor az internálás önmagában nem elég arra, hogy az egyedet ártalmatlanná tegye.
Egy nagy ugrás vagy egy közvetlen magyarázat után nincs ok arra, hogy abbahagyjuk a gondolatot, itt már ezt is lehet írni:
"A parancs az Úr jelét hordozza. A tábor parancsnoka nem tud semmiről. A blokk vezetője nem tud semmiről. A tábor rabparancsnoka nem tud semmiről. . A kivitelezők nem tudnak semmiről. De a parancs hordozza a halált és a halál módját, hogy mennyi időt fordítsanak a meghalásra. A nemtudásnak ebben a sivatagában ez elég. " (100. oldal) amely forma megengedi ennek további kiszínezését. Martin-Chauffiers "magas helynek" adja a felelősséget, és ezzel egy időben a végeredményt, a rendszerezésnek egy előre leírt tervét egy filozófiailag igazolt megijesztéssel megengedhetőnek nyilvánítja.
"Az SS filozófiája a szellemi és testi úton kinyilvánított uralom a rossz és az ellenség fölött, a kommunista, a szocialista, a német liberális, a forradalmár, a külföldi ellenállók a rossz aktív megtestesítői, a rossz statikus kifejezői bizonyos fajok léte: zsidón, lengyelek, oroszok.

És nem szükséges, hogy egy zsidó, egy lengyel, egy orosz a nemzeti szocializmus ellen volt: születésük és származásuk miatt nem asszimilálható lázítók, akik a tisztítótűzbe fognak kerülni. A halál tehát nem a dolog teljes értelme. Csak a bűnhődés lehet az urak számára megnyugtató és kielégítő. A koncentrációstáborok számukra megrázó és speciális gép a bűnhődésre. A halálra szántak kiszámított lassúsággal haladnak a halál felé, hogy testi és lelki elfajulásuk fokozatosan jöjjön létre, és eljutnak annak fölismeréséig, hogy ők, az átkozottak, a rossz megtestesítői és nem emberek, és a papi törvényszéki ítéli titkos örömet érez, mikor egy testet megsemmisíthet. " (108-109 oldal)

Ebből a következő látható: ha abból indulunk ki, hogy a koncentrációstáborokat annak eszközének szánták, hogy megakadályozzák, hogy az ellenfél káros legyen, akkor könnyen lehet belőlük alapvető megsemmisítő eszközt előállítani, és a végtelenségig írni ennek a megsemmisítésnek a céljáról. A továbbiak már csak a szellemi alkotókészség és a műalkotásra való készség kérdése. De az irodalmi fáradozás, hogy a szadizmusnak ilyen szerencsés hatását megalkossák, teljesen haszontalan volt, és nem is volt szükséges, hogy átéljék a dolgot ahhoz, hogy ezt így vázolják: ez csak visszaemlékezés volt Torquemadára és az inkvizíció tételeinek újra leírása. (Torquemada: kegyetlenségéről hírhedt inkvizítor Spanyolországban, kinek neve az inkvizícióval örökre össze van kötve (1420-1498). ) A magyarázat első részével, hogy az oroszok és lengyelek a nácik képzeletvilágában a zsidókkal azonos szinten vannak, nem foglalkozom: A fantázia működése itt szembeötlő.

A munka

"A munkát büntetésnek szánták. A koncentrációstáborokban a munkaerők másodrangúak, a koncentrációstáborok belső világától idegen gond. Pszichológiailag ettől a szadizmustól függ, amely a rabokat kényszeríteni akarja, és szolgaságba tartásuk eszköze. Történelmi mellékkörülmények a koncentrációstáborokat közmunkákat ellátó vállalatokká tették. Mivel a háború világméretűvé kiterjedése mindenki foglalkoztatását megkövetelte, a bénákét, vakokét, süketekét, és a hadifoglyokét is, az SS korbácsütésekkel hajtotta a koncentrációstábor lakóit a legmegsemmisítőbb feladatok elvégzésére. A koncentrációstáborok lakó munkájának a célja nem pontosan meghatározott munkák elvégzése volt, hanem a "védett rabok"-nak a legszorosabb, megalázóbb kényszerhelyzetbe való tartása (110, 111, 112 oldal) (A "védett rabok" kifejezés a németből jön, amelyben a tábort "Schutzhaftlager"-nak, védőtábornak nevezték, mely megvédi lakóit a nép haragjától)
Ha az író egyszer elhatározta, hogy a tábor célja a megsemmisítés, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a munka mint olyan a halálmisztika elméletében csak alacsonyabbrendű részként jelenik meg. Eugen Kogon, akiről a következő részben lesz szó, ugyan ugyanebből az alaptételből indul ki, de kevésbé körmönfontan, és a következőt írja erről a "A szervezett pokol"-ban. ("A szervezett pokol" Kogon könyvének francia címe, a német cím fordítása: "Az SS-állam").
"Egy másik, anyagi mellékcélja a koncentrációstáboroknak az SS saját munkás rabszolgáinak gyűjtése és alkalmazása, akik csak uraik igényeinek kielégítése céljából éltek ameddig élhettek. . . Az említett mellékes célok - a lakosság elrémisztése, a rabszolgamunka fölhasználása, a tábor fönntartása mint az SS gyakorló és kísérleti terepe - egyre jobban előtérbe léptek. ami a koncentrációstáborokba való szállítások megindoklását illeti, amíg a Hitler által kiszabadított és az SS által mindig rendszeresen tervezett és előkészített európai háború a táborok erős föllendülését vonta maga után. " (27 és 28 oldal).

Ezeknek a szövegeknek az egymás mellé állításából az derül ki, hogy az első szerint a háború történelmi mellékkörülménye volt, hogy a rabok, mint munkaerők alkalmazása előtérbe került, és csak akkor, amikor a háború világháború méretűvé terjedt ki, míg a második szerint ezt az eredményt már a háború előtt elérték, és ez csak nagyobb jelentőséget adott neki. Én a második mellett szavazok: A táborok besorolása koncentrációstáborokba, munkatáborokba és büntetőtáborokba a hadüzenet idején már kész tény volt. Az internálásokat két fokozatban hajtották végre: a behívottakat egy munkára szánt és szervezett táborba gyűjtötték össze, amely amellett mint kiválasztási hely is szerepelt; innen vitték a munkásokat a munka igényei szerint a különböző táborokba. Még volt egy harmadik időszak is az internálás alatt végrehajtott bűnök számára: büntetésként olyan táborba küldték az illetőt, amely még építés alatt állt és büntetőtábornak tartották, elkészülésekor azonban szabályos munkatábor lett belőle.

Hozzáfűzném még, hogy véleményem szerint munka mindig volt. Ez a nemzetközi törvénykezés része a büntetés letöltéséről. A világ minden országában az állam minden foglyot dolgoztat és megizzasztja őket kedvezményeikért. Kivétel ez alól a demokratikus országokban a politikai foglyok és a diktatórikus rendszerek becsületből deportáltjai. ennek ellentéte nem volna érthető: egy társadalom, mely saját magát olyan emberekkel terheli, akik törvényeit nem tartják be és alapjait aláássák, értelmetlenség. Kizárólag a munkakörülmények különbözőek, attól függően, hogy az ember szabad-e vagy internálva van, és a szabadidő eltöltése, hogy a kedvezményeket megvalósítsák.

Németországban olyan különleges eset állt elő, hogy táborait az elsőtől az utolsóig föl kellett építenie, és a háború is közbejött. A fölépítési időszak alatt azt lehetett hinni, hogy célja egyedül csak a halál hozása: a háború alatt ennél maradtak, és talán azt lehet hinni, hogy utána is. A csalás annál kevésbé mutatható ki, mert a fölépítési időszak soha nem ért véget, mivel a háború táborok állandóan növekvő számát tette szükségessé, és ezek olyan körülmények között, melyek egymás hatását átfedték, lehetővé tették a tévedés látszólag jóindulatú fönntartását.


A rabvezetés.
Ismert, hogy az SS a rabok kezébe adta a tábor vezetését és közigazgatását. Voltak tehát kápók, blokkparancsnokok, tábori védelem (rendőrök), rab táborparancsnok, stb. . . egy egész koncentrációstábor bürokrácia, amely a valóságban a tábort irányítja. Ez olyan szokás, mely máig fönnáll a világ minden országának büntetésvégrehajtásában. Ha a rabok, aki ezeket a feladatokat megkapják, a legkisebb csoportszellemmel bírnának, a legkisebb szolidaritással társaik iránt, akkor ez az intézkedés mindenütt megkönnyítené a büntetés kitöltését mindenkinek. Sajnos ez a legkevésbé sem áll fönt: mindenütt, ahol rab kapja meg a feladatot, megváltozik belső hozzáállása és csoporthoz tartozása. Ez a jelenség nagyon ismert ahhoz, hogy külön hangsúlyozhatnák és általánosan ismertté tehetnék, mint a németek vagy nácik kizárólagos módszerét. Mindenesetre az tévedés, amikor David Rousset azt hiszi, vagy másokkal el akarja hitetni, hogy ez másként van a koncentrációstáborban, és ez ott tényleg másként volt - a politikai rabok az emberek magasabb rétegét alkották, ée a parancsolatok, melyeknek ők engedelmeskedtek, nemesebbek voltak, mint a személyes életért folytatott harc parancsai. Emiatt azt a kijelentést teszi, hogy a koncentrációstábor bürokráciájának az a teljesítménye dicséretes, hogy messzemenően megmentette a minőséget, mert a mennyiséget nem tudta megmenteni. :
"A kápóval való szoros együttműködéssel a pokolban is sokkal jobb életkörülményeket lehetett biztosítani" (166 oldal, mint utalás)

De azt nem mondja el, hogy hogyan lehetett eljutni ehhez a szoros együttműködéshez a kápóval. Azt sem, hogy ez az együttműködés mindig csak kivételes, mert ha a kápó politikai volt, akkor ahhoz tartotta magát, hogy csak patríciusokkal érintkezett és nem a plebejusokkal, és azt sem mondja, hogy ennek folytán ez csak nagyon kevés rabnak jelenthetett előnyt.
Minden összefügg:
"Ennek a pozíciónak a tényleges birtoklása nagyon fontos, mert sok ember élete és halála függ tőle" (134. oldal).
Így azok, akik a pozíció birtokosai, szervezkednek, és ezek a legjobbak, a kommunisták, ezek politikai összeesküvéseket szerveznek az SS ellen, aztán akciósprogramokat állítanak össze a háború utáni időre. Itt, ahogy írja, egyik a másik után: "Buchenwaldban a titkos kommunista központi bizottság frakciója németekből, csehekből, egy oroszból és egy franciából állt. " (166. oldal)
"1944-től elgondolkodtak az állapotokról, melyet a háború végén meg fognak érni. Nagyon féltek attól, hogy az SS előbb meg fogja ölni őket, és ez nem volt beképzelt félelem. " (170. oldal)
"Buchenwaldban a kommunista szervezeten kívül, mely itt kétségkívül hatásos és tökéletes volt, és a tábor történetében egyedi szervezetként ismert, és többé-kevésbé rendszeresen összejött a többi politikai elemekkel, akik a szocialistáktól a szélsőjobbig terjedtek, és céljuk az volt, hogy egységes akcióstervet állítsanak föl Franciaországba való visszatérésük utánra. (80-81 oldal)

Ez mind logikus: vitatható csak a kiindulási tényállás. Természetesen minden táborban voltak rabcsoportok, titkos csoportosulások: közös céljuk az volt, hogy a közös sorsot megkönnyítsék (a tömegét), az önérdek, hogy hatalomra jussanak, hogy megtartsák azt vagy hogy azt jobban használják (a rabvezetésben).
A fölszabadításnál a kommunisták - ebben David Rousset erősíti őket - azt a hitet keltették, hogy egységük összekötője alapelvük volt, és cselekedeteiket ez irányította, a valóságban ez az egység anyagi nyereségből állt, és az együttműködéssel élelmiszert és életük védelmét biztosították. Azokban a táborokban, melyeket megismertem, az volt az általános nézet, hogy minden "bizottság", hogy ez politikai volt-e vagy nem, hogy kommunistákból állt-e vagy nem - először élelmiszertolvajok egyesületének jellegével bírt, bármilyen formában is történt ez. Ennek a véleménynek semmi sem mondott ellent. Ellenkezőleg, minden alátámasztotta: a kommunisták vagy politikaiak egymással szembenálló csoportjai; a csoportban bekövetkező változások, mely a hatalmat kezében tartotta; és melynek tagjai a zsákmány elosztásába, a vezető állások kiosztásába, amely mindig ugyanúgy történt, állandóan beleavatkoztak, stb. . . stb. . .
Az alatt a néhány hét alatt, melyet Buchenwaldban a 48-as blokkban töltöttem, egy újonnan jött csoport a blokkparancsnok javaslatára vagy engedélyével elhatározta, hogy a tömeg erkölcsét kezébe veszi. Apránként bizonyos tekintélyre tettek szert és végül különösen kapcsolatuk a blokkparancsnokkal és velünk odáig fejlődött, hogy már nem kellett közvetítő hozzá. Ezek irányították a blokk életét, előadásokat szerveztek, meghatározták a munkateljesítményt, fölosztották az élelmet, stb. . . Szomorú volt látni, hogy mennyire megegyeztek a résztvevők mindenben a mindenható blokkparancsnokkal. Egy nap ennek a csoportnak a főszervezőjét valaki a tömegből rajtakapta, amikor egy másikkal megosztozott a krumplin, melyet a közös adagból ellopott. . .

Eugen Kogon jelenti, hogy a franciák, amikor egyedül ők kaptak Buchenwaldban csomagokat a Vöröskereszttől, elhatározták, hogy ezt az egész táborral igazságosan megosztják: "Amikor a francia bajtársak hajlandók voltak arra, hogy jelentős részt az egész tábornak leadjanak, azaz blokkok szerint, a szolidaritásnak ezt a jelét köszönettel fogadták. A gyakorlati szétosztás annyiban hetekig botrányos volt, hogy amíg például tíz francia csak egy csomagot kapott, míg a szétosztással megbízott rabok bizonyos franciák együttműködésével (élükön a francia csoport vezetőjével. Ezt a címet hatalmon levők klikk adta meg neki, neve Marcel Paul (lásd a 90. oldalt)), egész halom csomagot saját maguk számára tartottak fönt vagy azt "híres barátaik" számára használták föl. ("A szervezett pokol", 120. oldal)
David Rousset egyébként ennek az állapotnak egy rosszindulatú oldalát veszi észre, amikor a szörnyűségnek nem megszűnő vagy elsőrendű okát csinálja, amikor ezt írja: "A bürokrácia nem csak a tábor közigazgatására szolgál. Csúcsai az SS-el való kereskedelembe épültek. Berlin cigarettával és dohánnyal teli ládákat küld, hogy embereket megjutalmazzon. Élelmiszerrel teli teherautók jönnek a táborba. A rabokat hetente kell kifizetni; de csak két hetente vagy havonta fizetik ki őket. Lecsökkentik a cigarettaadagot, listát állítanak össze a rossz munkaerőkről, akik semmit sem kapnak. Az emberek dühösek, mert nem tudnak dohányozni. MI történik? A cigaretta a feketepiacra megy. Hús? Vaj? Cukor? Méz? Konzervek? Egy nagyobb adag vöröskáposzta, cékla, sárgarépa fehérrépával keverve is megteszi. Sőt, teljesen jól megfelel! Tej? A fehérített víz is megteszi. És a többi dolog: A Hús, vaj, cukor, méz, konzervek, tej, krumpli: megy a németek feketepiacára, akik fizetnek, mert tisztességes polgárok. Az emberek Berlinben elégedettek, amikor hallják, hogy mindennek örültek. Elég, ha a bizonyítékok rendben vannak és a könyvelés stimmel. . . Liszt? ugyan, akkor csökkentik a kenyéradagot. Úgy, hogy senki sem veszi észre. A darabokat kicsit kisebbre vágják. Ilyen dolgokat nem ellenőriznek. És az SS urai legjobb viszonyban lesznek a helység kereskedőivel. " (145, 146, 147. oldal)

Itt tehát- az élelmezést illetően- minden legendát cáfolnak, amely szerint "magasabb helyeken" olyan tervet dolgoztak volna ki, hogy a rabokat éhenhalasszák. A családoknak menő információ szerint Berlin minden szükségest elküld nekünk, hogy az előírt étkezést biztosítsa, de tudta nélkül az nem jut el hozzánk.

(Ugyanerről a jelenségről rántották le a leplet a versaillesi "Anya és gyerekek gondozóhelyének" tárgyalásán, ahol Pallu főnökasszony tevékenységét világították át. Az eset vizsgálata a következőt hozta napfényre: "A gyerekeket rosszul öltöztették és rettenetesen piszkosan voltak egy teremben, mely tele volt férgekkel. A szalmazsákok megrohadtak a vizelettől és ürüléktől, bennük kukacok nyüzsögtek. Egyetlen lepedő és egyetlen takaró volt csak. Minden WC el volt dugulva. A gyerekek ott vizeltek, ahol éppen voltak, tele voltak kiütéssel és tetvekkel. Illusztrációul: tizenhárom gyerek halt meg ott az éhségtől. A főnökasszony intézménye ennek ellenére a szokásos ellátáson felül is kapott plusz adagokat. Mindebből a gyerekek semmit sem láttak: A tejet félig vízzel keverték, a zsírt csak a személyzet étkezésénél használták, a cukorból csak nagyon keveset kaptak. "
"A gyerekek elég cukrot kaptak" mondta egy felügyelőnő. A főnöknő naponta kapott másfél liter tejet, csokoládét, rizst - mindenből a legjobb minőséget . Az igazgatónő, egy kis fekete asszony családjának húszkilós csomagokat küldött "személyes készleteiből". Mind jól voltak táplálva, és nem csodálkoztak ezen a bőséges ellátáson olyan időben, mikor másoknak csak répa jutott. És a gyerekek? Óh, ez könnyű volt, ők nem követeltek semmit. . .
"És orvosok nem voltak?" "De igen, de ezek csak rövid és felületes látogatásokat tettek" "És a kanyaró?" mondta Dr. Dupont. "Gyorsan elmúlt, a szokásos módon kezeltem. " - Egy rothadó szalmazsákon egyetlen takaróval-! Aztán jött a tüdőgyulladás és a halál. .
Az államügyész a másik orvost, Dr. Vaslint kérdezi: "Ön tehát idesietett, amikor megtudta, hogy a kisfiút, Dargognét a mentőautóval szállították kórházba, ahol másnap meghalt?" "Nem tudtam. Éppen akkor reggeliztem . . . akarom mondani rendeltem" -"Le Populaire", 1950 május 16. "
Ez az oldal méltó a legjobb jelentésekre a koncentrációstáborokból. A dráma Franciaországban játszódott, a nyilvánosság semmit sem tudott róla, a közigazgatás sem, amely az "Anya és gyerekek gondozóhelyet" berendezte. A gyerekek ott úgy haltak meg, mint a koncentrációstáborok lakói, ugyanolyan körülmények között, ugyanazokból az okokból - de egy demokratikus országban!)

És ki lopja el azokat? a szétosztással megbízott rabok. David Rousset azt mondja nekünk, hogy ez az SS parancsára történik, és annak szállítják a lopás eredményét: nem, először maguknak lopnak, szemünk előtt szolgálják ki magukat, és az SS-nek leadnak egy részt, hogy megvegyék cinkosságukat.

Így ezek a híres forradalmi bizottságok a tábor lakóinak védelmére szorítkoztak vagy a háború utáni politikai terveikre, és a nyilvánosságot ennek ellenére ebben a pontban félrevezették; másokra hagyom az ok megkeresését, hogy ez miért volt így. csak azt a megjegyzést engedem meg magamnak, hogy azoknak, akiknek sikerült ezeket kialakítani, bennük résztvenni vagy nekik tekintélyt kölcsönözni, mert minden táborban voltak ilyenek, ezek a talpnyalás szellemét tartották ébren az SS-el szemben, melyben bűnösek voltak. A 48-as blokkban szervezett előadásoktól, melyeket előtérbe helyez, a következőt mondja David Rousset :

"Én szerveztem egy első előadást; Egy orosz szobai szolgálatos, huszonkét-huszonhárom év körüli, a Leningrádi Marty művek munkása, hosszasan vitatkozott velünk a munkások helyzetéről a Szovjetunióban. Az ezt követő vita két napig tartott. A második előadást egy kolhozról tartották és a szovjetek mezőgazdasági szervezetéről. Én magam később csevegtem kicsit a Szovjetunióról, a forradalomról és a háborúról. . . " (77. oldal)

Résztvettem ezen az előadáson, Ez a bolsevikbarátság mesterműve volt, váratlan azoknak, akik David Rousset régebbi trockista tevékenységét ismerték. De Erich, blokkparancsnokunk kommunista volt és nagy tekintélye volt a magnál, mely pillanatnyilag a legnagyobb befolyással rendelkezett a rabvezetésnél; érdemes volt figyelmét fölhívni és arra a napra gondolni, amikor ő előnyöket oszt szét.
"Három hónappal később" mondta Rousset, "biztosan nem kezdtem volna el újra ezt a kísérletet. A húr a végsőkig feszült. De akkor még mind nagyon tudatlanok voltunk. Erich, blokkparancsnok maga elé dörmögött, de nem ellenezte a dolgot. . . " (77. oldal)

Egészen biztos. Ezenfelül Rousset három hónappal később Emil Künder kápónak udvarolt, hogy jóindulatát elnyerje, és az előadások idejének vége volt, most a Franciaországból jött csomagoké volt a szó. Ha jól értettem "Meghalásunk napjait", Rousset ezeket használta és én nem is gondolok arra, hogy ezt szemére hányjam: magam is ezeknek köszönhetem, hogy visszajöttem és ezt sohasem titkoltam. (Lásd az első részt, IV. fejezet).

Lehet azt állítani - és azok biztosan meg is fogják tenni, akik ezt a tényt jelentéktelennek tartják, vagy igazolni akarják - hogy nem volt előírva, hogy a rabvezetés minket sokkal rosszabbul kezeljen, mint ezt a náci vezetők akarták, és hogy semmi sem kötelezte őket erre. Erre én azt felelem, hogy nekem szükségesnek tűnt, hogy a szörnyűségek okát minden vonatkozásában pontosan meghatározzam, akár csak azért is, hogy azt a szubjektív érvet, melyet olyan gyakran használnak, és az olvasó tudni akarását a dolgok tulajdonképpeni természetére irányítsam abban a szellemben, amelyben a problémát eddig csak tökéletlenül és nem teljesen oldották meg.

A tárgyilagosság

"Birkenau, a legnagyobb halálváros. Megérkezésnél szelekció. A civilizáció díszei karikatúraként lesznek besorolva a butításba és a rabszolgasorba. Vasárnaponként rendszeres kiválasztás van. Hosszan kell várni az elkerülhetetlen megsemmisítésekre a 7. blokkban. A világtól teljesen elzárt külön munkacsoport (a krematóriumban dolgozó munkacsoport), akik arra volta ítélve, hogy minden idejüket megkínzott és elégett testekkel töltsék. A rémület úgy tönkreteszi az idegeket, hogy halálfélelemből minden megalázásra és árulásra képesek, és ha a gázkamra ajtaja elkerülhetetlenül bezárul, akkor mind lezuhan, összenyomják egymást azért, hogy még éljenek, annyira, hogy az ajtók kinyitásánál szétválaszthatatlanul összefonódott hullahegyek esnek le. " (51. oldal)
A "Meghalásunk napjai" összképében, melyet regényformában állított írója össze, és olyan eszközök segítségével éleszti föl élményeit, melyeket naivitását az író sajátmaga is bevallja, ha tudat alatt is (lásd a 235-254. oldalt), ilyesmi nem tűnne önmagában kellemetlenül föl. "A koncentrációstábor világában", mely sok helyen élménybeszámoló formájában van leírva, ez nincs jó helyen. David Rousset ugyanis sohasem látott ilyen halált, melyet itt ilyen alaposan és megrázóan vázol.

Még korai, hogy véglegesen ítéljünk a gázkamrákról. Dokumentumok ritkán vannak erről, a meglevőek pontatlanok, nem teljesek, vagy hiányosak, így nem keltenek bizalmat. A magam részéről meg vagyok arról győződve, hogy egy komoly vizsgálat az anyagokat, melyeket még bizonyosan találni fognak, ha a kutatásnál a becsületesség első helyen fog állni, új látóhatárok fognak megnyílni. Akkor meg fogunk lepődni az emberek számától, akik ezekről beszéltek, és hogy milyen hangon tették ezt.

Az összes tanú közül Eugen Kogon az, aki a legalaposabban foglalkozott az esettel, és akinek tanúvallomása véleményem szerint a legérdekesebb. A már említett művében, "A szervezett pokol"-ban ezt írja: "A legkevesebb koncentrációstáborban volta saját gázosítóberendezések. (166. oldal)" És aztán folytatja beszámolóját:
( "A szervezett pokol", 225-226 oldal, az ötödik német kiadását éli meg "Az SS-állam" címen).
"1941-ben Berlin minden táborba elküldte első parancsait (megtalálták valaha is ezeket a parancsokat? Ha igen, miért nem hozták őket nyilvánosságra? Ha nem, akkor soha egy történész sem fog egyetérteni ezek állítólagos tartalmával). A külön transzportok összeállítására hogy ezeket gázzal megsemmisítsék. Elsősorban bűnözőket kerestek, közszemérem ellen vétőket és bizonyos politikusokat. , akiket az SS nem kedvelt. Ezek a transzportok ismeretlen céllal mentek el. Buchenwaldból már másnap jöttek vissza a ruhák és a zsebek tartalma, fogsorok, stb. . . Egy altiszt (ha a nevét leírta volna, meg lehetne tőle kérdezni a dolgot), aki kísérte őket megtudtuk, hogy ezek a transzportok megérkeztek Pirnába és Hohensteinba, és hogy a bennük levő férfiakat egy új gázkísérletre használták, és abban haltak meg. . .
1942-1943 telén minden zsidót megvizsgáltak, hogy munkaképes-e. Az előbb említett transzportok helyett most munkaképes zsidók voltak a transzportban, melyet négy csoportban mindegyikben 90 emberrel ugyanazon az úton végeztek el, de ezek a Kötheni Bernburgba mentek. A gyógy- és ápolási intézet főorvosa, egy bizonyos Dr. Eberl volt az SS készséges eszköze. Az SS aktáiban ez az akta a "14 F 13-" számot viselte. (itt megadja, de ezeket nem hozták nyilvánosságra). Ebben vezették az összes gyógy- és ápolási intézetben megölt betegeket, amely eljárás Németországban a nemzeti szocializmus idején általános gyakorlat volt. (225, 226 oldal)"

Miután Eugen Kogon a tényt olyan formában erősítette meg, amely a gázkamrák használatát illetően kétségeket vet föl, különösen annyiban, hogy csak olyan dokumentumokra hivatkozik, amelyek esetén kérdéses, hogy léteznek-e, de két másikat idéz, melyek számára bizonyító értékűnek tűnnek:
"Néhány levél képet ad az ott folyó üzemről:

Weimar-Buchenwald, 2. 2. 1942.
Buchenwaldi koncentrációstábor.
A tábori orvos
Tárgy: Munkaképtelen zsidók a Buchenwaldi koncentrációstáborban.
Utalás. Személyes megbeszélés
2 függelék

Gyógy és gondozási intézet
Bernburg a. d. Saale.
Postafiók 263.

Személyes beszélgetésünkre való hivatkozással elküldöm a függelékben két példányban a Buchenwaldi koncentrációstáborban levő munkaképtelen, beteg zsidók jegyzékét további intézkedés céljából.

A tábori orvos, buchenwaldi koncentrációstábor.
(gez. ) Hoven
SS Obersturmführer d. R.

Észrevesszük, hogy a két nevezett függeléket, melyeket a küldeményhez mellékeltek, nem hozták nyilvánosságra.

Itt a másik irat:
Bernburg, 1942. március 5-én

Gyógy és gondozási intézet Bernburg
Gesch. -Z- Be. gs. pt.

Koncentrációstábor Buchenwald
Weimar mellett
A táborparancsnok úr kezeihez

Utalás: iratunk 1942 március 3-án
Tárgy: 46 rab,12. Lista 1942 február 2.-ról.
Írásunkban március 3-án kértük, hogy a maradék 36 rabot az utolsó transzport alkalmával rendelkezésünkre bocsássák.
Mivel főorvosunk házon kívül van, akik ezeknél a raboknál az orvosi szakvéleményt kiállítja, kérjük, hogy ne március 18-án, hanem a március 11-i transzporttal küldje el ezeket, éspedig az iratokkal együtt, melyeket mi március 11-én újra visszaadunk.
Heil Hitler!
(irta. ) Godenschweig

Be kell vallani, hogy furcsa következtetést von az le, aki ezt a levélváltást használja annak bizonyítására, hogy itt gázkamrában való megsemmisítésről van szó. Még akkor is, ha kiegészíti a levélváltást egy jelentéssel, melyet ugyanebben az időben Dr. Hoven felettesével folytatott, és Eugen Kogon szeriont a következő volt a tartalma:
"A szerződéses orvosok kötelezettségei és a tárgyalások a temetői hivatalokkal gyakran legyőzhetetlen nehézségekhez vezetett. . . Ezért én rögtön kapcsolatba léptem a Bernburg (Saale)-i Gyógy és gondozóintézet főorvosával, Dr Eberlel, Postafiók 252, telefonszám 3169. Ez ugyanaz az orvos volt, aki a 14 F 13-at hajtotta végre. Dr. Eberl rendkívül megértő és szívélyes. Minden rabhullát Schönebeck -Wernigerode -ból Dr. Eberlhez szállítottuk, és ott halálozási okorat nélkül is rögtön elégették azokat. " (259. oldal)
Eugen Kogon megemlíti a Birkenaui (Auschwitz) gázkamrákat. Elmondja, hogy egy tanúvallomás szerint hogyan folytak le a megsemmisítések ennek segítségével:
". . . egy fiatal zsidó Romániából, Janda Weiß, aki 1944-ben a különítményhez tartozott ( krematórium és gázkamra). akitől a következő adatok származnak, melyeket mások megerősítettek. . . " (155 oldal)
Úgy tudom, hogy az egész koncentrációstábor irodalomban ez a Janda Weiß az egyetlen, akiről azt állítják, hogy részt vett az ilyenfajta gyilkosságokon, és akinek pontos címét megadták, és csak Eugen Kogon használta vallomásait. Mivel a gázkamrák használatát mint elhárítási intézkedést megállapították, (érdekes véletlen következtében ez a keleti zónában történt) talán óvintézkedéseket kellett volna hozni, melyek a nyilvánosság számára lehetővé tették volna, más módon, mint másvalaki elmondása útján ismerjék meg tanúvallomását, ahol is nagyobb mértékben, mint egy közbevetett félmondat alapján a témáról, teljes tanúvallomássá kellett volna azt kiegészíteni.

Egy vállalkozás, melyet minden táborban rendszeresen keresztülvittek, és aminek neve "kiválasztás" volt, a nyilvánosságban nem kis mértékben járult hozzá annak a véleménynek az elterjedéséhez, amely végül is a gázkamrák és annak áldozatainak számának megállapításában elterjedt.

Egy szép napon minden gyógyászati hely a táborban parancsot kapott arra, hogy állítsák föl a betegek listáját, akik hosszabb ideig vagy állandóan munkaképtelenek voltak, és ezeket tegyék egy helyre egy bizonyos blokkba. Aztán vasúti kocsik vagy teherautók jöttek, fölrakták őket és ismeretlen helyre vitték őket. A koncentrációstáborban az a hír kapott lábra, hogy ezeket egyenesen a gázkamrába küldték, és kegyetlen gúnnyal az ilyen alkalommal összevont betegeket "égi csoportoknak" nevezték, ami azt jelentette, hogy ezek olyan emberekből állnak, akiket az égbe küldenek. Természetesen minden beteg megkísérelte ezt megúszni.

Láttam, hogy Dorában kettő vagy három ilyen "kiválasztás" volt; az egyiket éppen csak sikerült megúsznom. Dora kis tábor volt. ha ott a munkaképes betegek száma mindig nagyobb volt, mint a kezelésükre rendelkezésre álló eszközök, csak nagyon ritkán ért el olyan méreteket, hogy a munkát korlátozta volna vagy a közigazgatást túlságosan gátolta volna.
Birkenauban, amelyről David Rousset beszél a kivonatban, amely ennek a helyesbítésnek a tárgya, más volt a helyzet. A tábor nagyon nagy volt: Egy emberi hangyaboly. A munkaképtelenek száma jelentős volt. A "kiválasztás" -ról, szemben Dorával, ahol ezeket az adminisztratív és egészségügyi csoportok végezték, csak akkor határoztak, amikor a vasúti kocsik vagy a teherautók megérkeztek. Olyan sűrűn történtek, hogy szinte minden héten megismételték őket, és a kinézet alapján válogattak. Az SS és a koncentrációstábor bürokráciája között egyrészt és a rabok közt másrészt lehet, hogy szinte embervadászat képei voltak láthatóak általános zavar közepette. Minden "kiválasztás" után a visszamaradottaknak az lehetett az érzése, hogy éppen a gázkamrától szabadultak meg. De semmi sem bizonyítja megcáfolhatatlanul, hogy az összes munkaképest vagy az annak nevezetteket, akiket a Dorai vagy birkenaui eljárással kiválogattak, tényleg a gázkamrákba küldték.
Ehhez szeretném személyes élményemet elmondani. A "kiválasztás" keresztülvitelénél, melytől én Dorában megszabadultam, egyik bajtársamnak nem volt olyan szerencséje, mint nekem. Láttam mikor lement és sajnáltam. 1946-ban még mindig azt hittem, hogy az egész csoporttal, melynek része volt, megfulladt. Ugyanannak az évnek szeptemberében nagy meglepetésemre meglátogatott, hogy meghívjon egy hivatalos rendezvényre, melynek céljára már nem emlékszem. Mikor elmondtam neki, hogy mire gondoltam elutazása után, elmesélte, hogy azzal a transzporttal nem gázkamrába, hanem Bergen-Belsenbe utaztak, melynek feladata elsősorban az lehetett, hogy beteg deportáltakat vegyen föl minden táborból gyógyulásra. (Tényleg szörnyű körülmények között utazott Bergen-Belsenbe, ahova Németország összes munkaképtelen deportáltját vitték, akikről nem tudták, hogy hova tegyék őket és hogyan lássák el őket élelemmel, ami az SS számára izgalmat jelentett, a kápók számára pedig a gumibot használatát. Rémes napokat élt ott meg és végül újra beilleszkedett a munka vérkeringésébe. ) fölvették. Ennek helyességét ellenőrizni lehet: Mullin úrról van szó, aki Besannen pályaudvarán dolgozik. Egyébként e csehvel is találkoztam a 48-as blokkban, aki ugyanilyen körülmények között jött vissza Birkenauból.
Véleményem a gázkamrákról? Léteztek, de sokkal kevesebb, mint amennyiről beszélnek. Lehet, hogy volt ilyen megsemmisítés, de kevesebb, mint ahogy állítják. A szám nem csökkenti ennek rémisztő természetét, de ha az tény lenne, hogy itt olyan eljárásról van szó, melyet egy filozófia vagy doktrína rendelt el, jelentősen megnövelné az ilyen természetét. El kell ismerni, hogy így viselkedett? Lehet, de nem biztos. Az ok és hatás viszonya a gázkamrák léte és az Eugen Kogon által leírt szöveg között nem áll fönt bizonyossággal. (Éppen olyan kevéssé, mint a nürnbergi bíróság előtt elmondott vallomásoké sem, melyet a "horogkereszt az orvosi esküvel szemben" el is mond). és attól tartok, hogy a többiek, akiket nem idézek, még kevésbé győznek meg erről.
Ismétlem: Az az érv, hogy ebben az ügyben a "kiválasztás" játszott a legnagyobb szerepet, melyről egy deportált sem tud tanúként valamilyen formában nyilatkozni, és elsősorban csak az a benyomását mondaná el hogy attól rettegett. A nemzeti szocializmus archívumait még nem nézték át teljesen. Biztosan csak akkor jut tovább, ha abban olyan dokumentumokat találnak, melyek a föltételezést megcáfolják. Ekkor az ellenkező túlzásba esnének. Ha egy nap egy vagy több eredeti dokumentumot találnak, amelyek a gázkamrák építését más célra rendelik el, mint emberek megsemmisítése, - a németek rettenetes tehetségénél ebben az ember sohasem lehet biztos - akkor be kellene vallani, hogy bizonyos esetekben az SS egy vagy két őrültje vagy a koncentrációs bürokráciájának egy-két őrültje bizonyos esetekben használta ezeket, hogy tetsszen az SS-nek, vagy fordítva, a koncentrációstábor egy-két bürokratája használta és megvette egy két szadista SS tag cinkosságát.

A tábori régészet mai állása szerint semmi sem támogatja ezt az elvárást vagy reményt, de kizárni sem lehet azt.
David Rousset két eredeti művét nem idézi a "A bohóc nem nevet" . Az első egy bizonyos Wolfgang Grosch vallomása Nürnbergben: a gázkamrák építéséről szól és nem használatukról. A második a fullasztóberendezésekkel ellátott autókról szól, melyeket állítólag Oroszországban használtak, SS-Untersturmführer írta alá, címzettje egy Obersturmführer. sem az egyikből, sem a másikból nem következik, hogy a náci rendszer személyiségei gázzal való megsemmisítést parancsoltak meg. Mindkettő ennek a fejezetnek a függelékében található.

Egy jellemző tényt minden esetre nagyon kevéssé hangsúlyoztak: a kevés táborban, ahol gázkamra volt, ezek egészségügyi létesítményként szolgáltak fertőtlenítésre és a zuhanyozók mellett voltak, mert vízre volt szükség működésükhöz, nem voltak a krematórium közelében, a fölhasznált gázok kéksó gázai voltak, tehát olyan termékeké, melyek színanyagokkal vegyülnek, főleg a kékkel, melyet Németországban a háború folyamán olyan gyakran használtak.
Ez természetesen csak egy föltételezés. De vajon a történelemben és a tudományban a legtöbb fölfedezés nem feltételezésből vagy legalábbis egy kétkedésre fölhívó javaslatból indult ki? Ha azt vetik ellen, hogy nem érdekünk a nemzeti szocializmussal így eljárni, melyek szentségtöréseit leírták, akkor hadd engedjem meg magamnak a kijelentést, hogy éppen ennyire kevéssé érdekünk az, hogy egy talán igaz tételt vagy magyarázatott bizonytalan vagy hamis esetekre alapozzuk. A demokrácia nagy alapelvei nem tartalmuk miatt halnak meg, hanem mert nagyon kitakarják magukat apróságoknak, melyek olyan jelentéktelenek, ahogy ezek tartalma mutatja, és a diktatúrák csak olyan mértékben győznek, amennyiben rossz érveket vonultatnak föl ellenük. Ehhez David Rousset egy tényt vonultat föl, amely ezt a nézőpontot mesterien illusztrálja:

"Beszéltem egy német orvossal. . . Ez láthatóan nem volt náci. Sajnálta, hogy háború van és nem tudta, hogy hol van felesége és négy gyereke. Lakóhelyét, Drezdát kegyetlenül lebombázták. 'Látja' mondta nekem 'A háborút csak Danzig miatt vívták?' Én nemmel válaszoltam. 'Akkor, látja, Hitler politikája a koncentrációstáborokat illetően szörnyű volt ugyan, (meghajolok),, de a többiben teljesen igaza volt. ' (176 oldal)"

Ha tehát a nyilatkozat károsnak tartotta, hogy csak Danzigért háborúztak, és mert ez hamisnak bizonyult, ez az orvos ennek a kicsiségnek alapján ítélte meg Hitler egész politikáját és egyetértett azzal. Megrémülve kérdezem meg magamat, hogy hogyan fog akkor gondolkozni, ha David Rousset művét elolvassa.

Tradutore, traditore . . . (fordítani és csalni).

A következőnek nincs nagy jelentősége:
"A kápó kifejezés valószínűleg olasz eredetű és a fejet jelenti. Két másik magyarázat is lehetséges: Kápó mint a kaporal rövidítése, amely a bajtárs és a rendőrség szó összevonásából ered, és amelyet Buchenwald első hónapjaiban használtak. " (131. oldal)
Eugen Kogon érthetőbb itt:
"kápó az olasz "capo"-ból: Fő, főnök ("A szervezett pokol", 59. oldal)
Én egy másik magyarázatot részesítek előnyben, amely a szót a koncentrációstábor - A r b e i t s - P o l i z e i -ból vezeti le, melyek kezdő szavait összevonva hasonlóképpen mint a Schupo a Schutz-Polizei-ból és Gestapo a Geheime-Staats-Polizeiból származik. David Rousset és Eugen Kogon szokása, hogy inkább interpretáljanak mint alaposan megvizsgáljanak nem engedte meg nekik, hogy erre gondoljanak.
* * *

Függelék a IV fejezethez

Nyilatkozat eskü alatt

"Én alulírott Wolfgang Grosch, a következőt nyilatkozom és igazolom:
A gázkamrák és a krematóriumkályhák építését a C munkacsoport végezte, miután a D munkacsoport megbízta azt ezzel. A szolgálati út a következő volt: A D munkacsoport összeült a C munkacsoporttal. A C1 iroda az építést illetően a szerkezetek terveit csinálta meg, és a C III. irodaház adta tovább, amely az épületek műszaki részével foglalkozott, mint például a gázkamrák szellőzése vagy a gázosításhoz szükséges szerkezetekkel. A C III. iroda egy magánirodának adta a terveket, amely a speciális gépeket vagy a krematóriumkályhákat szállította. A szolgálati út folyamán a C III. iroda hírt adott a C IV. irodának, amely az építés ellenőrzésének megbízását a nyugati, keleti, déli és északi építésellenőrzési irodák a főépítésvezetőségnek küldte. A főépítésvezetőség továbbküldte az építési megbízást a szóba jövő igazgatóságoknak, melyek a koncentrációstábor építését intézték, és amely a tényleges építési munkákat rabokkal végeztette el, akiket a D III: csoport irodája bocsátott rendelkezésükre. A D munkacsoport a C munkacsoportnak utasításokat és előírásokat adott az építkezés nagyságát és célját illetően. Alapjában a D munkacsoport adta a megbízásokat a gázkamrák és a krematóriumkályhák építésére.
Aláírás: "Wolfgang Grosch"

( David Rousset: "A bohóc nem nevet". c. művéből)

Ezt a tanúvallomást a nürnbergi törvényszék előtt tették. Ha nem csak az aláíró készítette, akkor a keveréknyelvet, amelyben írva van, a fordító lelkiismeretesen figyelembe vette, nyilvánvalóan azért, hogy a zavart fokozza. Az olvasónak viszont nem kerülheti el a figyelmét, hogy:
1. Itt gázkamrák építéséről van szó, és sem céljukról, sem használatukról nincs szó.
2. A tanú olyan dolgokra utal, melyek tényszerűsége könnyen megállapítható.
3. Olyan utasításokra utal, melyeket nyilvánosságra lehetne hozni, de ezt gondosan elkerülte, különösen a gázkamrák célját illetően.
4. Hogy az egész tábor építésétől, melynek kidolgozását és kivitelezését a D munkacsoport végezte (Lakóházak, kórházak, konyhák, műhelyek, gyárak, stb. . . ), gázkamrák és a krematóriumkályhák építését különválasztották és sajátos módon zavarossá tették, hogy nagyobb benyomást tegyenek egy véleményt illetően, mégpedig arról, hogy a krematóriumkályhák külön a koncentrációstábor céljára kitalált kínzóeszközök, ha nem ismert az, hogy a gyakorlatban a hullák elégetése egész Németországban éppúgy szokásos, mint az elföldelés.
Egyedül ez okból egy történész sem fogja ezt a vallomást soha egészében figyelembe venni.

Egy Untersturmführer jelentése egy Obersturmführernek:
Postai irányítószám 32. 704 501. P. s.

B. N. 440,42 Kiew, 1942. április 16

Titkos birodalmi ügy

SS-Obersturmführer Rauffnak
Berlin
Prinz-Albrecht-utca 8

"A C és D csoport kocsijainak vizsgálata befejeződött. Míg az első sor kocsijai rossz időben is használhatók (de nem túl gyakran), a második sor kocsijai (Saurer) eső esetén az ingoványba ragadnak. (A szövegben alá van húzva). Ha esett, a kocsi fél napig használhatatlan, egyszerűen elcsúszik. Az egyetlen kérdés az, hogy a kocsi a végrehajtás helyén is használandó-e, ha leragad. El kell-e vinni a kocsit az adott helyre, ami csak szép időben lehetséges.

A végrehajtás helye általában 10-15 km-re van a főúttól, és úgy van kiválasztva, hogy meglehetősen járatlan helyen van. Ha az idő nedves vagy esős, a hely megközelíthetetlen. Ha a személyeket t gyalog vagy kocsiban viszik a végrehajtási helyre, akkor rögtön fölismerik, miről van szó és nyugtalanok lesznek, ami elkerülendő. Így az egyetlen megoldás, őket a gyűjtőhelyen fölrakni és a végrehajtási helyre vinni.

A D csoport kocsiját lakókocsinak festtettem ki és emiatt minden oldalra a kis kocsin kis ablakot tetettem föl, ahogy ez nálunk a parasztházakon szokásos, és a nagy kocsi minden oldalára két ilyen kis ablakot tetettem. Ezek a kocsik gyorsa föltűntek, és a "halálkocsi" nevet kapták. Nemcsak a hatóságok, hanem a civil lakosság is így nevezte őket, amikor föltűntek. Véleményem szerint ez a festés nem fogja sokáig hátráltatni fölismerésüket.

A Saurerkocsu fékjéről , mely engem Szimferopolból Taganrogig vitt, útközben kiderült, hogy hibás. A Mariampoli S. K. megállapította, hogy a fékben az olaj és levegőnyomás kombinációja hat. Rábeszéléssel és megvesztegetéssel sikerült egy olyan formára átépíttetni, melyhez két fogó volt hozzáadható. Mikor pár nappal később megérkeztem, ezeknek a csoportoknak a vezetőivel folytatott megbeszélés után újra Mariampolba mentem, hogy minden kocsiba két fogót beépíttessek. Megbeszélésünk értelmében minden kocsira két fogót szereltek, és hat másik Mariampolban maradt tartalékként. További hatot Ernst, SS-Untersturmführer a C csoport kocsijainak küldött el. A B és A csoport részére tudtak Berlinből fogót küldeni, mert Mariampolból Norba küldésük túl nehéz és sok időt venne igénybe. A kocsikon levő kisebb károkat a csoportok saját műhelyeiben meg tudták javítani.

A hepehupás utak és leírhatatlan állapotú utak erősen rongálják a tengelyeket és a tömítéseket. Megkérdeztek engem, hogy a hogy ezeket Berlinben kellene-e javítani. De ez az eljárás sokba kerülne és sok benzint fogyasztana. Hogy elkerüljem ezeket a kiadásokat, volt egy parancs, mely előírta, hogy helyben kell kis forrasztási helyeket csinálni és ha ez lehetetlen, akkor rögtön Berlinbe kell táviratozni, és jelenteni, hogy az xy számú kocsi használhatatlan. Ehhez megparancsoltam, hogy a gázosítás idején minden embernek ki kell szállni, nehogy egészségüket az esetleg kiszivárgó gáz károsítsa. Ez alkalommal még egy megfigyelést szeretnék közölni: Sok csoport saját embereivel rakatja ki a kocsit. Én fölhívtam a figyelmét ezeknek a csoportoknak az erkölcsi és fizikai károkra, melyeknek ezek az emberek ha nem is rögtön, de röviddel azután ki vannak téve. Az emberek minden kirakodás után fejfájásról panaszkodnak. Mégsem lehet a parancsot megváltoztatni (érdekes, hogy az SS-Untersturmführernek ezt a jelentését megtalálták, de azt a parancsot nem, amire hivatkozik, vagy legalábbis az, hogy az egyiket nyilvánosságra hozzák, a másikat nem), mert attól tartanak, hogy az erre a munkára használt rabok (melyik rabok?) adandó alkalommal megszöknének. Hogy az embereket megkíméljem ettől a kellemetlenségtől, megfelelő parancsokat adtam ki.

A gázosítás nem halad megfelelően. Hogy a lehető leggyorsabban befejezzük ezt a tevékenységet, a vezetők az indítót nyomják le tövig. (Ezek szerint a gázosítás a hajtóanyagok kipufogógázával történik: A technikusoké a szó. ) Ez a mennyiség megfullasztja a kivégzendő személyt, ahelyett hogy altatással ölné meg. Parancsom úgy hangzik, hogy a kézifogókat kell kinyitni, hogy a halál épp olyan gyorsan mint békésen jöjjön az illetőkre. Akkor nincs többé grimaszba merevült arc és a megsemmisítések szám sem lesz több az eddiginél. Ma B csoport szálláshelyére megyek és az esetleges hírek ott érhetnek el.
(aláírta. ) Dr. Becker,
SS-Untersturmführer

( David Rousset "A bohóc nem nevet" c. művéből)

Ez a jelentés Eugen Kogon könyvéből támogat egy megjegyzést a "A szervezett pokol" -ból:
". . . Az SS guruló gázkamrákat is használt. Ezek autók voltak, melyek kívülről úgy néztek ki, mint egy zárt rendőrautó, belülről pedig a célnak megfelelően voltak berendezve. Ezekben a járművekben az elgázosítás nem mehetett nagyon gyorsan, mert hosszasan utaztak keresztül-kasul, amíg megálltak és kirakták a hullákat. " (154. oldal)
Eugen Kogon nem mondja, hogy találtak-e ilyen halálos autókat és Dr. Becker jelentését sem idézi.
Bárhogyan is legyen, gratulálni kell a fordítónak, mert ha nem is sikerült bizonyos lyukakat kitöltenie és bizonyos kíváncsiságot kielégítenie, legalább a rendkívül érthetetlen magyarázataival a gondolkodás kifejezését mutatta.

Meg kell még jegyezni:
1. A jelenlegi dokumentumkeresőknek könnyebb volt Mariampoli eseményekről beszámolni, mint a Dachauban történtekről.

2. Hogy egyetlen legalább minisztertől származó parancsot sem tudnak bemutatni, de ehelyett egy levelet, melyben egy Untersturmführers jelentését Obersturmführerjéhez hozzák nyilvánosságra erről a kérdésről.

Találtak ugyan egy eredetit, de nem tűnik úgy, hogy a kocsit is megtalálták volna, legalábbis ez az esemény nagyon kevés hírrel járt, sokkal kevesebbel annál, mintha tényleg találtak volna egyet.
* * *


V. fejezet

A Szociológusok

Eugen Kogon és a szervezett pokol

Eugen Kogon "Az SS-állam" c. művének francia kiadása a "L'Enfer organise" = "A szervezett pokol" cím alatt jelent meg a "La Jeune Parque" kiadónál 1947 novemberében.
Nem ismerem Eugen Kogont.
Minden, amit róla tudok, azt műve kiadása alkalmával tudtam meg abból, amit ebben magáról ír és amit a sajtó róla jelent. Fenntartás mellett: osztrák újságíró, a keresztényszocialista vagy keresztény haladó fajtából.
"A "Reichsruf" c. újság 1959 február 21-i kiadásában olvassuk: "Bécsben ugyanis azt mondják, hogy Dr. Kogont nagyon jól ismerik. Amikor Hitler Ausztriát a német birodalomhoz csatolta, a nemzeti szocialista pártújság, az "Österreichische Beobachters" = "Osztrák figyelő" szerkesztőségében dolgozott egy Dr. Eugen Kogon nevű szerkesztő. A nevezett újság jelenlegi vezetősége írásban igazolta az "Odüsszeusz hazugsága" 1959 június 3-án, hogy Dr. Kogon nem tiltakozott ez ellen a megállapítás ellen. A bécsi "Europa-Korrespondenz" 49-50 száma 1959 februárjában az 5. oldalon erről számol be: "Ami az írót, Eugen Kogont illeti, ez nem tagadhatja, hogy mielőtt Adolf Hitler hatalomra került, Bécsben az osztrák nemzeti szocialisták harci lapjának, az "österreichischer Beobachter"-nek volt szerkesztője, ahogyan ezt Hanns Schopper könyve, a "Presse im Kampf" = "A sajtó harca" , kiadó R. M. Rohrer-Verlag, leírja a 38. oldalon. "
Ausztriának a birodalomhoz csatolásakor elfogták és Buchenwaldba deportálták. A francia közönségnek szociológusként mutatták be. "A szervezett pokol" a legteljesebb ebben a formában írt tanúvallomás. Jelentős számú egyéni élményre hivatkozik. Mivel vannak benne naivitások és túlzások, elsősorban nyilatkozata és magyarázatai hamisak. Ennek oka egyrészt az a mód, ahogy az író beszámol a dolgokról, aki kommentárjait "politikusaként" csinálja (előszó, 14. oldal), másrészt az, hogy ő a koncentrációstábor-bürokráciát még kategórikusabb és pontosabb formában akarja igazolni mint David Rousset.

A továbbiakban Eugen Kogon az eseményeket saját szavaival "kíméletlenül. . . mint ember és keresztény" (előszó, 14 oldal) mutatja be és nem az a célja, hogy a német koncentrációstáborok történetét megírja, nem is az összes elkövetett kegyetlenséget akarja leírni, hanem egy elsősorban szociológiai művet akar írni. , melynek valóságos emberi, politikai és erkölcsi tartalma példaszerű jelentőségű (Bevezető, 20. oldal). A szándék jó volt.

Úgy gondolta, hogy elég képzett a föladatra és talán az is volt. Így mutatkozik be: ". . öt év börtön volt a minimum nálunk. . . alulról kerültünk föl, de apránként olyan pozícióba kerültünk, hogy egyszerre volt befolyásunk és betekintésünk is. . . mivel egyikünk sem tartozott a tábor első emberei közé; egyikünk sem volt korrupt, egyikünknek sem volt része a táborbeli rosszcselekedetekben. (22. oldal)"

Gyakorlatilag egy évig dolgozott a raktárban, mely kivételezett állás, és az SS tábori orvos, Dr. Ding-Schuler írnoka lett, ami még kivételezettebb helyzet volt. Ez utóbbi állásában ismerte meg részletesen az internálásának utolsó éveiben lezajlott tábori intrikákat. Amikor a könyvet olvastam, bezártam. Aztán újra kinyitottam, és az első oldalon, ahol a címet megismétlik, alcímként odaírtam: vagy "védőbeszéd pro domo".

A rab Eugen Kogon.

Buchenwaldban volt egy osztály a kiütéses tífusz és a víruskutatásra. Ez a 46 és 50. blokkban volt. Vezetője az SS tábori főorvosa, Dr. Ding-Schuler volt.

Tevékenységét Kogon így írja le: "A buchenwaldi koncentrációstábor 46 blokkjában, mely egyébként példaértékű módon tiszta volt és jól berendezett, nemcsak emberkísérleteket végeztek, hanem minden kiütéses tífuszbeteget különválasztottak, akik a táborban természetes úton fertőződtek meg, vagy akiket már kiütéses tífusszal szállítottak a táborba. Ha túlélték a szörnyű betegséget, itt egészségessé ápolták őket. A blokk vezetője a rabok oldalán Arthur Dietzsch volt, aki itt szerzett orvosi ismereteket. (Ez alatt az idő alatt Dr. Seguin soha nem tudta elérni, hogy a rabvezetés szakmájára tekintettel legyen. Dr. Seguin a 68. oldalon megnevezett Dr. X. . . Úgy halt meg, hogy a kommunisták, akik őt a kőfejtőbe küldték, soha nem ismerték el orvosként) Dietzsch kommunista volt és már több mint húsz éve volt börtönben. (Tehát a nemzeti szocializmus őt a weimari köztársaságtól vette át. Ebben van bizonyos humor, mert mert a két rendszer közös céljára jellemző). Nagyon kemény természete volt. és emiatt a leggyűlöltebb és legfélelmetesebb alak volt Buchenwaldban. (Egy Martin-Chauffierrel úgy tűnik, sohasem találkozott. ) Mivel az SS táborvezetés és a Scharführer nagyon félt a kiütéses tífusszal való fertőzéstől, és azt hitték, hogy az már érintés vagy a levegőn keresztül köhögés útján terjed, soha nem léptek be a 46-os blokkba. . . A rabok ezt Dietzsch kápóval egyetemben erősen kihasználták, egyrészt, amennyiben az illegális táborvezetőség megszabadult azoktól a személyektől, akik az SS-el dolgoztak együtt a tábor ellen, vagy egyszerűen népszerűtlenek voltak. (Vagy még egyszerűbben, akik útjában álltak, és félő volt, hogy magasabb pozícióra kerülnek. Az SS-el való együttműködés egyébként értéktelen volt: Ez az "illegális vezetés" nyíltan dolgozott együtt az SS-el, amelyre mág más helyen utalni fogunk), másrészt, amikor jelentős és veszélyeztetett politikai rabokat 1 46. blokkba tettek, ami időközben Dietzsch számára nagyon nehéz és veszélyes volt, mert takarítóként és ápolóként csak zöldek dolgoztak a blokkban. . . " (162. oldal). Az 50. blokkban a kiütéses tífusz elleni oltás kifejlesztésén dolgoztak egér és nyúltüdőből, Giroud, párizsi professzor módszere alapján. 1943 augusztusában alapították. A tábor legjobb szakembereit, orvosokat, bakteorológusokat, szerológusokat, vegyészeket választottak ki erre a föladatra (163. oldal)

És itt jön, hogyan jutott Eugen Kogon állásához:
"Egy okos rabpolitika rögtön azt tekintette céljának, hogy minden nemzet veszélyeztetett bajtársait ebbe a csoportba gyűjtse össze, melyet az SS éppen úgy tisztelt, mint a 46-os blokkot. Mind az SS Sturmbannführer Dr. Ding-Schuler mind a rabok támogatták különféle okokból az SS-nek ezt a tabu félelmét. (például különféle figyelmeztető táblákkal, a blokkok külön lekerítésével). Olyan halálra szántak, mint a holland fizikaprofesszor van Lingen, Harry Pieck az építész, más hollandok, a lengyel orvos Dr. Marion Ciepielowski, aki a termelés vezetője lett, Prof. Dr. Balachowski a párizsi Pasteur-Intézettől, e sorok írója, osztrák újságíró és hét zsidó bajtárs talált ott menedéket Dr. Ding-Schuler tudtával és beleegyezésével. " (163. oldal)

Meg kell hagyni, hogy Eugen Kogonnak a tábor kommunista magjánál, amely a táborban uralkodott, szemben más csoportokkal, mint a zöldekkel és politikaiakkal, sőt a kommunistákkal szemben is komoly zálogai lehetek, hogy erre a bizalmi helyre őt kinevezték. Ezt a "Dr. Ding-Schuler tudtával és beleegyezésével. " -t ki kell emelni, mert ez sokat mond a rabvezetés és az SS kapcsolatáról.
"Különféle adatok alapján, melyeket én javasoltam, írtam le és adtam tovább aláírásra, találtak menedéket a közvetlen akciók, mint a haláltranszportok elől. . " (163. oldal)
Vagy később:
". . . a két utolsó évben, melyek során én ott orvosírnok voltam, szakemberek segítségével legalább 6 a kiütéses tífuszról szóló jelentést írtam meg, melyeket Dr. Ding-Schuler aláírt. . . Hogy én intéztem magánlevelezését is, a szerelmi és részvétleveleit beleértve, csak mellékesen mondom el. Gyakran egyáltalán nem olvasta a válaszokat, csak odaadta nekem a kinyitott leveleket és ezt mondta: 'Intézze el, Kogon, már tudja, hogy mit kell válaszolnia! Egy özvegyet kell megint vigasztalni' " (270 oldal)
És el tudta mondani:

"Dr. Ding-Schuler a kezemben volt (270. oldal)
Éspedig annyira, hogy még az sem zavarta, hogy a "46-os blokk kápójával nem volt jóban". Mindebből kiderül, hogy képes volt arra, hogy a rabvezetés befolyásos klikkjének jóindulatát megnyerje ezzel egyidejűleg az SS egyik legmagasabb képviselőjét.
A kiadó megjegyzése: A "Über Galgen wächst kein Gras" = "A bitófa fölött nem nő fű" c. könyvben, melyet Friedrich Oscar írt , Erasmus-kiadó, 1950, a 91. oldalon ez áll: "Így történhetett, hogy ezek a tanúk, akik különféle perekben léptek föl, a legellentmondóbb tanúvallomásokat tették. Egyetlen eset sem ismert, ahol ezért felelősségre vonták volna őket. Figyelemre méltó ebben az összefüggésben Dr. E. K. -nak a vád tanújának viselkedése, aki ma a német szövetségi köztársaság kulturális életében jelentős szerepet játszik. Dr. K. előzetes vallomásának eredményében terhelő vallomásában nemcsak azt mondja, hogy maga élte át a dolgokat (míg végül a kihallgatáson arra kellett szorítkoznia, hogy szinte csak hallomásból megtudott dolgokról beszél, melyeket harmad és negyedkézből ismer), hanem egy és ugyanazon ügyről, az ún. Dingi naplóról az orvosperben 1947 január 6-8-án és a Pohl ellenes perben az 1946 áprilisában eskü alatt tett vallomásban teljesen ellentmond sajátmagának. Éppen így ugyanez a tanú, Dr. K. két másik perben is teljesen egymásnak ellentmondó módon vallott, a buchenwaldi koncentrációstábor úgynevezett "illegális táborvezetőségének" ügyében. Míg az orvosperben eskü alatt azt vallotta, hogy semmit sem tud erről, egy amerikai katonai törvényszék előtt, szintén eskü alatt a dachaui buchenwald perben azt mondta 1947 nyarán, hogy maga is tagja volt az illegális rab-táborvezetésnek. "

Mindazok, akik koncentrációstáborban éltek, egyetértenek velem abban, hogy ilyen eredmény csak úgy volt lehetséges, hogy az illető vétkezett a táboron kívül elfogadott általános erkölcsi törvények ellen.

A módszer

"Hogy bizonyos aggodalmakat szétszórjon, a jelentés (így írja le "szervezett pokol"-jában) egyfajta vádirattá alakulhatna a vezető táborlakók ellen, fölolvastam 1945 május elején, amennyiben az már le volt írva - az összesen tizenkettőből már csak az utolsó két fejezet hiányzott - egy 15 fős csoportnak akik vagy az illegális táborvezetéshez (Valójában ebben a legcsekélyebb "illegális" sem volt- P. R. ) , vagy bizonyos rabcsoportokat képviseltek. Ezek a tartalmat helyesnek és objektívnak ítélték.

A fölolvasás résztvevői:

1. Walter Bartel, kommunista, Berlin, a nemzetközi táborbizottság elnöke;
2. Heinz Baumeister, szociáldemokrata, Dortmund, a buchenwaldi iroda régi tagja; az 50. blokk második titkára;
3. Ernst Busse, kommunista, Solingen, a rabkórház kápója
4. Boris Danilenko, ukrán komszomolvezető, az orosz bizottság tagja;
5. Hans Eiden, kommunista, Trier, első táborfőnök
6. Baptist Feilen, kommunista, Aachen, a mosoda kápója ;
7. Franz Hackel, pártonkívüli baloldali, Prága, barátunk, nincs tábori funkciója;
8. Stefan Heymann, kommunista, Mannheim, a tábori információs iroda tagja;
9. Werner Hilpert, Zentrum, Leipzig, a nemzetközi táborbizottság tagja;
10. Otto Horn, kommunista, Bécs, az osztrák bizottság vezetője;
11. A. Kaltschin, orosz hadifogoly, tagja a orosz bizottságnak;
12. Otto Kipp, kommunista, Drezda, a rabkórház kápóhelyettese;
13. Ferdinand Römhild, szocialista, Frankfurt a. M., a rabkórház első titkára ;
14. Ernst Thape, szociáldemokrata, a német bizottság vezetője;
15. Walter Wolff, kommunista, a tábor-információs iroda vezetője. "

Ez a bevezetésként szánt nyilatkozat elegendő arra, hogy az egész tanúvallomást gyanússá tegye.
"Hogy bizonyos aggodalmakat szétszórjon, a jelentés egyfajta vádirattá alakulhatna a vezető táborlakók ellen"
Eugen Kogon tehát semmi olyasmiről nem számolt be, ami a rabvezetést vádolhatná és csak az SS ellen hozott vádakat: egy történész esem fogadna el ilyesmit. Ezzel szemben jogosan lehet föltételezni. , hogy ezzel a cselekvési móddal köszönetét nyilvánította ki azokkal szemben, akik neki ilyen pihenőhelyet biztosítottak a táborban, és akikkel együtt közös érdekeket kell megvédenie a nyilvánossággal szemben.
Amellett a tizenöt nevezett személy, akik "pontosságáról és tárgyilagosságáról" ítélkeztek, gyanúsak. Mind kommunisták, vagy azokkal szimpatizálók (akkor is, ha szociáldemokrata, párton kívüli vagy Centrumpártiként jelennek meg a listán) és ha véletlenül egy kivétel található, az kötelességből jelenlevőnek tűnhet. Végül is a buchenwaldi koncentrációstábor legfőbb irodai alkalmazottainak listáját adják: táborparancsnok, kápók, stb. . .

A címekét, melyekkel ékesíti őket, mint bizonyos bizottságok tagjai, én semmitmondónak tartom, vagy a fantázia termékeinek: egymásnak adták ezeket a tábor amerikai fölszabadítása alkalmával vagy az után. A "bizottság" kifejezéssel sem tartom maga fönn, amiről vitatkoznak, erről más helyen ítéltem már: Ezt állították, és nagyon nemes indítékokkal (lásd I. rész, 90 és 91. oldal) elérték, hogy ezeket elfogadták.

Véleményem az, hogy ez a tizenöt személy nagyon boldog volt, hogy Eugen Kogon ügyes tolla őket a világ szemei előtt minden felelősségtől szabadnak nyilvánítja.

A kiadó megjegyzése: Paul Rassinier véleményéhez azt fűzzük hozzá, hogy a Müncheni másodfokú törvényszék I, 10. polgári kamarája (Aktaszám: 10 - 0 409,58) 1958-as ítélet indoklásában 1958 december 13-án a következőket mondja: ". . a továbbiakban a vádlott csak egy értékítéletet adott le, amellyel az "S Állam" c. könyv tudományos jellegét, melyet a vádló mint annak írója könyvének tulajdonít, kétségbe vonja. Az általános szóhasználat a pamflet kifejezésnek olyan irányú mellékjelentést ad, hogy írója nem tárgyilagos állításokat ír le abban, hogy az általa támogatott irányzatot alátámassza. Egy műnél, amelyet tudományosnak tekintenek, vagy maga állítja ezt magáról, azt jelenti a pamfletként való jellemzés, hogy ez nem a szokásos, elfogadott, pontos módszereket használja. Ez a vád azért nem tűnik légbőlkapottnak, mert a vádló az KZ-ben lakó emberek viselkedési módjának szociológiai leírását az az elv vezette, hogy nem szabad a táborban lakók vezetőinek vádjává válnia.
. . . A könyv gazdagon szolgáltat anyagot, melyek lehetővé teszik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt a lehetőséget nem használták eddig ki, ha politikai rabokról volt szó. . . A vádló továbbá azt mondja, hogy ő nem ismeri a vétkeseket, és neveket sem nevez meg. Ha figyelembe vesszük, hogy a tizenöt reprezentatív személy között, akiknek művét fölolvasta, hogy az attól való félelmüket szétszórja, hogy vádiratot írt, két szovjet polgár és nyolc kommunista van, így azt a benyomást kelti, hogy a kommunista gonosztettek megemlítésétől eltekintve mindenek előtt ezt a csoportot óvta tudatosan, mert csak a legritkább esetekben nevez meg valakit is. Ilyen védelem egy tudományos műben nem fordulhat elő. A tudomány nem kérdezi azt, hogy az eredmény ennek vagy annak kellemetlen-e. Ahol célszerűségi szempontok határozzák meg a tartalmat, ott elhagyják a tárgyilagosságot. Ha a vádlott ezért rabtársként azon a véleményen van, hogy az "SS állam" pamflet, akkor szabad véleménnyilvánítási jogát használja (Alkotmány 5§) anélkül, hogy a vádló személyi jogait megtámadná, aki előszavában megemlíti, hogy nem kíván vitákba bocsátkozni. . . "

Az olvasó pontosabb informálása céljából megemlítjük: Egy müncheni írásban, az "Alarm"-ban egy volt buchenwaldi politikai fogoly a következőt írta:
". ,. ugyanez az Eugen Kogon professzor "Az SS állam" c. pamflétjával as nyilvánosságot jelentősen összezavarta. A személyek és helyek nagy része, amelyek a KZ-ekben lezajló eseményekkel foglalkoznak, anélkül, hogy ismernék a táborok életét, ezt a könyvet használják. Ez a pamflét a német igazságszolgáltatás és olyan hivatalok alapműve lett, akik a KZ-ek eseményeivel kell hogy foglalkozzanak, még hangadó külföldi körök is. "

A rabvezetés.

Itt jön, amit Kogon a táborvédelemről, amely a rabvezetés része, mond:
"Feladatai a következők voltak: A tábor rendjének fönntartása, a fegyelem betartatása, hogy az SS beavatkozását elkerüljék. Éjszaka - emiatt nem kellettek a táborban SS őrjáratok - az volt föladata , hogy az újonnan jötteket ellássa, amely apránként megakadályozta az SS durva kilengéseit. Nehéz és hálátlan feladat volt. A buchenwaldi táborvédelem ritkán ütött, pedig gyakoriak voltak a durva ökölcsapások. A más táborokból jövő újonnan jöttek gyakran meg voltak rémülve, mikor őket a buchenwaldi tábori védelem emberei fogadták, de hamarosan megbecsülték ezt a lágyabb fogadtatást, mint más táborokban. . . A tábori védelemnek is voltak természetesen rossz napjai, melyeket a megakadályozott SS emberek itt alkalmazott hangjának lehetett volna nevezni, de ennek kevesebb súlya van. csak egy célt ismertek: egy alapcsoport megőrzése az SS-el szemben. Mi lett volna az egyesek sorsa a megjövéskor, az elszállításkor, a büntető akcióknál, és végül, de nem utolsó sorban a legvégén, a felszabadításkor, ha a tábori védelem nem szolgált volna kifogástalan renddel az SS előtt? (62. oldal)
Ha az fogadásra gondolok, mely szállításomat két különböző táborba kísérte, és csak a magam emlékeire gondolok, nem mondhatnám, hogy az Buchenwaldban jobb lett volna, mint Dorában. Éppen ellenkezőleg! De el kell ismernem, hogy az általános életkörülmények Buchenwaldban és Dorában nem összehasonlíthatóak: az első szanatórium volt összehasonlítva a másikkal. De ebből azt akarni levezetni, hogy ez azon a különbségen alapul, amely rabvezetések összeállításában, anyagában, és annak politikai vagy filozófiai véleményén alapul, tévedés lenne: ha teljesen összecserélték volna őket, ugyanez lett volna az eredmény. Mindkét esetben viselkedésük az általános létfeltételektől függött és nem megfordítva.
Abban az időben melyről Eugen Kogon beszél Buchenwald eljutott fejlődésének végére, ott minden, vagy majdnem minden kész volt: a szolgálati helyek működtek, rend volt. Az SS, mely kevésbé volt vitáknak kitéve, melyek következménye rendetlenség, és a napi program rendszeres és kockázatmentes volt, sokkal kevésbé volt ingerlékeny. Dorában ezzel szemben a tábor fölépítése volt folyamatban, mindent a háborúban lévő ország korlátozott eszközeivel kellett kialakítani és mindent ott kellett fölépíteni. A rendetlenség itt teljesen természetes állapot volt, minden egymásba szaladt. Az SS-hez nem lehetett folyamodni. A rabvezetés, mely nem tudta, hogy mit találjon ki, hogy jobban tetsszen az SS-nek, gyakran túlment annak kívánságain. Buchenwaldban a kápónak vagy egy táborparancsnoknak a messzebb menő kívánságai, melyeknek kiváltó okai megegyeztek annak céljaival, hatásukban kevésbé voltak érezhetőek, mert itt jobb körülmények között a rabok tömegei számára nem vontak maguk után olyan súlyos következményeket.
Ide illőnek tűnik a további, tulajdonképpen fölösleges megjegyzés, hogy a Dorai táborban, mely 1944 őszén majdnem kész volt, a rabvezetés a legcsekélyebb mértékben sem változtatott viselkedésén, ahhoz, hogy az anyagi és erkölcsi életfeltételek a buchenwaldihoz hasonlóak legyenek. Ebben az időben a háború rohamléptekkel haladt előre, a bombatámadások csökkentették az ellátás lehetőségét, a szövetségesek előrenyomulása megnövelte a megmaradt táborok rabjainak a számát azokkal, akik a keleten és nyugaton kiürített táborokból jöttek, és így minden kérdéses lett.

Marad a magyarázat, hogy fontos volt, egy SS elleni magot megtartani, mely annak helyébe fog lépni: ezt nem értem, az egész tábor természetesen az SS ellen volt. Lehetne azt állítani, hogy előnyösebb lett volna, mindenki életben tartani az SS ellenében, és nemcsak egy magot, ha ennek az is volt a feladata, hogy annak borsot törjön az orra alá. . . Ehelyett azzal a módszerrel dolgoztak, amely ezt az értékes magot megmentette ugyan, de a tömegeket megölte. Mert, ahogy Eugen Kogon ezt David Rousset után fölismerte, a tisztességes viselkedés önmagában nem volt mérvadó:
"A rabok sohasem kapták meg azt a keveset, amit nekik szántak. Először az SS vette el azt a részt, ami neki tetszett. Utána a rabok, akik a raktárakban és a konyhában dolgoztak vették ki lehetőségeik szerint a saját részüket. Aztán a szobai szolgálat emberei vettek maguk és barátaik részére. A maradék az egyszerű, szegény rabé volt. " (107. oldal)

Szükséges volt pontosan leírni, hogy mindenki, akinek csak egy kis része is volt a tábori hatalomban, jogosult volt arra, hogy előre elvegyen: a rab táborparancsnok, aki az adagokat kiadta, a kápó, a blokkparancsnok, akik jócskán kiszolgálták magukat, a csoportparancsnok vagy a szobai szolgálat, akik a kenyeret vágták vagy a levest osztották ki az edényekbe, a rendőr, az írnok, stb. . . Sajátságos, hogy Eugen Kogon ezt meg sem említi. Mindezek az emberek elfogyasztották rablásuk eredményét és ragyogó arccal járkáltak a táborban. Nem volt lelkiismeretfurdalásuk: "A rabok kórterme számára speciális betegélelmezés volt, amit diétának neveztek. ezt nagyon népszerű volt pótlékként és legnagyobb részét a tábori személyiségek, blokkparancsnokok, kápók, stb. . lopták el. Minden táborban voltak kommunisták vagy bűnözők, akik évek óta más kivételezés mellett a betegek plusz porcióit is megkapták. Főleg a betegkonyhával való kapcsolat határozta meg ezt, ahol csak olyan emberek voltak, akik a tábort uralták, és ezek a rabok egymásnak tettek szívességeket. A szabászat, a ruharaktár, a készülékraktár, stb. . . kápói azt szállították, amit a többiek kívántak ennek az élelemnek a fejében. A buchenwaldi táborban 1939 és 1941 között körülbelül 40 000 tojást adtak-vettek így a táboron belül. " (110-111-112. oldal)

Eközben meghaltak a kórház betegei, mert tőlük elvették a külön élelmet, melyet az SS nekik szánt. Magyarázatánál, hogy hogyan folytak ezek a tolvajlások, Kogon a "D-rendszernek" (ez a lopás szónak egy másik változata), melyet az élelmiszer területen dolgozó rabok kivétel nélkül megtettek, ártalmatlanként ábrázolja. Ez pontatlan és jóindulat a rabvezetéssel szemben.

A valamilyen munkacsoportban dolgozó rab nem tudott lopni: a kápó és az előmunkás pontosan figyeltek rá és mindig hajlandóak voltak följelenteni. Maximum mikor megkapták élelmüket, megpróbálhatott szenvedőtársa részéből valamennyit elvenni, de a kápó és az előmunkás együttes erővel el tudtak venni az egész adagból kiosztás előtt, és ezt cinikus módon meg is tették. Büntetlenül, mert nem lehetett őket a szolgálati út, azaz önmaguk megkerülésével följelenteni. maguknak és barátaiknak loptak, akiknek állásukat köszönhették, és magasabb szolgálati helyeken az SS-nek, kiknek jóindulatát vagy védelmét akarták így biztosítani maguknak.

A rabok élelméből vett a kórház kápója - ez ugyanaz, aki Kogon pontosságát és objektivitását elismerte -, egy hatalmas mennyiséget előre kollégái és az akkreditált kommunisták részére. (sok kommunista nem ilyen, de mások - ezek tisztességes emberek voltak, és elvegyültek a tömegbe, megosztva sorsukat vele. ) Buchenwaldi tartózkodásom idején reggelenként egy liter tejet és időnként más finom dolgot visszatartott a 48. blokk parancsnokának, Erichnek. Ha ezt az eljárást rávetítjük az egész táborra, akkor el tudjuk a tejmennyiséget képzelni, amelyet a kórház betegeitől így loptak el. Ezzel összehasonlítva a kiosztás folyamán elkövetett lopások jelentéktelenek.

A rabok éhenhalásának tehát két oka volt, melyek egymást kiegészítik, mind a standard, mind a diéta esetén, betegeknél és nem betegeknél: Az SS elővétele (ehhez meg kell jegyezni, hogy az SS általában nem vett ki előre vagy legföljebb nagyon tartózkodóan: neki mások vettek el, és így jobban volt kiszolgálva), a rabvezetés elővétele. Ezért két ok is volt, ami miatt verték őket és nagyon rosszul bántak velük. Ilyen körülmények között nagyon kevés rab volt, aki ne részesítette volna előnyben az SS-el való közvetlen érintkezést: a kápó, aki mértéktelenül lopott, erősebben is ütött, hogy tetsszen az SS-nek. Ritkaságszámba ment, hogy egy SS ember egyszerű utalását ne követte volna egy további adag verés, mely a kápótól jött.

A érvek.

Az érvek, melyek egy mag mentését mindenki más előtt és minden áron igazolják, nem hitelesebbek, mint a tények. "Mi lett volna a táborból a fölszabadításkor?" (275. oldal) kérdezi Kogon rémült hangon. Az előzőekből kiderül, hogy az egész tábornak egy okkal kevesebbje lett volna, hogy az adott ritmusban haljon meg. Nem elegendő hozzáfűzni: "Ők találták meg az első amerikai páncélost, amely északkeletről közeledett, és amely Buchenwaldot fölszabadította. "( 304. oldal) és azt, hogy ez így történt, a rabvezetés érdemének föltüntetni. Ilyen szemlélettel azt is lehetne állítani, hogy ezek egy fölszabadított Franciaországba jöttek be, ami nevetséges lenne. A valóság az, hogy az SS az amerikaiak érkezése előtt kitért, és hogy azzal a céllal, hogy olyan sok rabot vigyenek magukkal, amennyit csak lehetséges, kiküldte a rabvezetést gumibottal kezében embervadászatra a táborba.

Ennek köszönhető, hogy a vállalkozás minimális zavarral folyt le. Ha az amerikaiak támadását egy csoda folytán föltartóztatták volna a tábor előtt, ha ugyanis egy erős német ellentámadás a háború kimenetelét a másik irányba vitte volna, akkor a sorokból sugárzó meggondolás előnyt jelentett volna:
"Az SS táborvezetések nem tudtak rabok tízezreit másképpen, mint tisztán kívülről és hirtelen behatásokkal irányítani. " (275. oldal).
Más szavakkal, egy győzelmes Németországban a táborok minden funkcionáriusa hivatkozhatott volna személyes hozzájárulására a rend fenntartásában, alázatosságára, stb. . , hogy elérje kiszabadítását.

A most következő szöveg megjelenhetett volna anélkül, hogy akár csak egy vesszőt is megváltoztattak volna benne: "Az állandó harc során az SS módszere az volt, hogy a különböző rabcsoportokat egymás között keverte, a természetes ellentéteket megtartotta és újakat hozott, hogy megtörje őket és hatástalanná tegye. Ennek az okai a vörösöknél világosak voltak. A zöldeknél, a nem politikai zöldeknél az volt az ok, hogy ezek szabad pályát akartak szokásos eljárásaikhoz, a korrupcióhoz, a zsaroláshoz, az anyagi hasznot hajtó tevékenységekhez. Minden ellenőrzés, különösen a táboron belüli elviselhetetlen volt számukra. " (278. oldal)
Világos volt, hogy az SS egyik módszere sem lehetett hatástalan, ha azt mások ugyanabból a célból és ugyanarra a tárgyra ugyanolyan szándékkal alkalmazták. Továbbá: szükségtelen volt. Az SS-nek nem kellett vernie, mert azok, akikre hatalmát teljes joggal átruházta, jobban ütöttek; lopnia sem kellett, mert azok jobban loptak és az eredmény ugyanaz, ha nem nagyobb volt; nem kellett senkit halálra kínozni hogy rendet teremtsenek, mert helyükön ezek foglalkoztak azzal és a rend ezáltal csak vörösesebb szín? lett.
Egyébként sohasem vettem észre, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia beavatkozása a természetes ellentéteket kioltotta volna, sem azt, hogy a különféle rabkategóriákat kevésbé keverte volna, mint ahogy ezt az SS meghatározta.

Az alkalmazott módszerek nem voltak arra alkalmasak, hogy ezt az eredményt érjék el, és a kitűzött - és bevallott- cél nem a mag kialakítása volt: az oszd meg és uralkodj, amely minden erőszak alapelve, a kormánynál akar maradni, ez éppen úgy igaz volt a rabvezetésre mint az SS-re. Míg az utóbbi a gyakorlatban a rabokat kivétel nélkül azokkal az emberekkel állította szembe, akiket kiválasztott, hogy ezek kormányozzák őket, az első egy szentségtörő árnyékpolitikát játszott, és egy mag kiválasztását, melynek egy bizonyos tulajdonsága volt. Ami - egy bizonyos távolságból szemlélve - humoros ezen a tételen, az a különbségtevés a hatalmon levő zöldek és vörösök között, amennyiben az elsőket korrupcióval, zsarolással és anyagi előnyökre való vadászattal vádolja: mit tettek a vörösök, ha nem éppenséggel ezt? És mi volt az átlagrab számára a különbség, ha nem volt lehetséges az eredmény szerint mérlegelnie?
Az évtizedek óta a kispolgári nevelés csúszómászókká nevelte a világot, és itt az elméleti példák egy más mellé állítása jelentősebb, mint az események könyörtelen fölsorolása. Egy erkölcs, melynek azért, hogy két csoport bűnei között különbséget tegyen, a két csoport elemei közti alapkülönbséget hívja segítségül az nem alkalmas a két csoport tettei mozgatórugói azonosságának a megállapítására, bármilyenek is legyenek a különbségek. Ez arra hajlamos, hogy a környezet hatását - egy olyan környezetben, mely naponta veszélyezteti az életet - az ebbe a környezetbe tett legönfeláldozóbb és nem szemrehányó fajta ember reakcióját nagymértékben elhanyagolja.
Ez a koncentrációstáborban erősen láthatóvá lett: az élet-halál harc követelményeinek, a többé-kevésbé beismert vágyaknak előnyük van az erkölcsi alaptételek előtt. Eleinte ott volt az életakarat élni vagy túlélni. A lelkiismeretleneknél ez össze volt kötve azzal az igénnyel, hogy élelmiszert lopjanak, aztán, hogy szervezkedjenek, hogy jobban tudjanak lopni. A legügyesebbek összeállnak jobb élelmezésre - a politikaiak, mert ez a vállalkozás több ravaszságot követelt mint erőt - és erősebbek voltak a hatalmi harcban, mert jobban voltak táplálva.

És ezt meg is tartották, mint erősebbek, mert szellemileg ők voltak az ügyesebbek. De az erkölcsi alaptételek, melyeket a koncentrációstáborokon kívül világból ismerünk, nem szólt be ebbe az eseményláncba, mert ezek itt hiányoztak.
Ezek után lehet írni (Kogon, 275 oldal):
"Minden táborban a politikai rabok célja az volt, hogy a belső közigazgatást kezükbe kaparintsák, vagy azért harcoljanak, hogy ezt megtartsák, hogy minden lehető eszközzel szemben álljanak az SS-el és ne csak a puszta létért folytassanak harcot, hanem, ha ez lehetséges, a rendszer általános bomlasztásában és áthidalásában is részt vegyenek. Több mint egy táborban a politikailag vezető rabok évekig folytattak ilyen szívós, halált megvető munkát. "

De ez csak egy általános leírás, mely, ha még annyira tele is van dicsérettel, nem tudja elrejteni, hogy minden politikai rabot - azokat is, akik sohasem szándékoztak társaiknak a szerencsétlenségben parancsolni - azonos mértékkel mér, mint azok leglelkiismeretlenebbjeit. A vallomást sem rejti el: Magukat minden eszközzel megvédelmezni. . .
Hogy mit jelent ez a "minden eszközzel", ez kiderül a folytatásból:
"Ha az SS azt kívánta, hogy a politikaiak a "nem életképes" (szövegben idézőjelben) rabokat kiválogassák, hogy ezeket megöljék, és ha a vörösök ezt megtagadták, ennek következménye az lett, hogy a zöldek kerültek uralomra, akkor késznek kellett leni arra, hogy a bűnt magukra vegyék. Választani lehetett az aktív cinkosság megtagadása és a felelősségtől való visszavonulás között, amelyet a tapasztalat szerint rosszabb követett. Minél lelkiismeretesebb volt az illető, annál nehezebben határozta el magát. Mivel ennek meg gyorsan kellett történnie, a robusztus lelkek határoztak . . nem lett mindenkiből mártír. " (327. oldal)

Már megjegyeztem hogy nem a nem életképtelenek, hanem a munkaképtelenek kiválogatásáról volt szó. A különbség érezhető volt. Ha valaki ezt semmi áron nem akarja elismerni, akkor elismerem, hogy jobb lett volna megkockáztatni egy vélt - szeretném hangsúlyozni, csak vélt - visszavonulást a táborban az irányításból, mint lelkiismeretének ezt az aktív cinkosságot, melyre a gyakorlatban mindig készek voltak, magára vállalni. Akkor a zöldek kerültek volna hatalomra? Először is nem voltak arra képesek, hogy azt meg is tartsák. Másodszor, éppen így ilyen esetben ők sem lettek volna rosszabbak elődjeiknél. Nem választottak volna több munkaképtelent ki, és a minőség sem különbözött volna elődjeikétől, mert ezeknél a kiválasztásoknál a vörösök jobban törődtek a politikai színezettel, mint a zöldek, ha a rabvezetést nem érdeklődött egyikük iránt.

Ha az ember az erkölcs előtt ugyanazt a bűnt vette magára, akkor miért akarták elvenni a zöldek hatalmát, vagy ezek ellen helytállni? Ha a zöldek lettek volna hatalmon, lehet, hogy ők másokat választottak volna ki mint a vörösök. De ez a számon semmit sem változtatott volna, melyet az határozott meg, hogy a munkásstatisztika és a tábor anyagi lehetőségeit figyelembe vették olyan szempontból, hogy hány nemdolgozót tudnak fönntartani. Eugen Kogonnak talán nem lett volna olyan könnyű, az SS tábori orvos, Dr. Ding-Schuler bizalmasává válni, hanem esetleg maga is a nem-munkaképesek egyikévé vált volna, ha ő is a tömeg részeként éhezett volna. Ez a tizenöt másikra is áll, akik tanúvallomásával egyetértettek. Akkor a legelképzelhetetlenebb katasztrófa történt volna meg: csak akkor történhetett volna meg, ha . . .
"Sok tanú maradt így életben, nem lett mindenkiből mártír" (már idéztük).

Mintha a történelem álláspontjából nézve nagyobb jelentősége lett volna, hogy Eugen Kogon és klikkje voltak a tanúk vagy mások - mint Michelin von Clermont-Ferrant, mint Francois de Tessan, mint Dr. Seguin, mint Cremieux, mint Desnos stb. . . . mert ez a mi és ez a mindenki természetesen csak a rabvezetés előjogokkal bíró tagjaira vonatkozik és nem minden politikaira, akik a tömeg nagyobb részét képezték. Egy pillanatra sem jutott a szerző eszébe, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia, ha arra szorítkozott volna, hogy kevesebbet eszik és kevesebbet ver, akkor majdnem minden rabot meg lehetett volna menteni, és ma csak előnyük lenne belőle, ha ezek tanúk lennének.

Ha egy ilyen jól informált ember, aki bizonyos kulturáltságot is mutat ennyire szánalomra méltó következtetésekre jutott, akkor ennek az oka abban keresendő, hogy ő az egyént és a koncentrációstáborok világát olyan mértékkel ítélte meg, mely rajta kívül áll. Ugyanezt a hibát követjük el, ha mindent, ami Oroszországban vagy Kínában történik, azok szerint a szabályok szerint ítéljük meg, melyek a nyugati világra igazak, és az oroszok és kínaiak ezt éppen úgy csinálják. Itt is és ott is egy rend állt elő, amelynek elképzelései a társadalmi életről és az egyén viselkedéséről egymástól eltérnek, ha nem egymással ellentétesek.
Ugyanez az eset a koncentrációstáboroknál. Tíz év gyakorlat elég volt arra, hogy egy rendszer álljon elő, amely szerint kell mindent megítélni, ahol különösen figyelembe kell venni, hogy ez a rendszer egy új embertípust alakított ki, amely a rabok és a politikai rabok között áll a büntetőjog szerint. Ennek az új embertípusnak a jellege abból a tényből adódik, hogy az első levitte a másodikat a helyes útról anélkül, hogy lelkiismeretét ezzel különösen megterhelte volna, sajátmagát pedig ahhoz a szinthez igazította, amilyenné a tábor kitalálói azt tették. Minden rab reakciója, a zöldeké és vörösöké rátett a táborra egy értelmet. és nem fordítva.

Ezzel a megállapítással egyetértésben és amennyiben be kell ismerni, hogy ez nem lelki konstrukció, a koncentrációstáboron kívüli világban érvényes erkölcs szabályai ugyan megbocsátóan fölléphetnek, de semmi esetre sem igazolhatják azokat.

Az SS viselkedése.

Két állítást állítok szembe egymással:
"Olyan rabokat, akik bajtársaikkal rosszul bántak sőt agyonverték őket, tipikus módon az SS sohasem büntetett meg és ezért a rabtörvényszéknek kellett ezekkel leszámolni. " (98. oldal)
és:
"Egy reggel egy blokkban egy rabot fölakasztva találtak. Vizsgálatot indítottak, melynek során kiderült, hogy a "felakasztottat" embertelen veréssel, ütésekkel és rúgásokkal ölték meg, és aztán a szobai szolgálat a blokkparancsnok, Osterloh (egy zöld, ezért jelenti az esetet 'példaszerűként') vezetésével fölakasztották, hogy öngyilkosságnak nézzen ki a dolog. A meggyilkolt az ellen tiltakozott, hogy a szobai szolgálat ellopja a kenyeret és az élelmet. Az SS táborvezetés (mi húztuk alá) elérte, hogy az esetet nem fújták föl és a gyilkos újra blokkparancsnok lett, amivel minden a régiben maradt" (50. oldal)
Igaz az, hogy az SS általában nem avatkozott bele a rabok közti vitákba, és hogy hiába vártak tőle igazságos döntést. Nem is lehetett volna másként, mert: "Ami a szögesdrót mögött történt, azt el volt rejtve előlük. " (275. oldal).

Valójában a rabvezetés azon igyekezett, hogy az SS vezetés ne tudjon meg semmit. Míg ő magát "rab-igazságszolgáltatásnak" nevezte és azt használta ki, hogy határozatai ellen nem volt föllebbezés - feltéve ezt a nagyon valószínűtlen kívánságot - mindig az SS-nél keresett menedéket, hogy megerősítse tekintélyét, mikor az tűnőben volt. Ettől eltekintve szívesebben látta, ha az S nem avatkozik bele a dolgokba, mert attól félt, hogy ezek kevésbé szigorúak, ami az ő vezetési pozíciójukat gyöngítené a tömegek előtt, aminek következménye akár leváltásuk és az állás más emberrel való elfoglalása lenne. Gyakorlatilag minden kompromisszummal oldódott meg: a rabvezetés "elkerüli az ilyen történeteket", amennyiben megakadályozza, hogy az ilyen esetekről valaki is megtudjon valamit a tábor kerítésén kívül, az SS pedig azt kívánja, hogy rend legyen és ez érintetlen maradjon, és ilyesmikről nem kíván hallani.

Ha a leírt esetben Osterloh, a blokkparancsnok vörös lett volna, akkor az SS-nek csak annyi jutott volna a fülébe, hogy valaki öngyilkos lett, melynek nem lettek volna további következményei. De ő zöld volt, az egyik utolsó zöld, aki még hatalmon volt. A vörösök abban a reményben árulták be, hogy így eltüntetik útjukból. Az SS nem olyan értelemben határozott, ami nekik tetszett. Ezt írta elő a rendtartás: még egy bűnös blokkparancsnokra is csak közvetlen elöljárói gyanakodhattak vagy ítélhették el; ez semmi esetre sem történhetett panaszok alapján vagy a tömeg reakciója alapján. Hogy zöld vagy vörös volt-e az illető, az nem játszott szerepet.

A mondat szavait meg is lehet fordítani, és a vádlottat áldozatként tekinteni és az áldozatot gyilkossá változtatni: ebben az esetben a rabvezetés a következőképpen viselkedett volna: nem törődve Osterloh színével úgy vélte volna, hogy előjogait megsértették és őt fenyegetik, és jelentette volna az esetet az SS-nek kérve, hogy példásan büntessék meg a tettest; akkor, ha nem, ami valószínű, maga büntette volna meg a tettest és ezt csak utána gyónta volna meg az SS-nek, hogy az igazolja tettét. Az első esetben az SS valószínűleg felettes hatóságának jelentette volna az ügyet és kivárta volna annak döntését. Nem akarok azokról az ütésekről beszélni, melyek minden oldalról a gyilkost érték volna, mikor a bunkerbe megy (a tábor belső börtöne. Ha Kogonnak hinni lehet, nem az SS találta föl, hanem az első rab táborparancsnok, aki bíró volt (174. oldal), az SS nem is gondolt ilyesmire). A második esetben az SS biztosan egyetértett volna a rabvezetés tettével, hogy elejét vegye egy vizsgálatnak, önigazolásoknak, stb. . és más kellemetlenségeknek a felsőbb SS hatóság részéről. Egyik lehetőség sem egyeztethető össze a hely rendjével annak elnéző értelmében, akkor sem, ha ott helyben átnézték és kijavították a lehetőségeket.
Az Osterloh esetben, melynek a vörösök óvatlan módon lelkiismereti konfliktus jelleget adtak, amelyben a becsület és a rend harcol egymással, ha Berlin beleszólt volna és olyan sok nehézséget csinált volna, hogy a tanúk vallomása szerint a táborvezetőség csak azt tudta elérni, hogy az esetet lezárják. Általában az SS vezetés nem jelentett ilyen dolgokat szívesen Berlinbe. Féltek a további lépésektől, a jelentésektől, a további következményektől, melyek következtében akár áthelyezések is lehetségesek voltak, ami háborús időkben kellemetlen következményekkel járhatott. Így Berlinnek szinte semmi ilyesmit nem jelentettek, csak arról informálták, amit nem tudtak elrejteni, és amennyire lehetséges volt, mindent helyben intéztek el.
Ha egy olvasónak ez az álláspont kissé hihetetlennek tűnik, akkor szeretném figyelmét egy lábjegyzetre fölhívni a 184. oldalon. Franciaországban az igazságügyi és nevelésügyi minisztérium szinte semmit sem tud arról, ami a börtönökben és az úgynevezett nevelőházakban lejátszódik: az ott használatos fegyelmi előírások állandóan megsértik a hivatali előírásokat és ezt az átlagember a rendszeres botrányok alkalmával tudja meg. A világ minden országában ugyanígy van. : van az elítélt világa, aki a többiek világának határán él és ahol a Csausz (franciául: chauch = börtönőr) a király. Ennek a "világmindenségnek" a határain élnek a gyarmati népek. A gyarmati és hadügyminisztérium, mely alatt vannak éppen ilyen keveset tudnak megbízottaik viselkedéséről, pedig teleszórják őket körlevelekkel az emberiességről.

Ha valaki kételkedik ebben, itt egy másik hely:
"SS látogatások gyakran fordulnak elő a táborokban. A táborvezetés figyelemre méltó gyakorlatot alakított ki: egyrészt eltakarta az összefüggéseket, másrészt különös színdarabokat mutatott be. Olyan létesítményeket, melyek a rabok kínzására alkalmasak, nem mutatták be a vezetéseknél, és elrejtették az ilyen tárgyakat. Így például a hírhedt bakot, amely a sorakozó és létszámellenőrzési téren állt, ilyenkor egy barakkba vitték, míg a látogató el nem ment. Egyszer elfelejtették ezt az óvatossági lépést megtenni, és egy látogató megkérdezte, mire szerkezet ez; a táborvezetőség egyik tagja azt mondta, hogy ez az asztalosműhely egy modellje különleges figurák előállítására. A bitófákat és oszlopokat is elvitték ilyenkor. A látogatókat elsősorban a mintaüzemekbe vitték: Konyha, kórház, mosoda és a mezőgazdasági létesítményekbe. Ha egyszer meglátogattak egy lakóhelyet is, akkor az úgynevezett szolgálati helyet, ahol az SS fodrászai, az SS takarítói és a különleges előjogokat élvező rabok laktak, amelyek sohasem voltak túlzottan tele és mindig tiszták voltak. A kertészetben vagy a művészeti műhelyekben a látogatók ajándékokat kaptak emlékül. " (258. oldal)
Ez Buchenwaldra vonatkozik. Ha valaki tudni akarja, hogy kik voltak ezek a látogatók:
"voltak tömeglátogatások és egyedi látogatások. Az egyedi látogatások különösen gyakoriak voltak szabadság idején, amikor az SS vezetők ismerőseiknek és rokonaiknak megmutatták a tábort. Ezek többnyire SS-tagok vagy SS vezetők voltak, időnként Wehrmacht és rendőrtisztek. A tömeges látogatások különböző félék voltak. Gyakran jöttek rendőr vagy zsandártanulók, vagy SS zászlóskiképzők diákjai. A háború kezdete után a Wehrmacht tisztjeinek látogatásai nem voltak ritkák, különösen a repülőtisztekéi. Időnként civilek is jöttek. Buchenwaldban egyszer a fasiszta országok fiataljainak weimari kultúrtalálkozója alkalmával összegyűlt fiatalok is eljöttek. Hitlerjugend (HJ) vezetések is voltak a táborban. Híres látogatókat, mint Sauckel gauleitert (területi vezető), Weimar rendőrségének elnökét, Hennickét, Waldeck-Pyrmont hercegét, az olasz külügyminisztert, Ciano grófot, honvédelmi kerületi parancsnokokat, a birodalmi egészségügyi minisztert, Dr. Contit és hasonló embereket többnyire ott tartották az esti sorakozó és létszámellenőrzésig. " (257. oldal)
Így volt ez tehát, gondosan elrejtették a kínzások bizonyítékait nemcsak minden külföldi előtt vagy más személyek előtt, hanem az SS és a III. birodalom magas állású személyiségei elől is. El tudom képzelni, hogy ha ezek a személyek Dachauban vagy Birkenauban!!!??? megjelentek volna, akkor a gázkamrákról éppen olyan magyarázatokat kaptak volna, mint a buchenwaldi bakról. Megkérdezem: Hogy lehet ezek után azt állítani, hogy minden szörnyűség, ami a táborokban lejátszódott, egy "legmagasabb helyen" kiagyalt terv részei voltak? . . .

Ha Berlin mindannak ellenére, amit eltitkoltak előtte valami rendkívülit vett észre a tábor közigazgatásában, az SS táborvezetőket ennek megfelelően rendre utasították. Az egyik ilyen rendreutasítás, amely a D osztály vezetőjétől jött, a következőt határozta 1942 április 4-én:
"Az SS birodalmi vezetője és a német rendőrség elrendelte, hogy verési büntetés esetén (mind férfi, mind női rabok esetén) ha a szigorított szó hozzá van adva, akkor a ruhátlan fenékre kell adni. Minden más esetben az eddigi, a birodalmi vezető által elrendelt végrehajtási mód marad érvényben. "
Eugen Kogon, aki ezt a körlevelet idézi, a következőt teszi hozzá:
"A tábor vezetőségének a verés büntetésének kiadásakor Berlinhez kellett fordulni, hogy azt visszaigazolják és a tábori orvosnak igazolnia kellett , hogy a rab egészséges. Hosszú ideig a gyakorlat ezzel szemben az volt, hogy a rab először a bakon át ment és tetszőleges számú ütést kapott, majd az eljárást a berlini igazolás megérkezés után még egyszer hivatalosan végrehajtották. " (99. oldal)

Nem kell külön elmondani, hogy a verési büntetést majdnem mindig a meztelen fenékre adták, és a kérdéses körlevelet azért küldték el minden táborba, hogy ezt a helytelen gyakorlatot leállítsák és nem azért, hogy megszigorítsák a büntetést.
Természetesen meglepődhetünk azon és barbárnak tarthatjuk, hogy verés szerepelt a büntetések között. De ez történelmileg nézve úgy néz ki, hogy Németországban az első világháború végéig mindenki számára a verés a legenyhébb büntetés volt, és így nem meglepő. hogy ezt a nemzeti szocializmus a legnagyobb bűnözők részére fölelevenítette, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a weimari köztársaság sem járt el másként. Jobban meglep, hogy Franciaországban, ahol sok körlevél igazolja ennek beszüntetését már száz éve, sok millió négert továbbra is így büntettek és ezek a büntetést a meztelen fenekükre kapták, mert az a pechjük, hogy a Földnek olyan részén laknak, ahol emiatt külön föl kellene öltözniük.

A kiadó megjegyzése: A szerző téved a büntetéseket illetően. Miután a porosz Nagy Frigyes megtiltotta a veréssel való büntetést, a német birodalom büntetőjoga az első világháború előtt és után nem tartalmazott olyan rendelkezéseket, melyek a veréssel való büntetést előírták volna. A táborokban átélt verések, melyeket a szerző látott, éppen annyira törvénytelenek voltak, mint azok, melyeket a megszállók és szolgáik a nácitlanító táborokban a legbrutálisabb formában alkalmaztak. Ebben az összefüggésben jelentős megemlíteni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban ( a delawarei büntetőtörvénykönyv 11. cikkelye szerint 1959-ben újra bevezették a veréssel való büntetést. Ott a törvényszék 60 botütésig rendelhet el büntetést. Ezen kívül a francia idegenlégióban is újra alkalmazzák a verést.

Egy másik körlevél 1942 december 28-áról, melyet a gazdasági közigazgatási hivatal adott ki (titkos, naplószáma 66,42 D,III,14h,82. 42 Lg,Wy), és amelyet az SS és Waffen-SS tábornok, Krüger írt alá, a következőt mondja:
". . . A tábori orvosoknak jobban mint eddig kell a rabok étkezésére ügyelni és a közigazgatás és a táborparancsnokokkal együttműködve javítási javaslatokat kell hozniuk. Ezeknek nem csak a papíron kell állni, hanem a tábori orvosoknak ezeket rendszeresen ellenőrizni kell . . . hogy a halálozási arány az egyes táborokban le kell hogy csökkenjen, ahogy az SS birodalmi vezetése megparancsolta. Az első tábori orvosoknak minden módon ezen a célon kell munkálkodni. . Nem az a legjobb orvos egy koncentrációstáborban, aki azt hiszi, hogy az alkalomhoz nem illő keménységével kel föltűnnie, hanem az, aki a munkaképességet az egyes munkahelyek figyelésével és cseréjével lehetőleg magasan tartja" (111 és 141 oldal, két részben idéztük)

Talán léteznek más dokumentumok is, akik tételemet alátámasztják: ezek még a német archívumokban vannak, ha már látták őket, azok, akiknek lehetőségük volt megnézni őket, nem hozták őket nyilvánosságra. Módszerük, melyet munkájuk során használtak, meglepő. Példa: "A bohóc nem nevet" cím alatt David Rosset kiadott egy dokumentumgyűjteményt a németek kegyetlenségéről minden területen, a második fent idézett körlevélről hallgat, és amikor az elsőt idézi, teljesen megváltoztatja annak értelmét.
David Rousset megemlíti a Harmadik Birodalom egyik utasítását a békák védelméről és annak tartalmát összehasonlítja a koncentrációs táborok rabjaira alkalmazott elképzelhetetlen rendszabályokkal. Meg kell említenünk itt, hogy a Francia Köztársaságnak is egész utasításgyűjteményei vannak a békák, halak. . védelméről, melyeket minden évben minden elöljáróság nyilvánosságra hoz? És hogy milyen boldogító hatása lenne ugyanannak a tollnak, ha azokkal hasonlítanánk ezeket össze, melyek a boldogtalan gyerekekről , a gyarmati népekről vagy akár a börtönök lakóiról szóló rendelkezésekkel hasonlítanánk össze intézkedéseit?
Ha okunk is van arra, hogy ne higgyünk Eugen Kogon magyarázatainak és interpretációjának, de mégis örülnünk kell annak, hogy ő elég objektív volt ahhoz, hogy - talán tudat alatt - föllebbentse a fátylat.

Az egészségügyi személyzet.

A rabokkal foglalkozó egészségügyi személyzet az első években teljesen tanulatlan munkaerőkből állt, de apránként nagy gyakorlati tapasztalatra tett szert. Az első kórházi kápó Buchenwaldban foglalkozására nézve nyomdász volt, követője, Walter Krämer erős, bátor személy volt, nagyon szorgalmas és nagyon tehetséges szervező. Az idők folyamán kitűnő sebkezelő és sebész lett belőle. A kórházi kápó állása minden koncentrációstáborban rendkívül nagy befolyással bírt a tábor összviszonyaira. A rabok által adott személyzet soha nem állt szakemberekből, még ha erre lehetőség is lett volna, (Ez az általánosítás félrevezető. Mindig olyanokról volt szó, akiket főnökeik annak az erőszaknak a segítségével állítottak oda, melyet ők az SS-től kaptak. ), hanem mindig olyan személlyel, aki a tábor uralkodó rétegét a legjobban képviselte. Mikor például 1941 novemberében Krämer kápót és legközelebbi munkatársát Peixet az SS agyonlőtte, a rabkórház vezetését nem orvos vette át, hanem a korábbi kommunista reichstagképviselő, Ernst Busse, aki helyettesével, a drezdai Otto Kippel együtt belenőtt a szervezési és személyzeti munkába, és behatárolta a kórház további növekedését (minden buchenwaldi fogoly tanúsíthatja, hogy első sorban egészségügyi és ORVOSI szinten gondolkozott), és sokat tett hozzá a körülmények további stabilizálódásához. Egy szakember a kórház élén föltétlenül katasztrófához vezetett volna, mert ez nem lett volna képes megbirkózni a kórházban mindenütt jelenlevő, gyakran halálos kimenetelű intrikákkal. " (135. oldal)

Elszörnyedünk a gondolatnál. hogy a szerző arca sem mozdul meg, mikor ilyen véleményeket ír le és a nyilvánosság elé hoz, anélkül, hogy felháborodott tiltakozás hangjai szólalnának meg. Hogy minden ebben rejlő szörnyűséget észrevegyünk, tudni kell, hogy a kápó a maga részéről munkatársait olyan szempontok szerint választotta ki, melyeknek a tevékenységhez semmi közük sincs, és e lehet képzelni, hogy ezek az úgynevezett rabvezetők, akik szerencsétlen ezreket tettek ki különféle betegségeknek, amikor verték őket és ellopták élelmüket, és végül olyan emberekkel ápoltatták őket, akik erre teljesen alkalmatlanok voltak, anélkül, hogy az SS kényszerítette volna őket erre.

A dráma a kórház kapujában kezdődött: "Ha a beteg megérkezett, először hosszú sorokban kellett a szabadban várni a minden időjárásban tiszta cipővel. Mert egyszerűen lehetetlen volt minden beteget kezelni, és mert azonkívül állandóan olyanok keveredtek a rabok közé, akik érthető módon a munkától akartak távol maradni, egy erőteljes rab portás végezte az első betegkiválasztást. " (130. oldal)

A kápó, akit csak azért választottak ki, mert kommunista volt, írnokának nem olyan rabot szemelt ki, aki meg tudott különböztetni egy beteget egy nem betegtől, hanem egy erős rabot, aki jól tudott ütlegelni. Fölösleges mondani, hogy ezt plusz élelem fejében tette, Az okok, melyek a választásnál határoztak, akkor is, ha nem ugyanilyen fajták voltak, ugyanebből a nemes elvből fakadtak. Ha később a tábor kórtermeiben orvosok voltak, akkor csak azért, mert az SS oda rakta őket. Ahhoz, hogy ez odáig jusson, ezeket már a transzportok megérkezésekor ki kellett választani a tömegből. Nem foglalkozom a megalázásokkal vagy akár a bosszúval, melynek ezek az orvosok mindig akkor lettek áldozatai, amikor a hivatási becsületet a politikai követelésekkel állították szembe.

Eugen Kogon előnyöket lát ebben az eljárásban: Krämer kápó figyelemreméltó specialistája lett a sebkezelésnek és az operációknak, és hozzáteszi:
"Willi Jellinek, bécsi cukrász jó ismerősöm. Buchenwaldban hullaszállító volt, a tábor rangsora szerint egy nulla. Zsidóként, nagy, feltűnően erős emberként és sajátságos egyénként Koch idejében kevés esélye volt a túlélésre. Mi lett belőle? Legjobb Tbc szakértőnk, kitűnő gyógyász, belgyógyász, aki sok bajtársnak segített, és ehhez még bakteorológus az 51. blokkban. . " (324 oldal)

Most nem akarok a hivatásos egészségügyi személyzet alkalmazásáról beszélni, melyet a rabvezetés egyenként és egészében kevéssé érdekesnek ítélt meg, mint Krämer és Jellinek urak alkalmazását. Nem akarok a halottak számáról sem beszélni, melybe ez utóbbi kettő nagyszerű tökéletesedése került. De ha már jó az, hogy az ilyen megfontolások lényegtelenek, akkor annál több okunk van arra, hogy ezt a tapasztalatot kiterjesszük a koncentrációstáboron kívüli világra és általánosítsuk azt. Teljesen nyugodtan két rendelkezést lehet hozni: Az első megszüntetné az orvosi karokat és ezt a cukrász és vasesztergályos tanoncidejével pótolná. A második a meglévő orvosokat, akikkel ma tele vannak a kórházak vagy akik rendelnek, különféle vállalatokhoz küldeni nyilvános tevékenység ellátására, és őket kommunista vagy a kommunistákkal szimpatizáló cukrászokkal vagy vasesztergályosokkal pótolni. Nem kételkedem abban, hogy ez utóbbiak kitüntetéssel vizsgáznának: nem kellene nekik szemükre vetni az okozott haláleseteket, ehelyett a tapintatot írni jóvá nekik, mellyel a politikai élet intrikáiban győzedelmeskednek. Ez is egy mód, ahogy az életet látni lehet.


Odaadás

"A rabszemélyzet (A fogorvosi rendelőkben) elejétől végig azon dolgozott, hogy a bajtársaknak olyan sokat segítsen, amennyit csak lehet. Minden állomáson saját, súlyos kockázatot vállalva illegálisan dolgoztak, amelyet nehezen lehet elképzelni. Fogsorokat, protéziseket, hidakat készítettek a rabok számára, akiknek fogát az SS beverte, vagy melyeket az általános tábori viszonyok miatt vesztettek el. " (131. oldal)

Ez igaz. A "bajtársak", akiknek segítettek, mindig ugyanazok voltak: egy kápó, egy blokkparancsnok, egy rab táborparancsnok, egy írnok stb. . . Azok a tömegből, akik fogaikat a megadott okok miatt elvesztették, úgy haltak meg, hogy nem kaptak pótlást, vagy várniuk kellett a kezeléssel a fölszabadításig.
Ennek a munkának az illegalitása egyébként különös fajta volt és az SS előzetes egyetértését foglalja magába: "1939, 40 nyarán, ami utólag alig fölfoghatónak tűnik, és mégis nagyon jellemző volt a tábori viszonyokra, munkáscsoportok szoros együttműködésével illegálisan fölépítettek egy operációs termet, amelybe a tábor orvosa, Dr. Blies hallgatólagosan beleegyezett. . . " (132. oldal)

Ennek hatását és következményeit úgy kell lemérni, hogy figyelembe kell venni, hogy a fogorvosi és sebészeti berendezések a tábor minden rabja számára nyitva álltak és bizonyos magas állású SS-tagok segítségével a rabvezetés céljaira tudták használni ezeket. Véleményem szerint azok, akik abban segítettek, hogy ezek a berendezések a rabvezetés céljait szolgálják "súlyos kockázatot vállaltak", és ez alulról nézve jogosnak tűnik.
Eugen Kogon maga is érzi logikája kétséges voltát:
"Az utolsó évben sok koncentrációstáborban olyan fejlett önirányítás volt, hogy az SS-nek nem volt betekintése a tábor belső életébe. Fáradttá válva hozzászokott ahhoz, hogy a dolgok 'maguktól mentek' és a rabok önigazgatásának sok szabadságot adott. . . " "Ebből a legnagyobb haszna természetesen mindig az uralkodó rétegnek volt, mely a főtáborokban többé-kevésbé (humoros szépítés!) azonos volt az aktív antifasiszta erőkkel. A rabok tömegeinek csak időnként jutottak közvetve általános előnyök, ha a rab-önigazgatás vezetése saját hatalmi körében mindenkinek előnyös intézkedéseket hozott. " (284. oldal)

Ezt nyilvánvalóan így is le lehet fordítani: Ha az SS a politikaiaknak nagyjában egészében sok mindenben szabadságot adott, ez azért történt, mert "kifáradt" vagy "hozzászokott" a dolgokhoz: Ez is egy mód a dolgok szemlélésére. . .
Ennek ellenére meg vagyok győződve, hogy ez azért történt, mert a politikaiak számtalan és feltűnő bizonyítékát adták alázatuknak a rend fönntartásában, amiből azt a következtetést vonta le, hogy bennük nagyon sok esetben megbízhat.

A "mindenki érdekében hozott pozitív intézkedéseket" illetően , ezek talán megakadályozták az SS beavatkozását, de erre az egyetlen "előnyre" volt minden katasztrófa visszavezethető, melyek a tömegeket érintették; jobb, ha Isten törődik velünk, mint ha szentjei teszik azt. Ezenkívül, ha a hatalom annyira megszilárdul, hogy sikerül neki a lehető ellenállást fölosztani, akkor éppen ellenkezőleg, a hasadások fogják fölosztani, melyek elválasztják részeit: e szempont figyelembevételével az SS, amely mindent állandóan és pontosan ellenőrzött, ami a táborban folyt, a gyanakvást elnézéssel pótolta minden tekintetben a rabvezetés irányában. Hogy az SS ezt nem akarta, könnyen érthető. DE a másik fél sem akarta ezt már: Ez önként átlépte Rubikonját, és előnyben részesítette - bármennyibe is került ez a közösségnek - azt a lehetőséget, hogy hízelegjen, ami miatt a kis előnyök megmentették az életét, mert ezek egymást követték a másik lehetőséggel szemben, hogy azonosuljon a táborlakók tömegeivel és magát azok közé valónak tekintse.

Mozi és sport

"hetente vagy kéthetente hosszasabb megszakítással szórakoztató vagy kultúrfilmeket mutattak be. A tábor rettenetes általános viszonyaira való tekintettel némelyik bajtárs soha nem ment moziba. " "Érdekes módon volt a táborban sport. A kürülmények ehhez nem voltak éppen rózsásak. Mégis voltak fiatal emberek, akik úgy vélték, még van erre erejük. Ezek engedélyt szereztek az SS-től futballozásra!" "A gyöngék, ha még visítani tudtak, a leromlottak, a félholtak ingó lábaikon, a kiéhezettek örömmel nézték ezt. . . " (124-125. oldal)

Ezek a gyöngék, a leromlottak, a félholtak, akikről Eugen Kogon jelenti, hogy szívesen nézték meg a futballmeccset, noha ott állniuk kellett, ugyanazok, akikről azt hiszi, hogy a rettenetes általános viszonyokra való tekintettel nem mentek moziba, ahol ülhettek.
A valóságban azért nem mentek moziba, mert minden előadásnál minden hely a rabvezetés emberei számára volt fönntartva. A futballnál másképp volt: a stadion a szabadban volt és mindenki megnézhette a meccset, a tábor nagy volt. Mindenki odamehetett. Mégis néha eszébe jutott egy kápónak, hogy gumibottal a kezében berontson a tömegbe és a szerencsétleneket visszaterelje blokkjaikba azzal az ürüggyel, hogy a vasárnap délutánt használják pihenésre.
A "fiatal emberek, akik úgy vélték, még van erre erejük"- et illetően itt a rabvezetés embereiről volt szó, vagy ezek védenceiről. Ezek teletömték magukat az azoktól lopott élelmiszerrel, akik őket eközben nézték, nem dolgoztak, és jó formában voltak.

A tűrés háza (bordély)

"A tábor nyilvánosházát szemérmesen "Sonderbau" = "Különleges épület"-nek nevezték. A kapcsolatokkal nem rendelkezők számára a látogatási idő húsz perc volt. . . Az SS számára a gyakorlat célja az volt, hogy a politikai rabokat korrupttá tegye. . . A buchenwaldi táborban azt a belső utasítást adták ki, hogy ne használják ezt az intézményt. . . Nagyjában- egészében a politikaiak a politikaiak ezt az irányvonalat betartották, agy az SS terveit keresztülhúzták. " (170-171 oldal)

Mint a moziba, a nyilvánosházba is csak a rabvezetés emberei mehettek be, egyébként ők voltak csak olyan állapotban, hogy ezt használni is tudták. Senki sem panaszkodott sohasem, és bármilyen vita, melyet erről az intézményről folytattak, érdektelen volt. Mégis a következőre akarom fölhívni az olvasó figyelmét:

"Gerinctelen foglyok, politikaiak is, először homoszexualitással aztán a fiatalok megérkezése után gyerekrontással rettenetes viszonyokat hoztak létre. " (236. oldal)
Véleményem szerint a kérdéses politikaiak jobban tették volna, ha a nyilvánosházba mennek, mert lehetőségük volt erre. A logika, mely dicséri őket, hogy az ajánlatot azért nem fogadták el, mert ez korrupttá tette volna őket (!. . . ), attól a pillanattól kezdve hatalmas álszentség lesz, amikor a fiatalok elcsábításáról van szó. Hozzáteszem, hogy az SS éppen azért létesítette előnyben a nyilvánosházat, mert ez ennek a csábításnak minden megbocsátását vagy igazolását lehetetlenné akarta tenni.

Kémkedés

"Az (SS táborvezetés" ezért kémekkel akart a tábor belső történéseiről tudomást szerezni. Sikere az SS-nek csak az táboron belüli kémek segítségével volt, az olyan rabok segítségével akik ideiglenesen voltak bezárva, (BV-esek, ideiglenesen becsukottak) aszociálisak és politikaiak is. (276. oldal). "A gestapo ritkán használta föl a védőfogságban levőket kém és bizalmi tevékenységre. . . nyilvánvalóan a gestapo rossz tapasztalatokat szerzett ezirányú kísérleteivel, és így ritkán nyúlt ehhez az eszközhöz. " (255. oldal)
Meglepőnek tűnik, hogy egy olyan eljárás, mely az SS esetében sikeres volt, a gestapo esetén sikertelennek bizonyult. Mégis igaz az, hogy a gestapo csak kivételesen nyúlt ehhez az eszközhöz: nem volt rá szüksége. Minden táborlakó, aki egy darabka hatalmat kapott vagy előnyösebb munkát, többé-kevésbé kém volt, mely az SS-t közvetlenül vagy közvetítőkön át látta el jelentésekkel; ha a gestapo valamit tudni akart, csak megkérdezte az SS-t. . .
A nagyító alatt nézve a koncentrációstáborokat egy kiterjedt kémhálózat hálózta be. Ennek tömegeit a kis, szokásból kémkedők alkották, a rabvezetés emberei, akik született alázatukban egy levesért, egy darab kenyérért, egy kiskanál margarinért stb. . . vagy akár tudat alatt is jelentettek. bármilyen nagyok is voltak rossztetteik, ezeket még nem írták bele a történelem könyvébe. Fölöttük állva azonban, ha szükséges volt, az egész rabvezetés kémkedett a tömegre az SS számára. Végül is a rabvezetés olyan emberekből állt, akik egymásra kémkedtek.
Ezen körülmények között a kérkedésnek sajátos formái alakultak ki:
"Wolff (volt SS tag, homokos és 1942-ben táborparancsnok) lengyel barátai számlájára (egy lengyel szeretője volt) más bajtársakat elárult. Egy esetben olyan buta volt, hogy azzal fenyegetett, egy magdeburgi német kommunistának a szabadon engedését, amiről tudott, meg tudja akadályozni azzal, hogy jelenti annak politikai tevékenységét a táborban. Fenyegetését azzal a fenyegetéssel válaszolták meg, hogy akkor jelentik az SS-nek, hogy Wolff gyerekrontó. Az ellentétek végül is úgy kiéleződtek, hogy az illegális táborvezetés maga előzte meg a lengyel fasiszták tevékenységét, mert kiadta őket az SS-nek. " (280. oldal)

Más szavakkal, az árulás rossztett volt, ha a zöldektől indult ki, de hőstetté vált, amikor a vörösöktől jött elővigyázatként. Milyen boldogok a vörösök, akik kihúzhatják magukat az esetből, mert ellenfelük homlokára a "fasiszta" bélyeget nyomhatják!"

De ez még jobb:
"Buchenwaldban 1942-ben történt a leghíresebb és hírhedtebb önkéntes kémkedési eset. (E szerint a filozófia szerint kétségkívül létezett egy . . . nem önkéntes följelentés is. Mint látjuk, sok kiskapu van. ) . A fehérorosz emigráns, Gregorij Kushnir-Kushnarew, aki régebben állítólag tábornok volt, miután hónapokig rendszeresen beférkőzött széles körök bizalmába, elkezdte a bajtársakat, különösen az orosz hadifoglyokat az SS késének szállítani. Ez a gestapo ügynök, aki több száz rab halálát okozta, attól sem riadt vissza, hogy bárkit a legaljasabb módon följelentsen (mert vannak olyan följelentési formák is, amelyek kevésbé, vagy akár egyáltalán nem aljasak), akivel valamilyen, vagy akár mellékes okból is vitája volt. . . . hogy egyedül meglepjék és agyonüssék, hosszú ideig nem volt lehetséges, mert az SS különleges védelmét élvezte. Így végül ő lett a rabok irodájának a vezetője. Ebben az állásban nemcsak azokat jelentette föl, akik éppen nem voltak neki szimpatikusak, hanem sokban akadályozta a rab önigazgatás pozitív intézményeinek a használatát. 1942 első napjaiban végül is betegnek érezte magát; elég buta volt ahhoz, hogy a rabkórházba menjen. Itt kiszolgáltatta magát ellenségeinek. A tábori orvos, Dr. H o v e n tudtával, aki ismerte az ügyet és a rabfunkcionáriusok oldalán állt, Kushnirt rögtön fertőző betegnek nyilvánították és röviddel rá méreginjekcióval megölték. " (276. oldal)

A nevezett Gregorij Kushnir-Kushnarew valószínűleg hibás volt mindabban, amit szemére vetnek, de mindenki, aki a koncentrációstábor fokozatain fölszállt, és ugyanazt a pozíciót előtte foglalta el, ugyanúgy viselkedtek, és lelkiismeretüket ugyanazok a bűnök terhelték. Ezzel az emberrel Eugen Kogon nem értett egyet. Bárhogyan is volt, nehéz föltételezni, hogy az SS-nek Dr. Hoven személyében ilyen aktív része volt az ő megsemmisítésében.

Eugen Kogon még hozzáfűzi:
"Emlékszem, milyen megkönnyebbült sóhaj hallatszott az egész táborban, mikor hatalmas sebességgel terjedt a hír, hogy Kushnir-Kushnarew 17. 10 órakor meghalt a kórházban. "

A tanú klikkjében megkönnyebültek, ez érthető, mivel ez a halál szabad utat jelentett számukra a hatalomhoz vezető úton. De a tábor többi részében akkor hallatszott megkönnyebbülés sóhaja, amikor a rabvezetés egy tekintélyes tagját kivégezték, mert annak halálát a közös sors javulására való reménnyel kötötték egybe. Egy idő után észrevettük, hogy semmi sem történt, és a következő kivégzésig mindenkinek mindegy volt, hogy a valóság oltárán hal-e meg vagy egy hazugság áldozata lesz-e, mert a rémségek azonosak voltak mindkét esetben.

Transzportok

A munkásstatisztika rabirodája vezette, mint ismeretes a táborban a munkaerők beosztását, és ezt a munkabevetési és a munkaszolgálati főnök utasításai alapján. Az SS az évek során nem volt képes ellátni ezt a feladatot. Buchenwaldban SS-Hauptsturmführer Schwarz egyszer megkísérelte, egy ezer fős rabcsoport transzportját összeállítani. Miután az egész tábor fél napig állt a sorakozó és létszámellenőrzési téren, hogy kiválaszthassa embereit, összehozott 600 embert. A kiválasztott emberek, akiknek ki kellett volna lépniük blokkjuk sorából, egyszerűen minden irányba eltűntek. Egy ember sem teljesítette készségesen Schwarz utasítását. . " (286. oldal)

Véleményem szerint nem volt akadálya annak, hogy Schwarz tapasztalata mindig megismétlődjön, amikor arról volt szó, hogy egy csoportot állítsanak össze valamilyen munkafajtára. Ha ez sohasem sikerült volna az SS-nek, akkor nem is volt arra érdemes. De:
"Ettől fogva a munkabevetési főnök a munkások beosztásának minden részletét átengedte a munkásstatisztika rabjainak. " (286. oldal)
És miután kikeresték az embereket a sorakozó és létszámellenőrzési téren, nem volt többet lehetséges "minden irányba eltűnni", mint Schwarznál: a kápók, gumibottal kezükben a blokkparancsnokok, az egész tábori rendőrség ... fenyegető zárat képeztek minden menekülési kísérlet megakadályozására. Mellettük SS-Hauptsturmführer Schwarz elnézőnek tűnik. Kommunisták, antifasiszták, Hitler-ellenesek, stb. . . voltak, de nem tűrhették, hogy valaki a Hitler által berendezett rendet szökéssel zavarja a vállalkozásban vagy a Harmadik Birodalom hadi fáradozása közben. Ezért cserébe joguk volt megállapítani, hogy kit osztanak be egy transzportba, lelkesen állították össze a listákat, melyeket nem lehetett eléggé dicsérni: ahogy fent megmondtam.

Csoportkép

"A második lehetőség, a "Hatalom korrupció által"-t használni, a személyes vagy csoportos szerzés volt mások kárára. A táborokban ez részben szégyentelen méretű lett, ott is, ahol politikaiak uralkodtak. Néhány hatalmi pozíció tulajdonosa olyan életet élt, mint egy báró, míg bajtársai százszámra haltak meg. Mikor egész ládákat zsírral, fölvágottal, konzervekkel, liszttel, cukorral csempésztek a lopásban részes SS tagok a táborból, és az árut a megbízó rabok családjainak küldték, ezt biztosan nem lehet igazolni. Bosszantó volt, mikor a rabok egy vékony rétege olyankor, amikor az SS sem hordott már magas csizmát hanem csak katonai cipőt, mint mágnások sétálgattak, a legújabb divat szerint ruházkodtak, hiún, némelyikük kis kutyákat vezetett pórázon! És mindez egy nyomorúságból, piszokból, betegségből, éhségből és halálból álló káosz kellős közepén. Itt az "önfenntartási ösztön" minden értelmes határon túlnőtt és egy nevetséges, de kőkemény farizeusságban végződött, mely az ezzel egy időben szociális és politikai ideálokhoz úgy illett, mind tehénre a gatya. " (287. oldal)

Így volt ez minden táborban. A szörnyűségek minden okát bizonyos elnézhető és elhallgatható dolgok mellett nem lehetett se jobban se rosszabbul szavakba önteni, mint ezzel: önfenntartási ösztön, és ennek minden eszközét a korrupció szó jellemezte.
Ha itt megszakíthatjuk a kép kommentálását, be lehet vetni, hogy az önfenntartási ösztön nagyon régi téma, és valami egészen más dolog, mint amit a gyermek erkölcse tanít. A vad Guittontól, aki La Rochelleben, melyet Richelieu ostromolt, erét fölvágatta, hogy főtt vérével etesse fiát, Szaturnuszig, aki gyerekeit születésukkor fölfalta, hogy életben maradjon a napisten fenyegetése ellenére, nagy a különféle emberi reakciók tere. Egy társadalomban, mely minden tagjának életét biztosítja, el lehet hinni, hogy benne több Guitton van mint Szaturnusz. Az egyének viselkedése legföljebb kivételes esetekben engedi meg ennek az ellenkezőjének az állítását. De ez a viselkedés csak kence volt, amely semmit sem torzít, és elég csak egy kicsit belekarcolni: akkor erősen megváltoznak a szociális viszonyok, és az emberi természet teljesen felszínre kerül, melyet az életnek tulajdonít.
Az egészséges népi érzés minden francia gyerek hangjában kifejezésre jut, mikor a "volt egy kis hajó"-t éneklik. Az éhségtől gyötörve végül szalmaszálakat húznak, és aki a rövidet húzza ki, azt megeszik; az elhatározást nem összeesküvéssel hozzák és nem is demokratikus gyűlés határoz. De ez az egészséges népi érzés megdöbbent, mikor megtudta, hogy a kis hajó tapasztalatából Nobile tábornok repülője lett, amely lezuhant és az utóbbit azzal vádolták, hogy a mentőexpedíció jöveteléig, amely a roncsokat megjavította, azért tudott életben maradni, mert egy vagy több bajtársát megette. Ha ez (az egészséges népi érzés) a koncentrációstáborokról való elbeszélésekre nem reagált élesen, az azért volt, mert ezekből nem volt világosan látható, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia a rabok tömegeit annyiban fölfalta, hogy a korrupció eszközeit használta, minden rövid szalmaszálat megtartott és az SS-el kerestette ki ezeket.
Az utolsó világháború előtt sok embert ismertem meg, akik inkább "állva akartak meghalni, mint térdepelve élni". Ezt biztosan becsületesen gondolták, a táborokban azonban hason csúszva éltek, és bizonyos emberek közöttük a legrosszabb szentségtöréseket követték el. Mikor visszatértek a civil életbe, vagy rövidez az életbe, nem ismerték el vereségüket és a példát, melyet adtak, ugyanolyan merevek, mint régen, ugyanolyan beszédeket tartanak és. . . készek arra, hogy a bolsevikokkal újra elkezdjék ugyanazt, amit a nácikkal tettek.

A valóságban nagyon jól érezhető, hogy az önfenntartási ösztönön kívül amely minden rétegnél szerepet játszott, az egyszerű rabnál a bürokrácia előtt, az bürokratánál az SS előtt és az SS-nél elöljárói előtt, de ez nem ad elfogadható magyarázatot a világ koncentrációstáboraiban lejátszódó eseményekre. Ezt nagyon jól érzik, de nem akarják bevallani. A pszichoanalízishez folyamodnak: már Moliere orvosai is latinul beszéltek betegeikkel, melyet nem ismerték jobban, mint szakmájukat, és a közvélemény már akkor alázatosan egyetértett velük.

Megítélések

"A koncentrációstáborok eseményei tele vannak pszichológiai furcsaságokkal, mind az SS oldalán, mind a rabokén. Általában a rabok reakciói érthetőbbek mint az elnyomóké, mert ezek hogy úgy mondjuk az emberi oldalon maradnak, míg azok az embertelen jellegét viselték. " (305. oldal)
Véleményem szerint helyesebb lett volna azt mondani, hogy mindkettő reakciói az emberi területen voltak a szó biológiai értelmében. Ami a rabvezetést és az SS-t különösen illeti, ezek erkölcsi értelemben mindketten az embertelenség ismérveit hordozták.

Lejjebb Eugen Kogon elmagyarázza:
"A táborokban legkevésbé változtak az aszociálisok és hivatásos bűnözők. Ezt az SS-el való lelki és társadalmi rokonságukkal lehet magyarázni" (320. oldal)

Talán. De el kell ismerni, hogy a koncentrációstáborok miliője, ha nem is volt olyan, hogy egy aszociálisban vagy egy hivatásos bűnözőben egy politikai mentalitását ébresztette föl, egy politikainak viszont gazdagon adott okokat arra, hogy gazemberré legyen. Ez a jelenség nem volt különleges a koncentrációstáborokban: minden javítóházban és minden börtönben megfigyelhető, melyekben az erkölcsi javulás helyett erkölcsileg elromlanak.
Professzor Freud kiszorítási elmélete mindezt jól elmagyarázza: gyerekes lenne erre súlyt helyezni. Egy példa sem mond ellent neki; mindezekben az intézményekben a rendszeres kényszerből adódó lelkiállapot arra kényszerítette az emberek összességét, hogy a legalacsonyabb szint szerint formálódjon, mélyet általában az őrök képviselnek; ez minden rabra jellemző vonás. Ebben nincs semmi meglepő: a társadalmi környezet, melyben élünk, mely a koncentrációstábor képét olyan mély erkölcsi megbotránkozással elutasítja, de azt olyan sok fokozaton keresztül gyakorolja, lehetővé tette a rongy emberekké lett politikusoknak - remélem, csak e pillanatban - , hogy azok hősként szerepeljenek.
Eugen Kogon kétségkívül megsejtette ezt a szemrehányást, és hogy ezt megelőzze, ezt írja előszavában: "egy saját világ jött létre, egy önálló állam; rend jog nélkül, melybe az embert bedobták, aki minden jó és rossz tulajdonságával - több rossz, mint jó tulajdonsággal - a puszta létért, a túlélésért harcolt. csak az SS ellen? Egyáltalán nem, helyesebben sokkal inkább fogolytársai ellen!" (Ez az általánosítás helytelen: azok ellen, akik a hatalmat gyakorolták az SS nevében, és azokban a bajtársakban nem bíztak, akik nem tartoztak a rabvezetéshez. )
"Túlélők tízezrei, akik a táborokban rabtárs-uraik terrorja és arroganciája alatt néha jobban szenvedtek, mint az SS gonoszságától, hálásak voltak azért, hogy én a tábornak ezt az oldalát is megvilágítom, hogy nem hallgatok bizonyos politikai figuráktól való félelemből, akik most nagy szavakkal fölvágnak és elhallgatják a táborban játszott szerepüket. Tudom, hogy voltak bajtársak, akik szinte kétségbe estek, mikor fölismerték, hogy mennyire átvették az elnyomottak az SS bizonyos módszereit, de még inkább akkor, amikor látták, hogy jogtalanságot és brutalitást a tábort át nem élt könnyen hívő emberek előtt a hősiesség nimbuszával ruházzák föl. Ilyen KZ (koncentrációstábor) - hasznot húzók nem örültek jelentésemnek, mert ez megadja a lehetőségét annak, hogy a hazug glóriákat elsápassza. Melyik táborban voltál? Melyik munkacsoportban? Mi volt a funkciód? Milyen volt a színed? Melyik pártnak vagy tagja? . . . stb. . . " (17. oldal)

A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a tanú nem tartotta be ígéretét: egész művében hiába keressük azt a politikai típust, akit vádol. Ezzel szemben elejétől végéig a kommunista párt mellett foglal állást.

"A rugalmas válaszfal az SS-el szemben. . . Ennek a feladatnak elvégzésére a német kommunistáknak voltak meg a legjobb előfeltételeik. "
". . . Az antifasiszta elemek, ezek elsősorban a kommunisták. . . " (286. oldal). stb. . . és következésképpen a koncentrációstábor-bürokrácia mellett is, mert csak olyan emberek, akik magukat kommunistának vallották tarthattak arra igényt, hogy ide belépjenek és itt is maradjanak. Bizonyos értelemben sajátmaga mellett is beszél, és nagyon kételkedem abban, hogy akár a legkevésbé figyelmeztetett olvasó is, miután a könyvet befejezte, az ott tanácsolt módszert rá alkalmazza: Milyen funkciód volt?

Itt a következtetés mindebből:
"A koncentrációstáborokról szóló jelentések általában csodálkozást vagy hitetlen fejrázást okoznak; kevésbé az értelem dolga, és nem az érzések felkeverésének eszközei. " (347. oldal)
Természetes, de ki hibás ebben? A fölszabadítás zűrzavarában a közvélemény, mely a hosszú megszállás évei alatt felgyülemlett bosszú hangulatát mutatta, mindent jónak talált. amikor a társadalmi viszonyok lépésről-lépésre normalizálódtak, és a légkör megint egészségesebb lett, mind nehezebb lett, ezeket korlátozni. Ma számára a koncentrációstábori jelentések inkább igazolásnak tűnnek, mint tanúvallomásnak. a közvélemény azt kérdezi, hogy hogyan tudott csapdába esni és a közeljövőben senkit sem fog a vádlottak padjára ültetni.

N o t a b e n e

Csöndben átmentem egy bizonyos számú valószínűtlen történet és a stilisztikai remek mellett.
Az elsők közé sorolandó a legnagyobb része annak, amit a külföldi adók hallgatásáról ír: Soha sem hittem, hogy lehetséges lett volna a koncentrációstáborban titkos vevőkészüléket építeni és működtetni! Ha Amerika, Anglia vagy a szabad Franciaország hangja néha ide is hallatszott, annak oka az volt, hogy ez az SS egyetértésével történt, és csak nagyon kevés előnyökben részesülő rab tudta ezt kihasználni olyan körülmények között, melyek szülője kizárólag a véletlen volt. Velem személyesen ez történt Dorában, ahol egy Oberscharführer, a kutyacsoport gondnokának szolgája voltam. Feladatom az volt, hogy az SS-tagok blokkját, alacsonyabb és magasabb rendfokozatúakét, tisztán tartsam, csizmájukat pucoljam, ágyaikat csináljam, edényeiket elmossam, stb. . Mind olyan dolgok, melyeket szerényen és megbízhatóan végeztem. A világ minden kincséért sem mertem volna a rádió gombján tekerni, akkor sem, ha biztos voltam abban, hogy teljesen egyedül vagyok. Reggel 8 órakor, mikor minden embere munkába ment, Oberscharführerem két vagy háromszor szobájába hívott, hogy a rádión a BBC francia adását bekapcsoljam, és megkért, hogy fordítsam le, amit titokban meghallgattam.

Este, táborba való visszatérésemkor halkan közöltem barátaimmal, Delarbrevel (Belfort) és Bourgettel (Le Creusot) és nagyon ajánlottam nekik, hogy tartsák meg maguknak az információt, vagy csak nagyon megbízható bajtársaknak mondják tovább, és akkor is csak olyan formában, hogy ne keltsenek feltűnést, és hogy senki sem tudja azonosítani a hírek forrását. És nem lett semmi bajunk. (Nem alakítottunk 'bizottságot', és egyikük sem mondta minden bejövőnek, hogy a szövetségesekkel állunk kapcsolatban)

Ugyanebben az időben a táborban eljárás folyt külföldi adók lehallgatása miatt, amelybe, azt hiszem, Debeaumarche bele volt keveredve. Soha nem tudtam meg pontosan, hogy miről volt szó: egy nap ez a csoport megállított és elmondta, hogy a a táborban van egy titkos rádióvevő, egy politikai mozgalom tartja fönt, az angoloktól kapnak utasításokat, stb. . . ; és elbeszélését azzal igazolta, hogy olyan híreket mondott el, melyeket aznap reggel vagy előző este hallottam Oberscharführeremnél. Kétkedésemet mutattam, és erre olyan embernek tekintett, akivel szemben óvatosnak kell lennie. Ez volt a szerencsém: néhány nappal később a táborban csoportos letartóztatások történtek, ezek között volt az említett személy, maga Debeaumarche is. Végül néhányat fölakasztottak. Valószínű a kiváltó ok egy hozzám hasonló rab lehetett, aki túl sokat beszélt és akinek szavai egy kémen keresztül a rabvezetésig és onnan az SS biztonsági szolgálatához is továbbjutottak.

Ha Eugen Kogon ezt írja:
"én személyesen néhány beavatottal. . sok éjszakán át ültünk egy ötcsöves készülék előtt, melyet én Dr. Ding-Schuler magántulajdonából a táborban való javítás céljára hozta be a táborba és ezen hallgattuk "Amerika hangját Európának", valamint a "Nyugati katonai adót" (amerikai adó német nyelven), hogy a jelentős híreket gyorsírással írjuk le (253. oldal), akkor én ezt szívesen elhiszem. Noha inkább annak elhívésére hajlok, hogy ő a kérdéses adásokat mindenek előtt Dr. Ding-Schuler jelenlétében hallgatta.

(Disszertációjában: "Horogkereszt az orvosi bot ellen" Dr. Francois Bayle Kogon következő sajátságos vallomásáról ír a nürnbergi perben: Ding-Schuler, a buchenwaldi tábori orvos kérte őt, hogy Németország veresége esetén törődjön feleségével és gyerekeivel (!). . . Ha ez a kéréshez hasonló ellenszolgáltatás tartozott, akkor - amit Kogon soha nem mondana el! - akkor ennek a furcsa rabnak a különleges helyzetét egy együttműködési szerződés magyaráz meg, melynek kiindulási pontja és szándékai sokkal kevésbé nemesek, mint amit itt bevallani hajlandó. Erről az elméletről tovább filozofálni túlzás lenne; szorítkozzunk arra a föltevésre, hogy Kogon és az SS együttműködése saját vallomása szerint megbízható, barátságos és gyakran közeli volt. Amilyen árat ezért a rabok tömege fizetett, az egy másik történet. Mivel Kogon a kommunista párttal is együttműködött. )

Az összes többi csak annak módja, hogy kidíszítse a képet, egyrészt, hogy azt a képet keltse, hogy azok, akiknek kezében a hatalom volt, forradalmárként viselkedtek, másrészt, hogy jobban védje ezek hihetetlen zsarolásait.
A stilisztikai műremekek esetén kevesebb értéket tulajdonítottam az olyan megjegyzéseknek, mint:
"Gondoljunk az éjszakai zászlósavatásokra a Quedlinburgi székesegyháznál, ahol Himmler I. Henrik csontjainál, (melyek nem igaziak ugyan, de igazinak nyilvánították őket), aki a középkor németek keleti birodalmát megalapította, az "összeesküvő közösség" misztikumát ápolta, hogy ezután fényes nappal valamelyik koncentrációstáborban részt vegyen a politikai foglyok egymás utáni korbácsolásán. (24. oldal) (Ha a bakot Weimarban eldugták a weimari rendőrfőnök előtt, akkor nem valószínű, hogy egy miniszternek megmutatták!)
vagy mint: "Kochné, aki régebben egy dohánygyárban volt gépírónő, időnként vörösborban fürdött, melyet kádjába öntöttek. " (266. oldal)
melyekben a náci rendszer nagy személyiségei csak úgy nyüzsögnek, és örömteli szadista hatásuk van. Nekem úgy tűnik, hogy ugyanaz a szellemi irányzat hozta őket létre, amelyik 1914 szeptemberében a "Le Rire" -ben egy levágott kezű gyerek képét hozta, a "Le Matin" 1916 április 15-én II. Vilmos császárt mint egy rákbeteg elmebeteget, aki maximum még pár hónapot fog élni, míg ő (Vilmos császár) még húsz évig élt nyugalomban Amerongen közelében, ahol meghalt, és Henri Desgranges 1939 szeptemberében az "L'Auto"-ban Göringről gúnyolódott, mert nem volt fekete szappana mosáshoz. Ennek az eljárásnak a banalitása csak a nép könnyen hívésében találja meg párját, és abban megingathatatlan lelkinyugalomban, amellyel azok rendelkeznek, akik ezt megismétlik és minden háborúban alkalmazzák minden ellenségre.
* * *

Végkövetkeztetés

Utánam mások is fognak a koncentrációstáborok irodalmával foglalkozni: ehhez kétség nem fér. Talán ugyanígy fognak eljárni és kutatásuknál arra fognak szorítkozni, hogy jól érveljenek. Talán más beosztást fognak követni és más munkamódszereket. Talán nagyobb jelentőséget fognak a tisztán irodalmi résznek tulajdonítani. Talán egy új Norton Cru (Egy "tanú") kedvet kap arra, amit amit az első világháború háborús irodalmát illetően már megtettek, hogy egy napon minden irányból és minden oldalról kritikusan megnézzen mindent, amit a koncentrációstáborokról írtak. Talán.. .

Mivel célkitűzésem az volt, hogy utat nyissak egy kritikus vizsgálatra, tevékenységem csak néhány fontos megfigyelésre szorítkozott és elsősorban a vita kiindulási pontjára kellett hogy koncentráljon, azaz a tárgyi anyagra. Ha csak néhány tipikus esetet sorol föl, melyek a gyengéim, azt gondolván, hogy ezeket okosan választottam ki, és átfogja a koncentrációstáborok életének teljességét annak észrevehető pontjaiban és így lehetővé teszi az olvasónak, hogy minderről véleményt alakítson ki, amit erről a témáról olvasott és még olvasni fog. Ennyiben munkám elérte célját.

Kerülő utakon továbbiakhoz érhet el.
Egy idővel ezelőtt megjelent egy könyv, mely nem közvetlenül kapcsolódott a napi történésekhez, és amely esetén a kritika nem tartotta szükségesnek, hogy sokat foglalkozzon vele: "Gettó keleten". Írója, Marc Dvorjetski, pár vérfürdő túlélője, olyan múltat hordoz, melyet annál nehezebbnek gondol, mert lelkiismerete folyton azt kívánja tőle: "Menj, mondd el, hogy miért vagy te életben, míg milliók meghaltak?"

A koncentrációstáborok tanúinak lelkiismerete úgy tűnik, nem ismer ilyen követelményeket és nem tesz fel ilyen indiszkrét kérdéseket. De nem lehet olyan könnyen megkerülni egy kérdést, amely a dolgok természetében van és ha az egyén lelkiismerete nem hívja ezt szemrehányás formájában elő az illető ajkára, akkor is ott van nyilvánosság, mely csak ritkán ismeri a jóakarat pillanatait és ezt a kérdést közvetlenül tesz föl: "Mondd, hogyan tudsz te életben lenni? . . " elnézést kérek, ah azt a benyomást keltem, hogy rögtön megadtam a választ.

Minden kapcsolatban áll egymással. Egyik kérdés hozza a másikat, és amikor a nyilvánosság elkezd kérdezni, . . egy "hogyhogy" után mindig jön a "miért", ha az előbbiből nem következtethető ki, és a fenti esetben egészen természetesen jön a kérdés: miért adtak bizonyos deportáltak olyan vitatható képeket? Erre a válasz csiklandós: meg kell találni a különbséget a között, akit a tapasztalat uralma alá hajtott, ha nem ölte meg, és a másikok között, akik politikai vagy személyes okokból vallanak hamisan, erre a pszichoanalízist kellene segítségül hívni - ha már a szót kimondtuk- éspedig mindenkinél, és ezt a munkát gyakorlott szakemberekre kéne bízni.
Lehet állítani, hogy a kommunistáknak ez vitathatatlanul pártérdekük: mert ha a kommunisták azok az emberek, akik a legnemesebben, legintelligensebben és hatásosabban reagáltak, és ezt az előnyt a szervezetre és annak doktrínájára átvisszük, akkor az emberiségre szociális változás fog jönni. Világméretben is érdekük lenne: Ha elterelik a közvélemény érdeklődését Hitler táborairól. akkor az oroszok táborait is elfelejtik. Végül személyes érdekük is fűződik ehhez: ha a tanúk padján foglalnak helyet rohammal és hangos kiáltozással, akkor elkerülhetik a vádlottak padját.

Itt mint mindenütt példáját adták feloldhatatlan kötődésüknek egymáshoz, és a civilizált világ azokból a következtetésekből, melyeket egyszerű börtönőrök jelentéseiből vett, egy egészen új politika alapját vethette meg Németországgal szemben. Jobbat nem kívánt akkor sem: saját börtönőreit úgy mutatta be, mint az emberiesség mintaképeit.

A nem-kommunistáknál ez kicsit másképpen van, és itt nem szeretnék könnyelmű szavakat használni. Azok mellett, akik kalandjukból nem csináltak pénzt, olyanok is állnak, akik a kommunisták erkölcsi erejében tényleg hittek, vagy mások, akik arról álmodtak, hogy a szovjetek Oroszországával szövetkezni lehet egy testvéri és szabad világbéke érdekében, továbbá azok, akik köszönettel tartoztak valamint azok, akik a szél irányába fordultak és azért mondtak bizonyos dolgokat, mert az akkor divat volt stb. . . stb. . . Ehhez még azok akik azt hitték, hogy a kommunizmus ellepi Európát, és elővigyázatossági intézkedéseket akartak tenni, miután látták annak működését a koncentrációstáborokban.
A történelem újra nevetségessé tette a kis álszentségeket az emberi elképzelések területén. Ment az útján és most nekünk kell hozzá igazodnunk. Fölfogásunk megváltoztatása nem lesz könnyű és nem lesz kis munka.

A történtek anyagi jellegét és működésük célszerűségét kell meghatároznunk. Egy cikkben ("Életünk napjai" - "Temps modernes" - 1950 januárjában), amely föltűnést keltett, Jean-Paul Sartre és Merleau-Ponty a következő írására voltak képesek:
". . a volt rabok tanúvallomásainak olvasásakor a szovjet táborokban nem találjuk a szadizmust, a halál vallását, a nihilizmust, - melyek ellentmondásos módon pontosan bizonyos érdekekkel vannak összekapcsolva, és azokkal hol harcolnak, hol azonos a véleményük - amelyek végül a náci megsemmisítő táborokhoz vezettek. "
Ha ezt a verziót elfogadjuk, amely a német koncentrációstáborokról szóló vallomások egységes bűneként hivatalos vélemény lett, akkor el kell ismernünk, hogy Sartrenak és Merleau-Pontynak igaza van. Akkor látható lesz, hogy mihez vezet az orosz kormány megítélését illetően és a koncentrációstáborok problémájának vizsgálatánál.
Ha visszanyúlunk a tiszta értelemhez, és filozófusi vagy doktrínai ellenérveket hozunk, akkor könnyen retorikus vitába bonyolódhatunk, és nagyon sebezhetőek vagyunk. A retorika könnyen hibás következtetésekhez vezethet, ítéletekhez a rossz oldal javára és a témától való eltéréshez. Amilyen csábítóak mindig vitatható díszítései, csak ritkán győznek meg, és kizárólag spekulatív absztrakt fogalmai annál kevéssé magyaráznak meg bármit is, minél szigorúbb módszereket alkalmaznak.
Ezért a józan paraszti ész ítéleteinek más súlyuk van, mint az ilyen iskolai bölcsességnek, pedig abszolút értelemben vagy lényegében kevésbé értékesek.
Ha meg akarjuk ragadni a német táborok szállította alkalmat arra, hogy a kényszermunka problémájával foglalkozzunk elsősorban a gyarmatokon, ez ugyan kiszélesíti a vitát, de ez nem hátrányos, éppen ellenkezőleg. de az egész orosz vagy az egész amerikai rendszerről folytatott vita levinne a helyes útról. Ha először a nézetkülönbségekig akarnánk eljutni, melyek ezeket elválasztják, azokhoz az összefüggésekhez, melyek ezek között fönnállnak, és általában a szociális igazságtalanságokhoz, akkor ez azt jelentené, hogy ezt a problémát egy egész más területre vinnénk és akkor semmi sem akadályozná meg, hogy a vita mint a víz a homokban végtelen vitaként tűnjön el a harmadik világháborúról vagy a vasúti utasosztályokról. Amivel bebizonyítottnak tűnik, hogy ha a tárgy nem teszt földrajzi megszorítást lehetővé, de kikényszerít egy ilyet: ugyanis azt, hogy ezt kizárólag a deportálások, a koncentrációstábor és a kényszermunka esetévé teszi.
Ezeknek a megfontolásoknak a keretében, a lehető vitakérdések határait azok széleire tesszük és talán nem érdemes mindenekelőtt a probléma anyagi kihatásainak vizsgálatára időt szentelni.
* * *

Bizonyos vitatható jelentések, melyek inkább magyarázatok mint tanúvallomások állításairól: Franciaországban a fölszabadítás által létrehozott pszichózis hatására megengedett lett, hogy szinte hátrányos következmények nélkül le lehessen írni: ". . ha a volt rabok tanúvallomásait olvassuk, akkor nem találjuk a szovjet táborokban azt a szadizmust stb. . . " (már a 238 oldalon idéztük)

De ez a pszichózis csak azok lelkiismeretének ad nyugalmat, akiknél az általános állásfoglalás minden gondolkodás előtt van, és akik emellett sem az egyikkel, sem a másikkal nem kerültek közvetlen kapcsolatba. Egyrészt nem maradhat észrevétlenül, hogy Franciaországban és a nyugati világban szám szerint sokkal kevesebb a szovjet táborok túlélője mint a náci táboroké, és azt sem, hogy tanúvallomásaikról nem lehet azt állítani, hogy ezek alapvetően jobbak vagy jobb hitben mondták el őket vagy eléggé objektívek, de az nem tagadható, hogy egészségesebb időkben jöttek létre. Másrészt minden volt koncentrációstáborlakó, aki Németországban oroszokkal élt együtt, arról volt meggyőződve, hogy ezeknek az embereknek hosszú gyakorlatuk van a tábori életben.

A dorai táborban én is tizenhat hónapig voltam néhány ezer ukránnal együtt: viselkedésükből látható volt, hogy legnagyobb részük csak a tábort változtatta: beszélgetéseikben nem csináltak titkot abból, hogy a bánásmód mindkét esetben ugyanolyan volt. Mondjam azt, hogy Margaret Buber-Neumann könyve nem mond ellent ennek a személyes megfigyelésnek? És a többivel kapcsolatban a történelemre kell hagyni annak megállapítását, hogy miért lettek a német táborok, melyeket szintén egy "paradicsomi szocializmus" elvei alapján terveztek, miért váltak de facto (ténylegesen) -de csak de facto - megsemmisítőtáborokká.
Ebben a kérdésben tény az, hogy a koncentrációstábor minden rendszerben állami intézmény, amely a védekezés és a tekintély kinyilatkoztatásának eszköze. Az egyes országokban levő különféle táborok között csak kis különbségek vannak, melyek a viszonyokból és nem azok lényéből következnek. Oroszországban azonosak azzal, amik Hitler Németországában voltak, mert az állam mindkét esetben ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, függetlenül a rendszerek esetleges hasonlóságától: Németországban ez a háború volt, Oroszországban pedig a Föld egyhatodának fölhasználása a meglévő eszközökkel.
Ha Franciaország gazdaságilag ugyanabba a helyzetbe kerül mint Németország 1939-ben vagy mint Oroszország ma - ami nincs kizárva, akkor Carreere, la Noe, la Vierge stb. . . . Buchenwald és Karaganda is nagyon hasonlítani fog egymáshoz: egyébként nincs bebizonyítva, hogy ma a különbség egyáltalán észrevehető-e. Mindenek előtt, ha mértékként viselkedését vesszük gyarmatain, ahol az utóbbi események óta Indokínában és Északafrikában senki sem volt olyan bátor, hogy azt állítsa, hogy rendőrsége és hadserege másként viselkedtek volna, mint a német rendőrség és a német hadsereg Franciaországban az ellenállókkal szemben a megszállás szörnyű évei alatt tette.
* * *

Az alapvető vélemény drámája marad, mely csak úgy talál lehetőséget arra, hogy a koncentrációstábor problémája iránt érdeklődjön, ha a vitákba beleszól, amikor is vagy részt vesz a harmadik világháború ideológiai előkészítésében, amikor a nyugati hatalmak híveire hallgat, vagy amikor a bolsevizmus visszatérésének körmönfontságaival foglalkozik, amikor a kommunistákat hallgatja.

A vita ürügye erről a témáról gyerekes. Egyrészt a Kreml sohasem egyezik abba bele, hogy egy, a kényszermunkáról adatokat gyűjtő vizsgálóbizottság szovjet területen szabadon utazgat. Másrészt a szovjet koncentrációs táborok lakosainak addig nem lehet komolyan segíteni, amíg a bolsevista rendszer létezik. Reményemet, hogy ez eltűnjön, három lehetőség adja: Vagy magától tűnik el (ilyen már volt a történelemben: az antik Görögország már szétesett, mikor a rómaiak elfoglalták), vagy egy belső forradalom tünteti el, vagy pedig egy háború semmisíti meg. Mivel Oroszország teljes ipari fölfejlődésben van, és igényeit a meglevőkre lehetőségekre korlátozta, az első kettő visszavonhatatlanul hosszú ideig ki van zárva, úgy hogy csak a harmadik lehetőség marad: nekem ez nagyon kevés, ebből elegem van, és a tapasztalat, melyet dicsérnek, mert Hitler ellen olyan sikeres volt, elég nekem.

A tény, hogy David Rousset egy ideje a kutatási bizottság kutatási feladatát "minden országra ki akarja terjeszteni, ahol koncentrációstáborok vannak" nem változtat semmit sem a feladat jellegén, sem annak értelmén. Se Görögország se Spanyolország - és még kevésbé Franciaország! - nem fogják megengedni, hogy a kényszermunka vizsgálata fedőnév alatt náluk kémkedjenek. Az ehhez szükséges kezdeményezésnek az ENSZ-ből kellene jönnie, és azokat kizárással kellene fenyegetni, akik ne akarnak engedelmeskedni, ami nem érthető, hiszen Svájc kivételével senki sem maradna, aki nem lenne ebben részes.

"A koncentrációstábor világa" c. művében David Rousset a tábort mint a rendszer egyik problémájának lefolyását mutatja; ez meghozta neki a megérdemelt sikert. Ezután következő műveiben, mint a "Meghalásunk napjai" és számos más írásban elkezdte a kommunista rabok viselkedését kiemelni és dicsérni, amennyiben ellenőrizetlen tényeket hozott elő, amit csak azért hittek el neki, mert a háború olyan rendetlenséget és zavart okozott. Egyik művével. a "A bohóc nem nevet" c. gyűjteményével, amely egyedül Németországot vádolja, a tiszta dokumentáció területére merészkedett. De mégsem tudott hallgatni az oroszok táborairól, amelyekről azt állítják, hogy már 1935-1956-ban a könyvkereskedésekben kaphatók voltak oroszból lefordított dokumentumok, melyek létezésével tehát már akkor tisztában kellett lennie, amikor még a trotzkisták soraiban harcolt. Tehát célzatosan nagyon hatásosan segítette ezen a területen a légkör rosszabbodását, ezzel a "kart karba öltve utasítsuk századunkat korlátai közé", amely a bolsevista bűnöket elhallgatja vagy lényegtelennek tekinti, tette lehetővé, hogy 1945 után Franciaországban a hatalom közelébe jusson. Külső téren elmélyítette a Franciaország és Németország közötti árkot.

Mikor ebben az összefüggésben fölfedezte az orosz táborokat, csak az elhallgatás taktikáját követte, amely a kormány politikájának lényeges ismertetőjele a Thorez klikk elmenetele óta. május beállítottsága logikus következménye tegnapi beállítottságának, és így természetes volt, hogy miután érvet szállított a bolsevista hárompárti rendszer érdekében, most az anglo-amerikaiaknak szállítja a szükséges ideológiai alapot a háborúhoz. Legyen elég az a megjegyzés, hogy Victor Serge, Margaret Neumann, Guy Vinatrel, barátaim Vassia stb. . . hihető tanúvallomásai után David Rousset semmit sem ad a vitához, semmi újat nem hoz, mint még egy tanúvallomást eseményekről, melyeket nem maga élt át, ás csak egy, másoknak hasznos politika csődjét megakadályozza, amely, ha nem is ítéletünk után, de a történelem előtt kétségtelenül csődbe fog menni.

Németországban Eugen Kogon ugyanígy és ugyanezekből az okokból kifolyólag megváltoztatta hozzáállását, miután a háború végén tollát rögtön a kommunisták szolgálatába állította, és amikor abból már nem tudott megélni, a legkisebb aggódás nélkül a különbség miatt, az amerikaiak szolgálatába állt. Elegendő megtudni, hogy a a háború előtt szükségben élő újságíró ma egy főiskolán professzor Hesszenben. Ez mindent elmagyaráz és elmond.

Ezekhez a gyanúalapokhoz, melyek két férfi ügyességéből származnak, akik jól értenek ahhoz, hogy viselkedésüket a világ különböző területei urainak kívánságaihoz illesszék, kiknek fokozatosan alattvalói lesznek, azok is csatlakoznak, amelyek a tapasztalatból következnek. 1939-ben és a megelőző években ugyanilyen módon hozták nyilvánosságra Hitler-Németország támadásait. A sajtó csak ezekről írt. Minden másról elfeledkeztek: senki sem kételkedett abban, hogy ideológiailag a háborút készítették elő, melyre anyagilag már fölfegyverkezve érezték magukat. Tényleg háborút kezdtek. . . Ma az egész sajtó csak Szovjet-Oroszország támadásairól beszél az emberi jogok területén, és csakis Szovjet-Oroszországéiról. Emellett elfelejtenek minden mást és főleg azokat a problémákat, melyeket a végtelenül rugalmas koncentrációstábori gyakorlat vet föl mint a kormányzat eszköze. Ugyanolyan okok ugyanolyan hatásokat hívnak elő.

A közvélemény, melynek kinyílt a szeme azoknál a dolgoknál, melyeket a német koncentrációstáborokról mondtak neki, sejti a forma folytán, melyet akkor használnak, mikor az orosz táborokról beszélnek és a hallgatás folytán, melyet ezekre alkalmaznak, mindezeket a dolgokat és azt tűnik várni, hogy ezeket a dolgokat objektív nyelven meg fogják beszélni.

Az objektív nyelvnek ennél a témánál nincs szüksége sem nagy elővigyázatosságra sem sok szóra. A koncentrációstáborok esete, a kényszermunka és a deportálások csak emberi szinten az államközi határozatok és az emberekre vonatkozó szabályok szem előtt tartásával vizsgálható. Minden országban vannak táborok állami uralom alatt, ahol a táborlakók a körülmények vagy események változásakor változnak. Mindenütt minden ember veszélyben van, és jelenlegi lakosaik számára csak olyan mértékben van remény a kijutásra, mint azoknak, akik még nincsenek ott, de bejutásukat már elhatározták.

Ennek a fenyegetésnek ellent kell állni, és ezt a tábort magát és azokat a rendszereket, akik azt alkalmazzák, kell szigorúan megvizsgálni, teljesen függetlenül attól a helytől, ahol van, és azoktól a céloktól, amelyekre használják. Ugyanolyan formában, mint ahogy a börtön vagy a halálos büntetés ellen tiltakoznak. Minden részrehajlás, minden tett, amely az egyik népet inkább teszi büntetendővé, mint másokat, amely bizonyos esetekben a tábort számító vagy nem számító semmittevéssel tűr, gyöngíti az egyén vagy a tömegek harcát a szabadságért, értelmétől elirányít, és eltávolít minket a céltól, ahelyett hogy közelebb hozna hozzá.
Ezt a történelmi szempontot figyelembe véve egy napon meg fogjuk becsülni azt a jogtalanságot, melyet a IV. köztársaság Franciaországban engedélyezett az emberi jogok ellen, amikor engedélyezte, hogy kollaboránsok vagy olyanok, akiket annak hívtak táborokba zárjanak, ahogyan ez a megalkuvókkal 1959-ben, az ellenállókkal a megszállás alatt és Nyugatnémetországban a nemzeti szocialistákkal történt.
Hogy ilyen nyelven beszéljünk, nyilvánvalóan az szükséges, hogy keveset gondolkozzunk arról, hogy az antibolsevistákhoz vagy az amerikaellenesekhez számolnak-e bennünket; az ember legyen eléggé önmaga ura ahhoz, hogy a szovjet rendszert a szocializmus fogalmától és az amerikait a demokráciától meg tudja különböztetni; hogy az egyik rendszer kevésbé rossz, mint a másik, nem vita tárgya, csak azt bizonyítja be, hogy a vasfüggöny egyik oldalán kevesebbet kell fáradni, mint a másikon. . . És itt nem egy volt hű deportáltat kell fölhívni, aki csak két "anti" vagy két "baráti" beállítottság között választhat, hanem egy elit hűségéhez a hagyományaihoz kell fordulni, melynek saját, és nem mások feladatával kell tisztában lennie.

- Vége -