Szabó Dezső vezércikkei a Virradatban

Szabó Dezső

Szabó Dezső

Tartalom

Előszó
Karácsonyi ének
Ellenforradalom
Egységet!
Csuhaj!
A népképviselet problémája
Antiszemitizmus
A debreceni csúfság
A magyar paraszt
Ábrahám Ernő
A sajtó
Budapest visszafoglalása
A magyar munkáshoz
A magyar iskola
Altábornagy vacsorája
Két romlás közt
De gazdasági téren
A mozi
Szabadság és keresztény politika
A magvetők
1848 március 15
Kolozsvár
A kísérleti nyúl
Séta március tizenötödikén
A magyar protestantizmus jövője
A színház
Még egyszer a színház
A magyar ifjúság
Tertius gaudet
Utószó


Előszó

A magyar nemzeti radikalizmus soha el nem fakuló aranylapjait tartja kezében az olvasó, aki megvásárolta ezt a szerény kiállítású kis könyvecskét. Közel nyolc évtizeddel ezelőtt születtek ezek az írások, egy, a maihoz sok mindenben hasonló, sok mindenben nem összehasonlítható korban. Nem volt még elrákosodva a társadalmi tudat az egyre kiterjedtebb és egyre mohóbb globalizmustól, nem volt még mögöttünk sem a Don kanyari kivéreztetés, sem Budapest ostroma, sem a rémséges, moszkovita negyven év a maga két fejezetével, Rákosival és Kádárral. Nem volt még szigorúan megkövetelt világliturgiává emelve a holokauszt kultusz, hiszen jóval előtte vagyunk még annak a II. világháborúnak is, amelyhez mindez köthető. De hogy sok minden mennyire azonos volt az akkori magyar élet és a mai között, az a cikkek olvasása során annyira szembeötlő, hogy erre külön kitérni nem érzem indokoltnak.
Szabó Dezső 1920. december 25. és 1921. április 10. között 54 aktuális elemzést többségében vezércikket írt a Virradat számára. Ezek a következők:
* 1920. dec. 25. Karácsonyi ének
* 1920. dec. 29. Ellenforradalom
*1921.jan. l. Egységet!
1921. jan. 1. a halottak irodalma az élők irodalmáról
*1921.jan. 5. Csuhaj!
1921. jan. 6. Irodalmi csevegés I.
* 1921. jan. 9. A népképviselet problémája I.
1921. jan. 11. Irodalmi csevegés II.
1921. jan. 12. A népképviselet problémája II.
1921. jan. 13. Irodalmi csevegés III.
1921. jan. 14. Irodalmi csevegés IV.
1921. jan. 16. A népképviselet problémája III.
1921. jan. 18. Irodalmi csevegés V
1921. jan. 19. A magyar tanár
1921. jan. 20. A kritikáról
* 1921. jan. 21. Antiszemitizmus
1921. jan. 22. Juhász Gyula
1921. jan. 23. Királykérdés és politika
1921. jan. 25. Az én arcom
1921. jan. 26. A magyar hadsereg
1921. jan. 27. Egy elfelejtett arc (Kaffka Margitról)
* 1921. jan. 28. A debreceni csúfság
1921. jan. 29. Művészek baja
* 1921. febr. 2. A magyar paraszt
* 1921. febr. 4. Ábrahám Ernő
*1921.febr.6. A sajtó
1921. febr. 8. Biedermayer kommunizmus
1921. febr. 10. Nyílt levél Csir Csár tanár úrhoz
1921. febr. 10. "A gyilkos" (Interjúban utasítja vissza az őt ért zsidó vádakat)
* 1921. febr. 11. Budapest visszafoglalása
* 1921. febr. 13. A magyar munkáshoz
1921. febr. 16. A kolozsvári református kollégiumról I.
1921. febr. 17. Szemérmetlenség
1921. febr. 19. A kolozsvári református kollégiumról II.
* 1921. febr. 20. A magyar iskola I.
1921. febr. 22. Pillanatnyi képek az idegen terror idejéből
*1921. febr. 24. A magyar iskola II.
*1921. febr. 26. Altábornagy vacsorája
* 1921. febr. 27. Két romlás közt
* 1921. márc. 6. ...De gazdasági téren...
*1921.márc.9. A mozi
*1921. márc. 10. Szabadság és keresztény politika
1921. márc. 11. Siralmas panasz
* 1921. márc. 13. A magvetők
*1921.márc.l6. 1848. március 15.
1921. márc. 19. Adatok a magyar kultúrpolitikához
* 1921.márc.20. Kolozsvár
* 1921. márc. 24. A kísérleti nyúl
*1921. márc. 25. Séta március tizenötödikén
* 1921. márc. 27. A magyar protestantizmus jövője
* 1921.márc.31. A színház
* 1921. ápr. 3. Még egyszer a színház
* 1921. ápr. 8. A magyar ifjúság
* 1921. ápr. 10. Tertius gaudet
(a * azokat a cikkeket jelöli, amelyek ebben a kötetben olvashatók.)
Az 54 remekműből mindegyik külön-külön kis irodalmi trouvaille ma csupán 16 található meg az Országos Széchényi Könyvtár állományában, a többi elveszett, eltűnt, kikopott. Valószínűleg nem magától. De ez még jó helyzetnek számít, mert pl. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének könyvtárában, a KLTE könyvtárában, az Írószövetség könyvtárában hogy csak kapásból emeljünk ki néhányat egyetlen Virradat sem található. Itt most lehetőségünk van közzé tenni 30-at, a Virradatbéli csillaghullás általunk fellelt maradékának legjavát. De mert jó okkal hihető, hogy magángyűjtőknél lappanganak kivágatok, nem teljesen reménytelen, hogy egyszer hiánytalanul a magyarság asztalára tehetjük Szabó Dezső Összes Műveinek valahányadik köteteként a nagy író Virradatban megjelent minden sorát.
A Virradat 1917/18. fordulóján indult, már a világháború vége felé, de csak az őszirózsás forradalom alatt vált napilappá. Oláh Gábort, Milotay Istvánt és Krúdy Gyulát ugyanúgy ott találjuk munkatársai között, mint a kor sok más magasra értékelt publicistáját. Az a Szakács Andor (1877-1942) a főszerkesztője, aki a vörös terror bukása után a Friedrich kormány sajtóosztályának vezetője, a Teleki kormányban államtitkár lesz, majd 1922-tól kisgazdapárti képviselő. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a nemzed hangvételű Virradatot betiltják, így az csak 1919 augusztusának első napjaiban jelenhet meg újra. Külön érdekessége, hogy a húszas évek egyetlen politikai napilapja volt, amely hétfőn is megjelent. Szabó Dezső és Szakács Andor között kölcsönös nagyrabecsülésen alapuló baráti viszony lehetett, nyilván ennek hozadékaként merült fel, hogy legyen Szabó Dezső a Virradat vezércikkírója. Ha megnézzük az előző listát amely nem is teljes, mert néhány személyes vonatkozású nyilatkozatot kihagytunk a felsorolásból , valóban megdöbbentő az a lávaömléshez hasonló erejű termékenység, amellyel alig három és fél hónap alatt ezeket a műveket megalkotta.
Amúgy maga az alkotás is nyilvános látványossága volt a magyar fővárosnak: bárki, akit érdekelt, ha elzarándokolt a "füstös, meleg Centrál kávéházba", amelynek ablakán kinézve, Bohuniczky Szefi szerint, "ha az őszi délutánban kigyulladtak a lámpák, a Ferenciek tere egyszerre úgy hatott, mint egy régi történethez készült rajz" és ott úgy foglalt helyet, hogy a Bányai emléktáblával szemközti asztalt, Szabó Dezső állandó helyét szemmel tarthassa, akkor ezen cikkek megszületésének is tanúja lehetett. A Mester ugyanis a percnyi pontossággal odarendelt gyorsírónak (néha ezek a pontos rögzítés biztosítására ketten is voltak) , asztalánál ülve, szivarozás és kávéivás közben, folyamatos gyorsasággal, mintha olvasná, úgy diktálta őket. A diktálás végeztével a gyorsíró elköszönt, sietve bevitte a kéziratot a szerkesztőségbe, ahol legépelték és nyomdába küldték. Ezen cikkek nagyobbik részének hiába is keresnénk az eredeti, Szabó Dezső által írott kéziratát, ilyenek nincsenek: ezek szájról született művek. (ami a Centrált illeti, az nem elírás: Szabó Dezső majd csak néhány évvel ezután fedezi fel magának immár örökös törzshelyéül a budai Philadelphiát.)
A Virradatbeli cikkek tökéletes ízelítőt adnak írásművészetének, stiláris könnyedségének, politikai és ideológiai nézetrendszerének milyenségéről. Ne feledjük, ezen írások alig karnyújtásnyira vannak még az elveszített világháború nyomorúságától, és az azt követő, 590 áldozatot kb. napi négy kivégzést! , Dunába lőtt ártatlan embereket, magyarságuk és kereszténységük miatt halálraítélt hazafiak cinikus likvidálását jelentő bolsevista diktatúrától, a tanácsköztársaságtól. A 133 napos rémálom alatt leninista elvárások szerint szervezték át a magyar társadalmat, így történhetett, hogy az "írói direktórium" kormány által kijelölt népbiztosa, legfőbb irányítója az a Lukács György (alias Georg von Löwinger) lett, aki maga is élen járt a magyarölésben, 1919 májusában a poroszlói Tiszaparton hét honvédet mészároltatott le, hogy ezzel az életben maradottakra pedagógiailag hasson. (Bizony, bizony, Heller Ágnes és Eörsi István szellemi vezetője tömeggyilkos, háborús bűnös. Ha ma élne, Hágába kellene toloncoltatnia a magyar hatóságoknak, hogy ott feleljen az ártatlanul leöletett magyarokért.)
Maga Szabó Dezső nem volt forradalom ellenes, azt hangoztatta, hogy a vesztett háború után, a felmérhetetlen társadalmi nyomor, a szociális és politikai csődállapot közepette szükségszerű, talán elkerülhetetlen is volt a forradalom. A baj nem az fejd ki számos tanulmányában , hogy forradalom volt, hanem az, hogy ezt a forradalmat elsikkasztották előlünk. Az a baj, hogy ez a forradalom nem magyar forradalom volt, hanem a zsidó hódítás trükkje: hatalomváltás, ahol a tősgyökös és történelmi magyarság kezéből kiütötte az irányítást a nemzetellenes, kozmopolita elem. Jellegzetes Szabó Dezsői hitvallás az 1921. január 9-i vezércikk azon kitétele, miszerint: "a politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát!" Ugyancsak meghatározó sajátságai a Virradat vezércikkeinek a Mester semmiféle alkut, mellébeszélést, félrenézést nem ismerő helyzet elemzései: a zsidóságot keményen bírálja, mert a magyar zsidóság alaposan rá is szolgált erre a kritikára, de ez nem teszi csőlátásúvá Szabó Dezsőt: kikel a zsidó heccek, a hisztérikus túlzások ellen. Látja, ismeri és számba veszi a zsidó bűnöket, de nem abszolutizálja őket, főleg nem hiszi, hogy azok lennének minden magyar gond okozói. A magyar sajtó dicstelen helyzetének felvázolásában (1921. febr. 6.) ugyanolyan keményen vagdalkozik a nemzeti oldal felé is: "De többet mondok: ha ma egyetlen hatalmi szóval el lehetne tüntetni a magyar életből a zsidó sajtó összes termékét, a sajtóprobléma a maga egészében fennállna." Ugyanazzal az intranzigens igazságkereséssel sújtott oda a magyarság ellenségeire, mint ha kellett magára a magyarságra. A saját fajtájával ugyanolyan szigorú és igazságos volt, mint az idegennel.
A másik társadalmi sokk, ami jellemzi ezen írások születésének légkörét, tulajdonképpen 1920,21. fordulóján még nem is volt képes a maga teljes, őrjítő súlyával, átérezhetetlen képtelenségével tudatosulni a közgondolkodásban. Ez pedig Trianon, amelynek valósága és gigászi tragédiája majd csak a húszas évek közepétől kezd el igazán jelenvalóvá sajogni, elhihetődni a magyar lelkekben. Hogy Szabó Dezső jelen írásaiban kiemelten nem foglalkozik a Trianon problémával, egyáltalán nem meglepő: "századok politikájával mesterségesen elveszített" bűnös következménynek tartja Trianont, soha nem azonosult a hangos, olcsó és bombasztikus irredentizmussal. Ő a magyar jövő garanciáját, a nemzed újraegyesülés magától értetődő követelését nem érzelmes szónoklatoktól, de átgondolt, felelősségteljes, következetes nemzetépítő politikától várta. Nem Szabó Dezső tehet róla, hogy ennek a kora soha nem érkezett el.
Ma már kideríthetetlen, hogy milyen okok miatt szűnt meg április közepén az író és a Virradat termékeny, már-már káprázatosan pazarló kapcsolata. Tény, hogy májustól már mint főmunkatárs. A Népben folytatja a Virradatban elkezdett cikksorozatot, és augusztus közepéig eddig tart szoros kapcsolata a Néppel újabb 29 cikket közöl, közülük 14-et "Vasárnapi levelek" rovatcím alatt. Egy biztos, a Virradattól nem haraggal távozik, a kölcsönös barátság és respektus változatlanul megmarad Szabó Dezső és Szakács Andor, a Virradat főszerkesztője között. Ami őszintén szólva ritka és nem megszokott jelenség a mindig zsörtölődő, nehéz természetű, kveruláns Szabó Dezső mozgalmas életében.
Hogy a Virradatos vezércikkek jelentősége mennyire nagy lehetett, hogy ezeknek hatását és jelentőségét mennyire nagyra értékelték a kortársak, elárulja az az igény is, hogy valamikor, a 30as évek közepe táján ezeket már szerették volna külön kötetben kiadni. Samu Ilona kéziratban lévő visszaemlékezése szerint maga Szabó Dezső akadályozta meg az akkori megjelenést, amikor is Cs. Szabó Lászlóval és Samu Jánossal beszélgetve határozottan kijelentette: "Én ezt nem engedem. A cikkek nem igazi alkotásaim, csak olyanok, mintha egy nyugtát írnék alá." Most tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Szabó Dezső Emléktársaság jelen kiadványa a Mester eredeti akaratával esetleg nem találkozik. Mentségünkre szóljon, hogy a cikkek születése óta nyolcvan, az idézett mondatok elhangzása óta pedig hatvan év telt el. Márpedig az idő az emberi lét legnagyobb varázslója, sok mindent hatályon, jelentőségen, figyelmen, azaz léten kívül helyez, ha úgy tartja jónak, még más dolgokat felértékel, a középpontba állít, megdicsőít. Nem akarunk visszaélni azzal a lehetőséggel, hogy a Mester nekünk már nem tilthatja meg személyes jelenlétének kategorikus imperatívuszával, hogy kötetbe szerkesszük ezeket az írásokat, csupán arra hivatkozhatunk, hogy a hazánk felett elviharzott utóbbi fél század történelmi szentenciája számunkra nemzeti relikviává emel még egy nyugtát is ha azt Szabó Dezső írta alá.
De ha már itt tartunk, azt még el kell árulnom, hogy ezeket a hatékony mondanivalójukból mit sem vesztett írásokat a korabeli Virradat-féle közlésen kívül soha senki nem közölte újra, természetesen 1945 után sem: Egyetlen antológia, válogatás, cikkgyűjtemény, egyetlen szerkesztő sem találta meg őket, miközben a húszas évek magyar sajtótörténetét, társadalmi keresztmetszetét, politikai berendezkedését művek megszámlálhatatlan sokasága volt hivatva elemezni.
Véletlen vajon?
Szőcs Zoltán főtitkár
Szabó Dezső Emléktársaság


Karácsonyi ének

Halotti ének volt az idei karácsonyi ének. Az ország képviselőnek ujjongása és tapsai közt Hegedüs Lóránt miniszter énekelte. Szegény magyarság, milyen boldog lehetsz, hogy a képviselőid így ujjonganak.
A halott, szegény, idétlen, csak éppen hogy egy évet élt. Torzszülött volt a szerencsétlen, s mindennap ordítani kellett, hogy él: hogy ő is elhiggye és tovább szuszogjon. Keresztény volt a vezetékneve, zsidó volt a keresztneve. Magyar öklöt lóbált, de idegen zsebbe hullatott pénzt. Magyar uralmat rikoltott, s magyar lett koldussá, magyar rongyolódott le, magyar éhezett, magyar didergett hajléktalanul hon nélküli hazájában. És idegen kalandorok autóztak, házat vettek, földet vásároltak, drága régiségeket, kincseket gyűjtöttek. Mert minden eladóvá lett, amit magyar munka, magyar vér, magyar verejték termett. És ők megvettek mindent: házat, bútort, ruhát, ékszert, embert.
Az ének elhangzott már a halott felett, de a nevét még nem mondták meg. Ezt még kellemetlen lett volna kikottyantani. Mert a vidám torozók a halottból születtek, belőle éltek, belőle nőttek nullákból számító egységekké. A halottat úgy hívják, hogy keresztény kurzus, de genere nemzeti.
Szegény, szavaknak tapsoló magyarság, hát ez kellett még neked? Elpusztultál liberaliter, elvágódtál pacifice, meggebedtél communiter, s most az ebek harmincadjára kerültél keresztény nemzetileg!
Micsoda reálpolitikusokat fog hordani most a türelmes magyar föld! a sok éhes sakál, akik tavaly ilyenkor üvöltötték az intranzigens antiszemitizmust, s úgy csordultak a kereszténységtől, mint a rángatott szivattyús kút, most egyszerre nemzetgazdászokká, pénzügyi szakértőkké, külügyi orákulumokká fognak gömbölyödni, s a kétszer kettő bizonyosságával fogják kimutatni, hogy "a gyűlölet és elfogultság politikájával" tavaly bömbölt jelszavaikkal nyílegyenesen a koporsónkba lépünk.
Mi volt a gyökérbetegsége az elhunytnak? Hogyan lehetett, hogy a tavaly megnyilatkozó roppant tömeg energiával, s annyi nemes szív tiszta szándékával odajutottunk, hogy bevalljuk csődünket a hódító idegen előtt? Hol volt a hazugság, hol volt a fekély, hol történt a félreficamodás?
Megpróbálom rövid pontokba tömöríteni azokat az alaphibákat, melyek a magyarság nagyszerű lelki fellendülését is a magyarság mártíriumává tették, és amelyek következménye az lett, hogy a honfoglaló idegen az ellene feltámadt hatalmas reakció révén még súlyosabb hatalmi tényező lett a magyar életben, mint volt azelőtt.
1. Alaphiba volt a kommunizmus bukása utáni első napok habozása s a gyáva kitérés a végleges megoldások elől. Forradalom után új, termő társadalmi rendet csak azoknak az elveknek és eszközöknek alkalmazásával lehet teremteni, melyekkel a levert forradalom építette fel a maga hatalmát. A kommunizmusnak keresztelt idegen uralom alatt a győztes faj kezünkbe adta mindazokat az általános elveket és eszközöket, melyekkel a magyarság végleges honfoglalását lehetővé tehettük volna. Az antant nem lett volna komiszabb, Európa nem lenne ridegebb és könyörtelenebb, mint amilyen így volt. Nem volna kevesebb szenünk, kevesebb fánk, kevesebb Magyarországunk és több nyomorúságunk, mint így. De több súlyunk volna, mert mertünk volna, mert a mai Európában az ököl és sajog a legjobb külpolitika. Ötven percentesek voltunk, gyávák voltunk, nem tudtunk elég magyarok lenni.
2. Az új rezsim arra a történelmi falzumra (csalásra) épült, hogy a forradalom már első napjaiban, minden megnyilvánulásában és minden szereplőjében bűnös volt.

Végzetes és gyilkos tévedés! a háború szétomlásakor a magyarság minden érdeke követelte a forradalmat, egy hatalmas, új életet teremtő magyar forradalmat. A Tisza halála a történelem szükségszerű ítélete, szimbolikus elintézése volt egy gaztett keretében. Ennek a forradalomnak feladata lett volna a századokon át kizsákmányolt magyarságot öncéllá függetleníteni, egy bátor és nagy horizontú szociális politikával az osztályuralmat és a nagy részben idegen tőke hatalmi súlyát megszüntetni, Magyarország földjét minden munkás magyar hazájává hódítani, a vezetést, a kezdeményezést a tehetségeknek adni át. A baj nem az volt, hogy forradalom volt, hanem, hogy egy idegen faj imperializmusa elsikkasztotta a magyarság forradalmát. Ezt a forradalmat megvalósítani lett volna az új rezsim legfőbb feladata. Ehelyett közéletünk nagyrészt idegen stréberei egy ostoba, csak azért is restauráció álláspontjára állottak. Sokszor jóhiszeműen, de igen sokszor zsivány politikából odahamisították a közvéleményt, hogy kereszténynek és magyarnak tekintse mindazt, ami a két forradalom előtt volt, zsidónak és nemzetközinek mindazt, amit a két forradalom hozott. Pedig az a múlt, amit így exaltáltak, a kereszténység és a magyarság romlásának leggyalázatosabb előkészítése volt. De ez a torzítás alkalmas volt arra, hogy a kis éhes tehetségtelenek hajrát kiáltsanak minden merészebb tehetségre, minden tehetségre, a magyar faj legértékesebb megnyilvánulásaira. Mert faji ösztön helyett étvágy, kereszténység helyett beteges ambíció, egy nagy építő szociális morál helyett a tehetetlenség irigysége és gyűlölsége irányította ezeket a mindenünnen nyakunkba szakadt apostolokat.
3. A faji öntudatnak ez az abszolút hiánya okozta azt a hallatlan elintézést, mellyel a két forradalom bűnöseit véltük megbüntetni, s mely egy egyetemes keresztény nemzed magyar harakirivé fajult. Az okos zsidó faj átmenti a maga értékeit minden pártálláson és izmuson, mert az a faj, melyet mi mindig destruktívnak nevezünk, elég konstruktív arra, hogy ne azt nézze, miben téved valamelyik tagja, hanem hogy mit termel a faj számára. Az előbb mondottakból következik, hogy minden értékesebb és nemesebb magyar szellem a faji öntudat és egyéni értékkifejtés minden jogán forradalmi volt, s a két forradalom első (csakis az első) napjai könnyen magával ragadhatták éppen saját faja érdekében. Ha tehát faji öntudat vezette volna az intézőket, ítélőket és büntetőket, feltétlenül a következő megkülönböztetést kellett volna tenniök: a) Irgalmatlanul megsemmisíteni vagy kizárni a magyar életből az idegen imperializmus minden tényezőjét. b) Általános amnesztiát adni minden magyar jó szándéknak, minden nemes merészségnek, minden félrelépésnek. Általános amnesztiát és feledést adni minden magyarnak, aki kimondottan nem tört faja ellen, mert hő szerelmi viszonyra a kapitalizmus iránt az evangélium alapján még egy keresztény kurzus sem kényszeríthet senkit. Hány értékes elmét, hány buzgó tetterőt, hány nemes szívet nyertünk volna meg ezzel az építő magyar munkának? Ehelyett mi történt? az idegen irtózatos szolidaritásával, nemzetközi összeköttetésével, roppant sajtó és pénzeszközeivel meg tudott menekülni a megérdemelt következményektől. És a magyar tehetség, magyar tudás, magyar ügyesség, magyar jó szándék vagy magyar gyengeség ezrei sínylettek és sínylenek börtönökben, kenyérvesztésben, üldöztetésben és a bosszúálló öklök alatt. Az okos idegen, ha fajtájának egy haja szálát kihúzták, atrocitásokat rikoltott világgá. Pedig itt csak egyetlen óriási, dőre és bűnös atrocitás volt, mely a magyar faj ellen követtetett el. Nem őrült dolog-e, ha egy faj életét túlnyomólag idegen jövevények intézik?
4. Az antiszemitizmus, mely a magyarság szükségszerű higiéniája, életösztöne, sine qua nonja, egy hatalmas építő, szervező, céltudatos munka helyett kis, egyes esetekre és személyekre ugató, népszerűség-hajhászó, ízléstelen és igen sokszor ostoba szószátyárkodássá züllött. A keresztény sajtóban volt bő hely arra, hogy századikszor és kétszázadikszor leszúrjuk Gábor Andort, Szép Ernőt s az idegen faj más jelentéktelenjét, akik nevének örökre ismeretlen kellett volna maradni a magyar nyomdászok előtt, de nem volt hely, hogy magyar tehetségeket hozzunk felszínre, hogy nagy, általános szempontokból irányítsuk a fajmentés tragikus küzdelmét. Ma már egy keresztény vállalat adja ki egy idegen író Ne bántsuk egymást! című kotyvalékát, a magyar tehetség könyve csak sorokat kap a keresztény lapokban, de egy Molnár Ferenc, egy Szép Ernő negatív reklámjának (a leghatalmasabb reklám!) tárcákat és hasábokat áldoznak. Antiszemiták voltunk mindenben, ami kicsinyes, ízléstelen és ostoba, kiegyezők voltunk mindenben, ami öngyilkosság számunkra.
5. A magyarságot elsősorban, másod és harmadsorban a politikai szabad verseny, az agyonódázott népképviselet, a politikai pártok és kalandorok vad törtetése vitte a sír szélére. Az új rezsim nemcsak hogy nem adott védelmet ez ellen, de a régi hibákat még kiáltóbbakká tette. Pedig ezt a védelmet meg kell szervezni! Csonka Magyarországnak kevés képviselője van. Gondoljuk csak meg egészen elméletileg , hogy a mérhetetlen idegen tőkének mily könnyű e pár emberre befolyást gyakorolni. Én elismerem, hogy képviselőink a legnagyobb önzetlenséget, a legizmosabb tehetséget, a legmélyebb tudást, s a legszilárdabb morált jelentik, de emberek, és nem lehetnek kivételek az eredendő bűn alól.
6. Miért maradt olyan védtelenül és szervezetlenül a magyarság a nagy összeomlás után? Miért került olyan ellenállás nélkül az idegen faj hatalmába? Mert az egyetlen osztály, mely modern államot vezethet: a középosztály szervezetlen, koldus volt, s egy rabszolga ideológiában sínylődött. Az új rezsim adott egypár kövér frázist neki, de koldusabban és nyomorultabbnak hagyta, mint valaha. Pedig faji öntudat ma csak ebben a szerencsétlen mártír osztályban van.

Ezeket akartam elmondani a halott végtisztességén, akit olyan ujjongva temetnek el azok, akik belőle éltek. És most, ha egy szerény magyar írónak lehetne szava egy bársonyszékben ülő miniszterhez, azt mondanám Hegedüs Lórántnak: Én is erdélyi vagyok, mint Ön, én is hétszilvafás nemes vagyok, mint Ön, én is tettem egyszer fogadást, mint Ön. Ennek a fogadásnak minden tragikumát álltam a múltban és állani fogom a jövőben. És itt a lét és nemlét küszöbén, Isten és lelkiismeretem előtt mondom Önnek, hogy az oldott akaratú, fajilag öntudatlan magyart liberalizmussal csak megölni lehet, de feltámasztani nem. És mondom Önnek, hogy a magyar jövő két alapfeltétele: a szabad verseny és kapitalizmus korlátozása, s másodszor egy erős, gazdag, művelt magyar középosztály megteremtése. De Ön ezt nem fogja meghallani. Önnek most tapsolnak azok, akik tavaly hazaárulónak üvöltötték volna. Liberalizmus, pacifizmus, kommunizmus, keresztény kurzus:
Ezek voltak a hands up! (Kezeket fel!) kiáltások, melyekkel idegen kalandorok a balek magyart megzsebelték. Az új kiáltás: reálpolitika! a mártír magyarság egy jelszóval lett gazdagabb, s annyi koldusság után egy illúzióval lett koldusabb.
Virradat, 1920. XII. 25.

Ellenforradalom

Az idegen uralom két egymásra következő fázisa (Károlyi, Kun B.) egy ostoba szót s egy ostoba fogalmat dobott felszínre. A szót és a fogalmat az idegen teremtette, s mi aztán mohón kaptunk rajta, körülkandíroztuk keresztény nemzeti szentimentalizmussal, és örültünk neki, mint a majom a reálpolitikájának. A szó: ellenforradalmár, a fogalom: ellenforradalom.
Nem azoknak akarom megszentelt emlékét érinteni, akik mint a magyarság hősies tiltakozásai, elvéreztek az idegen hóhérok kezén. Nem is azt a sok apró strébert akarom bántani, akik, mert valamelyik szórakozott Lenin fiútól kaptak egy-két pofont, azt államtitkárságra, miniszterségre s más jóra igyekeztek beváltani. A szó, a fogalom az, mely hazug, ostoba és veszélyes. Annyi mindennek híján a magyarságnak ellenforradalomra van a legkevesebb szüksége.
De ha forradalom alatt az emberi jólét folytonos kiszélesedését, az emberiség, az emberi jogok és a gondolat uralmának folytonos megtágulását értjük, akkor mégis van egy ellenforradalom. Ez az ellenforradalom a történelem legnagyobb csalása, és mert mélyen a magyarság életébe vág, ezt akarom a jóhiszeműek szemébe döbbenteni.
A zsidóság a maga roppant világreklámjával, mint az emberi forradalom örök kovászát, mint a jövő magvetőjét, az emberi jogok előharcosát: mint a megváltó fajt lopta be magát a lelkekbe. És a felületes vizsgáló tényleg valami effélét állapít meg: a zsidóság mindenütt a liberalizmusnak, a demokráciának, az örök emberi forradalomnak a legkiválóbb harcosa volt. Mit jelent ez?
Mi adja meg a magyarázatát annak a még egy példányban elő nem forduló, misztikus csodaszámba menő szolidaritásnak, mely a világ minden zsidóját védelemben és támadásban, eszközökben és célokban egységesen működő egyetlen organizmussá teszi?
Mi európaiak, angolok, franciák, magyarok és a többiek, a kereszténység és az európai kultúra nagy közösségében mindnyájan "emberré" tágultunk, s rengeteget veszítettünk vérünk, idegeink ösztönös, spontán fajiságából. A zsidó, a világtörténelem egyetlen csodájaként megmaradt az az elzárt ős törzslélek, mely ötezer évvel ezelőtt volt. A megkülönböztető tollat viselő primitív törzsek védő vér szerinti gyűlöletével és megtartó szeretetével zsidó, csak zsidó: akaratában, ösztöneiben, látása formájában, megértése mikéntjében: tudatos és tudatlan énje minden rezdülésében. Kapard meg a "legkultúrabb" zsidót, aki reggel Maeterlincket olvas, délben Paul Claudelt szaval, este Tolsztojt gargalizál: az "európai" epidermis alatt megtalálod az érintetlen ős zsidót, az ádáz Jehova, a rettenetes Talmud acélos bennszülöttjét, aki a vérnek, az idegeneknek tudatlan ősösztönösségével az élet alapkérdéseiben faja minden egyedével azonosan lát, hall, tapint, szagol, ízlel, szeret és gyűlöl. Ezt a csodálatos lelki formát az az irtózatos, a lelket az élet minden percében vaspörölyökkel kovácsoló vallásosság teremtette és őrizte meg, melyhez képest minden más vallásosság szabadgondolkodás vagy humanizmussá tágult istenhit. Mert faj, hit és morál, mint minden őstörzsnél, szétbonthatatlanul egy és ugyanaz a zsidónál: agyara, karma és foga az élet meghódítására. Ez a vallás annyira vérévé, idegei és húsa szövetévé lett, hogy ha már nem is hisz, a benne megvalósult lelki képlet érintetlenül marad. A lipótvárosi szabadkőműves, felvilágosult szép lélek, az ateista konti utcai szocialista vezér, a hiteket és minden múltat felperzselő kommunista, s a galíciai gettó kaftános zord rabbija lényegében, élete igazi valójában egy és ugyanazon lélek: a rettenetes Talmud kinyújtott karja az élet meghódítására.
Mert a zsidó zsidóvá születése egyszerű tényével imperialista. Imperialista az őstörzsek vér szerinti idegengyűlöletével. Mint az eldugott sziget vad törzseinek, a zsidónak az idegen fáj, sajog, mint a szemébe dobott szálka, a húsába tört lándzsavég. Ő a tiszta faj, az ő istene az egyetlen uralkodó isten, a világ isteni adományból örökség szerint az övé, minden más vér tisztátalan, minden más isten hazugság, minden más faj bitorló ezen a földön. És az egész zsidóság minden tényében a visszafoglalás nagy célját kergeti. A vérnek, húsnak ezt a kitéphetetlen imperializmusát, az ős vad törzseknek ezt az ötezer év előtti lelki formáját hozta át érintetlenül századunkba s látta el modern eszközökkel, modern álarccal, és ez mély és csodálatos titka világuralmának.
Természetes, hogy a történelemcsinálásból és közéletből kizárt zsidóság, mikor a liberalizmus, felvilágosodás, demokrácia és szellemi forradalom első harcosai döngetni kezdik a megszűkült világrend kapuit, meglátja mindazt a jövőt, melyet az új jelszavak számára jelentenek. És megkezdődik a világtörténelem legnagyszerűbb taktikája. Az előretörő zsidó imperializmus olyan jelszavakkal és ideákkal tör utat magának, amelyek vére, ősi hite, morálja szerinti valódi lényével a legszélesebb ellentétben van. Megcsinálja a világ legzseniálisabb imperializmusát: a minden országban küzdő örök emberi elégedetlenséget teszi uralmi törekvésének fő fegyverévé. Liberalizmust ordít, hogy szellemi rabszolgaságba hajtson, demokráciát rikolt, hogy felépítse a legirtózatosabb anyagi rabszolgaságot, mely a demokrácia halálát jelenti: végletes kapitalizmust, forradalmat hirdet, hogy a forradalmon át megalapítsa a maga abszolút uralmát.
Az utolsó 5060 év történelme kiáltó illusztrációja állításaimnak. A győzelmes zsidóság elfoglalja a lélekgyúrás minden műhelyét: a sajtót, az irodalmat, a könyvkereskedést, a könyvkiadást, a katedrát, a színházat és a mozit. És megszületik a világ legtürelmetlenebb lelki formája: a szabadgondolkodó. A szabadgondolkodó, aki "természettudományos", "racionális" "egyetemes emberi", de aki eltipor minden tudományt, rációt, minden emberit, ami nem segít előre, vagy akadályozza a zsidó faj világuralmi törekvéseit. Szuggesztív szavakat termel: reakciós, klerikális, elfogult, nacionalista stb. Ezekkel a szuggesztív szavakkal, roppant szolidaritásával s világtőkéjével irgalmatlanul eltipor minden ellentmondást és ellentmondót. A zsidó koplalhat hosszúnapkor, ünnepelhet szombaton, betarthatja őstörzsi vallásának minden barbár szokásait, azért felvilágosult, szabadgondolkodó, s lehet szabadkőműves, szocialista vezér vagy mint Bíró Lajos, a Chevra Kadisa tagja, megválasztható a kommunista írói szakszervezet elnökévé. De ha a katolikus vasárnap betéved templomába, akkor klerikális, reakciós, elfogult, középkori. Kérdezem, megválaszthatták volnae a kommunista írói szakszervezet elnökévé valamelyik keresztény Chevra Kadisa, akarom mondani kongregáció tagját. Ez magyarázza meg, hogy a nagy egyetemes emberi vallás: a kereszténység templomaiba belődöztek, papjait mártirizálták akkor, amikor az ós törzsi vallás híveinek páskalisztet és húsvéti bort biztosított "a vallási elfogultságtól mentes" szesztilalmas Tanácsköztársaság.
És tényleg, mi történik a zsidó impérium alatt:
a) a győzelmes faj kimondja (és talán igaza volt), hogy a liberalizmus a burzsoá társadalom rothadási formája, és kimondja a szellemi diktatúrát.
b) Kimondja, hogy a demokrácia a burzsoá kapitalizmus életformája, és megalapítja a gazdasági diktatúrát.
c) Kimondja, hogy az örök emberi jogok, a szabadság, a szabadgondolkodás burzsoá frazeológia: megszüntet minden kritikát és szabadságot, s könyörtelen diktatúrát szab az élet minden tényére.
És ki mind e diktatúrának a hatalmi tényezője, ki feje, keze, zsebe az új uralomnak? a zsidó, a zsidó, a zsidó.

Mert nemzetköziség, szociális harc, liberalizmus, kritika, szabadgondolkodás, demokrácia, emberi jogok, szabadság, forradalom, mind csak a törtető zsidó imperializmus formái voltak számára. Most, hogy uralomra jutott, eltörte az eszközöket, megölte a liberalizmust, megölte a szabadgondolkodást, a demokráciát: megölte a nagy emberi forradalmat. Kimondom minden jóhiszemű elme nagy intéséül: az antiszemitizmus nem a maradi, nem az elfogultságában vagy hitében korlátolt, nem a "reakciós" lelki ügye: hanem alap princípiuma, a belső látásnak nélkülözhetetlen formája minden igaz forradalmár, mindazok lelkében, akik harcos hittel hisznek az emberi szabadság, az emberi jogok, az egyetemes emberi jólét megvalósulásában. Őket érte az irtózatos csalódás, a helyre nem hozható nagy történelmi becsapás.
Ez a nagy történelmi ellenforradalom, mely megvalósult az idegen uralom alatt, amikor idegen kalandorok kezén a fájdalmas, dicsőséges magyar történelem bűnügyi krónikává züllött. Miért mondtam el ezeket? Mert hiszem, hogy a magyarságnak csak úgy van jövője, ha beáll az örök emberi forradalom szolgálatába. Ha ezen a földön magyar csinál igazi szocializmust, igazi kultúrát, igazi szabadságot. Ha az ő ökle dönti le a múlt visszaéléseit, ha az ő munkás keze épít egy minden tiszta akarat, minden jó szándékú elme, minden munkáskéz számára egyenlően otthonos hazát. Vigyázzunk! Ha megint a múlthoz, a visszaélésekhez, az előkelő gazságokhoz kötjük a magyarság sorsát, jöhet olyan történelmi pillanat, mikor megint az ügyes idegen kezébe csúszik sorsunk intézése. És kérem, különösen a magyar szellem számos derék munkását, akik részt vettek jóhiszeműen az idegen uralom munkájában, s akiket az új meddő rezsim durva meg nem értéssel támadott meg, üldözött és kitagadott. Nézzenek vissza az elmúlt eseményekbe, felejtsenek el minden jogos panaszt, vallják be önmaguknak a nagy csalódást. Az emberiséget csak faján keresztül szolgálhatja az ember, s a magyarságra minden összekeveredés a zsidósággal biztos halált jelent. Teljes szétválás, abszolút külön szervezkedés: ez az egyetlen reálpolitika. Mi befogadtuk testvérként őket, mi hittünk bennük, mi liberálisok voltunk, mi velük akartunk haladni az örök emberi ideálok megvalósulására. Ők megtaposták testvériségünket, leöklözték hitünk, eltiportak minden liberalizmust velünk szemben, megtagadták ezeket az ideálokat. Mindazok az ideák, melyek a nagy emberi forradalom harcosaivá tett bennünket, követelik, hogy forduljunk el az ádáz zsidó imperializmus könyörtelen ellenforradalmától. Építsük be tiszta szándékainkat, tisztító akaratunkat fajunk életébe, és győzhetetlenek leszünk.
Virradat, 1920. XII. 29.

Egységet!

Az eltávozó év még visszafordítja irtózatos arcát. Széttépett ország, mozaikra tört társadalom és megmondhatatlan nyomorúság szörnyű víziója van szemeiben. Szegény magyarság, ki tudná elmondani szenvedéseidet?
Mi volt az első rugó, hol rejlik a végzetes hiba, mi a magyarázó oka ennek a mérhetetlen tragédiának?
Az emberiség termésének alapformája, erői megszervezésének végső titka a faj: a természeti adottságok, a vér, az idegek, az átörökölt lelkiségek egysége. A faj ugyanaz az emberiség életében, mint az egyén fajéban: a termő princípium, a megtartó erő, a megújító változás. Az angol gazdasági élet, az olasz művészet, a francia irodalom, a német filozófia, egy faj sajátos egyéni képletei, s a faj a létrehozó és megmagyarázó okuk. A nem rég múlt szörnyű napok prófétái kezet emeltek irodalmunk és művészetünk ellen egy "nemzetközi művészet" nevében. Nem akarták észrevenni, hogy nemzetközi művészet alatt két igen ellentétes dolog érthető. Vagy a pesti, bécsi, párizsi, londoni nemzetközi betűélősdi gyökértelen, minden irodalomból összebábelezett exportdrámái, regényei, versei, Molnár Ferencségei, tehát tagadása minden művészetnek. Vagy a Tolsztojok, Balzacok, Dickensek és Petőfik minden fajiságon átkonduló művészete. És Tolsztoj, Balzac, Dickens, Petőfi éppen fajuknak roppant tömörülései, kik művészetük erejével belém zsúfolják oroszságuk, franciaságuk, angolságuk, magyarságukat: milliók sajátos életével és sok század meggazdagodásával élhetem meg az embert. Minden igazi művészet egy fajnak mély mondanivalója.
A magyarságnak legnagyobb szerencsétlensége, hogy a fajnak, ennek a termő alapszolidaritásnak fogalmát mindjárt európai élete küszöbén elhomályosította egy másik általánosabb fogalom: a nemzet, az állam fogalma. Természetes, hogy eleinte a faj és a nemzet fedte egymást, s minden hódításunk a faj gazdagodását jelentette. De a magyarságot letelepedése az új hazában egy új történelmi feladat elé állította: a Magyarország erős földrajzi egységében élő néptöredékeket egy nagy, védő kultúregységévé tenni Európának. Ha a honfoglaló magyarság olyan óriási számú lett volna, hogy az itt talált, s később behívott idegen töredékek felszívható mennyiségek lettek volna, lassanként fejlődő iparunk, kereskedelmünk, s városi polgárságunk is a faj élethódító szerveivé váltak volna. És olyan értelemben beszélhetnénk Magyarországról, mint ahogy angol és Franciaországról beszélünk. De fajunkat csekély száma, az akkori történelmi helyzet, s az átöröklés minden törvénye az új állami életnek csak bizonyos funkcióira utalta. És az új szükségek ellátására idegen szerveket kellett beállítania. Így a faj európai élete első lépésénél rászorult, hogy idegeneket hívjon be, hogy életszükségletei egy részének kielégítését azokra bízza, azoktól várja, hogy idegenségük minden sajátságában kímélje és kiváltságokkal dédelgesse őket, s hogy saját magát ne tartsa elégségesnek a megélhetésére. Nincs itt helye, hogy részletesen kifejtsem, de aki a magyar betelepítések, kiváltságok, bányászság, iparosság és városi polgárság fejlődését ismeri, mintegy fokról fokra kísérheti a magyar pszichének egy végzetes kialakulását. A faji védő ösztönök elgyengülnek, a faji öntudat elhomályosodik, az idegen szükséges és kapva kapott lesz előtte, mint a mindennapi kenyér, a másoktól készre sütött pecsenye. Sőt, mivel a magyarság történelemcsináló részét igen sokszor osztályérdekek s egyéni tülekedések egymás ellen uszították, a magyar versenytársat és ellenséget látott egymásban, de az idegen, aki az élet egészen más, békés teendőit végezte, mely féltékenységét nem izgatta, érdekeit nem veszélyeztette, megbecsült eszköz volt szemeiben, melyet nagy ígéretekkel és kiváltságokkal csábított magáévá. S míg az idegen a harcos és jogalkotó magyarsággal szemben megmaradt kérlelhetetlenül idegennek, vére, kultúrája és hite acélszervezettségében a magyar pártokra, osztályokra, érdekcsoportokra törve, a magyar élet mind több stratégiai pontját adta át az idegennek, hogy a nagy történelmi marakodás igényeit kielégíthesse.
Így történelmi szükségből s bizonyos képességek tragikus hiányából már bölcsőnkben belénk fúrt a liberalizmus, mint egy kielégíthetetlen galandféreg, mely később hatalmassá szíva magát, magába eszi a faj minden életerejét. Egy egészen különös, perverz és beteg liberalizmus, mely öngyilkosságává lesz az egész fajnak. Míg a vérünkbélit a legnyugtalanabb kritikával, folyton viszkető függetlenségi ösztönnel és már nem is tudatos, s minden belső disciplinát lehetetlenné tevő féltékenységgel akadályozzuk erői kifejtésében, minden idegen középszerűség szabad mezőre talál nálunk, és háborítatlanul foglalhatja el gazdasági, művészi, politikai életünk minden fontos pontját.
Ehhez járult történelmi fejlődésünk egy másik tragikus velejárója. A magyarság kormányzott nagy tömege, a nép a magyar oligarchia, török uralom, német-osztrák katonaság és adminisztráció egymást követő vagy egyszerre rásúlyosodó zsarnoksága alatt minden hatalmi szót vakon követő, az életösztön eltompulásáig engedelmeskedő alaktalan tömeg lett, melyből bárki bármit gyúrhat, s melytől a nagy történelmi pillanatok hiába várják a felriadt életösztön kezdeményezését, merész ellenállását. Később pedig, mikor a súlyos habsburgi uralom alatt a politikát élő vagy sportoló arisztokrácia végleg behódolt az udvarnak, s az élet minden ragyogását: hatalmat, dicsőséget, vagyont, szerepet az udvartól várt: a történelemcsináló legfelsőbb réteg is vak engedelmességre beidegzett, az uralkodó kéz minden legyintésére buzgón igazodó elem lett, s lelkéből kiveszett a kezdeményezés felelőssége, a kritika merészsége, az ellenállás méltósága. A köznemesség középosztállyá nyomorodva, elszegényedve, a megélhetés súlyos szorongásában ugyanezen a fejlődésen megy át, talán még fokozottabb mértékben. Beülve egy "hivatalba", melyhez sem teremtő ösztönei, sem egy nagy, személyes kultúra tanításai nem fűzik, teljesen passzív elem lesz, legjobb esetben egy pontos kerék, mely híven továbbítja a neki átadott mozgást. A nemesség azon kisebb része pedig, mely a hosszas történelmi küzdelemből sorvadhatatlan gerincet örökölt, kellő kulturális horizont s működési tér híján apró ellenzéki zörgők rázogatásával próbálja elhitetni, hogy van, hogy akar, hogy tesz. Az idegen fajok felsőbb osztályai pedig vérük roppant szervezettségében a kezdeményezés, a célelérés ezer bátorságára, ezer eszközére nevelődnek rá napról napra abban a titkos, makacs szervezkedésben, mellyel az impérium elnyerésére törekednek.
És maga a középosztály, az egész középosztály? Van-e olyan gigászi torzkép, mely visszaadja ennek a tragikomikus emberragunak a valóságát? Kép, melyre Teniers és Delacroix, Rembrandt és Hogarth dobná az életet, s mely Swift riktuszában s a Jób fekete jajgatásaiban találna hangra. Itt jön felszínre minden betegség, minden elmulasztott kötelesség, ez a magyar halál laboratóriuma.
A magyar középosztály általában négy rétegből verődik össze. A volt nemességből, a falusi nép felküzdöttjeiből, a városi munkás proletárság úrrá vergődött elemeiből, s idegen fajok törtetőiből. És mert minden falat kenyér, minden előrelépés az uralkodó elemek kényétől függött, s mert az egész közélet roppant gépezetében kezdeményezésre, felelősség elvállalására semmi sem ösztönözte az egyedet, mert vak eszköz és pontosan járó óra kellett, és mert minden krajcárjában egy halálos függés parancsa volt: a középosztály lelkében valósult meg legteljesebben ez a végzetes fejlődés. Oroszországban a távirat feltalálása előtt jeladótornyokról továbbították Moszkva parancsait be, Szibéria szívébe. Egy Moszkva melletti tornyon az őr megunta életét és felakasztotta magát. A szomszéd torony őre azt hitte, hogy ez a cár parancsa, és szintén felkötötte magát. S ez így ment tovább az egész vonalon, Szibéria legvégső állomásáig. Ez az anekdota adja meg a magyar középosztály pszichéjét.
Az idegen itt is szerencsésebb volt. Maga az a tény, hogy az oláh, szerb vagy valamelyik más faj átjövője mellére rikította a "magyar vagyok" kokárdát, hatalmas előnyt biztosított neki a versenyben. Ha a magyar túlizzóan s minden aggódásával volt magyar, ez akadály volt pályáján: ellenzékiség s a nem mindenre kaphatóság gyanúja tette nemkívánatossá a hatalom szemeiben. A magyarnak Magyarországon hátrány volt igazán és mélyen magyarnak lennie. De aki más fajból máról holnapra így nekimagyarult, az megbízható kormányzati eszköz volt, azt minden asszimilációra el lehetett várni. Ráadásul az idegent összes vérbelieinek hatalmas, titkos szolidaritása is tolta előre, míg az egyik magyar a másikat dobta félre az útról.
Az a történelmi tény tehát, hogy az élet számos funkcióját idegen fajokkal végeztettük, s hogy a királyság és a hadsereg egy bizonyos időtől fogva többé nem a magyar fajiság szervező, védő és harcoló formája volt, a magyar pszichét két sarkalatos bűnére, halálos betegségére determinálta: 1. A vérbeli szolidaritás ösztönös érzésének elhomályosulására. 2. Szellemi és morális szolgaiasságra, gyávaságra. Az utóbbi pontot részletesen kell hangsúlyoznom. Az élet és halál nagy kérdőjele előtt nem azzal szolgálok fajomnak, ha olcsó rímekben hazug cirádákat szaggatok rá, ha kongó jelzőkkel a világ csodájává rikoltozom. A magyar fizikai hősiességét, harci bátorságát három világrész mezőin mutatta be, s tettei feleslegessé teszik a frazeológiát. De ha a morális bátorság a szellemi kezdeményezés ösztönös merészségét, a felelősség és szolidaritás halálig való vállalását jelenti, nem sok fajt fosztott meg jobban a történelmi fejlődés ettől a bátorságtól, mint a magyart. és e fejlődés révén lett a magyar Európa legnagyobb balekjévé, hogy minden hibánk csak nekünk ártott, s minden erényünk idegennek volt a haszna.
A faji ösztönös szolidaritás s a kezdeményezés morális bátorságának a hiánya tett lehetetlenné egy nagy, alkotó lelki egységet. Ilyen egységnek nevezem azt, mikor a hit, kultúra, nézet, párt, temperamentum, s minden más különbségek dacára az élet bizonyos alapkérdéseire egy közösség minden tagjában ugyanúgy látó szem, ugyanazt felelő agy, ugyanazt a tettet beidegző akarat van. Nem is tudatos látás, szándékolt felelet, akart akarat, hanem a vérnek, húsnak, életünk mély gyökereinek azonos válasza a világ bizonyos hatásaira. A németeknél, angoloknál, franciáknál s az ezen a téren bámulatos zsidóknál minden egyedben megkapjuk ezt a megmásíthatatlan vérkatekizmust. És a magyar? Míg az idegen fajok, az idegen uralom alatt élők acél egységével szervezkedtek, s egymás szemrebbenéséből mély programot értettek, az oldott akaratú, szervezetlen, szellemileg bátortalan, felelősségtől és kezdeményezéstő1 irtózó magyar nyálas liberalizmusát csak éppen vérbelijével szemben nem alkalmazta, s a hódító idegenek közt véres türelmetlenséggel marta egymást, mert faji öntudat nem tette céltudatos harci egységgé. Így történhetett meg, hogy legfelsőbb hatalmi szerve nemcsak, hogy nem a faji érdek, a faji akarat megnyilvánulása volt, hanem legtöbb esetben a fajjal ellentétes életakarat szerve lett. Egy pusztán természetrajzilag is őrült képletté fejlődött ez a szerencséden faj, mintha az űzött vadkan futó lábait, védő agyarait, fogait az öt üldöző kutyáknak kölcsönözné, hogy saját lábaival érjék utol, saját agyaraival döfjék le, saját fogaival falják fel.
Felébreszteni a faji öntudatot, megteremteni a faj lelki egységét, kezdeményezésre, a felelősség elvállalásának bátorságára nevelni a fajt: ez az életmentés első feladata. A kommunizmust követő őrült haláltánc még zűrösebb vir-várrá tette a belső harcteret; még inkább egymásnak futtatta az elbódult magyart, még gazdagabb teret nyújtott idegen kalandorok portyázásának. Az utolsó óra sürget, hogy minden politikai pártot könyörtelenül szétzúzzunk, s egy szakértőktől kidolgozott egységes program alapján új alapokra fektetett parlamentben, hadseregben, iskolában, s a faj mély életérdekei szerint megszervezett népben, munkásságban és középosztályban teremtsük meg a jövő győzedelmes magyar pszichéjét. Nagy idők jönnek, nem halljátok-e a jövő irtózatos zuhanásait? Ó, legyünk ébren, ébresszünk és fogjuk egymás kezét!
Virradat, 1921. I. 1.

Csuhaj!

Jaj, de kutya jó kedvem van. A szétdarabolt Magyarország sebei tetemrehívásra kiáltanak föl a szörnyű csalatás után. Kolozsvár szent földjét félvad mokány tapossa, Kassán részeg cseh dajnál Rákóczi sírja körül, a Bácska aranygabonája Petár népébe hizlal erőt ellenünk. De hazajön Vázsonyi, most még csak Vázsonyi, azután a többi. Ó, hogy Szamuellit nem lehet kivenni a sírjából! a halál, az gyalázatos, az nem liberális, de a magyar, az halálig az! Csuhaj! Kezdődik a tánc!
Erdély magyarjai kivert kutyák. Azok fiai, akik annyiszor mentették meg Magyarországot, koldusként ténferegnek bezárt ajtók és bezárt szívek előtt. Irtózatos ólakban, melyeket elhagyott a kényes állat, nyomorult vagonokban, hol átcsap a tél lehelete, éhes magyar anyák virrasztják beteg gyermekeiket. És tejet kér a lázas ajak, és hús és kenyér után jajgatnak a megtágult szemek. De a magyar számára nincs tej, nincs hús, nincs kenyér. Ők csak védték a földet, ők csak szántották, csak vetették, csak nehéz gonddal vigyázták. Helyretyutyutyutyu! azért van aratás! a galíciai rabol, bízik, és hazajön a drága jó Vázsonyi. Lubickolni fogunk a liberalizmusban, mint hízó disznók a pocsolyában. Liberalizmusban? Nem, ez a szó gyanús, ezzel a szóval már egyszer tönkreraboltuk Magyarországot, erre még a buta magyar is fölijed. Gyertek, rozoga grófok, s ti, a paralízis lankáin legelő vén méltóságosok, találjatok ki új szót Magyar Palinak. Megvan, megvan: reálpolitika! Tyű, a kutyafáját, sosem halunk meg!
A magyar tanító éhezik, nem eszik a magyar tanár és koplal a magyar bíró. Utolsó ruháját, utolsó könyvét, atyái drága emlékeit adja el a magyar. Azok, akik öt évén át halálos szeretettel, szent akarattal, mindennapos vad birkózásban küzdtek a halállal, hogy legyen magyar jövő, csak legyen holnapja a magyar családnak hogy érintetlen maradjon Magyarország szent földje, most meztelenül, éhesen, vad kétségbeeséssel átkozzák Istent, hogy gyermeket adott, hogy százszoros legyen a fájdalom. Ihaja, csuhaja! De azok, akiknek bő seftjét védték a nyomorgók, akik trénkonyhákon híztak, akik a kiprédált magyar vérből, magyar agyvelőből. milliókat harácsoltak garmadákba, akik hazug szavakkal kicsalták a védő fegyvert a magyar katona kezéből, akik a leroskadt magyar földjét átlopták az idegen rablók kezébe, azok most tejben, vajban, mézben, zsírban úsznak. Jó libazsírban, a tollát mi hordjuk új hont szerző akarattal, de a húst, a hájat ők harapják ki a tollak közül. Nekik van fájuk, van szenük, palotájuk, van valutájuk és papírjuk, könyveik és sajtójuk, bárjuk, kabaréjuk, mozijuk, színházaik, fényes bordélyuk, ahol elrikolthatják a puffadtra lakott bendő örömeit. És te, meztelen, félig fagyott, félig éhen halt, hajléktalan magyar, nem táncolsz, nem örülsz ennek? Nincs pénzed? Ott van atyáid csontja, küld külföldre, megveszik a jóságos világmegváltó zsidó testvérek cukorgyáraik számára. Nem akarod, duzzogsz? Te reakciós, te fehér terroros, mit ijesztesz bennünket éhséged halotti fehérségével. Segítség, segítség, antant néni! Nézd a nacionalista magyarnak még van bőre, s nem akarja megnyúzni magát értünk! Hát liberalizmus ez, hát engedjük neki, hogy a gyűlölet és az elfogultság politikáját űzze? Nekünk van igazunk, s aki nem hiszi, bebizonyítjuk egy vagon rothadt gróffal. Húzd rá cigány, csuhaj! Gyere be, Vázsonyi, gyere be, csak magunk leszünk idebe!
Oh, nincs irgalom számodra, elítélt magyar. Egy haramia liberalizmus a háború előtti évtizedekben az irtózatos zsidó kapitalizmus, zsidó szellemi zsarnokság karmaiba juttatott. És mikor torkig laktak belőled, kimondták rád a halálos ítéletet. Magyarország szétbomlása a következő két tényre vezethető vissza:
1. A zsidó félelem. A frontok katonasága látta, hogy amíg a magyar öt éven át életét, idegeit, egészségét prédálja három világrész csataterén, amíg hozzátartozóik otthon világító, fűtőanyag nélkül, hús, kenyér, krumpli nélkül kimondhatatlan ínség keresztjét hordják, minden kihullott vércsepp, minden széttiport magyar szív zsidó pénzzé, zsidó jövővé, zsidó hatalommá válik. Az igazságszolgáltatásnak rettenetes vágya tört ki a katonák megismételt kiáltásában: Majd, ha hazamegyünk! Szét kellett tehát zülleszteni ezt az erőt, egymásnak kellett bódítani a bosszúvágyó szíveket, hazug vádakkal más bűnbaknak kellett zúdítani a büntető öklöt. Hadd égjen el az egész ország, hadd dögöljön meg az egész magyarság, csak a kiválasztott népnek ne legyen semmi bántódása. A forradalom logikus első ténye lett volna, hogy a rabló hadimilliomosokkal díszítse fel Budapest fáit. De a forradalmi sajtó mély csend alá kaparta őket. Mert a zsidó kapitalizmus és zsidó proleralizmus két arca az egyetlen célú ádáz zsidó fajiságnak. A hadimilliomosoknak haja száluk sem görbült meg, de pusztult, aki hős volt, aki becsületes volt, aki dolgozott és szenvedett.
2. A zsidó imperializmus. Amikor az okos nemzetközi zsidóság megérezte az összeomlás szagát, a magyar zsidó összevigyorgott az orosz zsidóval, a francia zsidóval, az olasz, az angol, a török zsidóval: Ni, a bolond gójok tépik egymást, itt az idő, hogy kezünkbe kaparjuk az európai impériumot. Egyelőre előbástyának jó lesz Budapest, a mi Budapestünk, s a hozzá ragadó Magyarország. Mert a történelmi Magyarországnak szét kell törnie, ez még igen nagy falat volna, ezt még nem tudnák átasszimilálni. Az oláh, a szász, a szerb még egészséges fajok, azoknak még van ellenálló erejük. Hadd legyen Erdély az oláhoké, a Felvidék a csehé, a Délvidék a szerbé, őket majd külön fogjuk átrohasztani. A magyar, az már nem számít, itt már miénk a vezetés, a szó és a fegyver. Az ellenállókat pincékben intézzük el vagy kikergetjük. Nagy offenzívákat rendezünk, hadd őrlődjék a magyarság férfijövője. Mi megszállunk minden hivatalt, minden hatalmi állást, behívjuk a világ kóbor zsidóit, és megalapítjuk az új Jeruzsálemet és az új Ciont, s a világ kapitalista, radikális, szocialista proletár és kommunista zsidósága egyaránt ápoló gonddal fog segíteni minket.
És Budapestet szíriai arcú vad tengerészek özönölték el, és a donisták szilaj kamaszai kommunista álarccal rikoltották az utcákon az ezeréves Magyarország halálát. És a magyarság, melyet nem tudtak elseperni a világtörténelem nagy fuvatagai, nyelvelő sziú héberek, undorító dögkeselyűk karmain pusztult el.
De egy kicsit igen mohók voltak. A szemük nagyobb volt a szájuknál, s igen nagyot faltak. A kapitalista osztagnak volt igaza: a proletár osztagnak még várnia kellett volna. A háború után az lett volna az okos dolog, a felhízott kapitalista zsidóság összefog a kapitalista grófokkal, s a magyar élet más érdekeltjeivel, s csinál még vagy húsz évi liberális kapitalizmust. Akkor aztán utolsó csontját is megrágták volna a magyarnak, s ellenállás nélkül bevonulhatott volna imperátor Szamuelli.
De nem volt nagy baj. Ők nem bűnhődtek, ők nem vesztettek semmit. Bejött nekik az oláh, és minden percnyi kedélyes hazaárulásban rúgtak még egyszer sebeinkbe, röhögtek még egyszer szenvedéseink arcába. Azután az oláh elment, és mi magyarok és reálpolitikusok voltunk!
Most pedig, mert sebekben, lerongyolódva és éhesen még lélegzünk: az elfogultság és gyűlölet politikáját űzzük!
Liberálisak voltak-e ők, mikor sajtójuk, mely a mi szervezkedésünkre kórusban rikoltja a fehér terrort, egyhangúan hirdette a terrort a letiport magyarság minden próbálkozása ellen?
Liberálisak voltak-e ők, mikor szétzúzatták az Új Nemzedék és minden sajtóorgánum nyomdáját, mely a magyarság mellett föl mert szólalni? Miért nem üvöltötte akkor az az Újság, az az Est, a Népszava, s a többi a liberalizmust, a mások jogát az élethez?
Liberálisak voltak, mikor politikai megbízhatóság ürügyén minden becsületes magyart kidobtak állásából, s minden hatalmi állásba, minden jóllakással járó helyre zsidókat, legtöbbször rövid nadrágos cionistákat ültettek?
Liberálisak voltak-e, mikor egy vad ázsiai törzsvallást favorizáltak, s a világtörténelem nagy emberi kultúrvallását megölni igyekeztek? Liberálisak voltak-e, mikor megöltek, eltiportak mindent, ami magyar múlt, magyar jogcím az élethez, magyar lélek volt, s exaltáltak mindent, ami zsidó? Hol volt akkor Vázsonyi? Miért nem kiáltotta: testvérek vagyunk, értsük meg egymást? Hol volt az Újság, a Népszava, a Pesti Napló és a többi? Miért nem hirdették a megértés politikáját? És rozzant grófjaink miért nem bújtak elé, miért nem adtak leckét Szamuellinek?
De minek ezek a szemtelen kérdések! Hiszen ezek a gyűlölet és elfogultság kérdései. Agonizáló magyar, verd össze a bokád, vigyorogj és hajtsd nyakad a liberális tiló alá, mert máskülönben antant néni megharagszik. Csuhaj, gyere haza, Vázsonyi! És hozz magaddal egy pár százezer galíciait. Óriási üzletekre van kilátás. Tízmillió magyarnak van szüksége koldusbotra. Tízmillió koldusbot! Ha csak százszázalékos nyereségre is csináljuk, márványszobrot emelhetünk belőle Szamuellinek s a többi honfoglalónak. Ihaj, csuhaj! Sohasem halunk meg. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg egy deka felzabálni való magyar van. Ripityom, gyere be, reálpolitika az ölembe!
Virradat, 1921. I. 5.

A népképviselet problémája

E fejtegetés semmi részletében sem érinti a mai magyar parlamentet. Összegezése azoknak a tanulságoknak, melyeket 1867 óta a végzetes magyar politikai élet nyújtott. Az a végzetes politikai élet, melynek végén kikerülhetetlenül, a természeti okozatosság könyörtelen logikájával várt az összeomlás.
A polgári demokrácia a nagy francia forradalom nyomán megteremti a maga mitológiáját, hogy az új éhségek kielégítését a lelki gépezetbe is beépítse. Fényes, duzzadt szóistenségek támadnak: szabadság, egyenlőség, testvériség, szabad verseny, demokrácia, az egyén érvényesülése stb. stb. Versben, regényben és minden műfajban verik a dobot az új bálvány előtt. És az új prozeliták lelkes milliói nem veszik észre, hogy ezek a szavak lassanként új ordas, gyilkos éhségek faltörő kosai lesznek. A régi korlátok lehullanak: lesz politikai szabad verseny, gazdasági szabad verseny, irodalmi, művészi és mindenféle szabad verseny.
Vakság volna tagadni, hogy a szabad verseny történelmi szükségszerűség volt, s az örök emberi javak nagy meggazdagodását jelentette. Új, nagy egyéni értékeket tett a történelmi élet ható erőivé, s a fajok fejlődésének is nagy lendületet adott. De kellő korlátokról, javító és szabályozó szervekről nem gondoskodtak, s az éhségek diadalmi részegségében nem is lehetett gondoskodni. Ha az emberek csak azzal vettek volna részt a versenyben, ami bennük nemes, kiváló és termő erő, egy szociális luxusvonaton rohantunk volna az örök boldogságok paradicsomába. De ezt csak naiv őrültek várhatták a szüntelen étvágyú emberállattól. Az élet egy roppant, aki bírja, marja dulakodás lesz. Az éhes egyén tülekedik igazi erőivel, igazi képességeivel, bűneivel, perverzitásaival, hazugságaival, gyengeségeivel. A rikoltó piacon az ezüstöt veri a talmi ezüst, a drágább, jó bőrből készült cipőt veri az olcsóbb ringy-rongyból készült cipő. A közéletben a súlyos tehetségű, morális tekintetektől megkötött embert veri az immorális, minden ordításra kapható, ezerfogú éhes emberbestia. És megszületik a szervezett gyilkosságok, rablások, a morállá konszolidált bűnök, hazugságok és perverzitások irtózatos szisztémája, a világtörténelem legóriásibb arányú haláltánca: a korlátlan szabad verseny, a polgári kapitalista demokrácia, a zsidónak megígért nagy történelmi szüret.
A politikai szabad verseny a népképviseleten alapuló parlamentben valósult meg. Legáltalánosabb formája a politikai szabad verseny elvének: az állam minden felnőtt tagja választhat és választható. Az így választott képviselők a nemzet testén fakadt roppant pörsenéseknek tekinthetők, melyekből a népakarat titkos nedve csurog a törvényhozás tálába. A régi latin mondás: a nép szava Isten szava, a történelmi alkotás formájává lett. A parlament egy isteni koncertcsarnok, hol három, négy vagy akárhány száz élő fonográf zengi egybe Istennek a népen átszűrt történelmi akaratát.
És a kórus zeng, s szegény Úristen bedughatja a fülét. A szabad verseny politikai téren ugyanazokat a vad jelenségeket burjánoztatja fel, mint gazdasági és művészi téren. Nagy műveltségű, fajuknak elígérkezett, tiszta emberek is küzdenek, hogy fenntartó és védő akaratukkal részt vehessenek a történelem alakításában. De egyszerre felhemzsegnek a műveletlen, semmi lelkiismereti törvénytől meg nem kötött, vad politikai kalandorok, elszánt, éhes politikai apacsok, akik a törvények dzsungelében könyörtelenül gázolnak át mindenen szilaj étvágyuk kielégítésére. És ezek jobban tudnak ordítani, ezek mindent tudnak ígérni a nép ős elégületlenségének, ezek a végsőkig tudják nyargalni az aktuális jelszavakat, mert a becsületes lehetőségek, hazafias aggódás és a felelősség nehéz érzése nem kötik őket. Úgynevezett politikai pártok keletkeznek, melyeknek technikája igen sok esetben a következő: a legnagyobb ordítású és legelszántabb brávó körül kis éhes brávócskák csoportosulnak és vérszövetséget kötnek. Megegyeznek, hogy győzelmük esetén X miniszterelnök lesz, ez ilyen miniszter, az olyan miniszter, ez ilyen államtitkár, az olyan államtitkár lesz, ez azt kap, az azt kap. Akkor kitalálnak egy jelszót, bármilyen jelszót, a fő, hogy hangzatos legyen: pl. önálló vámterület, olcsó krumpli vagy adó-nemfizetési kurzus, ami éppen tetszik. Akkor a játékra betétet adnak össze, lapot vagy lapokat alapítanak, s élő hangon és lapjaikban szétordítják jelszavukat, és hogy csak ez mentheti meg az országot, ezt pedig csak X-től és híveitől lehet kapni, mert a többi mind hazaáruló gazember. Ha aztán a roham sikerül, a hatalmat kezükbe kaparintják, kijelentik, hogy jelszavuk igen ideális, szép jelszó volt, de a reálpolitikus bölcsen számol a lehetőségekkel. Tömeg Pali megtette kötelességét, Tömeg Pali leülhet az elbúsultabb felére. Az új, diadalra jutott érdekeltség garázdálkodik, zabál, osztozkodik, míg új éhségek és új elégületlenségek új rohamot nem intéznek.
Ez a felséges politikai verseny tette Európa igen sok országában a népek sorsát vad kalandorok rángatott kötelévé. Az ádáz marakodásban az úgynevezett történelmi osztályok kiegyeztek a nagytőke frissen felhízott hatalmasságaival, s bizonyos szervezett összefogásban igyekeztek az államot saját fejőstehenükké organizálni. A régi önkényuralmi s az új népfönségen alapuló alkotmányos rendszer közt csak az a különbség volt, ami a kényszerhalál és a kikerülhetetlen öngyilkosság közt van.
Ez a politikai szabad verseny még az olyan boldog államok fejlődését is nagy veszélyeknek tette ki, melyeknek élő teste egyvérű, egyfajú, egységes nemzetből áll. A gazdasági fejlődés nem lehetett valami nagyon biztosítva ott, ahol a törvényhozás minden érdekcsoporttól megvesztegethető, lelkiismeretlen, vad éhségű kalandorok kezébe kerülhetett. A kulturális fejlődésnek szomorú kilátásai lehetnek akkor, mikor teljesen műveletlen szerencsepróbálók lehetnek az ország sorsának intézői, s a kulturális tárca olyanok kezébe kerülhet, kiknek műveltsége alatta áll annak, amit egy világfürdő főpincérétől megkíván a szállótulajdonos. És, hogy milyen annak a közéletnek a morálja, amely ilyen vad, egyéni törtetésnek az eredménye: mutatja bármelyik modern állam közéleti kémregénye és pornográfiája.
A külpolitika terén talán még mélyebb veszélyei vannak a politikai szabad versenynek. Bármely idegen államnak csak egy nagyobb összeget kell áldoznia, hogy egy csomó politikai kalandort megvásároljon magának, akik aztán tetszetős jelszavak alatt végezzék a bomlasztás munkáját.
Természetes, hogy ezek a veszélyek sokkal nagyobb arányban vannak meg a sokfajú, soknyelvű, tragikus Magyarországon, ahol igen nagy számban lehetnek olyanok a törvényhozás tényezőivé, kiket a vérnek, az élet mély gyökereinek semmi közössége sem köt a magyarsághoz, a magyar psziché mély érdekeihez, és akik még legjobb akarattal sem lehetnek a magyar faj életakaratának kifejezői. A legkülső és belső veszélyek közepette nem jöhet majd létre egy olyan magyar parlament, ahol lesz csoportja az oláh érdekeltségnek, a szerb, a cseh, a germán és a mindeneket megemésztő rettenetes zsidó érdekeltségnek, de nem lesz egy jajszava, egy tiltakozó kiáltása a szerencsétlen magyarság érdekeinek. Mert mi tudunk legkevésbé törtetni, mi tudunk legkevésbé összefogni: mi vagyunk legalkalmatlanabbak a szabad versenyre. Ráadásul koldusok vagyunk, s a tőke minden ereje az idegent segíti.
A politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát! a magyar újjászületés első, kikerülhetetlen feltétele új alapokra fektetni a magyar parlamentet.
A következő cikkemben fogom elmondani, hogyan képzelem egy olyan népképviselet megvalósítását, mely a termő szabadsággal nincs ellentétben, de megteremti azokat a korlátokat is, melyek nélkül minden emberi szabadságból vad garázdálkodás, s az erősebbnek és gonoszabbnak tűrhetetlen zsarnoksága lesz. Egyet azonban több oldalról felém dobolt rosszhiszemű vádakkal szemben le kell szegeznem itt. Aki ezekben a cikkekben elmondja aggódásait és az újjászületés vágyát, egyenlően és tiltakozón távol áll mindenik politikai párttól. Egyszerűen és csak magyar vagyok, akiben ennek a keresztül-kasul csalt, kihasznált fajnak életakarata új lobogással kiáltja el a Zrínyi Miklós szavát. Egy világtörténelmi átalakulás első fázisának a végén vagyunk. Új, óriási események fognak halált és új életet hozni. Óh, hidd meg, magyar, hogy még minden megmenthető, és nagy elégtétel vár a jövőben, ha most sietsz, és lesz magadhoz való szereteted. És addig is, míg a rohanó események közepette megvalósíthatjuk a népképviselet új formáját, a legsürgősebb teendő: egy minden politikai párttól független szakminisztériumot alkotó magyar minisztériumot, melyet a minden ízében fegyelmezett magyar hadsereg és minden jóakaratú magyar munkája támogasson. A roppant jövő küszöbén nem engedhetjük meg magunknak a mindennapi kedélyes öngyilkolgatás luxusát. A politikai kalandorokat, ha másként nem lehet, szuronnyal és hóhérral kell eltüntetni a magyar életből.
Mielőtt elmondanám: a népképviselet melyik formáját tartom jónak összegezem még egyszer mindazokat a tényeket, melyek a népképviselet mostani formáját a nemzeti öngyilkosság leghathatósabb szervévé teszik.
1. A korlátlan politikai szabad verseny megadta a nemzet legutolsó morális söpredékének azt a lehetőséget és ezzel a lehetőséggel bőven éltek , hogy a történelem kialakítását, az állami élet felépítését vad egyéni étvágyuk dulakodásává tegyék. A versenyben nem az győzött, aki a legtöbb igazságot hirdette, akinek elhatározását legéberebb lelkiismeret és legtöbb hazafias szempont irányította, hanem, aki a legtetszetősebb hazugságokat ordította, akinek legszabadabb volt elhatározása, aki csak saját éhsége kielégítését keresve fütyült faja, hazája érdekeire. A népképviselet e formája a legalkalmasabb volt arra, hogy az államot egy végleges morális katasztrófához vezesse.
2. A korlátlan politikai szabad versenyben nem az győzött, akinek legtöbb szaktudása, legtágasabb általános műveltsége, legszélesebb szellemi horizontja volt. Hanem győzött az, aki a lelkiismeretét aludni hagyó legnagyobb tudatlansággal, az állami élet egyes kérdéseinek teljes nem ismerésével a legképtelenebb ígéreteket és követelményeket bömbölte a lelkekbe. Így törvényhozás és kormányzás, s az állam kulturális életének kiépítése: az iskola, a művészet, a tudomány életének végzetes nagy kérdései olyanok kezébe kerültek, akiknek szellemi horizontjuk szegényes lett volna egy falusi népiskola vezetéséhez. Egy eljövendő boldogabb kor sohasem fogja elhinni az analfabétaságnak azt a végtelenségét, amellyel és annál könnyebben képviselővé lehetett az ember. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges kulturális katasztrófához vezesse.
3. A politikai szabad versenyben nem az győz, aki a legönzetlenebb, a legbecsületesebb, aki leginkább nézi a közhasznot. Hanem győz az, aki minden eszközzel kergeti a saját érdekét. Így a törtető politikai kalandor olyan gazdasági érdekkör részesévé vagy eszközévé lesz, melynek az állam s a nemzet élete érdekeitől eltérő vagy azokkal ellentétes érdekei vannak. Így az állam s a nemzet marakodó érdekcsoportok marcangolt prédája s fejőstehene lesz. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges gazdasági katasztrófához vezesse.
4. Az utóbb mondottakból következett az a történelmi tény, hogy a legfelső, úgynevezett történelmi osztályok hasztalan csatározás s belső fanyalgások után összefogtak a politikai versenyben a nagytőke új hatalmasaival, hogy az államot saját érdekeik védő és támadó orgánumává tegyék. Ebből aztán a következő állapot állott elő: a) a falusi nép megmaradt színtelen, súlytalan, irányítható, jobbra-balra lódítható massa inersnek. b) a folyton hatalmasodó ipari munkásság külön testté idegenedett a nemzet testében, s mint ellenség, állott szemben a politikai szabad versenyben megvalósuló állammal és nemzettel szemben. c) a két erő közt összemorzsolódó nyomorult középosztály pedig két réteget mutatott. Az egyik, a nagyobb réteg idealizmus és más hasonló gaz és hülye szavaktól megkötve, mindenre kapható, koplaló szolgája volt politikát portyázó urai érdekeinek. A másik réteg, nem lévén elég szellemi horizontja, nem látva a helyes kivezető utat, elkeseredett szellemi anarchiában tépte saját faját, és menekült a zsidó imperializmus előkészítő forradalmába. A politikai szabad verseny még elfajultabbá tette a gazdaságilag felidézett osztályharcot. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges szociális katasztrófához vezesse.
5. A 3. pont alatt említettem, hogy a politikai szabad verseny árán törvényhozáshoz és kormányzáshoz jutott politikai törtetői milyen könnyen lehetnek a legfelső osztályok s a nagytőke eszközeivé. Mármost meg kell gondolni a következőket: Franciaországban, Angliában, Németországban az arisztokrácia és a nagytőke hatalmasai mégis túlnyomó többségben általában franciák, angolok, németek. Így még az ő érdekpolitikájából előállott államelmélet is fajuknak a kifejezése, s többé-kevésbé fajuk hatalmi gyarapodását jelenti. Nálunk az arisztokrácia jó része, a nagytőke pedig a maga egészében idegen, és így az ő érdekeikből vezetett állami étet tőlünk idegen, legtöbbször velünk ellentétes érdekű, vagy pláne ellenséges fajok hatalmát gyarapítja a magyarság rovására. Hozzájárul ehhez, hogy a politikai szabad versenyben az győz, aki legjobban tud könyökölni, aki legélesebben rikoltja, hogy ő milyen fene nagy magyar. Márpedig a magyar tud legkevésbé könyökölni, ő tud a legkevésbé magyarkodni. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy a magyarságot fajilag a végső katasztrófához vezesse.
6. Ugyancsak ezekből következik, hogy az az érdekkör, mely a politikai törtetőt saját eszközévé teszi, lehet idegen, velünk ellenséges, ránk éhes imperializmus: cseh, oláh, szerb, germán, francia, zsidó stb. És így megtörténhetik, hogy saját édes és lelkes voksainkkal mondjuk ki önmagunkra a halált, s osztogatjuk szét magunkat idegen hatalmak rabszolgáivá. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy nemzetvédelmi szempontból s külügyi vonatkozásban az államot a végső katasztrófához elvezesse.
Milyen formáját válasszuk hát a népképviseletnek e helyett a lényegében immorális, romboló, gyilkos módszer helyett? Formát, mely a magyarságnak igazi belső morális megszervezését jelend, s alkalmas egy egységes magyar psziché, egy építő magyar szolidaritás megteremtésére. Formát, mely már nemcsak politikai téren, hanem gazdasági, kulturális, szociális és faji tekintetben is a legtermékenyebb szervezkedést jelentsen. Mert a mostani öngyilkos formának épp azt volt a legnagyobb hibája, hogy nem jelentette az erők állandó, belső, termő szervezkedését. A politikai összefogások csak múló összeállítások voltak, melyeknek igazi értelmük csakis választás idején volt. Akkor egykét csahos összeterelte a külön senyvedő szerencsétlen voksbarmokat, a jelölt töltött beléjük egy csomó pálinkát és egy csomó hazugságot, az ártatlanok letejelték a szavazatukat, s aztán mehetett mindenki a fenébe a jövő választásig. Morális szervezés helyett a nép megrontása volt, megrontása hazugsággal és alkohollal. Szolidaritás helyett gyűlöletet szított, s még a meglévő oly csekély összetartó köteléket is feloldotta magyar és magyar között. Egy választás többet rombolt a nép erkölcsében, mint amennyit az ország összes iskolája öt év alatt építeni tudott.
Az első követelmény tehát, hogy az új választó közösségek ezután ne csak percnyi összeállások legyenek egy zsáknyi szavazat összekötésére, hanem a nemzet életének állandó szervei, melyek a magyarság morális, gazdasági, kulturális, szociális, önvédelmi szervezkedését mindennapi munkában szorgalmazzák, s melyeknek a szavazás csak egyik és általában nem a legfontosabb teendője. Második követelmény, hogy a választó közösségek a lehetőség határáig meg tudják ítélni, hogy képviselőjük tényleg közülük a lehető legképesebb, legtöbb szakismerettel rendelkező, legműveltebb, legmorálisabb és faji érzésben legmegbízhatóbb legyen. Hogy ne történhessék meg többé az, hogy az államok történelmét morális és kulturális szempontból leghitványabb söpredék csinálja a többi emberek nevében.
- Harmadik követelmény az, hogy legyen garancia arra, hogy a képviselő tényleg azt a programot igyekezzék megvalósítani, amelynek alapján, s amelynek eléréséért a közösség bizalma őt képviselővé tette. Hihetetlen morális züllés volt ezen a téren. Ha én valamelyik úri kaszinóban a kártyapartneremnek azt mondanám: holnap szavamra megadom száz korona nyereségét és ha nem adtam meg, mint becstelent, kigolyóztak. De ha negyvenezer embernek felesküdtem ma egy program megvalósítására, a választás után fütyültem rá vagy éppen e program ellen küzdhettem, én azért becsületes ember voltam, és minden kaszinó parádés tagja lehettem. Csak egész szelíd idézés gyanánt emlékeztetek arra a programra és azokra a fogadkozásokra, melyeknek alapján a keresztény, nemzeti parlament alakult. Pazaroltak-e valaha nagyszerűbb tömegenergiát, szentebb bizalmat? Van-e, aki ezek után meri a népképviselet mai formájában a népakarat megnyilatkozását látni?
Ezeknek a követelményeknek szem előtt tartásával és minden veszély gondos öntudatában a népképviseletnek egy olyan formájához fogunk jutni, mely igen sok pontban fog rokonságot mutatni azzal a formával, amellyel a kommün hitte a népakaratot a történelem alkotására képessé tenni. És aki elhirtelenkedett váddal vagy rémkiáltással támadna rám, annak teljes felelősségem tudatában s a történelem nagy tanulsága mellett ezt felelem: Ha mi dühtől elvakulva, csakis romboló csákánnyal és büntető pallossal közeledünk az elmúlt két forradalom felé: akkor hiába pazarolt áldozat volt mindaz a vér, szenvedés és nyomorúság, mely a magyarság legjobbjainak életét tette tragédiára a háború és a két forradalom alatt. Más a büntető közegek kötelessége és más azoké, akik új életre akarják fölépíteni a lerombolt országot. A háborút és a két forradalmat úgy kell tekintenünk, mint egy gigászi laboratóriumot, melyben egy páratlan történelmi pillanat felszabadító merészségében jóhiszeműek, őrültek és sarlatánok kísérleteztek nagy szociális eszmékkel. Nyugodt vizsgálással kell megnéznem, melyik az a kulturális, gazdasági, szociális gondolat, eszköz, forma, melyet a magyarság javára kihasználhatok. Meg kell vizsgálnom, hol, melyik gondolatban miért volt hiba, a gondolatban volt-e a hiba vagy az alkalmazásában, az új formában, az új eszközben vagy a végrehajtó rosszhiszeműségében? Meg kell fejni a forradalom véres tehenét a magyarság számára! Hogy vagyok jobb magyar? Ha valamely belém nevelt vak ideához kötöm magam, mint elsüllyedő hajó kapitánya az árbochoz, s ott behunyt szemmel hadonászok le eleveneket és holtakat? Vagy ha mindent, ami emberileg történt: bölcset vagy őrültséget, nagyszerűt és hitványt, erőt és betegséget, rendet és forradalmat türelmes gonddal megvizsgálok, s mindenünnen építő tanulságokat hozok fajom számára? Fajom érdekében az ördögtől is tanulok! a kereszténység akkor kezdett hódító hatalom lenni, mikor többé nemcsak romboló kalapáccsal, hanem szomjas, felszívó buzgó tanulással állt szemben a klasszikus műveltséggel. Az ellenreformáció akkor lett győzedelmes, mikor a hódító reformációtól vett át elveket és eszközöket Csak éppen nekünk legyen nemzeti kötelességünk vaknak és butának lenni? Van-e diadalmasabb magyarság, mintha azokat a gondolatokat és eszközöket melyeket ellenségeink halálunkra terjesztettek, mi a magyarság újjáépítésének hatalmas tényezőivé tesszük?
Virradat, 1921.I. 9, 12.

Antiszemitizmus

A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita. Dobd ki a halat a vízből: elpusztul. Vedd el az oxigént a tüdőtől: megfullad. Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból: a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.
De mi az antiszemitizmus lényege? Miért vagyunk antiszemiták? Miért az antiszemitizmus? Életösztönünk első, szükségszerű megnyilatkozása, s melyek e megnyilatkozás helyes formái?
Egy téren sem mondtak annyi ostobaságot mindkét táborban , mint a zsidókérdés körül. Buzgó antiszemiták mondanak jelszavakat és érveket, melyek a zsidóság leghatalmasabb fegyvereivé válhatnak. Liberális államférfiak előtálalnak érveket, melyeket egy dedós gyermek szétszedhet alaplehetetlenségeire. Mert jobbról és balról nem állítják be a kérdést a maga nagy történelmi horizontjába, nem viszik vissza, hogy úgy mondjam, természetrajzi egyszerűségére. Egyes esetekből indulnak ki, szentimentalizmussal kandírozzák körül, érdekpárt s más zavaró szenvedélyekkel homályosítják el tisztaságát. Pedig a zsidókérdés lényegében éppen olyan egyszerű, mint amilyen átlátszó és egyszerű nyelvtanilag ez a mondat: a ragadozó ragadoz. És ennek az erős fajnak minden vér szerinti ravaszsága kellett ahhoz, hogy ezt az egyszerű, könnyen érthető lényeget körülvegye a hazugságok, az álhumanizmus, álszociológia, ál-szabadgondolkodás és álforradalom megtévesztő Bábelével.
A legnagyobb, legbűnösebb tévedés s fájdalom, nálunk leggyakoribb a zsidóság olcsó gyalázása, lekicsinylése. Ha engem a fronton földerítő szolgálatra küldenek, és én az ellenség roppant haderejéről azt a hetyke tudósítást hozom, hogy szót sem érdemel, hogy egy pár emberrel szét lehet verni az egészet: akkor én katasztrófa elé viszem saját véreim, s haditörvényszék előtt méltán érdemlek golyót vagy kötelet. Gondolják meg ezt jól a zsidóság anekdotás, nótás fitymálói. Jellemző, hogy igen sok zsidó fölényes humorral segít a bátor kereszténynek ebben a lekicsinylésben, mert tudja, hogy ez elrejti a veszélyt. Lekicsinyleni azt a fajt, mely a maga húszszoros kisebbségében elfoglalta a magyar élet minden stratégiai pontját, s mely egy történelmi katasztrófa ügyes kihasználásával lába alá gázolt bennünket, hitünket leköpte, zászlónkat letaposta, lekicsinyleni ezt a fajt nem önmagunk végtelen megvetését jelenti? a zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek, kiválóságoknak és bűnöknek végére mehetetlen összetétele. De, mert egy irtózatosan exkluzív vallás nevelésében, a kultúra és európai élet minden fénymáza alatt megmaradt az &s, barbár, ösztönös ázsiai törzsembernek, erői és kiválóságai vérből jövőbbek, s inkább jelentik az egész faj védelmét és hódítását, mint más fajoknál, gyengeségei és bűnei szembeötlőbbek, s inkább rátámadnak az európai ember morális ízlésére. Mert a lényege a különbségnek, s ezt nem lehet eléggé ismételni, mert ők szüntelenül ellentétesen másképp tüntetik föl, az: hogy mi, magyarok, németek, szlávok, olaszok etc. Az európai hit, morál és kultúra közösségében a csupán törzsemberből emberré szélesedtünk, a zsidó pedig a kiválasztás kannibál hitével, rettenetes faji hitében és moráljában megmaradt az ötezer év előtti idegen szagtól ösztönösen irtózó törzsember. A zsidóság a legkomolyabb, a legvégzetesebb ellenség, a zsidókérdés a magyarság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a magyar élet, a magyar jövő minden mozzanatába. Viccet csinálni ebből a kérdésből, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék vagy megfizetett gonoszok tehetik. A sok tragikomikus tévedés onnan ered, hogy mi asszimilálódós babonánkba butulva azt hittük, hogy az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy előléptetés magyarrá áthasonulni. Ez a hit, mely erős faji öntudatra, egészséges fajnál tényleg hódító erőt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk egyik fő forrása lett. A magunk úgynevezett ideális oh, de aljas és gaz ez a szó! horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a természetrajzilag is való valóságot, hogy az élet erős és gyenge fajok vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és jövőjét, s nem szabad azt idegenre bíznia. Így például érzékeny, humanisztika-liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: Nem szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne szenvedjen a bűnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belső életű, tiszta morálú zsidót. De egyet ne tessék elfelejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris, még akkor is, ha tiszteli a másik fajt. Vagy elfogadjuk azt az ítéletet, hogy Erdélyben az a becsületes magyar, aki megtagadja magyarságát és oláhhű lesz. Felvidéken az a becsületes magyar, aki csehhé torzul és így tovább? Ugye bár, hogy nem, ugye, hogy az a szívünk szerint, morálunk szerint való magyar, aki a mienk marad minden poklokon keresztül? Vagy a zsidóra más mértéket mérünk? De föl lehet itt vetni a becsületesség kérdését? Ha az öt világrész egymillió legbecsületesebb angolja, franciája vagy olasza jönne ide, hogy a maga külön szolidaritásával kivegye a kenyeret a magyar szájból, a földet a magyar földműves alól, hogy kereskedelem, gyár az ő kezében legyen, hogy sajtóban, színházban kilopja a magyarból a védő lelket: antiangol, antifrancia és antiolasz volnék. Pedig ezekkel a fajokkal ezerévi morális, hitbeli és kulturális közösségünk van. De nekem igazán mindegy, hogy aki elveszi a jelent, jövőt, az életet és mindent fajomtól, az comme il faut gavallér vagy pedig börtönviselt apacs. Vagy a fronton csak arra lőttünk, aki azelőtt való napon elfelejtette a drótsövényen átküldeni az erkölcsi bizonyítványát? a becsületesség kérdését itt csak ostobák vagy megtévesztő szélhámosok vethetik föl.
De nem is azokat a zsidókat szoktuk ám mi becsületesnek nevezni, akik tényleg azok. Az ilyenek nemigen törtetnek kegyeinkért, s nyíltan fajuk emberének vallották magukat. A mi "becsületes" zsidónk az a zsidó, aki átkeresztelkedik, ha kell, naponta kétszer, aki azt sem tudja, hova legyen a magyarságától, úgy köpik, mintha népszínműben volna, aki zokog a magyar határon, mint a vajszívű Vázsonyi, aki a nemzetiszínű határcövek láttára majdnem fizikai zsidóságából is magyarrá integrálódott. Ez az a zsidó, mely abban a pillanatban, hogy a csehek Lőcsére beléptek, dühös csehhé, s Kolozsváron az első oláh katona láttára felgerjedt oláhhá fett. Ez a legveszélyesebb típus, ezt küldi a félelmetes faj előre, hogy a népek kebelében elfoglalják az elővárakat. A kommunizmus alatt a zsidó imperializmus legféktelenebb harcosai katolikus, református s volt nemzeti színű zsidók voltak. Egy zsidó író, a zsidó uralom egyik komikus, torz figurája, a háborúban még "mérhetetlen faji gőggel" nézte a magyar katonákat, s a kommunizmus második napján már piszkos szavakban köpte le a magyar fajt. A zsidó zsidó ellen harcolok teljes erőmből, de tisztelhetem, mint nemes ellenfélt. De ezek a nemzeti színű, magyar és keresztény zsidók az emberiség leghitványabb söpredékei, s életösztönünknek ezeket kell legelőbb eltüntetni a magyar életből
Éppen ilyen dőreség, ha a zsidókérdésben a szeretetre s kereszténységünkre hivatkoznak. A szeretet nem az, hogy szeressem azokat, akik eleszik a jövőt a gyermekeimtől, akik eleszik az országot fajomtól: a szeretet törvénye mindenekelőtt a hozzám tartozók és fajtám iránt kötelez. Az a szeretet, melyet így liberális maszlagolásokban kívánnak, a legtermészetellenesebb perverz gyűlölet saját Vérem ellen. A kereszténység pedig nem vénemberek mazochizmusa, akik beteg vonzódással szeretik azokat, akik tépik és csalják őket. A kereszténység nem egy pár evangéliumból kiragadott érzelmes mondat. A kereszténység sok százados történelmi fejlődés: az európai emberiség védő, harcos szolidaritása az örök emberi jogok, az örök emberi egészség és morál megvédésére az ős barbár törzsember vad ösztönei ellen. Igen:
nagy ölelést jelent Krisztus a tiszta emberi együttműködés számára. De korbácsot jelent az éhes, vad törzsi ösztönök ellen. Az antiszemitizmusban Krisztus korbácsának vagyunk harcos keresztényei.
Ne hazudjuk hát el hamis szentimentalizmussal a dolog rideg lényegét. A fajok irtózatos harcáról van itt szó. Egy ázsiai barbár faj, mely megmaradt emberevő, zord ősi törzs pszichéjében, és magáévá tette az európai kultúra minden rafinált eszközét, nem kötve semmi moráltól, halálos gyűlölettel az európai múlt, európai morál, európai kultúra ellen, melyből ő ki volt tagadva, ezer arccal, millió eszközzel tör Európa meghódítására. Fájdalmas gyengeségünk látva, kihasználva mindazt, ami bennünk hiba, s még inkább azt, ami bennünk emberileg nemes, leigázott bennünket, s felépítette itt európai hódításának előbástyáját. Szabadságharc a mi antiszemitizmusunk, s az örök emberi jogok kétségbeesett segélykiáltása. Tízmillió proletárrá rabolt magyar fordul a világ proletárjaihoz a zsákmányoló faj zabolátlan étvágya ellen. Azok, akik a munkát tették a világ vallásává, azokat fogják-e ellenünk segíteni, akik minket fájdalmas, véres munkánk minden gyümölcsében megraboltak? Tízmillió magyar, akit lelkében is megtapostak, kire \ egy idegen faj erőszakolja a maga zsarnoki ideológiáját, ízléstelen ízlését, meghamisított, faji fegyverré torzított doktrínáit: ez a tízmillió magyar kiált a világ szabadgondolkodóihoz, segítsék őt lelki felszabadulásában. Tízmillió minden jó szándékában megrágalmazott, minden emberiességében megcsalt, minden jogában megrabolt magyar jajgat Európa liberalizmusához, engedjék őt is élni, hogy földje az ő földje, vetése az ő termése, hogy munkája az ő kenyere legyen, s szabadjon védőpajzsot emelnie az orgyilkos tőr és a tolvaj kéz ellen. Tízmillió magyar követel igazságot Európát védő nagy történelmi munkájáért.
És egyet jó lesz meggondolnia Európának. Ma még sokan mosolyognak Nyugaton a zsidó imperializmus veszélyein. Pedig ez a veszély napról napra óriási arányokat ölt. És ennek az imperializmusnak a győzelme az európai múlt, az európai közös fejlődés, az európai kultúra végső veszedelmét jelentené. A magyarságnak a múltban fájdalmas szent történelmi hivatása volt, hogy Európa munkáját védje az ázsiai éhes törzsi ösztönök ellen. A mi antiszemitizmusunk ennek a történelmi munkának a folytatása, s így világtörténelmi munkát végzünk vele az emberiség védelmére. Mi vagyunk a megmaszlagolt Európa fölébredt életösztöne, a nagy szabadságharc előfutárjai, hirdetői egy tisztább jövőnek. Fogjunk össze mindnyájan az antiszemitizmusban, mint egy hazát teremtő, Európát védő nagy, történelmi elhivatásban. Óh, higgyétek meg, hogy az emberiség leghősiesebb s mártíriumosan legszebb megvalósulása ma: magyarnak lenni!
Virradat, 1921.I.21.


A debreceni csúfság

Két nappal ezelőtt olvastam, hogy a debreceni nagytemplomban Balthazár püspök helyét emberi exkrementummal bepiszkolták. Ez a durva merénylet még ma is megdöbbentően ötlik ki a napi események szomorúságaiból. Még ma is, mikor a világháború s a rá következő szörnyűségek szétzúzták a meglevő morális kereteket, szétdúlták az idegeket, és amikor a nemrég múlt napjaiban szemeink előtt lődöztek be a szíriai martalócok a Krisztina téri templomba s az angolkisasszonyok Vád utcai templomába. De az, aki az események őrült kavargásában egy magasabb összefüggést keres, aki egy jobb jövő égő sóvárgásával lesi a nehéz napok tanulságait, az nem botránkozik, nem sápítoz, félrelöki a tiszta látást zavaró indulatokat. Az események mélyén keresi a végzetes okot, és nem arra fekteti a fő súlyt, hogy most leghangosabban ordítson az ordítókkal, hanem hogy meglelje azt a tanulságot, mellyel hasonló esetek megismétlődését ki lehet kerülni.
Mivel az eset kapcsolatban van a magyar protestantizmus problémájával, lehetetlen bizonyos személyes vonatkozásokat elhallgatnom. Egy mélyen kálvinista család hagyományai közt nőttem föl, s gyermekkorom a református lélek mély hangulatai, termékenyítő szépségei hímezték át. Örök hálával tartozom a kolozsvári református kollégiumnak. Nagy részben neki köszönhetem magyarságom mély erőit, heroikus akaratát, s nehéz percekben bátor elvállalását annak, hogy lelkiismeretem szavát kövessem. De egy időben, mikor a közeledő magyar tragédia víziója elmarta minden nyugalmamat, a szeges kritika ostorával sújtottam süllyedő felekezetem felé. Úgy láttam, hogy meddővé vénült a magyarság számára, s a közeledő veszély halálos döbbenete okozta, hogy kritikámban nem volt elég szeretet és igen korbács volt a szavam. Pedig hogy tudnám én hárommillió magyar lelki formáját gyűlölni?
Pedig meg kellett volna látnom, hogy nagy és mély erő van a magyar protestantizmusban. Minden válsága, s Utolsó évtizedek tényleges süllyedése onnan van, hogy a fejlődésnek egy olyan fordulópontjához ért, amikor történelmi (= politikai, társadalmi) szerepe a viszonyok új kialakulásában lényegesen más irányt és tartalmat kapott. És természetes, hogy ehhez az új szerephez a lelki hozzáigazodásnak s az új szervezkedésnek hosszabb átmeneti idejére volt szükség. A múltban és ez így volt történelmi szükség, s az emberiség és magyarság érdeke egyaránt minden más haladó iránnyal egybefogva szellemi ellenzéke volt a katolikus egyháznak, s általában politikai ellenzéke a katolikus dinasztiának. Most, hogy a hitbeli megismerés tisztább fölfogásával a hitviták s a hitéletnek az a kannibál formája, hogy ne a magam hitét higgyem, hanem a másét tagadjam, örökre kimúlt a vízzel mosdó emberek világából, és hogy a liberalizmus a magyarságot a halál szélére juttatta, most a protestantizmusra egészen más elhelyezkedés, egészen új funkció vár. Mint vallás, most csupán arra szorítkozik, ami benne pozitív, s éppen olyan kevéssé gondol arra, hogy átmásszon tagadgatni a katolikus szomszéd kertjébe, mint ahogy nem veszi sorra a görög, latin, egyiptomi, buddhista, bostokund és más vallás tételeit, hogy tagadási szórakozásokat rendezzen magának. Sőt ez a tisztán pozitív vallássá, építő világnézetté való fejlődés egészen új kapcsolatba hozta a katolicizmussal. A protestantizmus régebbi fegyvertársai úgy elhatalmasodtak, hogy többé nem volt szükségük hajdani leghatalmasabb fegyvertársukra. Sőt a szellemi radikalizmus, s az úgynevezett szabadgondolkodó irányok, megszűnvén a közös veszély, éppen olyan éles ellentétbe kerültek a protestantizmussal, mint a katolicizmussal, s tanaik egyaránt jelentették a katolikus és protestáns hitélet megsemmisítését. És tényleg, az imént múlt napok megmutatták, hogy uralomra jutva egyenlő, megsemmisítő dühvel fordultak minden kereszténység ellen, akár Rómához, akár Debrecenhez húzott a szíve.
Ehhez a letagadhatatlan tényhez járult az a politikai felismerés is, hogy az a faj, mely az úgynevezett radikális és szabadgondolkodó elveket törtető fegyvereinek használta, éppen a katolikus és protestáns ellentét kihasználásával tudott hatalmi helyzetet hódítani magának a magyarsággal szemben, s hogy míg derék protestánsok jóhiszeműen harcoltak egy korlátlan liberalizmusért, az egymás ellen gyújtott magyar lelkek tüzéből az idegen faj kapart magának gesztenyét. Viszont a legutóbbi események élesen megmutatták, hogy ez az idegen faj minden jelszó alatt a maga egységes célját űzte, s hogy mikor imperializmusa útjába kerül a magyar, mindegy neki, hogy protestáns vagy katolikus, egyképpen tör a megsemmisítésére.
Az elmondottakból önként következik a protestantizmus új történelmi helyzete. A már csak pozitív hitéletet élő protestáns nem lehet többé ellensége a katolicizmusnak, annál inkább nem, mert a protestáns hitélet pozitív tételei és erkölcsi tanításai lényeges nagy részükben azonosak a katolicizmus tételeivel. Így tehát vallási szempontból a protestantizmus ellenzékből a katolicizmus fegyvertársa lesz az elhatalmasodott közössé tett ellenség ellen. És amilyen közös alap vallási téren a kereszténység a közös ellenség ellen, olyan közös alap politikai és társadalmi téren a magyarság azzal a hódító, idegen fajjal szemben, mely azokat a tanokat faltörő kosnak használja ellenük. A történelmi konklúzió tehát abszolúte világos, és csak vakok vagy rosszhiszemű gonoszok nem látják: a magyar protestantizmus új történelmi szerepében fegyvertársa a magyar katolicizmusnak a kétezer éves európai morál, európai kulturális értékek, s a magyarság ezeréves történelmi munkájának megvédésére. Minden magyar katolikus, ki a magyar protestantizmusra, minden magyar protestáns, ki a magyar katolicizmusra emeli kezét, az öngyilkosság legostobább, legbűnösebb fajtáját követi el, s egyenlően vét kereszténység és magyarság ellen.
Miért mondom én el ezeket a debreceni eset alkalmából? Mert én ebben az otromba durvaságban a múló eseten s a nyomorult lényegtelen merénylőn túl egy súlyos vétket és egy súlyosan vétkezőt látok. Mi volt ez a vétek és ki volt ez a vétkező?
Én Balthazár püspök urat személyesen nem ismerem, sohasem láttam. A személyes érdek, a személyes szimpátia vagy antipátia minden lehetősége nyilvánvalóan nem állhat fenn közöttünk. Mindenki láthatta, hogy eddigi cikkeimben kerültem a személyes vonatkozásokat, s az újjáépítés nagy általános szempontjait igyekeztem a szemek elé tárni. De a püspök úr a legtipikusabb inkarnációja egy olyan lelki alkatnak, mely a magyarságra halálos veszedelmet jelent. Ez előtt a veszedelem előtt fel kell jajdulnia minden jó szándéknak, ez ellen a veszedelem ellen vétót kell kiáltania minden becsületes magyar akaratnak. Higgye meg, Püspök úr, hogy hosszú idő fog tanúságot tenni amellett, hogy e percben jó magyar és jó protestáns beszél Önhöz.
Püspök úr! az a szeretet, mely a háború előtt élt a magyarban, még lehetett jóhiszemű, nemes tévedés. Egyik fő feladatom éppen az, hogy megmagyarázzam igen sok jó, buzgalmába bódult magyarnak, hogy a háború előtt lehetett valaki jóhiszeműen, sőt építő magyar akarattal liberális vagy szabadkőműves. Az a bűnös és vak szociális politika, az az osztály és tőkeuralom, mely a háború előtt készítette a magyar halált, könnyen más táborba téveszthette a jövő útját kereső magyart, s fegyvertársat hitethetett el a ravasz ellenségben. De már a háború első éve döbbenetesen megmutatta az idegen imperializmus igazi arcát, s hogy minden jelszó csak ádáz étvágyának volt eszköze. És Ön, Püspök úr, mikor katolikus és protestáns magyar közös hekatombába hullott a hazai határok előtt, mikor katolikus és protestáns magyar hivatalnokok ezer aggódás és gond között éhezve, dideregve, hősies önfeláldozással végezték tízszeres munkájukat, mikor katolikus és protestáns magyar családok a megrabolt szeretet s az irtózatos nyomorúság mindennapi tragédiáját szenvedték: Ön, Püspök úr, a magyar, a protestáns, Krisztus papja és sáfára Bethlen Gábor, Rákóczi György és annyi szent magyar protestáns egyházának, ön akkor himnuszt zengett annak a fajnak, mely a keresztény magyar hullák garmadáján, a keresztény magyar családok mártír szenvedésén, a szemérmetlen vagyonszerzés, a féktelen zabálás, a részeg hódítás irtózatos tivornyáját ülte. Mikor még a becsületesebb, óvatosabb zsidók is meglátták a zsidókérdést, s intőleg emelték fel szavukat a mérsékletre, mikor már a Tisza István tragikus szemeiben is ott volt a megismerés szomorú árnyéka, akkor Ön, Püspök úr, Ön, a krisztusi szánalom papja, becéző szavakkal cirógatta a véres csőrű hollókat, akik az Ön elhullott és élő testvérei testén lakmároztak. Ön nem hallotta a magyar agónia kétségbeesett zokogásait, mert füleit telerikácsolta tapssal a zsidó Egyenlőség, mely Önben elszánt gladiátorát jutalmazta.
A szörnyű dolgokból Ön nem tanult. Azután még szörnyűbbek következtek, hogy Ön azokból még kevesebbet tanuljon.
Ön nem látta meg, hogy az Önnek tapsoló faj a nagy összeomláskor ezer hazugsággal tépte ki a magyar katona kezéből a haza földjét védő fegyvert. Ön nem látta meg, hogy rágalommal, uszítással hogy zúztak szét minden magyar szervezkedést, minden magyar jóakaratot. Ön nem látta meg, hogyan ajánlották fel a megölt ország testrészeit az idegen rablóknak. Ön nem látta meg, hogy kerítették kezükbe az egész országot, hogy verték ki kenyérkereső állásukból az Ön magyar testvéreit, hogy köpték le a magyar múltat, a magyar zászlót. Ön nem látta, hogy vitték felesleges offenzívákban mészárszékre a megmaradt magyar ifjúságot. Az Ön keresztény papi szemei nem látták, hogyan lődöztek be keresztény templomokba, hogyan mártírizálták az Ön keresztény papi testvéreit. Ön nem látta a világtörténelem legirtózatosabb arányú pogromját az Ön saját faja ellen. Ön nem látta Szamuellit... De a nagy gyilkosság még alig ért véget, a magyar hullák még melegen pihegtek, s bőrükön még látszott a szíriai köröm, az ország romban volt, s a magyar vagyon szétdarabolva; és Ön a magyar romok, a testvérhullák fölött odakiáltotta a megdöbbent bűnösök vigasztalására: a zsidó is ember. Isten a szeretetet parancsolja, a "szeretet liberális. De vigyázzunk a katolikus veszélyre!
Püspök úr! az a szeretet, melyet Ön hirdet: rombolás és gyűlölet saját keresztény magyar vértestvérei ellen. Az a szeretet kiveszi a magyar kezéből a védő fegyvert, a magyar gyermek szájából a falatot, az megöli a magyar jövőt. Az Ön szeretete, magyar pap, a magyarság halála, az Ön szeretete, keresztény pap, a kereszténység meggyilkolása.
Püspök úr! Ha a magyar katolicizmusé volna mindaz, ami földben, házban, pénzben, terményben, ékszerben, iparban, kereskedelemben, sajtóban, mulatóhelyeken a zsidóságé, ha a magyar katolicizmus nyomna bennünket oly óriási nemzetközi támogatással, olyan irtózatos külön szolidaritással, olyan szellemi zsarnoksággal és semmi morállal nem kötött eszközökkel: akkor, Püspök úr, én nem nézném, hogy azok a katolikusok fajtámból valók, hanem protestáns testvéreim élére állnék a legelszántabb harcra. De mindez egy idegen faj kezében van, de mindezt egy idegen faj teszi, mely megsemmisítő halálos veszedelem a magyarságra. És Ön, Püspök úr, az Ön krisztusi szeretetével a megraboltak, a megtépettek, a letiportak az elnyomottak, az éhezők, a koldusok felé fordul, s kis bolhasérelmek címén egymásnak hajszolja őket, hogy minden tragédia után még tovább tépjék, még tovább öljék egymást ők, akik magyarok, az Ön vértestvérei, ők, akik keresztények, az Ön lelki testvérei, Krisztus papja! És a megemésztő, rabló, elnyomó idegen ellen csak a szeretet szavát tudja énekelni.
Püspök úr! Ez a templomgyalázás megdöbbentett minket, pedig a közelmúltban az Ön liberalizmusának védencei nagyon is hozzászoktattak a templomgyalázásokhoz. De a debreceni református templom ezzel a durvasággal nincs is meggyalázva. A debreceni református templom szent szimbóluma a magyar protestantizmusnak, kinek mindig az volt a nagy történelmi értéke, hogy mindenekelőtt magyar volt. Hogy a magyarsága szabta meg, hogy milyen protestáns legyen, és nem a protestánssága, hogy milyen magyar legyen. És így tudott honmentően protestáns és termékenyen magyar lenni. És én itt az egész ifjú Magyarország nevében a tiltakozás viharos hangsúlyával mondom Önnek, hogy nincs az a reverenda és nincs az a palást, amely a jövőben büntetlenül próbálhatná meg azt, hogy magyart magyar ellen hajszoljon. Főtisztelendő méltóságos Püspök úr! az a piszok, ami most az Ön templomi helyén van, az nem annak az ostoba merénylőnek a műve, aki ezt a durvaságot elkövette. Az a szenny az Ön végzetes tévedéseinek kikerülhetetlen, logikus következménye, azt a foltot Ön juttatta oda. És ha Ön ezt a szennyet el akarja távolítani a debreceni református nagytemplomnak papi székéből: Önnek magának kell igaz töredelemmel félreállnia arról a helyről, mely Önt többé nem illeti.
Virradat, 1921.I. 28.


A magyar paraszt

Ha a háború alatt Ungváron Galícia egyik bozontos, félvad gyermeke előtt vagy Budapesten a lipótvárosi szalonok egyik kultúrsimája előtt panaszoltál az élelmiszerek drágaságáról, a vicinális törzsember s a fővárosi intellektuel csodálatos egyöntetűséggel kezdte szidni a magyar parasztot, hogy ő az oka mindennek, hogy páratlan kapzsisággal veri fel az árakat, hogy asztagokba gyűjti a kék bankót stb., stb.
Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy itt a faj két távol álló fia közt nem előre megbeszélt védelemről van szó. A figyelemelterelés, a közfelháborodás átutalványozásának azzal a példájával állunk szemben, melyet e bámulatos faj olyan ügyesen ismételt meg az összeomlás napjaiban és ismétel meg most is. Elég utalnom arra az általános szörnyülködésre, mellyel a pesti nemzetiségi sajtó szétsápítozta a debreceni esetet. Egyszerre szörnyen kálvinista szíve lett az egész Dob utcának, az egész Lipótvárosnak és Szamuelli rokonai úgy belenőttek a Balthazár sajgó kálvinizmusába, mint Barbarossa szakálla az asztalba.
És csodálatos, ha beszélsz a magyar középosztály, szegény mártír középosztály egy tagjával a magyar parasztról, ugyanazokat a válaszokat hallod tőle. Hogy a magyar paraszt kapzsi, rideg, szívtelen, túltesz a zsidón, és hogy nincs semmi faji érzés benne. És hogy gyűlöli, ellenségének tartja a magyar középosztály tagjait.
A vád igaz. Kétségtelen, hogy egy ősösztönű, ezer-ravaszságú és ezerkezű nyereségvágy sarkallja a magyar parasztot a szerzésre. Kétségtelen, hogy a garast semmilyen nemes célra nem lehet kicsalni összeszorított markából. Egyszóval: "nem idealista". És kétségtelen, hogy nincs faji öntudat benne.
Első bűnére ezt mondom: hála Istennek, hogy megvan ez a bűne! a másodiknál ezt kérdem: ki a hibás?
Amíg jobbágy volt a magyar paraszt, ő volt az a háziállat, mely a legtöbb hasznot adott, s amely iránt a legkevesebb kímélet kellett. A magyar úr kizsákmányolta, a török hódító kizsákmányolta, a német zsoldos kizsákmányolta. Ráfizetett arra, hogy katolikus volt, súlyos áldozatába került az, hogy protestáns volt. Remegnie kellett az előtt, aki idegenül beszélt vele, és megreszkettette az, aki magyarul szólt hozzá. Az egész világot ellenséges erők rendszerének látta, melyek őt kihasználták, megcsalták, mártírizálták. És mert a különböző színű, hitű és pártú magyar úr éppen olyan égedelem volt neki, mint a török vagy a német, faji öntudat nem fejlődhetett ki benne, nem a magyar fogalomban érezte egynek magát a hasonlóival. Ő a népnemzet volt, az ekefogók fajtája, a közösen kizsákmányoltak, közösen megkorbácsoltak nációja. És mert mindenki ellensége volt, valami ősállati gyanakvás fejlődött ki benne mindenkivel szemben. Ránevelődött az örökös rettegésben, hogy gondolatait, célját, akaratát, nézetét még akkor is eldugja, mikor azok kinyilvánításából igazán semmi baja sem lehetne.
A makacs, állandó lelki elbújásnak ezt a példáját durva szülők állandóan kínzott gyermekénél lehet látni. A mindenfelőli veszedelemmel és mindenféle ellenséggel szemben az ősállati ravaszság az életvédelem nagyszerű rendszerévé fejlődött ki benne, hogy tudjon tűrni mukkanás nélkül, hogy céljait csavaros utakon makacs kitartással űzze, hogy indulatait el tudja tenni jobb időkre, hogy a szép szónoklatokat, a lelki gargalizálásokat úgy tudja megtapsolni, hogy azért a zsebéből semmi ki ne rázkódjék. A folytonos kizsákmányolásban minden falatot, minden krajcárt, minden rögöt, melyet munkájából magáénak tudott menteni, valami vérből jövő ősszerelemmel érzett sajátjának. A szerzésnek, az élethódításnak makacs, győzhetetlen akarata fejlődött ki benne, s szerzése eredményeit még akkor is szereti eltitkolni, ha semmi veszély nem fenyegeti. Mert az úr bármiféle legyen is, idegen faj előtte, akitől félti a sajátját, akár korbáccsal jön, akár zászlóval, akár törvénnyel, akár szép szóval.
A nyakunkba szakadt cintányéros demokrácia csak megerősítette ezt a lelkialkatot a parasztban. Adminisztráció, képviselőválasztás: az új államélet minden megnyilvánulása arra tanította, hogy most még több aggódással legyen óvatos, s még ösztönösebb rettegéssel szorítsa bugyellárisát. Sőt az új állapotok, melyek megengedték, hogy képviselőválasztás és egyéb címen magyart magyar ellen a legvadabb hajszában uszítsanak, még alkalmatlanabbak voltak, hogy faji öntudat izmosodjék a parasztba, s hogy hittel tudja fogadni a feléje áramló úri frázisokat.
Bár a faji öntudat hiánya igen szomorú dolog, s ha nem segítünk rajta, tragikus jelentősége lehet a jövőben: egyebekben ez a lelkialkat a lehető legszerencsésebb, s a magyarság egyetlen nagyszerű védelmét jelend. Ez a gyanakvó és ravaszul elrejtőző, ez a makacsul szerző s még nehezen sem adó lélek mentette át a magyarságot a változások viharain, ez győzte le a múlt véres zivatarait, a modern politika veszélyeit, a megemésztő zsidót, a háborút, a kommünt. Pirospozsgásan, húsételtől erősen, kék bankóval tömött bugyellárissal diadalmasan áll a magyar paraszt a magyar rögök felett, s egy erős, győzedelmes jövő rengeteg ereje áradt belőle. Mi lett volna a magyarsággal, ha a falu népét is a szerencsétlen középosztály rühes, öngyilkos idealizmusa marná a halál felé? Nem a falu népébe kell átvinni a haldoklásában tetszelgő középosztály pszichéjét, hanem a magyar középosztályt kell átitatni a magyar paraszt legyőzhetetlen lelkével. Földet, házat, jószágot, pénzt szerezni: ez a magyar evangélium első parancsa. Ha ez megvan, akkor aztán duzzadhat a lelkünk, mint hízott libában a máj, és jöhetnek a szép mondatok.
Nagy történelmi eredményeket ez a tenger erő azonban természetesen csak akkor fog felmutatni, ha ösztönös, vérébe ágyazott faji öntudat fejlődik ki benne. Ez addig nem történhetik meg, míg a falu népét egy faji szempontokból irányított gazdasági, kulturális és társadalmi organizációba be nem szervezzük. A politikai szervezkedés csak immoralitást, alkoholt s igen megokolt bizalmatlanságot eredményezett a faluban. Az egyházi szervezés nagy morális erő, de a legfőbb egység, a faji öntudat felépítésére nem elégséges. Meg kell találni a szervezésnek ezt a formáját, mert ez a magyar jövő egyik legfontosabb, talán legsürgősebb követelménye. Ha becsületes építő munkával megyünk a faluhoz, s a paraszt kézzelfoghatóan látja, hogy haszna van a szervezésből, lassan, türelemmel dolgozva az eredmény el nem maradhat.
A középosztály szociális elhelyezkedésének meg kell változnia. Eddig a vezető osztályok, a nagytőke, s hivatalos hatalmak kizsákmányolt buzgó famulusa volt. A magyar jövőt három tényező fogja felépíteni: a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar középosztály. A középosztálynak tehát természetes munkatársaival kell keresnie az együttműködést, a megértést. Nincs végzetesebb tévedés, mintha a magyar élet minden problémáját beleegyszerűsítjük a zsidókérdésbe. Igen, a zsidókérdés mindennel végzetesen kapcsolatban van, de éppen ezért értéktelen egy minden vonatkozás nélküli, mintegy l'art pour l'artos antiszemitizmus. A zsidókérdés mindenekelőtt gazdasági, kulturális és szociális kérdés. És itt szeretném minden jóhiszemű ember lelkiismeretébe kiáltani: egy teljes, új, világfelfogásban is újjászületett, modern és igazán emberi szociális politika nélkül minden antiszemitizmus, kereszténykedés és magyarkodás csak üres szószátyárság.
Virradat, 1921. II. 2. (Újra közölve: Havi Magyar Fórum, 1999, 2. sz.)

Ábrahám Ernő

Magyar tehetség Ábrahám Ernő, mélyen magyar és igazán tehetség. Három könyve fekszik előttem: a Csillagok a Tiszában és a Hét szilaj csikó című két novelláskötete, s a Hollók fája című meséskönyve. És amikor én itt egy pár sort akarok írni erről az igen szimpatikus tehetségről, előre figyelmeztetem az olvasót, hogy nem pajtásos ömlengéseket adok, hanem becsületesen igyekszem beszámolni azokról a benyomásokról, amelyeket ez a három könyv tett rám, hiszen végső ítéletet, pontos értékmegállapítást Ábrahám Ernő fejlődésben levő tehetségéről természetesen még nem lehet adni. Gazdag ígéret ez a három könyv, s csak Ábrahám Ernőtől és a magyar közönségtől függ, hogy ez az ígéret olyan teljesedéssé váljon, amely múlhatatlan nyeresége lesz irodalmunknak. Igen, a közönségtől is függ, mert hazugság az, hogy az író önmagának ír, az asztalfiókjának. Érdeklődés, szeretet, emlegetés kell az írónak, ez adja meg az erőt ahhoz, hogy minden belső kincsét kihozza magából a mindennapok szomorú küzdelmei közt.
Három sajátságos vonása van Ábrahám Ernő művészetének. Az első: valami ösztönös meglátása fajtája lelkének. Nem is a tudatos figyelem, nem is a megfigyelés eredménye az, hogy olyan hajszálfinomságokig tudja meglátni a magyar föld emberének lelki világát, hanem a húsból való hús, a vérből való vér ösztönös, végzetes magára élése ez.
Második sajátsága, és ez is mélyen magyar vonás: a földnek, a vegetáló életnek valami vér szerinti, már messzi ősökből beágyazott ősszerelme. A szemei, a fülei, a belélegzése, nagyon élő test-lelkének minden része folytonos örömmel mondja a teremtett világ himnuszát. A természet legmegszokottabb képei, a gabonaföld, a folyó, a lényegtelen virágocskák, a nap, a hold abban a meseborzongásban kapnak új és sajátszerű életet lelkében, amely minden igazi költőben újjáteremti a vén világot.
Harmadik sajátsága a képzeletnek, mégpedig a legigazabb művészi képzeletnek: a gyermek képzeletnek folytonos építő munkássága, mely szemeiben valóvá teszi az álmot és álommá a valóságot. Az a jelenség, hogy Ábrahám Ernő mesét ír, nem irodalmi divat, hanem belső meghatározottságának kikerülhetetlen következménye. Egy ragyogó, zengő, ős meseerdő számára a világ, ahol ő, mint a mese eltévedt gyermeke, folytonosan elrévült szemmel, összetapsoló kezekkel, de sokszor félő borzongással és rálépő titkos fájdalomtól fölszepegve bolyong.
A Tisza menti magyar lélek mélységeiből hoz fel titkos képeket Ábrahám Ernő két novelláskötete. Finomsággal tudja visszaadni a gyermeklélek elcsodálkozását e roppant furcsa világ előtt. (Olvassák el például Két fekete rigó, és Pista és a Csillagok című két pompás elbeszélését. Bús király című novellája egyike a leghatalmasabb vízióknak, melyet magyar művész valaha meglátott a magyar falusi életben.
Természetes, hogy most, fejlődése fordulóján sok veszély előtt is áll az író. Vigyáznia kell, hogy megfigyelései szülőföldjének lelkivilágában ne váljanak etnográfiás lelki anekdotákká. Ki kell terjesztenie témáinak és érdeklődésének határát, nehogy egyhangúvá váljon és érdektelenségbe essék. A nagyobb arányú alkotásokat keresse, ahol felhasználhatja művészi munkájának összes eddigi eredményeit. Meséinél vigyázzon, hogy azok igazán mesék legyenek. A mesének legyen ám mindig bevezetése, kifejlése és befejezése, a novellisztikus, bevégzés nélküli mese nem mese. Mikor mesél, ne törekedjék másra, csak mesére. A Kukorica Jancsi című meséje andersenes; szatirikus mese, nem mese és nem is érdekes. Egyáltalában Andersennek hatásától menekülnie kell. Mi már a mesét sokkal inkább ősibb képzelettel teremtő igazi mesének kívánjuk, mint amilyenek az Andersen meséi.
Ábrahám Ernő nyelve forrás-tisztán, egyszerűen magyar. Ez a nyelv önmagától, a dolgokkal ölelkező lélek örömétől kap színt és melegséget, és semmi művészi csalafintaság nem rak cicomát rá. Egy tájszóval megízlelheti szülőföldje levegőjét, anélkül, hogy abba a hibába esne, hogy bitorolva a nyelvészeti szaklapok munkakörét, állandó dialektust adna, amely mindig bosszantó és bántó a művészetben.
Kérem a magyar közönséget, vegye kezébe Ábrahám Ernő köteteit, olvassa figyelemmel elbeszéléseit. Nem kap ott idegszenzációkat, nemzetközi trükköket, erotikus malacságokat. A magyar lélek mély, tiszta, termő levegője fogja körülvenni, mely egészségessé öblögeti lelkét a nagyváros piszkos szomorúságai közt. Szeressék Ábrahám Ernő könyveit, akik engem szeretnek.
Virradat, 1921.II. 4.


A sajtó

Ha egyetlen élő képbe tudnánk összetömöríteni mindazt, amit a demokrácia sajtója száz év óta termett, a hazugságnak, perverzitásnak, őrültségnek: az emberi piszoknak olyan minden képzeletet túlrontó arányú eposza hemzsegne előttünk, hogy könnyen az a kérdés támadna föl bennünk, vajon nem az egyéni demokrácia volte a világtörténelem legőrültebb hallucinációja? a demokratikus kor fölhajnalodásával egy új szörnyeteg jelenik meg a történelem vad csalitjában: ezerkörmű és ezerszájú. Mérget karmol a szívekre, gyilkolható hazugságokat köp a lelkekbe, gyilkol, de gyilkossága másoknak lesz a tragédiája, rabol, de azért erkölcsbíró marad, hazudik és az igazság bajnokának ünneplik, katasztrófája a tömegeknek, s a tömegek népszerűsége öleli körül. Ez az ezerarcú véres bohóc, ez a hisztérikus, mérhetetlen arányú zsivány: ez a demokratikus tömegszerelem legcirógatottabb kedvence: a sajtóbandita.
Ez a sajtó végzetes és elmaradhatatlan következménye volt az egyéni demokráciának, mint amilyen következménye az evésnek az exkrementum. De ha már mint a történelem testén szervesen fejlődő orgánumot kivágni, megsemmisíteni nem lehet, igyekeznünk kell működését odafejleszteni, hogy a lehető legkevesebb veszélyt és legtöbb hasznot jelentse a közösség számára.
Azok, akik ma a sajtóveszedelem előtt fel akarják kiáltani a magyarság védő ösztöneit, rendesen egy igen végzetes egyoldalúságba esnek. Nem akarják észrevenni vagy helytelen taktikából nem veszik észre, hogy a sajtóprobléma nálunk két egyenlően fontos kérdésből áll: a) a zsidó sajtóveszedelem elhárítása, b) a magyar sajtó problémája. Általában csak az első veszélyt látják és láttatják, pedig a probléma egyik felét a másik felének megoldása nélkül elintézni képtelenség.

Természetes, hogy a zsidó sajtót kiszorítani kutya-kötelességünk. De rossz néven venni azt, de dühöngeni azért, hogy a zsidó sajtó olyan, amilyen: a legenyhébb kifejezéssel is végtelen naivság. Ismételnem kell, hogy amíg nem jutunk el arra a természetrajzi megismerésre, hogy minden faj minden egészséges erejével önmagáért küzd az életküzdelemben, botorságainkkal csak árthatunk a magyarság érdekeinek. A zsidó sajtó úgy, ahogy van, különböző arcával, vörös, fehér, nemzeti színű vagy színtelen frázisaival, nagyszerű szerve e céltudatos faj hódításának, s én nem tudok jobbat kívánni, mint hogy nekünk küzdelmében olyan céltudatos, céltudatosságában olyan egységes sajtónk legyen, mint amilyen a zsidóságnak a maga sajtója. Én is fölszisszenek ám, ha látom a zsidó sajtóban az ügyesen elálarcozott tőröket és ágyúkat, melyek életünk legfontosabb erőpontjai ellen irányoztatnak. De sokkal nagyobb fölháborodásom, ha a saját sajtónkban látom a legveszedelmesebb ostobaságot, céltudatlanságot és áruló rosszakaratot. Mert egyet nem lehet eléggé zengőn magyar és keresztény íróink lelkiismeretébe kiáltani. Mikor a zsidó újságíró azokat a sorokat írja, melyekre fölháborodásunk kitör, akkor ő saját fajának nagyszerű katonája. De amikor a keresztény újságíró követ e) a magyar lapban ostobaságot, mikor irigység, gonoszság vagy rövidlátás teszi végzetessé sorait, akkor saját faját árulja el, saját vérével szemben hitvány.
A következő fejtegetésben tehát eltérek attól a könnyű és hálás szokástól, hogy a sajtóprobléma tárgyalásánál megismételjem mindazokat a megszokott vádakat, melyeket az Est, a Világ, a 'Népszava és társaik ellen olyan fogyhatlan bőségben elszavalnak. Nem az én hibám, hogy az Est, Népszava és Világ vannak Magyarországon, de ha vannak, a természet minden törvénye alapján csak olyanok lehetnek, amilyenek, és ezen a legkondenzáltabb keresztény kurzus sem segít. Mert a szilvafán csak szilva, a zsidó fajon csak zsidó sajtó teremhet. De többet mondok: ha ma egyetlen hatalmi szóval el lehetne tüntetni a magyar életből a zsidó sajtó összes termékét, a sajtóprobléma a maga egészében fennállana.
Végtelenül szeretném, hogyha úgy mutathatnék rá a magyar magyar sajtó hibáira, hogy senki érzékenységét meg ne sértsem, de a javítás vágyát mindenkibe átvigyem. De igen kérem az illetékes tényezőket, hogy a következő kérdéseket tegyék lelkiismeretük gondos vizsgálatává. Volt-e valaha bármily sajtó számára kedvezőbb történelmi pillanat, mint a keresztény magyar sajtó számára az idegen uralom bukása után? Állott hatalmasabb tömegenergia, áldozatkészebb közönség, szomjasabb figyelem és irányíthatóbb lelkesedés, mint amilyen körülvette a múlt évben a keresztény magyar sajtót? a zsidók hibája volt-e, ha ez a nagyszerű hajlandóságú tömeg egy részében visszamenekült az Estihez, a Pesti Hírlaphoz, a Világhoz. Vagy a jóhiszemű tömegek hibája-e? a tömegenergia, anyagi eszközök, s a páratlan történelmi konjunktúra hatalmas tőkéjével arányban áll a keresztény magyar sajtó teljesítménye. Elérte-e a keresztény magyar sajtó azt a minimális eredményt, melyet ilyen erőforrások mellett el kellett érnie? Igazi lelki igazgatója volt a magyarságnak ez a sajtó a magyarság egységes céljai felé?
Anélkül, hogy felelni akarnék ezekre a súlyos kérdésekre, általános pontokban összegezem az elkövetett főbb hibákat. Minden pontra ezer példát hozhatnék az elmúlt másfél év magyar sajtójából, de még egyszer hangsúlyozom: nem bántani, nem érzékenységeket fölriasztani akarok. Egy nagy megújulás számára szeretnék megnyerni minden magyar jó szándékot.
1. Nem csak az egész keresztény magyar sajtóban, nem csak egyes orgánumaiban, hanem egyes orgánumainak egy-egy számában sem volt az egységes vezetésnek, a céltudatos egységnek semmi nyoma. És hogy minden szofizmát elkerüljek, hangsúlyozom, hogy nem az egyéni nézetek megokolható és sokszor termékeny különbözését kifogásolom. A zsidó írók nézetei közt is vannak eltérések, de azért az egész zsidó sajtó minden orgánuma, s ezeknek minden száma és minden egyes rovata bámulatosan egységes a faji céltudatosságban. Vedd elő a magyar újságok valamelyik számát. Az első oldalon száz vészkürtön riadó cikket találsz, hogy meg kell óvni a magyar kultúrát, magyar irodalmat és magyar sajtót a zsidó imperializmustól. A második oldalon hosszú cikk zokog búcsúzó himnuszt ennek az imperializmusnak egyik kidőlt alakjáról, Lánczy Leóról. A harmadik oldalon a művészi rovatok vezetője csinál reklámot zsidó művészeknek, és hallgat agyon jeleS magyar művészeket. Közben egy mérges cikkben belerúgatik valamelyik nagy erőpontot jelentő keresztény harcosba. Mert az egyes keresztény orgánumok munkásai különböző fajú, különböző kultúrájú, különböző moralitású és korú emberek véletlenesen összeverődött társasága, melyet erős, a magyarság érdekeit szemmel tartó vezetés nem tesz egységes organizmussá. Mindenik külön dudál tudása vagy tudatlansága, tiszta vagy szennyes indulatai szerint, s cikkének irányát sokszor előlegezésének sikere vagy az határozza meg, kivel szűrte össze a levet az Otthonban, ebben a förtelmes szíriai szellemi bordélyban.
Két jellemző példát mégis felhozok arra, hogy mennyire önálló hatáskörű hatalom lapjainknál minden egyes újságíró. Egyik, különben őszintén magyar hajlandóságú napilapunk irodalmi rovatvezetője egyik zsidó barátját lopta be tárcaírónak. Erre olyan fölháborodás támadt, hogy több cikket a drága baráttól mégsem közölhetett. A rovatvezető nem jött zavarba. A zsidó író zsidó feleségének dzsentris szagú nevet adott, s most a családi novellákat ez alatt a név alatt közli, és így jutott az antiszemita keresztény lap pénzéből egy elég jómódú zsidó családnak akkor, mikor igen sok jeles magyar író éhezik. Egy másik lap, melynek munkatársai a múlt évben elég éretlenül, mert céltalanul a kocsmákban is inzultálták a zsidó vendégeket, most azzal a zsidó, igen tehetségtelen zsidó íróval írat tárcákat, aki a kommün alatt a legszemtelenebb arroganciával védte támadásommal szemben a zsidó imperializmust. És hogy a dolog kevésbé legyen szagos, az illetőt megteszik ősszékely rabonbánnak. Pedig a szerencsétlen ugyanannak a lófőnek a törzséből való, melyből az "Így írtok ti" ízléstelen hisztriója szakadt.
2. Lapjaink, melyek a papírhiány idején is oldalakat tudnak juttatni a legjelentéktelenebb politikai hűhónak. Nem-tudom-ki képviselő kérődzéseinek, vicinális szellemességeknek, frivol pletykáknak, s a két sorban elintézhető gyilkosságoknak: a művészi, az irodalmi, szociális és gazdasági élet legaktuálisabb, legfontosabb jelenségeit és kérdéseit szó nélkül hagyják. Mindent adnak, amit el kellene hallgatniuk, s majdnem mindent elhallgatnak, amit adniuk kellene.
3. Újságíróink igen nagy részének nincs meg a kellő kultúrája, s az ezzel járó morális fegyelmezettsége.
4. Lapjaink nem tudják elég éber és egységes szolidaritással támogatni a magyarság küzdelmeit és vezető harcosait.
5. Azokat a fontos hivatalos állásokat, melyeknek a sajtó, az irodalom és művészet életére irányító hatalma van, nagyrészt tehetségtelen tülekedők töltik be, kiknek kölcsönös szolidaritása lehetetlenné tesz minden üdvös változást.
Amint látjuk, azzal az égető veszedelemmel szemben, melyet a zsidó sajtó jelent a magyarságra, egyenlő súlyos veszélyek vannak a magyar sajtó belső szervezetlenségében. A sajtó problémájának megoldása a magyar élet egyik legsürgősebb követelménye. De ennek a megoldásnak a tervrajzát egy minden politikától távol álló, a magyarság legjobbjaiból, s legkülönbözőbb szakműveltségű jeleseiből összeválogatott orgánumnak kell elkészítenie. erős a hitem, hogy a következő három javaslat életbe léptetése nélkül a sajtó megújhodását el nem érhetjük.

1. Bizonyos előzetes készültséget várunk attól, akire rábízzuk a cipőnk sarkának vagy a zsebóránk megjavítását. Az újságíró a nemzet nagy tömegének elhatározását, tehát a nemzeti jövőt irányítja. 0 nevel közéleti pszichét a nemzet testébe. Erkölcstelen, infámis és őrült dolog, hogy erre a pályára rászabadulhasson mindenki, kicsapott diák, analfabéta, morális hulladék, bomlott idegzetű szerencsevadász. És míg más pályán hosszú évek komoly tanulása után juthat szerény szerephez, a nyomtatott betű fedezékében már 1820 éves korában mérgezhet, rombolhat és ölhet. Vagy külön újságírói akadémiát kell felállítani, vagy az egyetemi oktatással kapcsolatban kell megoldani a kérdést. Minden érv, amit ez ellen a követelmény ellen hoznak fel, nevetségesen gyenge, míg megvalósítását a nemzet minden érdeke követeli.
2. A szerkesztőségek saját összes munkatársaikkal hetenként, az egész keresztény magyar sajtó összes munkásai pedig kéthetenként tartanak kötelező összejövetelt, melyen a politikai kérdéseket megelőzve megbeszélnék a közös irodalmi, művészi, szociális és gazdasági teendőket. Így alkalom lenne igen sok jó gondolat és megfigyelés fölmerülésére, s a faji szempontból egységes működés és psziché kialakulhatna.
3. Meg kell alakítani az újságírói kamarát. Ugyanekkor a cenzúra, mely a legjobb kezekben van is, csakis a magyar írókat gátolja, eltörlendő. A kamara fölött legyen egy legmagasabb sajtótörvényszék, melynek tagjai írókon kívül a jogi, gazdasági, pedagógiai élet s nagy erkölcsi testületek legkiválóbb képviselői legyenek. Ez az elég nagyszámú, parlamentszerű törvényszék egyes íróktól vagy újságoktól bizonyos időre vagy véglegesen elvehesse a működési jogot, ha az illető író vagy újság a nemzet érdekei ellen vétett.
E három javaslat megvalósításával elhárítanánk a hódító idegen veszedelmét, és egészséges útra terelhetnénk saját sajtónk fejlődését. Óriási feladat vár a sajtó munkájára. Neki kell történelmet alakító lelket, szolidaritást és faji egységet nevelni a nemzet figyelő tömegébe. Az élet vagy halál útjának megválasztásánál ő irányítja az első lépéseket. Ha piszkos vesztegetéseknek odafeküdve, gyáván és gonoszul a magyar élet ez elhatározó kérdéseiben is visszariadunk a tisztító munkától, akkor hagyjuk abba a pojácatáncot a keresztény nemzeti kirakatban, fordítsuk befelé a magyar címer tiszta arcát, s menjünk el vak zongorásnak a győztes idegen örömtanyáira.
Virradat, 1921. II. 6.

Budapest visszafoglalása

Elég tapasztalatom van az emberi furcsaságok közt, hogy tudjam, a legvalótlanabb, a legbizarrabb gondolatokat, tanokat, irányokat lehet jóhiszeműen követni. De most szeretnék egy jóhiszemű magyar liberálist, ha a háború s két forradalom után ilyen csodálatos alakulat még található, magam elé ültetni, és ezt mondani neki:
Édes liberális, itt van előtted Magyarország fővárosa. Ez a főváros nem ingyen a magyaroké. Soha még faj nem vásárolt drágábban meg minden falás kis földet, mint a magyar. E roppant város minden házának minden téglája, minden utcájának minden köve kiontott magyar vért, magyar szenvedést és magyar munkát jelent. A századok e nagy véráldozatában, a nehéz szenvedésekben, a hősies makacs munkában testvéri részt vettek Pest-Buda német és rác lakosai, kiknek hamarabb lett magyar a szívük, mint a nyelvük, s örömük volt a magyar öröme, és hulló könnyük a magyar bánata. A történelem e tragikus, nehéz építésében csak egy faj nem vett részt: a zsidó. És egyetlen liberálisom, nézz most körül Budapesten, ha ugyan erre a ténykedésre vannak szervei egy liberálisnak.
Nézd: pompás villák borítják a Svábhegyet, a Rózsadombot, a Hűvösvölgyet. Kiké ezek a villák? Zsidóké. Nézd, ragyogó paloták nyomják a Dunapart, a Lipótváros, a Terézváros, a Körutak földjét. Kiké ezek a paloták? Zsidóké. Nézd: óriás bankokba, hatalmas részvénytársaságokba, s a fertelmes börzébe folyik össze a magyarság minden termése: a paraszt vetése, a munkás napi verejtéke, a magyar agyvelő gondolata. Kiké ezek a bankok, kiké ezek a részvénytársaságok, kiké a börze? Zsidóké. Nézd, gazdag üzletekben, zsúfolt csarnokokban és tarka ószeren, nyűtt tárházakban és dugott lebujokban halmozzák hatalommá, győzhetetlen jövővé mindazt, amit az ember ezer szükségéből lehet kisajtolni. Kiké az üzletek, a csarnokok, az ószerek, a nyílt tárházak és a dugott lebujok? Zsidóké.
Nézd, jól fűtött színházakban, fülledt orfeumokban, fényes bárokban, kabarékban, parkokban, mozikban, bordélyokban terem pénzt és hatalmat a lélek szomjúsága s a test zabálása. Kiké a színházak, az orfeumok, a bárok, a kabarék, a jardinek, a mozik, kiké a bordélyok? Zsidóké.
Nézd, a könyvkiadó vállalatokban, könyvkereskedésekben, műkereskedésekben teremt pénzt, hatalmat, jövőt a magyar agyvelő, a magyar szépség. Kiké a kiadóvállalatok, a könyvkereskedések, a műkereskedések? Zsidóké. Nézd, nyomtatott lapokban termel történetalkotó, országhódító hatalmat az, hogy szabad szavakkal mérgezni, gyilkolni, keríteni, fertőzni. Kiké ezek a nyomtatott lapok? Zsidóké. Nézd meg a budapesti kereskedelmi közvetítőket, ügyvédeket, orvosokat, magánmérnököket, szabadpályásokat, nézz meg minden pályát, hol fölényes a munka és korlátlan a pénz. Kiket találsz ott nyolcvan, kilencven, százpercentes túlnyomóságban? Zsidókat. És kik védték a világháborúban öt éven át testük épségével, családjuk könnyeivel a nyerésnek ezt a vad hemzsegését, a harácsolásnak ezt a gigászi mitológiáját? Magyarok. És, drága liberális, nézz megint szét, ha kétoldali szétnézésre képesek a szemeid, hol vannak a magyarok?
Nézd a dús, a zabáló, a harácsoló, a bőség vad kánkánját járó szíriai Budapest mellett a magyar Budapestet, a mártír Budapestet. Nézd a teát ebédelő magyar tanárt, a hókaparó magyar tanítót, a cipőt foltozó magyar bírót, szívem liberális, nézd a vagonok sápadt lakóit, néma éhezőit. Ők Erdély, ők a Felvidék, a Délvidék elkorbácsolt magyarjai, a szerencsétlenek, hát szenvedjenek, hát pusztuljanak éhen. Ha Galícia tetves rablói volnának, nem lehetne ilyen sorsuk, mert ordítana az antant, s te, gyöngyöm liberális, visítanál, s Balthazár szívéből folyna a könny, mint pezsgő a lipótvárosi tivornyákon. És most, nagyszívű liberális, ha van benned az emberiségnek egy szikrája, ha a becsület árnyéka még átsuhan lelked falán, felelj a történelem nyitott szeme és saját lelkiismereted előtt, ha ugyan efféle tényálladék található a liberális leltárban, felelj, zengő szavú liberálisom.
1. Igazság ez így emberileg? 2. Ez az állapot az emberszeretet uralmát jelenti? Nem az emberi igazság és emberszeretet parancsolja-e, hogy ezen az állapoton minden alkalmas eszközzel segítsünk?
Vissza kell foglalni Budapestet azok számára, akik a századok nehéz munkájával vásárolták meg, akik a vér és szenvedés súlyos árát fizették érte, vissza kell adni Budapestet a magyarságnak! Itt, az ország központjában kell megbirkózni az emésztő idegennel, ha itt le nem teperjük, ötven év múlva csak cseléd és rabszolga lesz magyar Magyarországon. Súlyos tragédia, ha a háború véres rablásával, a gyilkolás erejével veszik el egy ország fővárosát. De ebben az esetben még mindig lehet remélni egy történelmi feltámadást. De mi botorul, gyáván és gazul hagytuk, hogy elsikkasszák, hogy elzsebmetsszék az ország szívét, s hogy ezt a szívet megmérgezzék, idegenné, ellenségessé tegyék. Kis hátulgombolós nációk, félvad fajok bátran hoznak törvényeket saját fejlődésük védelmére, kiüldözik a veszélyes idegent, magukévá kobozzák a földet, minden téren merik biztosítani az érdekeiket. és mi ezer év nagyszerű teljesítménye után, mi, akik nem tartozunk senkinek, és akiknek egész Európa tartozik, minden gazságot tűrve, s gyáván nézve, hogy vágják el minden életerőnket, térden állva, remegve nyavalygunk az embertelen antant felé:
Látod, antant néni, mi jó fiúk vagyunk, látod, mi ölbe tett kézzel nézzük, hogy azok, akik rajtunk híznak, kiraboljanak, elorozzák országunkat, és ráadásul még gaz rágalmakat szórjanak ránk a világ előtt. Mert az mellékes, hogy meggebedjünk, a fő az, hogy jó fiúk legyünk a szemedben. Antant néni, oh, mikor lesz megint eposz magyarnak lenni?
Az antant pufogó frázisokkal követeli tőlünk az elnyomottak védelmét, az emberi jogok tiszteletét, minden polgár becsületes érvényesülésének lehetőségét. A főváros hatszázezer, az ország tízmillió elnyomott magyarja, minden emberi jog és minden becsületes polgár nevében szegezzük le azokat a követelményeket, melyek teljesítése visszaadja a magyar fővárost azoknak, akik a munka, a heroizmus és a becsület hármas örök emberi jogán jogos tulajdonosai.
1. Az 1910 óta Budapesten letelepült zsidók, bármily vallásúak (mi nem akarunk felekezeti politikát csinálni), visszatoloncolandók illetőségi helyükre. A rendelet kilencvenkilenc percentjében árdrágítókat, lánckereskedőket, zugügyvédeket, az emberiség morális söpredékét fogja érni, tehát tisztítás lesz az európai kultúremberiség érdekében. De nem svindli, tessék-lássék eltoloncolásokat kérünk. A legkiválóbb morális testületek ellenőrizzék, hogy az európai kultúra, az általános emberi morál e szégyenfoltjai tényleg eltávolíttatnak a magyarság fővárosából. Az így üresen maradt lakásokat, állásokat, üzleteket etc. egy e célra alkotott bizottság ossza el a középosztály, munkásság és menekültek legérdemesebb, s arra leginkább rászoruló tagjai közt.
2. Ha vizsgálatot tudtak indítani egy nyomorult magyar hivatalnok ellen, aki a beléje vert hatalomtiszteletből behódolt az idegen imperializmusnak, egy rövid idő alatt határozó gyors bíróság vizsgálja meg Budapest kereskedőinek, kávésainak, színház, orfeum, mozi, bár, gyár és minden természetű nyilvános helyiségek tulajdonosainak múlt viselkedését. Aki a legkevesebbet vétett a magyar állam, a magyarság, s az európai emberi morál ellen, attól az iparengedély, a kenyérkeresés lehetősége rögtön elveendő. Az illetőt a fővárosból családjával együtt el kell távolítani. Az így megürült kenyérkereső alkalmak a magyarság s az általános emberi morál és kultúra érdekei szerint az előbbi módon szétosztandók.
3. Ha bűnhődik egy nyomorult, tudatlan magyar paraszt vagy falusi tanító, mert hitt az idegen izgató szavainak, ugyanezen a jogi alapon szigorú és gyors vizsgálat indítandó a pesti sajtó összes terméke ellen. Hiszen itt a bűnt a teljes tudatosság ténye súlyosbítja. Minden olyan lap, mely a magyarság, s az általános emberi morál és az európai kultúra ellen vétett, megszüntetendő. A laptulajdonost, a szerkesztőket, a lap hibás munkatársait örökre el kell tiltani minden sajtómunkásságtól, sajtóalapjukat lefoglalni, minden állományukat elkobozni, őket a fővárosból kitiltani. Az így nyert hatalmas összeg egy része a szegény munkások és középosztály felsegélyezésére fordítandó. Más részéből lapokat kell alakítani a magyarság és általános emberi kultúr érdekek védelmére. Az immorális sajtó rablott tőkéje úgy a munka proletárjainak s az általános emberi morál nagy elveinek fog jövőjévé lenni.
4. Magyarország és Budapest területén felekezeti különbség nélkül meg kell tűrni minden olyan vallást, mely az általános emberi szeretetet, az emberek Isten és törvény előtti egyenlőségét, az egyetemes emberi morál minden fajra egyenlően kötelező elvet hirdet. De ki kell tiltani az emberiség érdekében minden olyan szektát, törzsvallást vagy kollektív ősbabonát, mely azt tanítja, hogy az illető szektához vagy törzsvalláshoz tartoznak Isten kiváltságos teremtményei, kikkel szemben az egész kultúremberiség tisztátalan, kiket a nem szektabeli kultúremberiséggel szemben semmi morális kötelék, még az eskü szentsége sem kötelez, kik egy őstörzsi vallás barbár imperializmusával veszélyeztetik a magyar nép békéjét. Az ilyen, az emberiség összes morális és kultúrérdekeit veszélyeztető "vallás" betiltandó, könyvei elkobzandók, papjai, rituális személyei az országból kitiltandók. "Templomaikat", imaházaikat s egyéb "szent" helyeiket kórházakká, s a munkásság és szegény, középosztály proletár gyermekeinek otthonává kell tenni. A véres századok sötétségét, a vad törzsek kannibál tanait váltsa fel az emberi szeretet, a megváltó szánalom és helyes szociális politika szent munkája.
5. Az összes erkölcsi testületek választott tagjaiból egy óriási bizottság alakítandó. Ez a bizottság közvetítse az állammal az összes iparengedélyek, lapengedélyek, a megélhetés, az élet bármely terén való együttműködés odaítélését. Az a képviselő, aki "kijár" valamit, a parlamentből közmeggyalázással kiűzendő, s polgári jogát több évre veszítse el.
Akik ezeket a sorokat olvassák, gondolják meg, hogy egy haldokló faj utolsó segélykiáltásai, az újjászületésnek egyetlen lehetőségei ezek az általános emberi morál, európai kultúra és egészség szempontjából is sürgős kívánságok. Természetes, hogy végzetes politikai életünktől semmit sem várhatunk. Az egész társadalomnak kell egyetlen hatalmas szervezettségbe fogni, most az utolsó percben, hogy politikai élet jöjjön létre, mely megteszi az önvédelem és európai érdek legsürgősebb teendőit. A megszállott területek közt ma Budapest megszállása a legsúlyosabb.
Erdély, a Felvidék, a Délvidék nagyszerű magyarjai legalább egy heroikus lelki ellenállás tüzében edződnek életképessé, s tanulnak egymáshoz való halálos szeretetet és szolidaritást. Minket szétold a nyomorúság, a pénz, a hódító idegen ezer ravasz fogása. 1686-ban, 1849-ben a magyarság egy hősies roham lázában foglalta vissza fővárosát a hódító idegentől. Akkor puskával, ágyúval, karddal állott szemben a magyar. Most egy nemzetközileg szervezett rágalommal, hazugsággal, egy minden eszközzel harcoló ázsiai törzs világszolidaritásával és infámis tőkéjével. A harc most nehezebb lesz. De Budapestet vissza kell foglalni. Ezt parancsolja a magyarság jövője s a kultúremberiség minden érdeke.
Virradat, 1921. II. 11.

A magyar munkáshoz

Aki ezeket a sorokat írja, éppen úgy tele van a szociális megújulás vágyával, mint te, magyar munkás. Az élet gazdasági megalapozását éppen úgy nem engedi semmiféle frázissal elsikkasztani, mint te.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (TÖRLÉS)
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Mert értsd meg jól, a középosztály még millióval több nyomorúság árán proletár, mint te, magyar munkás. És, hogy az életküzdelemben még nem vagytok egy táborban, az nagyobb részben nem a te hibád, hanem a középosztályé.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (TÖRLÉS)
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
De mégsem voltál olyan nyomorult. Mert te szervezkedtél, te egyetlen eltiporhatatlan erővé adtad össze az eltiporható kis erőket, disciplina alá rendelted magad, hogy hatalom legyen az akaratod, s kerested az új világ emberi dogmáit. És ebben te voltál a jobb hazafi, az építőbb magyar.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
(A cikk így jelent meg, a korabeli cenzúra brutális törléseivel.)
(TÖRLÉS)
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Ha a középosztály a te példád szerint szervezkedett volna történelemirányító hatalommá, a háború elvesztése nem jelentette volna Magyarország szétrablását, s az idegen zsebrákok diadalát. Helyes nézőpontból nézve a dolgokat, meg lehet állapítani, hogy a szerencsétlen középosztálynak súlyosabb vétke volt az elkövetkezett katasztrófa, mint neked, magyar munkás.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (TÖRLÉS)
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
És itt ért el a történelmi tragédia. Megtagadtad a vért és a földet, a történelem két halhatatlan erejét. S a megtagadott föld és vér rettenetes bosszúja volt az, hogy diadalod napjaiban egy idegen vér földszerzésének vak eszköze lettél. Győzelmed teljességében semmit sem szereztél magadnak. Forradalmas szocializmusod egy idegen infámis kapitalizmus megnőtt ereje lett. Harcod az emberi gondolat világosságának uralmáért egy kultúrgyilkos törzsbabona világuralmi törekvését segítette elő. Nemes vágyad: egyesülni a dolgozó emberiséggel egy kannibál morálú ázsiai törzs szadista imperializmusának adott erőt. Tiszta rajongásod a munka után megölte a munkát, szent békevágyad egy egyetemes marcangolás véres csataterévé tette a családot, az utcát, a várost, a mezőt, a falut, a megcsúfolt ország minden talpalatnyi földjét. Oh, de tragikus csőd volt a te uralkodásod, magyar proletár! Te véres fejjel álltál a fronton: a zsidó uszított. Te végrehajtó kar voltál: a zsidó harácsolt és osztozkodott. Te gerstlit ettél: a zsidó pezsgőzött és libán hízott. Te füttyszóra engedelmeskedtél; a zsidó heccelt és parancsolt. A te feleséged, a te gyermekeid templomába lődöztetett a zsidó; a zsidónak pászkaliszt és húsvéti bor járt ki a héber szovjettől a legnagyobb nyomor és a szesztilalom idején. Te szolga lettél, kinek pisszenni sem volt szabad, és nem merted keserű megcsalatásod éjjel a feleséged fülébe súgni: a zsidó uralkodott. Milyen szégyenletes vereséged volt a győzelmed, magyar proletár!
Pedig milyen könnyen észrevehetted volna, hogy csak eszköz vagy egy vér szerint kapitalista és imperialista faj ravasz hódításában. Ők visítoztak neked a kapitalizmus ellen, de jóakaró hallgatással takarták el a kapitalizmus leggazabb banditáit: a hadseregszállítókat, nehogy a proletárok milliói jogos ítéletben részesítsék őket. Ők ordítoztak a füledbe a "vallási téboly" ellen, s "nem kell pap" címen diadalt rikoltanak, ha egy meghalt proletár pap nélkül tér meg a kenyéradó földbe. De sohasem látod azt, hogy "nem kell rabbi" hírt közölnének, de másra viszik a beszédet, ha kultúrgyilkos ős szektájuk otromba babonáit ostorozod. Az nem "sötét középkor ", az nem "papi hazugság", annak pászkalisztet szerez Szamuely. Ha te magyarnak mondod magad, ha fajod iránt felhalványlik egy szánalom lelkedben: vad nacionalistának kiált. Ő, ha Galíciában megpofoznak egy zsidó rablót, világégést kiált a világ öt sarka felé. Az, hogy a magyar proletárok ezrei hulltak hiába a vörös fronton, az egyszerű proletárkötelesség volt. De ha egy zsidó szélhámos megkapja a maga megérdemelt büntetését, pogromot rikácsol és végignyöszörgi a világ hatalmait. Az, hogy Magyarország testét a munka, a szenvedés, a kultúra minden joga ellenére szétrabolták, neki mindegy, mert a határok őt nem érdeklik. De próbálj csak a Lipótváros vagy Terézváros dús harácsolásából visszavenni valamit, olyan bojkottot üvölt össze ellened, hogy belepusztulsz.
Ó, magyar munkás, magyar proletár! Ha a összeomlás után elkorbácsoltad volna magadtól a zsidó imperializmus vad csahosait, és azt mondtad volna a magyarságnak: Méltatlan uraink halálba vitték a magyarságot, most én veszem kezembe a történelmet, gyere, nyomorult középosztály, tedd bűneid jóvá azzal, hogy segíts nekem egy új jövő alkotásában. És odaállítottad volna a magyar katonát a határokra, hogy védjék a munka s a szociális újjászületés Magyarországát. Az erő elől visszahökkent volna a rabló idegen, s nem vették volna el a magyar proletár fáját, kövét, ércét, üvegjét, földjét, millió munkaalkalmát az idegen kapitalizmus kalózai.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (TÖRLÉS)
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Mennyivel többet tudtál volna alkotni magad és az emberiség számára, ha magyar tudtál volna lenni, milyen igazán irányító hatalom volnál most, ha nem akartál volna elnyomó hatalom lenni.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
És az átabota, szerencsétlen középosztály,
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
hű bajtársad lett volna az új élet fölépítésében. Mert ezt meg kell jegyezned: ezt a mozaikra tört, szolgává éheztetett, s mégis annyi szellemi kincset jelentő középosztályt a te szervezett erődnek kell fölemelnie, s a történelmi alkotást az új magyar és emberi élet útjára segítened.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (TÖRLÉS)
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Nagy történelmi feladat vár még reád, magyar munkás. De ha te a megismételt bűnökre a történelem egy új fordulatánál megint tévedésed megismétlésével felelsz, akkor megölöd a magyarságot, megölöd magadat, s átjátszod e szerencsétlen országot a legfertelmesebb kapitalizmus és imperializmus: a szíriai hódító kezébe. Hát nagy emberi felgerjedésedben minden jogtalanságra van felháborodásod, csak arra nem, mely a magyart tiporja le? Minden munkát méltányolsz, csak a magyarság ezeréves munkáját engeded pocsékká rabolni? Minden fájdalomra van rokon érzésed, csak a magyar sebeket nem akarod meghallani?
Minden proletárral egynek érzed magad, csak a tízmillió magyar proletár ellen szövetkeznél a világ parazitáival? Vagy egypár ezer pimaszért veszni hagysz tízmillió munkás magyart? Ez az igazságérzeted?
Magyar munkás, nagy zúgással, ezer élettel és ezer halállal közeledik a roppant jövő.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Fogjunk össze mindnyájan, akik az emberi igazság, ez európai kultúra s a munka szent moráljával akarunk építeni.

Azt a jövőt, amely a magyarságnak a legszentebb igazságszolgáltatás, az emberiségnek a legnagyobb nyereség. Ez lesz a te igazi jövőd, magyar munkás!
Virradat, 1921. H. 13.

A magyar iskola

Nem kevés szomorúsággal kell megvallanom, hogy cikkeim közül inkább azok keltenek nagyobb visszhangot, melyeknek harcos soraiban mindenki kitombolhatja a beléje gyömöszölt történelmi szenvedélyeket. Azokat a cikkeimet, melyekben egy egységes védő és alkotó rendszerben próbálom felépíteni a magyar jövőt, olvassák s szórakozott távolságból rámondják: szép cikk. De nem indítanak meg építő akaratot, de nem kezdeményezik az erők szervezését. A beteg átmeneti, szenvedélyes korok természetes egyoldalúsága ez, melyhez nálunk még egy kis faji hajlamosság is járul. Sokan még azt is szememre vetik, hogy ezek nem is vezércikk témák, mert semmi közük a politikához. Igazuk van. Ha politikának azt nevezzük, amit az utolsó évtizedek politikai élete értett alatta, s melynek a sajtó hű tükre volt, akkor az én politikám nem politika. Engem halálosan nem érdekel, hogy dr. Stréber kilép vagy nem lép ki, hogy Lovag Nimolék, aki megválasztásáig nem is sejtette, hogy személye van, személyes kérdésben szólal fel. Hogy X-párt milyen zsákmány körül tömörült, s hogy mért vált ki belőle Y-párt, melyből aztán Z-párt vált ki. Hogy analfabéta Prokop miért hízott harminc kilót a minisztersége alatt, s micsoda frajlákat zötyögtetett az állam autóján. Nekem ez mind nem politika. A magyar jövő kiépítése a hadseregben, az iskolában, a faluban, a munkásságban, a középosztályban: ez az én politikám, s minden törekvésem az, hogy ez a politika kiverje helyéből, megsemmisítse azt a politikát melyet megvetek és a magyarság gyilkosának tartok.
Az iskolai kérdések tárgyalásánál most egyelőre inkább a középiskolákat (gimnázium, reál, felső-leány) tartom szem előtt. A magyar iskola jövője két problémának a megoldásától függ: 1. A tanárság, 2. A nevelés problémája.
Mindkét probléma tárgyalásánál a múlt igen sok szomorúságáról kellene panaszkodnom, igen súlyos kritikát kellene mondanom. De kétségbeesetten sajgó hitem, hogy most nem az a fő, hogy szemrehányásokat tegyünk a múlt ellen, hanem, hogy a múlt hibáit kiküszöböljük egy hatalmas újjáépítésben. Ahol mégis szükségszerűen beleütközöm egy-egy hiba vagy visszaélés rámutatásába, kérem, senki se vegye vádnak vagy személyes megtámadásnak. Hiszem sokféleképpen beteg viszonyaink közt sokszor éppen az, aki a legbűnösebbnek látszott, csak ártatlan áldozat volt a hibák láncolatában.
A tanárkérdés megoldásánál csakis a legsürgősebb teendőket említem, szokásomhoz képest pontokba tömörítve. Ez a módszer a legalkalmasabb, hogy rövidre szabott téren éles körvonalakban el lehessen mondani a lényeget.
1. Sürgősen reformálni kell az egyetemi tanárképzést. Ezt különösen a humanióráknak nevezett tanulmányok (irodalom, nyelvészet, történelem, filozófia, szociológia, műv. tört. etc.) téren tartom elodázhatatlannak. A szükséges reformok lényegét a következőkben jelölöm: Lehetőlegesen alapos tájékoztatást adni a világ politikai, gazdasági, szociális, művészi fejlődéséről az utolsó ötven év alatt. Az egyetemről kilépő fiatalember legyen teljesen tájékozva abban a korban, melynek munkása lesz. Minél kevesebb áldozata legyen a minden tudomány mellett felburjánzó áltudományoknak, melyek a szorgalmat monomániává, s a tudáskodást l'art pour l'art pourt-rá teszik, s hiábavaló betűtermelésben merülnek ki.
2. Gyökeresen, a pincétől a padlás tetejéig reformálni kell a közoktatási minisztériumot, mégpedig úgy, hogy ez az újjá szervezett minisztérium meg legyen védve a napi politika változásaival szemben. Ez a reform azon az alapon épüljön fel, hogy a közoktatásügyi minisztérium legyen a tanítás embereié. Ne történhessék meg a jövőben, hogy analfabéta politikai kalandor olyan ügyek elintézésének irányítója legyen, melyhez mély szaktudás és széles szellemi horizont kell. Gyorsabbá kell tenni az ügyvitelt minden téren. Meg kell változtatni az iskolák ellenőrzését, s a főigazgatói rendszert szakfelügyeleti rendszerré kell átalakítani. Én tizenöt évig voltam tanár, s ez alatt az idő alatt olyan főigazgatóim voltak, kik közt volt egypár igen derék, igen művelt ember, de franciából egyik sem tudott többet, mint egy közepes harmadik osztályos tanítványom. Szakfelügyelőt pedig az egész idő alatt nem láttam.
3. Igen fontos gondolat, melyet a magyar élet minden terén szem előtt kell tartani, a következő: nálunk az állam, a kormány, a politikai hatóság sokféle külső és belső megkötöttségénél fogva igen sok dolgot nem valósíthat meg, melynek megvalósítása a magyarság jövőjének primitív követelménye. Ezért kell az önrendelkezés alapján szervezni a társadalom különböző rétegeit, hogy amit el nem végezhetünk politikai úton, tegyük meg társadalmi úton. Nem lesz-e győzelmünk az, hogy ha azoknak a mondatoknak az alapján, melyekkel ellenségeink sírba akartak tenni, mi egy erős magyar jövőt építünk fel? a magyar tanárságot egyetlen hatalmas Nemzeti Szövetségbe kell tömöríteni, melynek hatásköre többé nem merül ki csupán pedagógiai dolgozatok felolvasásában és lelkesedésben. Ez a szövetség jelöljön kötelező erővel a miniszternek embereket a közokt. minisztérium államtitkári állásaira, akiket így sikerül függetleníteni a pártállástól, s a napi politikai szemetes eshetőségeitől. Ez jelöljön embereket a közoktatási minisztérium összes állásaira és az összes megürülő tanári állások betöltésére. Az utóbbiakra szabályszerűen és kivétel nélkül pályázatot kell hirdetni. E szövetség helyi alakulatai határozzanak vitás esetben afelől, hogy a helyi iskolák valamelyikébe valamelyik tanuló felveendő vagy nem. Így biztosítva lesz, hogy zsúfoltság esetén nem a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar lateiner (értelmiségi) fia fog kirekedni az iskolából. Ez a szövetség dolgozza ki és valósítsa meg a tanárság gazdasági, kulturális és szociális programját. Ha a szövetség morális vagy nemzetvédelmi okokból kizárásra javasol valakit a tanárság kebeléből, ez a határozat kötelező erejű legyen a miniszter előtt. Ez a szövetség dolgozza ki a tanárság szolgálati pragmatikájának törvényjavaslatát, mely faji és morális szempontból biztosítja a nevelés munkáját, s a becsületes munka független nyugalmát. Fegyelmi ügyekben a miniszter után ez a szövetség legyen a legfőbb tényező.
Tudom, hogy az ijedezők, s azok, akik az utolsó évek vasöklei alatt sem tudtak tanulni, a fegyelem s a hierarchia veszélyét fogják sápítozni erre a javaslatra. Ellenkezőleg! Ez a szövetség éppen a diszciplina teljes kiépülését, a tudáson és egyéni értékeken alapuló hierarchia tiszteletét fogja eredményezni. Miért hullott össze oly védtelenül a háború után a magyar társadalom az idegen uszítók egyetlen szájnyitására? Mert ez a társadalom, mint gyámolt gyermek, mindent a politikai központtól várt, mert semmi öntudatos szervezettség nem volt benne. Mert fegyelem helyett öntudat nélküli bürokrata szolgaiság volt. Mert a hierarchia politikai törtetők kényén alapult, s nem az egyéni erők természetes egymás fölé épülése volt. Mert a szervezetlen kezdeményezésre, felelősség elvállalására nem szoktatott társadalom éppen olyan gerinctelenül lett nulla az idegen hódítók, mint a régi politikai martalócok előtt.
4. A tanárságnak kulturális és szociális munkájában egyesülnie kell a tanítósággal. Ismerem az összes nehézségeket, de ennek a magyarság érdekében meg kell történni.
5. Csak látszólag nem tartozik az iskola kérdéséhez az, hogy a tanárságnak kutya kötelessége testvéri munkásságban egyesülni a munkássággal. Ő vigye az igazi becsületes tudást, a modern szellemi munka eredményeit munkás testvéreibe. Itt is hangsúlyozom, hogy mind az a hiba, melyet a munkásságnak szoktak felhányni, voltaképpen a vezető osztályok bűne után a középosztály hibája.
6. Mindenáron javítani kell a tanárság anyagi helyzetén. A tanár éppen olyan fontos, mint az ágyú és az aeroplán, pedig nekünk életszükségletünk az ágyú. Emberré kell menteni a tanárt, munkás erővé az elcsigázott rabszolgát.
Ha valaha a nyomorúság, gyalázat és politikai bűnök mértékét a mai időkre meg fogják állapítani, megmutató például az iskolák mai állapotát fogják odaállítani. Nyáron egy faluban voltam, hol a nyomorult kis felekezeti iskola alig képes a tankötelesek egyharmadát magába fogadni. És ráadásul ebben az iskolában éveken át nem volt tanítás, mert nem volt tanító hozzá. Segédtanítókat most igen nehéz kapni, mert falun is a legegyszerűbb koszt belekerül ezer, ezerötszáz koronába havonta, olyan összegbe, mely a szegény kezdő tanítót álmaiban sem látogatja meg. Így a falusi gyermekek éveken át nem tanultak semmit, s azok, akik már jártak iskolába, elfelejtettek mindent. Ez így van az országban száz és száz helyen. A városok iskoláiban pedig szénhiány miatt mindegyre szünetel a tanítás. Aki csak egy kicsit ismeri a tanítás lelki munkáját, tudja, hogy ez majdnem annyit jelent, mintha egyáltalában nem volna tanítás. Az országban analfabéta magyar gyermekek tízezrei kószálnak minden lelki gondozás nélkül. A középiskolákból kibocsátott utolsó hathét nemzedék pedig oly hiányos készültségű, hogy alig üti meg azt a mértéket, melyet békében a megbukottak mutattak.
Mit jelent ez? azt jelend egyszerűen, hogy előállítjuk mindazokat a feltételeket, melyek végzetesen előidézik, hogy a magyarság a jövő csatáját elveszítse. A kulturálisan fegyvertelen, szűkebb szellemi horizontú magyarság nem fogja bírnia versenyt a céljaiban oly tudatos idegen fajjal, mely a szellemi arzenál minden fegyverét meg tudja szerezni. Kiszámíthatatlan végzetes veszélyt jelent ez. Azt hinné az ember, hogy a nemzed akarat kifejezője, a nemzetgyűlés egyetlen halálos feljajdulás ennek a veszélynek a láttára. Bocsánatot kérek, most veszem észre, hogy megint illetlenséget beszélek. Nézzék el nekem, én nem vagyok képviselő. Ha az volnék, én is jó fiú lennék, és személyes kérdésben szólalnék fel.
A magyar iskola problémájánál egypár legfontosabb teendőre akarom felhívni azok figyelmét, akikben még van aggódás a magyarság jövőjéért. Miért tudott a középkor iskolája olyan éles körvonalú, acélos lelki alkatot adni az egyénnek, hogy minden gondolatában, látása formáiban, vágyaiban, testi és lelki élete minden porcikájában szociális lény legyen, együtt munkáló sejtje az egész társadalmi szervezetnek? És miért tudja ma a szocializmus ilyenné szervezni az egyszerű munkást? Mert mindkettő egy egységes világnézettel formált és formál, s ha éneket tanít vagy az egyszeregyet, a kutya zápfogait vagy történelmet: a nevelő, a lélekformáló minden szava, minden gesztusa ennek az egységes világnézetnek szükségszerű mozdulata.
Nálunk egy középiskolánál átlag tizenöt-tizenhat, néha sokkal több tanár van. Külön furulyások ezek, kiket belső fegyelem, egységes világnézet nem forraszt a faj egyetlen életakaratává. Bemegy a szegény fiatal furulyákhoz, pl. A matematikai furulyás, s elfúj rajtuk egy olyan radikális nótát, hogy a Balthazár püspök lábai kánkánra gyönyörülnek rája. Utána megy a történelmi flótás, s egy kuruc nótát riaszt át rajtuk. Utána a franciatanár, s egy modern dekadens dallamot bágyaszt át szegényeken. És így tovább. A szegény gyermeket egy olyan mozaikká tépázzák szét, melyben minden egyes darab általános feleselésben van a másikkal.
Meg kell teremteni az iskolai nevelés pszichikai egységét! a magyarság múltjára, hivatására, jogaira, jövőjének útjaira, a faji szolidaritás moráljára, az egyén és a köz viszonyára minden tanárban ugyanaz a krédó legyen, s ezt tegye vérévé, idegei ösztönös mozdulatává a gyermekeknek. Itt nincs egyéni szabadság. Ahogy a legőrültebb individualista s a legpüspökibb liberális sem követheti azt a szabadságot, hogy az utcán tetszése szerint bárkit kupán vágjon, senki sem követheti azt a jogot, hogy gyermeklelkeket gyilkoljon meg, és csírájában elhervassza a magyar jövőt. Meg kell teremteni az iskolai nevelés pszichikai egységét!
Ide tartozik a lelki megalapozásnak egy igen fontos kérdése. A mi derék, fehér lelkű, jó öreg tanáraink olyan morális tanokat vertek belénk, melyeket az idealizmus morálja néven szoktak egybefoglalni. Ez a morál ékes szavakban igen gazdag, s ha lelki fakír volnék, egész életemben hason fekve ezt a morált csodálnám. De ez a morál a legdestruktívabb pacifizmus, a legőrültebb fegyvereldobásra izgatás az élet nehéz frontján. És itt ne dobják hozzám a "keresztény etika" kézi bombáját. Ha a keresztény etika az volna, hogy minden felém botló zsivány balekja legyek, hogy pofozó gépje legyek minden méltánytalan erőnek, akkor már holnap reggelre vissza pogányulnék minden életre képes magyarral. De a keresztény etikának ilyen tartalmat csak azok adtak, akiknek olyan közük van a kereszténységhez, mint a tolvajnak a más zsebében levő bugyellárishoz. A legtúlfűtöttebb lelki életű ember, s akinek kanonizálásáról már tanácskoznak Rómában, elismeri, hogy a leglelkebb lélek sem grasszálhat úgy magában, hanem egy testbe van kvártélyozva, mely eszik, iszik, öltözik és alszik. És ha ez a test ezt nem teszi, a halhatatlan lélek bizony a legkellemetlenebb képzetek és érzések közt mondja ki a válást ettől a nyomorult testtől. Tehát, ami bennünk isteni, nem vállal szolidaritást egy gazdaságilag rosszul megalapozott testtel. Így tehát maga az alkotás mutatja meg, hogy az élet gazdasági megalapozásának ezer szemű gondja a legtömörebb keresztény etika. Ezzel az etikával teljesen megegyezik a faji szolidaritás morálja. Ez a morál azt mondja, hogy a pénz, a föld hatalom, s fajod iránti kötelességed a szerzés gyönyörű küzdelme. Mert szép a szerzés, s egyik halhatatlan életformája a múló embernek. Ez a morál azt mondja, hogy hazugság az, hogy a szerény érdem előbb-utóbb érvényesül a vad életmarakodásban. Törtess, könyökölj, s inkább légy egy paraszthajszálnyit stréber, mint egy női hajszálnyit balek vagy málészájú. Ez a morál azt mondja, hogy az őszinteség néha őrültség, a ravaszság néha szent kötelesség, s hogy csak a hülyék hordják úgynevezett szívüket a tenyerükön. Meg kell szüntetni a középosztály lelki kasztrálását az iskolákban. Erős, praktikus, élelmes, ravasz, fajilag öntudatos magyarokat kell nevelni, akik fajuk érdekében tudnak könyörtelenek, s nemcsak két hanem ezerszínűnek lenni.
Amint az egyetemi nevelésnél hangsúlyoztam, itt is sürgetem, hogy a tanuló természetesen más arányban és formában a két-három legfelső osztályban tájékoztassék a jelenkor legfőbb gazdasági, szociális és művészi kérdéseiről.
A tanároknak, ha csak egy kis aggódásuk van a magyar jövő iránt, ki kell csikarniuk a tanításban azt a jogot a magyar nyelv számára, mely megilleti. Az egyvérű, egynyelvű francia a két alsó osztályban hetenként tíz, tíz és fél órát szentel az anyanyelvnek, s a többi osztályokban öt-hat órát. Nálunk, ahol annyi idegen idióma fenyegeti a magyar nyelv tiszta fejlődését, őrült lelkiismeretlenséggel tűrték meg, hogy a magyar nyelv három szerény órával kuporodjék a boldog idegen nyelvek mellett. Mindennap legyen magyar óra minden osztályban. Tudom, hogy túlzásnak fogják minősíteni a következő kívánságom, pedig minden szakismeret s a gyermek lelki gépezetének ismerete mellette szól: teljesen felesleges, hogy a reáliskola és gimnázium alsó négy osztályában idegen nyelvvel maszturbáljuk a gyermek lelkét. Ahol a tanítás jó, a reáliskola négy felső évében a latin tanítás terén pompásan elérik azt az eredményt, melyet a gimnázium nyolc év alatt ér el. Hagyjuk tehát az idegen nyelvek tanítását a négy felső évre. Képtelenség, hogy a gyermek még fejletlen nyelvérzékébe egyszerre német, francia, latin csizmákkal rugdossunk bele. Nem képzelik, hogy ez a bábeli kalimpálás hogy kihat az egész lelki életre. A negyedik osztályból eltávozó tanuló, ha olyan környezetbe jut, ahol idegen nyelvre van szüksége, a gyermek mohó majmolásával úgyis hamar megtanulja. Ha pedig környezetében nem találkozik idegen nyelvvel, két hét alatt elfelejti, amit négy év alatt tanult. De aztán ez az iskolai magyar tanítás legyen igazán a faji psziché, a faj szellemi szépségeinek fölszívása.
Az angol faj regenerálásában legtöbb érdeme a cserkészetnek van. És ennél a kérdésnél szeretném felkiáltani a magyar nőket, a magyar lányokat, akik mégis jobbak nálunk, makacsabb az akaratuk és több a heroizmusuk. ők álljanak össze egy hatalmas propagandába, hogy megteremtsék az anyagi feltételeket a magyar cserkészek számára. A faji szolidaritás, fegyelem, testi és lelki éberségek és ügyességek kifejlesztésére a leghatalmasabb eszköz ez a páratlanul gyönyörű intézmény. A cserkészet szervezze egyetlen óriási harcos táborba minden magyar iskola ifjúságát. Minden negyedik évben jöjjön össze Magyarország minden cserkésze Budapestre hadgyakorlatokra, hadd térjen vissza a magyar öntudat a téveteg városba, ha a faj fiatal izmait látja. Minden évben pedig az ország nagyobb kerületei tartsanak ilyen összejövetelt. Személyes tapasztalatból tudom, mennyire fejlesztette a faji öntudatot az országos tornaverseny, s hogy milyen ostobán bűnös volt annak eltörlése. És itt megint figyelmeztetek arra a szempontra, hogy nálunk sok dolgot társadalmilag kell megvalósítani, amit az állam, a politikai hatóság meg nem tehet. Végtelenül fontos, hogy a cserkészek közé ne kerüljön olyan gyermek, akit a nemzeti pszichéhez, a magyarság jövőjéhez semmi szál nem köt, s egész otthoni nevelése arra formálja, hogy cinikusan vagy ellenségesen nézze a magyar szolidaritás nagy munkáját. Ezért a cserkészet ne az iskola hivatalos alkotása legyen, iskola és állam csak támogassa őket. Minden iskola mellett alakuljon a szülőkből, idősebb testvérekből és arra vállalkozó tanárokból egy cserkészgondozó tanács. Ezek szorgalmazzák a cserkészet anyagi megalapozását, segítsenek a cserkészünnepekben és mindenféle propagandában. Egy város minden iskolájának tanácsai válasszanak egy közös tanácsot, s ez ítéljen a felvétel és kizárás ügyében.
A minden gyalázatok idején, a nyomorúság jajgatásai közepette, s egy méltatlan politikai élet fülledt levegőjéből a ti friss orcátok felé fordulok, kis magyar diákok. Végtelen horizont a ti fényes szemetek, s a ti akaratotok mélyén szunnyad a győzelmes magyar szolidaritás, s az új hazát építő jövő. A magyar népmesékben a legkisebb királyfiú hozza helyre azt, amit az idősebbek elrontottak, ő váltja meg idősebb testvéreit. Mi, a ti idősebb testvéreitek, mi bűnösek voltunk. Nem volt elég szeretetünk az építésre, nem volt elég erőnk egy védő gyűlöletre, széthullott kezeink alatt az apák vérének, munkájának szent szerzeménye. Legyetek ti a megváltás, hogy tíz év múlva a megtisztult Budapesten Brassó, Lőcse, Temesvár, Pozsony diákjai együtt énekeljék Debrecen, Esztergom, Szeged diákjaival a jogos örökéhez visszajutott magyarság öröménekét!
Virradat, 1921. 11. 20., 24.

Altábornagy vacsorája

Tegnap este a Szent István büfének nevezett budai vendéglőben vacsoráztam, amely szemben van a Philadelphia kávéházzal, a Pauler utca és az alagút utca sarkán. Szeretek ide járni, egyéb okokon kívül azért is, mert a vendéglő egyik tulajdonosa tanár, aki példaadó merészséggel mert egy gazdasági újjászületéssel vendéglőssé lenni, a másik tulajdonos pedig Rezső, a Philadelphia volt főpincére, aki az idegen terror idején a szemem előtt öklözött le egy szíriai gazembert, aki bele mert piszkolni a magyar psziché szentségeibe. Tegnap hat után mentem oda vacsorálni ilyen jókor, mert fél kilenckor-kilenckor már rendesen ágyban vagyok. Utálom az éjjelezést, utálom a lumpolás minden formáját, s az a véleményem, hogy kártyás vagy lump magyar ember csak kötnivaló gazember lehet. Én magam életemben soha nem voltam orfeumban, a kuplét az emberi ürülék legundorítóbb fajtájának tartom, s fájdalom, a pesti színházak is olyanok, hogy már évek óta nem kísértenek.
Amikor leültem asztalomhoz, velem szemben már teljes svunggal kosztolt egy szíriai társaság. Négyen voltak, három férfi és egy nő. Az arcukon látszott, hogy az új milliomosok legalacsonyabb, legműveletlenebb fajtájából valók. A három férfi a legirtózatosabb tigris majomarcú karikatúrája volt a kielégíthetetlen éhségű fajnak. Látszott, hogy az egész világ elsüllyedt számukra, hogy nem látnak, nem hallanak, még szavakat is alig ejtettek a falatok közül, csak ettek, csak gyomroztak, csak bendőztek, csak zabáltak olyan zabálással, amilyent csak Kelet-Ázsia örökölt éhségű sakáljai tudnak produkálni. A dús előételek után jött a háromféle sült: filet, ramsteak és gyenge rántott bárány, utána tészta, torták, sajtok, mindez megöntözve tokaji és drága, váci püspökségi borokkal. És mind mohóbban ettek, mind jobban csemcsegtek, az orruk belógott a zsíros falatok közé, Isten csodája volt, hogy minden percben be nem harapták. Az állati zabálásnak, az érelmeszesítésnek oly féktelen nekiiramodása volt ez a csemcsegő szíriai társaság, hogy egy akaratlan vízióban láttam, hogy kerül a filet, a ramsteak, a bárány, a tokaji sodrában hegyes fogaik közé a magyar középosztály, a magyar föld, az egész Magyarország. S ők csak nyeltek, szuszogva, lihegve, s néha dülledt szemük rettenetesen összemosolygott, mint hulla felett torkoskodó farkasoké.
A vendéglő lassan megtelt a rendes vendégekkel, tisztviselőkkel, egyetemi diákokkal, akik eltikkadva nézték az anyag áthasonításnak ezt a vad rohamát. Egyszerre vörös bélésű köpenyében, felfogva kardját, hogy ne csináljon zajt a padlón, egy magyar altábornagy lépett be. Pompás magyar fej, élénk horizontot beölelő szemekkel, szép, férfias ajakkal, amelyen még most is ott dermedne az "előre". Ez az altábornagy nagyszerűen teljesítette kötelességét a háborúban, s egyike azoknak, akiknek a szemben levő dús zabálású szíriai társaság étvágya kielégíthetését köszönheti, mert ezek a hősök védték az ő harácsolásukat.
Az altábornagy a mellettem levő egyetlen üres asztalhoz ült, s szerényen várta a pincért. A pincér odament, s mint aki már jól ismeri a vendég igényeit, halkan súgta oda:
Egy pár virsli vagy egy kis pörkölt vagy jó házi disznósajt?
Az altábornagy szintén igen halkan súgta vissza:
Egy kis pörköltet és egy pohár sört kérek. Mikor felszolgáltak neki, két zsömlét vett a pörkölt mellé, és evett azzal a fájdalmasan úri önuralommal, ahogy a magyar intelligencia emberei esznek, akik sohasem elégíthetik ki egészen étvágyukat. Mikor az altábornagy elment, a pincér hozzám jött, figyelmeztetett a jelenetre, amit én úgyis megfigyeltem, és mondta:
- Hány olyan főtiszt vendégünk van, aki délelőtt tizenegy órakor jön ebédelni, mert akkor feltűnés nélkül ehet egy pár virslit.
És akkor bennem egy határtalan düh támadt, és szerettem volna egy nagyot kiáltani, hogy minden munkás ember, s az igazság minden rajongója hallhassa.
Ó, Giesswein Dezső! Balthazár Sándor! Ó, liberális blokk! Gyertek és járjátok el itt a liberalizmus vad macsicsáját! Ez a ti liberalizmustok igazsága: a gazok, a rablók, Kelet-Ázsia félbarbár, aljas söpredéke torkig zabál és zabálhatna minden szájával, ha talán ülőkéjén, talpán és tenyerein ezer száj volna, és a magyar intelligencia feddhetetlen katonái, a magyar szellem tragikus munkásai, és azok, akik öt éven át egy még soha el sem képzelt eposzban védték az itthoniak nyugalmát, üzletét és étvágyát, szégyenkezve, s egy állandó éhségtől reszketve, boldogok, hogyha végtelen nyomorúságukat úri nyugalommal elleplezik a közönség előtt. Hát ez az igazság? Ez a szeretet? Ez a kereszténység? Nem egy irtózatos terror alatt nyögünk? Nem mi vagyunk a megraboltak, a kizsákmányoltak? Nem nekünk van-e szükségünk egy felszabadító, kenyéradó liberalizmusra? Nem nekünk kell-e egyenlőségért jajgatni a az életjavainak elosztóinál? a barbár Talmud kannibál álkapcsai közt ropogtatja a magyarság véres csontjait, s Krisztus kanonokja, Giesswein Dezső és Krisztus püspöke, Balthazár Sándor Hencidától Boncidáig liberális azokkal szemben, akik rabolnak, akik felzabálják a másét, akik elnyomnak, akik megcsúfolják a krisztusi szeretet minden törvényét!
Virradat, 1921. II. 26.

Két romlás közt

Mélyen megokolt azok félelme, akik másfél év óta szorongással nézik a politikai harc kialakulását. Lassanként, ezer és ezer ők végzetes meghatározásából két halálosan ellentétes táborba fejlődik az egész politikai Magyarország. Az egyik, amelyik kereszténynek mondja, kiáltja, harsogja magát, a másik, amelyik ugyanezeken a hangnemeken liberális zászlót lóbál. A keresztény tábor keresztény etikát, erkölcsi tisztulást és hazafias jelszavakat hangoztat. A liberális fél, hogy a vele szemben álló hatalmas ellenséggel szemben minden elégületlenséget maga mellé nyerjen, szociális haladást, emberi jogokat, közszabadságokat, gazdasági szabad mozgást, szocializmust, és az éhes gyomornak s elégületlen szívnek mindenféle kívánatos izmust hirdet. A keresztény tábor kilencvenöt percentben: szegény köztisztviselők, a középosztály elcsigázott éhesei, alig tengődő kisiparosok és kiskereskedők, általában a munka, s a helytelen állami berendezkedés kizsákmányoltjai. A liberális tábor, mint páncél a harcos testét, a nemzetközi imperialista zsidó tőke testét vértezi. És így az a hallatlan történelmi humor kerekedik a vizsgáló megfigyelésébe, hogy a kizsákmányoló, elnyomó, imperialista nagytőke a szocializmus, szociális igazság, szabadság és gazdasági elnyomottak nevében hirdet harcot a kizsákmányoltak, a megraboltak, a nincstelenek tábora ellen. És ráadásul a szociális jogok, a gazdasági egyenlőség megvalósulására szervezkedett munkásság ezzel az imperialista nagytőkével lép szövetségre, tehát: a kizsákmányolókkal szövetkezik, hogy felszabadulási harcát a kizsákmányolók hatalma alól a kizsákmányolókkal szemben megvívhassa.
Különös ez a mondat, és első percre úgy látszik, mintha valamelyik pesti szóbohóc szellemeskedése volna. Pedig egy nagy tragédiát s egy nagy elsikkasztást jelent mindkét oldalon. Két igazság áll itt a nyitott szemű előtt, és én hiszem, hogy a magyarság érdekében, s az új nemzedék munkája iránti szorongásból nyomtatásban is elmondhatom mind a két igazságot. Mert az egyik igazsága másik nélkül igazságtalanság, s tisztító, alkotó ereje csak a két igazságnak együtt van.
Az egyik igazság a "liberális" tábor lényegét mutatja meg. A világtörténelem egyik legzseniálisabb ténye volt az, mikor a világuralomra törekvő vér szerint imperialista és kapitalista zsidó faj az emberi elégületlenséget, a szociális forradalmat tette hódítása eszközévé. Hirdet szocializmust, szabadságot, kommunizmust, új gazdasági világrendet, világmegváltást, hogy a kihasználtak nagy tömegeit minden nemzet kebelében a maga imperializmusa eszközévé tegye. Innen, a faji hódítás szempontjából magyarázható meg az a bebizonyítható tény, hogy az egész világ kapitalista zsidósága támogatta az orosz és magyarországi kommunista zsidóság harcát. Mert ők jól tudták azt, amit diadalra jutásuk napja oly fényesen megmutatott. Hogy a kommunista, a szocialista, a forradalmár zsidó csak előharcosa, élő tankja a kapitalista, imperialista zsidóságnak, s győzelmük esetén meghamisítják a kommunizmust, megsemmisítik a szabadságot, széttörnek minden szociális jogot, a proletárt csak vak eszköznek tűrik meg, s kommunizmusuk, szocializmusuk nem más, mint átmenet egy új, most már az egész faj szélesebb alapjaira fektetett kapitalizmus világuralmi berendezkedésére. A történelmi tragédia összes vonalai élesen láthatók: a munkásmilliók harcos tömegei megváltó rajongásuk minden önfeláldozásával, nagy emberi álmuk minden lelkesedésével, verejtékük és vérük minden cseppjével egy könyörtelen törzs kannibál imperializmusát szolgálják.
A másik igazság a keresztény tábor tragikumát teszi tapinthatóvá, s a magyarság gyilkosává lesz az, aki ezt az igazságot elfojtja. Fennebb azt mondtam, hogy a keresztény tábor kilencvenöt percentje a munka szegényeiből, a kötelesség proletárjaiból áll. Ez igaz. De van még öt percent. Ez az öt percent: politikai aranyásók, boldog kiváltságosok, akiknek sport az élet és különféle érdekszövetségek. Ezek számára a kereszténység s a haza roppant szolidaritásának szent fogalma ugyanaz, mint a szocializmus, s az emberi szabadságok a másik táborban a zsidó faj számára. Szeretik a nagy társadalmi egyenlőtlenséget, s a gazdasági szörnyűségek rendszerét úgy bemutatni, mint az isteni akarat egy igen szép, szimmetrikus megnyilvánulását, melynek mukkanás nélküli elfogadása a jó keresztény lényege. Mintha a kereszténység nem a kizsákmányoltak fokozatos honfoglalása volna, mintha a haza nem a munkás kezek óriási védő szolidaritása volna a becsületes munka gyümölcsének a megvédésére. Ezek a szociális megújhodás minden gondolatát szeretik destrukciónak bélyegezni, s egyáltalában szeretik szinonimává téveszteni a forradalom és destrukció ellentétes fogalmát. Emberi méltatlankodásod a kiváltságosok ellen szeretik hazafiatlanságnak szörnyülködni, mintha azok a kiváltságok nem a magyarság millióinak fejlődését akadályoznák. A modern kultúrát szeretik a "rothadt nyugat átkos szellemének" nevezni, s nem gondolják meg, hogy ez a kultúra a leghatalmasabb fegyvereket adná a magyarság kezébe. Ahelyett, hogy minden modern gazdasági és szociális gondolatot igyekeznének átdolgozni a magyarság fegyvereivé, cementtel zárnák el a magyarság minden pórusát minden új gondolat elől. Mert saját kis ügyeik gondja súlyosabb előttük, mint a magyarság jövője. A tömegeket mint gyámolított, szavazó és éljenző alkalmatosságokat fogják fel, s kulturális, gazdasági és szociális helyzetük miatt nem fő a fejük. A művészet szabadságának roppant termékenységét a fajra nem akarják megérteni, s csak szép, engedelmes irodalmat és művészetet tűrnek meg, melynek kilógó kedves tanulsága kedvező az ő életüzletük számára. És hogy a tömegeket elriasszák a magyarságnak azon harcosaitól, akik mindent látó szemmel a legmélyebb kifejezői a faj életakaratának: keresztény és haza ellenesnek, destruktívnak és zsidónak minősítik a gazdasági, szociális és művészi megújhodás minden harcosát.
Kétségtelen, hogy mai összetételében egyik tábor sem jelenti a magyarság jövőjét, sőt átalakulás nélkül mind a kettő halálos veszedelem szerencsétlen fajunkra. Kétségtelen, hogy minden erőszak, ravaszság és minden pokol ellenére a világtörténelem menete nem más, mint a nagy szociális igazságok megvalósítása. Kétségtelen, hogy aki a jövő meglátásával kétségbeesett makacssággal és heroikusan szereti ezt a kihasznált, szerencsétlen fajt, minden erejével oda törekszik, hogy a magyarság közélete, államalkotó munkássága, gazdasági megnyilvánulása ezeknek az igazságoknak a megvalósításában merüljön ki. Minden magyar hazájává hódítani a magyar földet, minden magyar termésévé hódítani a magyar munka termését, minden jövőt adó gondolat, a kultúra minden építő munkájába beállítani a magyar agyvelőt: ez a magyar jövő egyetlen útja. Aki visszaélést vagy kiváltságot rombol, az nem rombol, hanem épít a magyarságnak, aki hazugságot öl meg, az nem öl, hanem életet ad a magyar szellemnek, aki megmutatja a jelen irtózatos sebeit, az nem hazát árul, hanem a haza újjáépítésére kiált fel minden becsületes akaratot.
Volt-e eddig ötven, száz évre előre néző magyar szociális politika, volt-e egyáltalában szociális politika? Minden szociális politikánk abból állott, hogy mikor már nagyon repedt valahol valami, egy rosszul varrt foltot tettünk oda, mely csak kiötlőbbé tette a repedést, s hogy mikor már semmiképpen nem lehetett megtagadni valamit, hát megadtuk rosszhiszeműen, duzzogva, a visszavevés dugott gondolatával, mely elvette adásunk minden értékét. Nem politikus az, és becstelenség a közügyekbe avatkoznia annak, akinek legalább ötven évre előrelátó szociális politikája nincs.
Megvalósítani a nagy, modern szociális gondolatokat, élére állítani a gazdasági, szociális, művészi és politikai megújhodásnak, s mindezt tenni teljesen különválva a kapitalista és imperialista zsidó fajtól; ez a magyar jövő egyetlen útja! az, aki a keresztény táborban a magyarságot egy múlt ideológiához akarja kötni, s az, aki a szükséges megújhodást a zsidó táborban igyekszik megvalósítani: egyenlően a magyarság halálán dolgozik jó vagy rosszhiszeműen. Első esetben a fejlődés, az élet minden feltételét megvonja a magyarság millióitól, második esetben akarata ellenére is az irtózatos zsidó imperializmus eszközévé lesz.
Higgye meg minden keresztény, hogy a kereszténység egyetlen jövőjét, higgye meg minden magyar, hogy a magyarság megváltásának egyetlen módját szolgálom ezekkel a sorokkal. A munkásság rengeteget tanult a zsidó terror alatt, s egész bizonyos, hogy csak egy fájdalmas kényszerűség s az izoláltság félelme miatt tartja még a zsidót szövetségében. Amint látni fogja, hogy a kereszténység nemcsak a méltánytalanságok szankcionálását nem jelenti többé, de legalább hallgatag jóakarattal nézi a szociális jogok harcát, ez a munkásság nem lesz többé a kereszténység ellensége. Mihelyt látni fogja a munkásság, hogy a haza a dolgozók olyan szolidaritása, mely megvéd minden külső és belső méltánytalanságtól, mely nem tűr osztálykiváltságot és dologtalant, s mely mindenkit becsületes munkája arányában enged érvényesülni, sietni fog élete minden szálával ehhez a hazához kapcsolódni. Mihelyt látni fogja a munkásság, hogy mi, magyarság jelentjük számára a legbiztosabb fejlődést, a legegészségesebb jövőt s a munka becsületes védelmét, örömmel fogja magát kiszabadítani annak a fajnak a karjaiból, melynél, ha csak vak érzése mélyén is, csak eszköznek tudja magát.

Az új magyar nemzedék nagyszerű felbuzdulásban van, s ezer és ezer jóakarat keres társulást ma Magyarországon. De gondolja jól meg mindenki s gondolja meg különösen az ifjúság: egy teljes gazdasági és szociális megújhodás becsületes vágya és pozitív programja nélkül bárki is csak destruktív keresztény és magyargyilkos hazafi lehet. Hogy más szempontot ne említsek, képzeljék el: lesz-e olyan erő, mely visszatartja az elszakított részek testvéreit, ha itt a gazdasági és szociális megújhodás munkája megindul? a szociális evolúció megvalósítása a magyarság által: ez a magyar élet egyetlen útja! Enélkül nem lehet megoldani sem az integrális Magyarország, sem a zsidóság kérdését. Ez az egyetlen jövő, s ezen kívül minden szép frázis és lelki cikornya csak egy lépéssel több a magyarság végső tragédiája felé.
Virradat, 1921. II. 27.

... De gazdasági téren...

Ha le tudtad magyarságod és szociális érzéked annyira gyűrni, hogy türelemmel figyeld szomorú parlamentünk programvitáját, egy refrént találhattál benne, mely minden képviselő beszéde végén betű szerinti azonossággal megismétlődött. Képviselők, kik azáltal lettek képviselők, hogy a gyárkémények messzi riadásával riasztották az antiszemitizmust a lelkekbe, most kijelentették a magyar parlament nagy tűrésű falai között, hogy ők elítélik az "ordító antiszemitizmust", elítélik a "gyűlölet" politikáját, a "megértést", és a "munkáskonszolidációt" keresik. Közben odabókolnak a liberális párt programjának, s a végek végén mindenik egy-azonosan úgy végezte: Én a szájas zsidóüldözést elítélem, de gazdasági téren meg kell védeni a magyarságot stb., stb. A refrén oly pontosan megismétlődött, hogy ha jól értesültem Teleki miniszterelnök egy erdélyi menekültet akart felfogadni, hogy minden képviselő beszéde végén bekiáltsa ezt a mondatot. Ez az intézkedés jó lett volna szociális szempontból is, mert egy erdélyi menekültet juttatott volna falathoz a menekült galíciaiak fővárosában, s a képviselőket is nagy lelki strapától kímélte volna meg.
Mit jelent ez a melodikus refrén? Mit jelent ez a gusztusos: de a gazdasági téren dallam, melyből szinte kifortyog az a fazék, melyben minden szegény magyarnak ott fő a maga vasárnapi tyúkocskája? Tálán egy nagy, csodálatos damaszkuszi spaziergang (sétafolyosó) hatása ez? Talán a szónoklók lelkében felállott a nehéz szavú kisbíró és szólt: Eddig szájaskodtál, szónokoltál, toasztoztál, pártkérdéseken lovagoltál, személyes kérdésekkel loptad az ország pénzét és idejét, itt az utolsó perc, hogy szerezz és építs, mert nyomorultul éhen vesz a mindenétől megrabolt magyarság? És talán e damaszkuszi úton megközgazdászult prófétákba egy évtizedekre szóló roppant gazdasági program dudorodott, melyből úgy fog csordulni a bőség a kinullázott magyarnak, mint Giesswein kanonok úrból a liberalizmus?
Amint hallom, ennek a "de a gazdasági téren" nótának a számlájára a szegény magyar tisztviselők gyűlésen határozták el, hogy testületileg fognak elmenni megnézni, hogy néz ki profilban egy negyed kiló ürühús. Erdély, a Felvidék, a Délvidék kimart magyarjait pedig annyira megcsiklandotta ez a szép mondat, hogy éhségük álmában látják, milyen boldogan fognak tallózni azokon a morzsákon, melyeket a végre kikergetett galíciaiak siető távozásukban el fognak hullatni. Egy őrült képzeletű újságíró barátom pedig már látja azt az időt, mikor a győzelmes magyar gazdasági hódítás nyomása alatt Ben Blumenthal, Ben Vázsonyithal, Ben Sándor Pálthal összes fajrokonaikkal gyors iramban Künn Blumenthal, Künn Vázsonyithal és még Kinnebb Sándor Pálthal lesznek.
Ne nézz ürühúsra, ó koldus magyar tisztviselő! Ne álmodj hazát honod fővárosában, hontalan magyar! Ne hallucináld fajod megváltását, hiába jajgató magyar újságíró! Egészen mást jelent ez a szélesen zengő refrén.
Ez a refrén azt jelenti, amit jelentett az "önálló vámterület". Ez a jelszó azt jelend, amit jelentett a "magyar nyelvű vezénylés". Ez a refrén azt jelenti, amit jelentett az "általános titkos választói jog". Szegény családoknál, ahol a nyomorúság még a cucli luxusát sem engedheti meg, egy simára faragott fadarabkákat adnak a pelenkában heverő csecsemőnek, azt aztán szophatja, s ha kedve tartja, tejet is képzelhet hozzá. Mióta szabadság, demokrácia, népfeneség s más ilyen fájin dolog van, derék politikusaink ilyen mondatcuclikat adnak a népbébinek, hadd szopja a szegény magyarka, amíg a könnye kicsordul bele. Ha tetszik, azt is teheti, hogy erőt és magyar jövőt szopik belőle. Hiszen úgy is dosztig elég, ha éppen annyi ereje van, hogy futja a szavazásra.
Ez a "de gazdasági téren" most például kronologikus pontossággal ezt jelenti: Kedves Magyar Palika, én ugyan üvöltöttem neked tavaly a kereszténységet és az antiszemitizmust, mert hát valamiképpen csak képviselővé kellett lennem, hisz levegőből csak a szentek élnek. Én megjegyzem, hogy ha a kereszténység és antiszemitizmus hatalomhoz, vagyonhoz juttatna, akár most is brassói orgonája lennék ennek a két lelki iramodásnak. De látod, Magyar Palika, a zsidók a gazdasági téren kutya módon erősek. Olyan erősek, hogy velem gazdasági téren beláttatták, hogy nem sokra mehetek, ha ellenük harcolok, mert a zsidó széllel szemben nem lehet megkötni a keresztény nyakkendőt. Én tehát azokat a mondatokat, melyek árán képviselő lettem, ezután szájas zsidóüldözésnek és a gyűlölet politikájának fogom nevezni. Eddig ugyan még nem mertem mukkanni ezzel az új belátással, de mióta Hegedüs kimondta a megváltó szót, olyan közgazdává kunkorodtam, mint a pinty, sőt olyanná, mint Szterényi, aki a pintynél is pintyebb. De mivel neked, Magyar Palika, még kutyául viszketnek a szíriai tőrtől kapott sebeid, és mivel megválasztásom fogyatékos alkotmányunk hibájából nem életfogytiglani, hát odaéneklem liberalizmusom tövébe ezt a "de a gazdasági téren"-t, hogy hihesd azt, hogy a liberalizmusom nem is olyan liberális. Ez a "de gazdasági téren" az utolsó fügefalevél, mellyel liberalizmusom a számonkérő magyar öklök elé merem vinni. Viszont Sándor Pálék, akik olyan okosak, hogy sohasem Palik, csak Pálok, fölényesen mosolyognak, mert tudják, hogy ez a lapi csak olyan nemzeti dekoratív elem, mint Vázsonyi Vilmos név Weisz Pinkász Khayemen vagy micsodán.
És most kérek minden magyar embert, aki még nem éhezte ki magából a józan eszét, hogy vizsgálja meg velem ezt a "de a gazdasági téren" okoskodást.
Tegyük fel, hogy a gazdasági térre mutató képviselő úr hadvezér, a magyar hadsereg fővezére. Tegyük fel, hogy világháború van, s az ő keze alatt van az egész magyar front. És mint elsőrangú fővezér, csakhamar megtudja, hogy X ponton van az ellenség legteljesebb erejében, ott van legtöbb ágyúja, legjobban kiépített védőművei, legjobb hadvezérei és legkitűnőbb katonái. Mármost ez a hadvezér képviselő úr össze fogja-e szedni a saját legrosszabbul felszerelt, legértelmetlenebb tisztektől vezetett, leghitványabb csapatait, s az offenzívát éppen ezzel intézi és éppen X pont ellen? Vagy pedig X ponttal szemben megtesz minden védelmi intézkedést, s lehetőleg legjobban felszerelt, legjobb csapataival egy olyan gyengébb pontját próbálja megkeresni az ellenséges frontnak, ahol az áttörési kísérletnek az őrültségen innen is van valami reménysége?
Azt hiszem, a válasz csak egyféle lehet. A zsidóság lezúzó, megemésztő hatalmának minden képzeletet felülmúló hatalmas gazdasági frontja a támasza. Mi pedig egyik lábunkkal és másik lábunkkal gazdaságilag a sírban vagyunk. Mikor tehát azt tanácsolom, hogy a zsidóság ellen folytatott szabadságharcot csak a gazdasági térre szorítsuk, az annyi, mintha azt ajánlanám, hogy az ellenség felénk rohanó szörnyű tankjait szalmaszálakkal állítsuk meg. Természetes, hogy gazdasági téren is sürgősen meg kell tennünk minden védőintézkedést. De fel kell vennünk a harcot egyszerre minden téren, és különösen azokon a pontokon, ahol a zsidó front gyengébb, és különösen azokkal az eszközökkel, amelyek fajunk természetes eszközei. A zsidóság spontán eszköze a ravaszság, a mienk a védő jogrendben nyilatkozó nyílt erő. Ahol tehát rövid a ravaszságunk, toldjuk ki ezzel a nyílt erővel. Az, ha az összes főiskolában, az összes közép és szakiskolában szigorúan megvalósítjuk a numerus clausus elvét, az könnyebbé fogja tenni a gazdasági harcot is. Ha a zsidó sajtót leszoríthatjuk e nemzetiség számarányához képest, ez már nagy előrelépés a gazdasági harcban is. Ha nem engedem, hogy itt, a Kultúreurópa közepében egy ádáz, az egész kultúremberiséget tisztátlannak tartó szekta titkos gyűlésekben tervezgesse az európai kultúra pogromját, ez kihat a gazdasági küzdelemre is. Ha nekem egy életemre törő ellenséggel háromnapi halálos párbajt kell vívnom, nem mondhatom, hogy ma csak a jobb szemem védem, holnap csak a balt, holnapután pedig az orrom hegyét. Mert így megeshetik, hogy kiszúrják mind a két szemem és levágják az orrom. Egyszerre kell védenem egész életem minden eszközzel, ha élni akarok!
Ami pedig a "gyűlölet politikáját" illed, azt hiszem, hogy ezt a kifejezést ebben a küzdelemben becsületesen és jóhiszeműen senki nem használhatja. Ha a világháború alatt oda ment volna valamelyik népképviselő úr a fronton egy magyar katonához, ahhoz a magyar katonához, aki azzal a hittel ment harcba, hogy a magyarság jövőjét és nem a zsidók harácsolását védi, és ezt mondta volna: Kedves magyar baka, ugyan hogyan lövöldözöl te a szemberohanó ellenségre? Hát ez a keresztényi szeretet? Hiszen azok, akik ott rád ágyúznak, szintén emberek. Nem szégyelled magad, te a gyűlölet politikáját folytatod. Erre a magyar baka visszafordította volna becsületes arcát, és azt mondta volna: Én nem gyűlölök senkit, én a fajomat és tízmillió magyar otthonát szeretem, s az én kardom és puskám halálos végtelen szeretet. És gaz áruló az úr, ha védő karomból ki akarja lopni az erőt ilyen szavakkal. a magyar baka ezt mondta volna, és a hadbíróság felköttette volna a szónokot.
De akkor arról volt szó, hogy a szegény magyarok százezrei megvédjék a harácsoló idegen harácsolását. Akkor az nem volt a gyűlölet politikája. Ma arról van szó, hogy ezeket a visszatért hősi százezreket védjük meg ugyanazoknak a hálátlan idegeneknek a harácsolásától. Ma az önvédelem: a gyűlölet politikája. Vajon mit mond most a front megtért katonája? És ezen a téren nincs hadbíróság, s a magyar szegény szavaz és pusztul idegenné lett otthonában.
Virradat, 1921.III. 6.

A mozi

Az okos ellenség már rég észrevette mi majd ezt csak nagyon későn fogjuk észrevenni , hogy a mozi a világtörténeti kialakító erők egyikévé fejlődött. Tudom, hogy ezt ma sokan lírai túlzásnak fogják találni, és megint temperamentumomról és eruptív egyéniségemről fognak csácsogni akkor, amikor valamit aggódásom egész erejével látok meg a jövőben. Egész bizonyos, hogyha egyszer én is a föld alá kerülök, s nem leszek többet annyira akadálya senkinek, hogy a rám vonatkozó megállapításokat "hatalmas temperamentum" és "eruptív egyéniség" terminusokkal kelljen helyettesíteni, be fogják látni, hogy minden látszat ellenére hidegen megfontoló elme és éles szem voltam, akinek, mikor az eseményeket megfigyelte, és azokból következtetéseket vont, a temperamentum szelíden gubbasztott lábánál, mint egy szigorúan dresszírozott kutya.
Tessék csak Budapest bármelyik mozijába bemenni, de nem egybe, hanem sokba, de nem egyszer, hanem sokszor, és tessék jól megfigyelni az ott előadott darabokat és azok szereplőit. Ezer alakban mint szimpátiát keltő bohócot, mint igazságot kereső hőst, mint nőhódító fiatalembert, mint mártírt vagy adakozó emberi jóságot fogod látni jól kikészítve a hódító zsidó arcát. A vászonról ezer kézzel nyúl a néző szívéhez, s könnyek és kacagások segítségével egy teljesen akarattalan s tudattalan szimpátiát facsar ki maga számára belőle. Bepropagálja a nézők lelkébe az elvont, racionalista, üres pózú, zsidó művészi ízlést, az ízléstelen groteszk komikumot, a rikácsoló nyelvöltögetést az élet minden mélyebb szépségeire, s azt az ideológiát, amely olyan hatalmas fegyvere volt a fajok küzdelmében. Mint valami finom, érzékelhetetlen, beteg gáz, emanál a zsidó szellem a vászonról, megtölti szemed, füled, sírásod, kacagásod, minden pórusod, s akaratlanul veszted el erőd és egyéniséged a zsidó inkubáció alatt.
Miért vetette magát a zsidó az egész világon a mozira? Mert tudja, hogy ma ez a leghatalmasabb lélekgyúró, s akiknek kezében van a mozi, úgy mozgathatják a tömegek lelkét, mint paprikajancsit a megbújt komédiás. Ma nincs általánosabb és hatalmasabb tömegszuggesszió a mozinál, és bármilyen komikusnak is látszódjék állításom sokaknak, higgyék meg, hogy a világtörténelem jövőjét szellemi téren ma elsősorban ott nevelik. A legprimitívebb érdek lett volna, s gazdaságilag is igen sok előnyt jelentett volna úgy az államnak, mint igen sok magyar embernek, aki a harctéren vérével fizetett elő arra, hogy kenyere legyen, ha az állam magáévá váltotta volna az összes mozit, s egy művészi tanács igazgatása alatt melynek elnöke semmi esetre sem Császár Elemér úr, vagy kongeniális barátai lettek volna a magyar állam magyar integrációjú művészekkel, a magyar jövő érdekében etetné mesékkel a közönséget a moziban. Minden érv, amit ez ellen fölhoztak, olyanformán komoly, mint az, hogy nem szabad vonatra ülni, mert esetleg kisiklik a vonat. De nálunk nem lehetett megtenni, nálunk nem lehet megtenni a fajvédelem legprimitívebb intézkedéseit sem, nálunk még a törvény is csak olyan, az Ébredő Magyarok szemébe hintett tessék-lássék móka, ha arról van szó, hogy a szent és sérthetetlen szíriai ellen védekezzünk lásd például a botozási törvényt.
Nem tudom eléggé figyelmeztetni az illetékeseket, hogy majdnem egész észrevétlenül egy rettenetes hódítás, egy halálosan veszélyes léleksikkasztás történik a mozikban, s ha kellő időben ezen a téren sem hárítjuk el a veszedelmet, csak az a vigasztalásunk fog megmaradni, hogy az ellopott lelkű magyarság sírja fölött Haller és Pekarek urak igen elegánsan ki fogják jelenteni, hogy a Nemzeti Színház szent telkét teljesen szabályszerűen bratyizták át a megemésztő zsidónak. Ez a tény a keresztény nemzed kurzus legbeszélőbb szimbóluma, s ezek után csak az marad hátra, hogy amíg még a másik Nemzeti Színházat el nem adják, siessünk oda s hallgassuk meg, Petúr bán milyen hangon kíván jó éjszakát.
Virradat, 1921. II. 9.

Szabadság és keresztény politika

A tegnapi magyar vagy a kor elnevezésével élve: keresztény lapokban olvastam, hogy a közoktatásügyi minisztérium egyik vezető hivatalnoka rendeletet adott ki, hogy amelyik tanár valamelyik lapnál újságírással is foglalkozik, ezt a foglalkozását rögtön szüntesse be, különben tanári állásától azonnal megfosztják.
Ez a rendelet kulturális, szociális és gazdasági szempontból bocsánat, ha a pontos terminust fogom használni oly mitologikus arányú ostobaság, hogy minden esetben kacsának vettem volna ezt a hírt. De a rendelettel kapcsolatban annak az előkelő hivatalnoknak a neve szerepelt, akinek végzetes képtelenségét egy másik még szörnyűbb esetből ismerem. Az ősszel a Felvidék egyik városának tanársága egy küldöttje révén könyörgött nála, hogy csak ebben az évben segítse őket valamennyire az állam, a jövő iskolai évben magyar iskolát fognak felállítani a maguk emberségéből. A zseniális tanácsos megtagadta a kérést és hozzátette: Különben is legjobb, ha minden úriember ott hagyja a Felvidéket és idejön. Ez magyarul ezt jelentette: Mit jöttök éppen az én nyakamra? Hagyjatok inkább faképnél minden magyar érdeket, legyetek inkább földönfutók, mert akkor a Lakáshivatal nyakát fogjátok nyomni, nem az enyémet. Én akkor naivul azt hittem, hogy ez a rengeteg államférfi másnap keresztény nemzetileg fog eltávolíttatni egy harmadik emeleti ablakon keresztül. De maradt, s hogy nem eredménytelenül, ez az újabb keresztény nemzed rendelete mutatja.
Tehát a tanár, aki abból a fizetésből, melyet az államtól kap, legfennebb csak az éhenhalás szimfóniáját gazdagíthatja újabb hangokkal, nem pótolhatja keresetét azzal a munkával, mely szellemi rangjához a legjobban illik, s mely a mai körülmények közt aránylag a legjobban fizet! Tehát a mai élethalál-harcban a millió eszközű idegen ellen a magyar szellem legképzettebb munkásai nem segíthetnek szellemi és erkölcsi tőkéjükkel az ezer nehézség közt vergődő keresztény magyar sajtónak?
Óh, jól tudom én, mi rejtőzhetik ez újabb keresztény nemzeti ön-nyakelvágás mögött. Valószínű, hogy igen sok tanár dolgozik a zsidó sajtó szolgálatában. És mert gyávák vagyunk ezt a kérdést a maga természetes rendje szerint, a magyarság és az európai kultúra védelmére törvényesen megoldani, hát inkább kasztráljuk a magyar sajtót is legjobb erőitől. Az enormis tanácsos urat keresztény nemzetiségének bősége egy igen kényelmes Dugovics Tituszságba lódította. Mert nincs bátorsága ahhoz, hogy az ellenséget leheppentse a várfalakról, hát nyakába varrja a szegény magyar tanárkát: pusztuljatok együtt keresztény nemzetileg, a fő az, hogy én ne legyek részrehajló hivatalfőnök.
Minden fonákságunk oka az, hogy a hivatalos Magyarország nem mer bizonyos kérdéseket intézményesen és egészségesen megoldani, hanem ahelyett fél gyávaságból és fél merészelhetnémségből csinál egy egész heccet, mely nekünk többet árt, mint az ellenséges idegennek, s mely a magyarságot kompromittálja minden becsületes szociális fórum előtt. Egy másik, rejtettebb oka szociális ferdeségeinknek pedig az, hogy bizonyos érdekkörök, melyeknek ma még döntő súlya van a keresztény oldalon, kis pecsenyéjük megóvására szeretnek minden szabadságot, mint zsidó veszedelmet, a szociális megújhodás minden vágyát, mint keresztény katasztrófát és hazaárulást kijátszani a politikai makaóban. Ezek gömbölyítették az "ellenforradalom" ostoba fogalmát is egy olyan illendőséges bálvánnyá, mely most minden gutgesinnt (megbízható személy) magyar lelki polcán ott vigyorog fényes hasacskájával, mint egy zsibvásáron vett hindu istenke.
Így történhetett aztán, hogy akik igazán aggódnak a magyarság jövőjéért, másfél év óta mind több olyan jelet látnak, melyek azt a döbbenetet keltik, hogy ezt a szerencsétlen fajt, melynek fejlődését visszafojtották egy meddő osztályuralommal, melynek erőit szétrohasztották egy ki ad többet érte liberalizmussal, melyet ravatalra szegzett a zsidó imperializmus, most sokan keresztény nemzetileg akarják elföldelni. Annyit már valahogy elértünk, hogy a sajtóban kiadhatjuk egész szuszunkat a zsidó veszedelem ellen. De ha a magyargyilkos szociális ferdeségeket és visszaéléseket akarjuk föltárni, ha be akarunk világítani a politikai dzsungel végzetes tanulságaiba, ha egy teljes újjáépítés nagyszerű vázlatát akarjuk átépíteni a lelkekbe, megváltó akaratunk igen sokszor hiába sápítozik nyomdafesték után. Pedig mindaddig, amíg a zsidók elleni védekezést a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül folytatjuk, háborúnk olyan, mintha egy hatalmas hadsereget szerveznénk, ellátnánk bőven puskával, ágyúval, gépfegyverrel, munícióval, de minden lehetőséget elvágnánk, hogy az egész háború alatt a hadsereg csak egy falatot is egyék.
Művészeti és irodalmi téren talán még aggasztóbb jelenségek gyűlnek a látóhatáron. Emberek, akik sohasem tágították továbbra egykori diákinternátusuk horizontját, vagy akik példás jelentkezéssel minden kurzusban a legjobb fiúk akarnak lenni, az álszemérem és álhazafiasodás oly fakadékony tályogjává érzékenyültek, hogy az igazi művészet, az igazi irodalom minden ujj érintésére szemérmetességük katasztrófáját, a "keresztény etika" Sedánját, a magyarság végveszedelmét visítják. Mint ahogy a fejletlen nemiségű kisdiákok nekirohannak az újonnan vett szótárnak, hogy egyebet nem látva, annak minden "disznó" szavát egybekutassák, úgy csapnak le ezek az új irodalmi műre, s ha találnak egyetlen mozdulatot, egyetlen szót, ahol kivillan az élet nagyszerű meztelensége, már meggyalázott Lukréciának érzik túl tótágasra terpedt szemérmetességüket, és keresik a tőrt, hogy leszúrják pardon, nem magukat, ezt ők sohasem teszik, hanem a tehetséges író tehetségét. Lehet aztán ebben a műben a leghatalmasabb építő akarat, a magyarság legkétségbeesettebb szeretete, lehet benne széles horizontú jövő és végtelen szárnyú kereszténység, ők azt a három vagy négy kipécézett szót vagy jelenetet üvöltve, megemésztő dühvel rohannak a megsemmisítésére. Furcsa kis "keresztény etika" ez, melynek tudatában annyira minden helyet betöltőn sajog az ágyék, hogy csakis azon át látják és ítélik az egész művészetet. Furcsa kis kereszténység az, mely csak fogcsattogtatásban és morális skalpírozásban merül ki. Furcsa kis hazafiság az, mely kalodát és akasztófát jelent minden magyar erő, minden magyar tehetség ellen.
A leghatározottabban kell szervezkednünk az ellen, hogy a zsidó veszedelem címén egy olyan hatalmi kényszerűség szakadjon ránk, mely a magyarság szellemi fejlődésére katasztrófát jelentene, és szociális megújhodását jövője első feltételét lehetetlenné tenné. És már ezért is követeljük azoktól, akiknek ez a kötelességük, hogy a védelmet a zsidó veszedelem ellen minden vonalon intézményesen építsék ki. Az az egyetemi numerus clausus, amelyet mint egy kedves zörgőt odanyomtak a magyar pubi markába, hogy ne nézzen .oda, hová nem kell, még semmit sem jelent egymagában a magyarság önvédelmében. Meg kell valósítani a numerus clausus elvét az élet minden terén, minden pályán, a kenyér és szellemi táplálék minden forrásánál. Őrültség eltűrni, hogy egy, a lakosság öt percentjét tevő ellenséges nemzetiségnek tízszeresen nagyobb sajtója legyen, mint az ország egész többi lakosságának összevéve. Vagy csak kis hecceket merünk rendezni, de jogrendet megvalósítani az örök emberi jogok védelmére nem?
De amikor az életakarat végső elszántságával követeljük ezeket a védelmi intézkedéseket: követeljük a magyarság számára a termés, az építés, a jövő legfőbb föltételét: követeljük a szabadságot.

Követeljük a szabadságot az egyén számára, hogy minden magyar tehetség termésbe mozdulhasson, minden magyar erő a magyar jövő építő elemévé válhasson. Minden ízében gondosan kidolgozott szolgálati pragmatika védje meg a magyar szellem munkásait minden esetleges hivatalos önkénytől. Hogy kötelességeik pontos teljesítése mellett biztosítva legyen egyéni erőik szabad termése. A magyar jövő ellen vét, aki magyar tehetséget fojt el, magyar gondolatot tipor el.
Követeljük a magyar sajtó szabadságát. A magyar kulturális, szociális és gazdasági megújhodásnak feltétlen szüksége, hogy minden magyar gondolat hallathassa szavát, hogy minden seb, ferdeség és visszaélés meztelenül álljon a közönség szeme előtt. Csak az fél a sebek feltárásától, akinek üzleti érdeke az, hogy a magyarságot sebző állapotok továbbra is fennmaradjanak. Követeljük a magyar jövő építésének szabad mozgását: a magyar sajtószabadságot.
Követeljük a magyar művészetek szabadságát, művészeteknek értve az irodalmat is. Igazi irodalom, igazi művészet csak ott lehet, ahol az alkotó művész szuverén úr a maga alkotásában. Azt az igazságot már a legirradiálóbb keresztény kurzus is elismeri, hogy a borotválásban a borbély a szakértő, a sárkefekészítésben a sárkefekötő. Lehetetlen, hogy a legkiválóbb szellemek legsajátosabb alkotásait mások javítsák vagy nyirbálják fölül. Legyenek bár az erre kirendelt egyének a jogi, a pedagógia vagy morális élet legderekasabb képviselői, s a keresztény etika leggigászibb pörsenései. A művésznek csak egy cenzora van: az élet, és az könyörtelenül elvégzi a maga munkáját.
A magyar művészet nem csilingelő Pósa Lajosos magyarkodások egybecsörgetése. A keresztény művészet nem azt jelenti, hogy az egész életet körültapasszuk fügefalevelekkel, hogy a néző aztán azt higgye, hogy az élet orra hegyén is és mindenütt csak "tisztességtelen része" van. A művészet az élet minden győzelmének és bukásának, minden örömének és sebének hatalmas víziója egy megváltó szintézisbe. Pósa Lajost kétszáztizenhárom keresztény kurzus sem fogja nagy költővé masszírozni. Ady Endre művészi értékéből ugyanannyi keresztény kurzus sem vehet el egy hajszálnyit sem. És a magyar művészet világraszóló nagy diadala Ady Endre és nem Pósa Lajos. Mert nem attól függ a magyar művészet aránya, hogy hányszor van a haza, a magyar és az Attila sző beletömve, hanem attól, hogy mennyire sajátosan magyar szellem milyen abszolút művészi értékekkel nyilatkozik meg.
Biztosra veszem, hogy amikor a fiatal Magyarország elodázhatatlan, öblös sürgetéssel követeli minden vonalon a magyarság védelmét az imperialista zsidó kapitalizmussal szemben, ki fogja tudni küzdeni a magyarság szabad fejlődésének minden feltételét. És jól jegyezze meg mindenki, hogy mi a szíriai fajnak azért vagyunk ellenségei, mert a magyarság anyagi és szellemi fejlődését elnyomta. És ha más csinálja ezt, éppen olyan könyörtelen öklökre talál bennünk, legyen bár busmann, gurka, szamojéd vagy "keresztény nemzeti".

Virradat, 1921. III.10.

A magvetők

A városi nyomorúság, a politikai szemét, az üzlet: megengedett rablás. A letepert magyarság köpenyén idegen latrok osztozkodnak. A magyarság nagy történelmi munkájáért Európa azzal fizetett, hogy szabad zsákmányává tette minden zsivány étvágynak. Benn pedig a megtépett ország testén azok az urak, azoké a pénz, az élet, a hatalom és minden élvezet, akik az elfáradt magyart hátba szúrták, földjét felkínálták az ellenségnek, akik, mikor koldussá rabolták az őket védő magyart, gaz rágalmakkal vádolták be az öt világrész előtt. A magyar pedig tűr, tűr, éhezik és dolgozik.
Oh, jól esik most a föld biztatása. Künn a márciusi napban földnek hajlik a magyar paraszt, fogja az eke szarvát, s új életnek hasítja fel a magyar földet. És utána megy az új barázdán a magyar asszony, kötényéből széles mozdulatokkal dobja a földbe a magot. Veti a magyar földbe a jövő kenyerét. Ez a mi erőnk, ez a mi egészségünk, ez a mi jövőnk.
És ez a vetés akaratlanul egy másik vetést hoz vissza szemeimbe, a világtörténelem legnagyobb vetését és kérdem: hol van az ő aratásuk?
Ott álltak 1914 augusztusában indulásra készen Budapest utcáin és terein a magyar katonák. Ezer és ezer trombita, dob és réztányér harsogta, hogy Isten, áldd meg a magyart. Eddig tiltva volt ezeknek az instrumentumoknak ilyen illetlen dolgot zengeniük, de most hadd áldja Isten a magyart, most vérére van szükség, óceánjára a magyar vérnek. A szíriai Budapest millió hanggal rikácsolt éljent azoknak, akik elvállalták, hogy értük meghalnak. Zsíros lipótvárosi milliomos asszonyok, szétszeretett, karikás szemű hisztérikus rüfkék szórták a virágot és piszkos csókjait a magyar katonára. És éljen, zene, virág, rothadt csók és potya cigaretta ezt jelentette: Menjetek, jó magyar katonák, meghalni, megnyomorodni, megtetvesedni, megfagyni, éhezni, tönkremenni. A ti halálotok, ínségetek, gigászi szenvedésetek dús aratás, pénz, pezsgő, palota, selyemcafrang és autó lesz számunkra. Ahányan ti ott elpusztultatok, annyi fog jönni be a mi ragadozó testvéreink közül, hogy felhízzék a magyar testén. A keresztény nemzeti Huszár Károly, aki elég idegen arra, hogy sem inge, sem egyebe a magyar vér, majd "egész erkölcsi reputációjával" fog jótállani, hogy a "magyar állam" megvédi ragadozásukat. Éljetek, éljetek, jó magyar katonák, éljetek az első nektek botló golyóig, de siessetek ám, mert szükség van a helyetekre.
Kik voltak ezek a katonák? A magyar rögöt tépő paraszt százezrei, akik, miután szüntelen szerelmes gonddal dédelgették a magyar földet, hogy piacon és börzén milliárdokat jelentsen az élősdi idegennek, most gyermeki buzgó felajánlkozással fegyvert fogott, hogy azok az idegenek nyugodtan élvezhessék az ő testéből kiaratott milliókat. A városok munkásai voltak ők, akik, hogy az idegen gyárakban egész nappaluk, egészségük, minden erejük, egész életük adták a hódító idegen roppant harácsolásának, most néma kötelességtudással mentek, hogy megvédjék ezt a könyörtelen, új honfoglalást. A középosztály sápadt szegényei voltak ők, a hivatalok elcsigázottjai, a betű szomorú helótái, akik, mert semmi félteni valójuk nem volt, mentek mindent megvédeni. Magyarok voltak ók, az egész magyarság.
Miért mentek? Mi vitte őket daloló ajakkal a halál elé? Miért vállalták legendákat felülmúló hősiességgel, krisztusi önfeláldozással öt irtózatos év mártírumát? Mi volt az az erő, mely megvalósította a világtörténelem legnagyobb, legszentebb csodáját?
Egy hit. Azt hitték, hogy vetni mennek. Azt hitték, hogy új barázdákat hasítnak a történelem földjébe, melyek végre a magyarnak is teremni fognak. Azt hitték, hogy szenvedésük, felajánlott szép férfiéletük megváltás lesz a kihasznált, balek magyarnak. Azt hitték, hogy véres vetésük öncéllá függetleníti a magyarságot, hogy halálba lendülő karuk biztos védelme lesz a nehezen vásárolt hazának, hogy kiömlő vérük, földbe rothadó testük gazdag trágyája lesz a magyar jövőnek. Halálba néző szemük egy nagyszerű élet ragyogó álmát látta. A minden élősditől megszabadult egészséges, gazdag, fiatal magyarságot, amint vidáman végzi történelmi munkáját ezeréves otthonában.
Ők vetettek. Vetettek minden éjjel és vetettek minden nappal, és soha még vetés irtózatosabb nem volt. Fiatal, szép szemek látó világa vak üreggé aludt ki, fiatal, szerelmes karok, fiatal, erős lábak véres csonkká tépődtek, fiatal családteremtő szívek véres rózsává fakadtak. Óh, mit szenvedtél, fajom férfinépe, a tél, az éhezés, a járvány, a rémület, a halál millió keresztjén! Óh, hogy hulltak a szép, erős magyar férfiak őrült arányú mérhetetlen hekatombákban az idegen rögök közé!
És kik arattak? Mert volt aratás, volt termés ezalatt is, dúsabb és elképzelhetetlenebb arányú, mint valaha. Arattak ok, az idegen nagytőke duzzadt piócái, Galícia becsődült rablói, arattak a gyávák, a csalók, a gazemberek, aratott az emberiség szemete.
És azután hazajöttetek. Zsúfolt vonatokon, ahol elpusztult volna a kényes barom, álombódultan és részegen az éhségtől, vagy gyalog képtelen szenvedések és ezer rabló veszélye közt jöttetek haza. És akkor a rabló idegen félt, hogy a ti vetésetek egy irtózatos, mindent elintéző igazságszolgáltatás lesz az ő zsivány aratásukkal szemben. Hát kitalálták a módját, hogy tragédiáid is újabb aratás legyen nekik. Bűnnek hazudták hősiességed, szégyenné rikácsolták világraszóló dicsőséged, mind megbélyegző gettójelt tépték le melledről az érdemrendet, melyet azért kaptál, mert őket védted. Mint áruló bűnjelt, szakították le gallérodról a tiszti jelvényt, melyet azért érdemeltél meg, mert hős voltál értük, a harácsolókért. A hazugságnak, a rágalomnak, a gyilkosságnak és uszításnak véres özönét zúgatták az országra, hogy minden érdemed ellened forduljon, hogy hősiességed rettenetes jogcíme meg ne idézhesse rablásukat, hogy megint azoké legyen az ország, akik gyávák voltak, akik csaltak, hazudtak és raboltak. Ők, akik megváltást ígértek a proletároknak, védték a hadimilliomosok gaz csordáját, és véres hajszát indítottak a hazatérő proletárok minden történelmi érdeme ellen.
Ó, magyar magvetők, nagyszerű hősei a véres vetésnek. Ma tiétek ez az ország, tiétek az emberi szenvedés, az emberi vér, az emberi munka minden szent jogán. Akinek egy darab földje van, a ti véretek árán bírja, aki élvez, a ti szenvedésetek árán élvezhet, aki eszik, a ti szörnyű ínségetek árán ehetik. A politikus ágálhat zsákmányra készen, mert ti hősök voltatok, a börze zabálhat, mert ti nyomorogtatok, s hazudhat megint az idegen sajtó, mert ti védtétek fajotok örök emberi igazságát. Tiétek minden, amit eladnak, tiétek minden, amit vásárolnak, tiétek minden, szent magvetők, tiétek, a magyarságé, és mindenki más csak rabló és bitorló ezen a földön.
Letörhetetlen joga a ti vetésetek a magyarságnak! Ez az elvetett jog most még ott szunnyad millió és millió éhező, nyomorgó, megrabolt magyar szíve mélyén. Még rablott bősége garmadán dajnálva dorbézol a szemérmetlen idegen. Még méltatlan kalandorok hamisítják meg a történelem hangját. De higgyetek az emberiségben megvalósuló örök igazságban, magyar magvetők. Vajúdik a világtörténelem, s az emberiség roppant tavasza közeledik. Ki fog kelni minden szent vetés, kihajt majd a ti vetésetek is. Az emberi és isteni jog szükségszerűségével, az emberiség minden tiszta álmának elodázhatatlan megvalósulásával eljön a ti aratástok, tartsátok készen a kaszát, nagyszerű, hős, szent magyar magvetők!
Virradat, 1921.III.13.

1848. március 15.

Mikor egykét szóval rá akarok mutatni, mit jelent 1848. március tizenötödike a magyarság fejlődésében, a két ellentétes üzlet külön-külön módszere közül egyiket sem teszem magamévá. Nem követem a liberális bodega módszerét, amely 1848. március tizenötödikét a radiko-progresszív-liberális isten szent és sérthetetlen kinyilatkoztatásának dobolgatja, s Kossuth Lajosból és a fölszabadulás több nagy harcosából intim kis spádét csinált saját, házi használatra. De nem követem az ezerfokos (Réomur) keresztények, a fogjatok meg már hazafiak, a túl jó fiúk eljárását sem. Azok eljárását, akik most egyszerre úgy megkereszténykurzultak, hogy mint a társadalmi rend túlbuzgó Diogenesei, éjjel-nappal ágy alatt, s ágy fölött keresik nem az embert, erre nekik nincs szükségük , hanem a destrukciót. Aki pedig egyszer üzleti szakmájává teszi a destrukció találást, az talál is mindenütt. Ezek a szűzfehér Diogenesek már odáig jutottak, hogy kigumiznák az Ószövetségből a Jehovát, mert destruktívnak találják abban a tényében, hogy a hetedik napon megpihent: hiszen ez fölbujtás a sztrájkra. Ezek az urak aztán egy nagy történelmi fügefalevéllel szeretnék elszégyenkezni a magyar múltból Dózsa Györgyöt, Táncsics Mihályt, sőt Kossuth Lajost, Eötvöst és sok más szerencsétlen társukat is, akik nem részesültek a keresztény kurzus malasztjában.
Külön valami volt-e a negyvennyolcas forradalom, melynek külön, egymagában álló értelme van, s mely 1848. március 15-ével kezdődött, és örökre bevégződött 1849. augusztus 13-ával?
Természetes, hogy nem. Egy forradalom nem lehet pillanatnyi pattanás egy nemzet életében. Voltaképpen egy nemzetnek nincsenek forradalmai: egyetlen forradalma van minden nemzetnek, mely kezdődött időtlen időkben a történelem mélyén, s azóta folyvást folyik történelmi haláláig. Ez a forradalom lassan a nemzeti élet rejtett csatornáin gyűl fel, hogy néha aztán felszínre törve megsiettesse a szükséges fejlődés menetét. Ez a forradalom az illető nemzet lényege: lelki erőinek, belső organikus törvényeinek sajátos kifejlése. A magyar forradalom fejlődési fonalát Szt. István, Kálmán, Róbert Károly, Nagy Lajos, Mátyás, Dózsa György, Zrínyi, a költő, Bessenyei, Széchenyi, Kazinczy, Táncsics, Petőfi, s ezernyolcszáznegyvennyolc nagy nevei jelölik. Hogy ebbe a legáltalánosabb névsorba nem tettem be a Bocskay, Bethlen és a Rákócziak neveit, az nem azt jelend, hogy kisebbnek látom történelmi jelentőségüket, mint más, hanem azt, hogy ők a magyar forradalomhoz csak egy bizonyos szempontból tartoznak. Ebben az egyetlen, folyton folyó magyar forradalomban állandóan három törekvést, három elemet lehet lényeg gyanánt fölismerni: 1. Új, mélyebb és szélesebb befogadás a nyugati kultúrának az élet minden terén, 2. A faji öntudat felébredése, növekedése erőben és kiterjedésben, s az a törekvés, hogy a nyugati eredményeket a magyarság sajátos erőinek szolgálatába állítsuk, 3. Az emberi jogok kiszélesítése, az a törekvés, hogy Magyarországot minden magyar hazájává tegyük, s hogy minden magyar erőt fölszabadítsunk a közös termésre.
Nem kell valami túlérzékeny történetírói szemüveget föltennünk, hogy az 1848-ban felszínre tört magyar forradalomban meglássuk mind a három törekvést. És kétségtelen, hogy a magyar forradalom e szakában mindez a három törekvés a liberalizmus történelmi módszerével történt. És most, mikor divatban van illusztris hullák tövébe ravasz kis részvénytársaságokat alapítani, a Kossuthok, az Eötvösök, a Petőfik súlyos neveit dobálják ránk a liberalizmus legfőbb érvei gyanánt. És közéletünk alacsony műveltségi vonalát semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy azok az érvelések, melyekkel erre a tetemrehívásra felelnek, éppen olyan ügyetlenek és történelmileg rövidlátók, mint amilyen rosszhiszemű a tetemrehívás.
Mert pusztán a szó, az elnevezés az, ami zavart okoz a vitában, s azzal a jelenséggel állunk szemben, melyet a nyelvészek jelentésváltozásnak neveznek. Így pl. Az olasz brávó szó jelenti a testi és lelki derékség legnagyobb elismerését, és jelenti a zsiványt. Ugyanezen a változáson ment át a liberalizmus szó. 1848-ban jelentette minden becsületes erő egyenlő érvényesülési lehetőségét, a becsületes verseny szabad folyását, a becsületes gyenge, a becsületes elnyomott, a becsületes kizsákmányolt védelmét a gonosz erőssel, a jogtipró elnyomóval, a becstelen kizsákmányolóval szemben. Tessék csak jól megvizsgálni a '48as törvényeket és az azokat megvalósító szellemi küzdelmet, és meglátják, hogy igazam van. Nos, ez a liberalizmus nemcsak hogy nem halt meg, de a magyar életakarat mostani antiszemita fellángolásában a legintenzívebb történelmi fokát érte el. A mi antiszemitizmusunk a becsületes magyar erők érvényesülését követeli, a szabad verseny becsületességének a biztosítását, követeli az elgyengült, becsületes magyarság védelmét a gonoszul erős zsidósággal, az elnyomott becsületes magyarság védelmét az immorális elnyomó zsidósággal szemben, a kizsákmányolt becsületes magyarság védelmét a kizsákmányoló ragadozó zsidóság ellenében. A történelmi csalás ott van, hogy ők a liberalizmus szó alul kilopták igazi értelmét, s helyébe a filoszemitizmus, a zsidó imperializmus fogalmát lopták. És így ok, az elnyomók, az intoleránsak, a kizsákmányolók vádolnak minket antiliberalizmussal, minket, akik az örök emberi liberalizmus nagy felszabadulási harcát vívjuk.
Minden forradalomnak hármas végzete van. Vívmányainak egy része a történelmi élet alkotó tényezőjévé lesz, s irányítja a nemzet fejlődését. Egy másik részét meghamisítják, s forradalmas látszatokkal a forradalom kijátszását, a fejlődés megakasztását, a történelmileg helyes értelemben vett ellenforradalmat hozzák létre.
a harmadik részét elsikkasztják, s igyekeznek úgy feltüntetni, mint a nemzed élet halálos veszedelmét.
Azt a legfűtöttebb keresztény kurzista is láthatja, hogy 1848-nak igen sok vívmánya jelentett fejlődést, intenzívebb termést és építőbb jövőt a magyarság számára. Az eltorzított, a meghamisított elemekre sem nehéz rámutatni. Az egyéni érvényesülés, a szabad verseny, a liberalizmus fogalmát politikai, gazdasági, szociális téren, a sajtó és a művészetek életében oda torzították, hogy a magyarságot minden idebotló zsivány minden lelkiismeretlen hazugság, minden uszító rágalom, s a nemzetközi zsidó kapitalizmus szabad zsákmányává tették. Így az emberi felszabadulás magyar vérrel vásárolt szent elveit az elnyomás, a kizsákmányolás, a megrontás irtózatos eszközeivé torzították.
De egy nagy elsikkasztás is történt, és a magyarság halálán, a zsidó imperializmus győzelmén dolgozik az, aki ezt napjainkban elhallgatja. A kiváltságos osztályok 1848-at lassanként átalakították egy ötvenperces, patentosan kezelhető, igen jutányos kis forradalommá. Ami jognyerést jelentett 1848 a magyarság tömegeinek, azt igyekeztek úgy feltüntetni, mint az ő atyai jóságuk megcsordulását az idők teljességében, s mindazt, ami intim érdekeik ellen volt, igyekeztek istentelenségnek, hazaárulásnak, s hogy a történelmi humor teljes legyen: 1848 ellenesnek feltüntetni. A gazdagon felbuggyant magyar forradalmat egy sivár közjogi kakasviadallá nyomorították, hogy a lelkesen szavazó nép gazdasági, szociális és kulturális éhségeit elfelejtse a jól jelenetezett, álhazafias görögtűz játékoknál.
Megvalósítani 1848-at, megvalósítani teljesen, egész becsületességgel, ez a magyarság jövőjének egyetlen útja! a történelem minden csalást, bármilyen oldalról jöjjön, szörnyű következményekkel büntet. A teendők részint védelmi jellegűek, melyek a magyarságot megvédik az idegen elnyomás ellenében, másrészt pedig a magyarság fejlődésének elodázhatatlan elemei.
A legszükségesebb védelmi teendők:
1. A numerus clausus megvalósítása minden vonalon, mindenféle iskolában, a sajtóban, minden elképzelhető pályán és kenyérkereseti forrásnál.
2. Az 1910 óta betelepedett zsidóság eltávolítása Magyarországból. Megvizsgálni az 1914 óta szerzett zsidó vagyont, s mindazt, amit a magyar hősiesség, magyar vér és munka árán jogtalanul bírnak, visszavenni s kulturális és szociális célokra használni (iskolák, kórházak, rokkantházak alapítása etc.).
3. Kimondani, hogy a zsidóság faj, külön nemzetiség, vallásukra való tekintet nélkül. Megvalósítani a zsidóság különválasztását az élet minden terén. Az élősditől csak úgy szabadulhatunk meg, ha eltávolítjuk attól az organizmustól, melyet kizsákmányol. Minden zsidó szervnek, lapnak, egyesületnek nyíltan kelljen hordania a zsidó megnevezést, s a magyar álarc használata tilos legyen.
4. A lelkiismereti szabadság álarca alatt nem szabad megtűrni olyan vallásnak exaltált törzsbabonát, mely az államalkotó lakosság nagy többségét, s az egész kultúremberiséget tisztátalannak, alsóbbrendű lényeknek tanítja, s egy őstörzsi kannibál pszichét őriz meg. Az ősi sötét századok e barbár gyilkos emlékeit ki kell irtani az emberi haladás érdekében.
5. Meg kell szüntetni mindazokat a lelki elemeket, melyek a magyarság kebelében egy állandó jogos és veszélyes nyugtalanságot táplálnak. Így pl. el kell törölni a címeket. Azok után az áldozatok után, melyeket a dolgozó magyarság milliói hoztak öt éven át, arcpirulás nélkül senki sem tűrheti a nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos címek undorító és barbár cafrangjait.
6. Korlátozni kell nemzetvédelmi szempontból a szabad versenyt az élet minden terén.
Az építő reformok közül a legsürgősebbek:
1. A földreform haladék nélküli becsületes megvalósítása. Minden dolgozó magyarnak lehessen része a magyar földben. Itt minden kijátszás a magyarság megrablását és katasztrófáját jelenti.
2. A középosztály anyagi jólétének és szellemi függetlenségének gyors és teljes biztosítása.
3. A munkásság jogos igényeinek becsületes és teljes kielégítése. A sztrájkjog, a munkaidő, a bér méltányos szabályozása. A munkásság emberi, szellemi igényeinek kielégítése, a munkás aggkorának biztosítása etc.
4. Olyan adórendszer, mely minden részletében teljes becsületességgel megvalósítja azt az elvet, hogy az állam terheit azok viseljék, akiknek legtöbb érdekét védi az állam.
5. A népképviseleti rendszer megváltoztatása, mely lehetetlenné teszi, hogy kulturálatlan és immorális kalandorok intézzék a magyar törvényhozást.
6. A népképviseleti rendszerrel kapcsolatban az egész magyarság megszervezése olyan közösségekben, melyek az illető területek kulturális, szociális és gazdasági érdekeinek legtermékenyebb megvalósítói lesznek.
7. A nemzet teste három dolgozó osztályból áll: középosztály, földművelő nép, ipari munkásság. Mindenkinek ezen osztályok valamelyikébe kell tartoznia munkájával. A történelmi vagy kiváltságos osztályok megszűnteknek mondandók ki. A kiváltságra vagy osztályuralomra való törekvés hazaárulás legyen és halállal büntethessék.
8. A keresztény felekezetek összes vitás kérdéseinek elintézésére egy, az összes felekezetek választott képviselőiből alkotott bizottság létesítendő. Ez a bizottság készítsen elő egy olyan törvényjavaslatot, amely ezeket a vitás kérdéseket örökre megoldja. Ugyancsak a felekezetek képviselőiből egy állandó felekezet közi legfelsőbb bíróság alakuljon, amely kötelező erővel ítéljen a felekezetek vagy azok egyes szervei közt fölmerülő felekezeti jellegű súrlódásokban.
9. Bizonyos taxative meghatározandó üzemeket, keresetforrásokat (mozi, cselédközvetítés, könyvkiadás, s az író halála után 50 évvel etc.) az állam sajátítson ki, s ezekben saját jövedelmén kívül a magyar középosztály elhelyezését tartsa szeme előtt.
10. Minden olyan szerv, ahol a tömegek lelkét, tehát a magyarság jövőjét formálják (iskola, színház, sajtó, mozi), az állam közvetlen felügyelete alatt, s minden tagozottságukban olyan irányítók és szellemi munkások kezében legyen, kiket a nemzet testéhez a közös vér, a közös történelmi fejlődés, az ezeréves magyar kultúra, közös hit és közös morál szálai fűznek.
11. A külügyi képviselet megszervezése, hogy az minden, bármily jelentéktelen tagozatában is, ugyanilyen emberek kezében legyen. Ezzel együtt egy hatalmas külföldi propaganda kiépítése a magyarság érdekében.
12. A magyar nemzeti hadsereg teljes kiépítése úgy, hogy az egyszersmind a magyar nemzet nagy tömegének kulturális és gazdasági iskolája, s szociális szolidaritásának megvalósítása legyen. A tisztképzés reformja ennek a célnak a megvalósítására. Kapcsolatok teremtése a hadsereg és az összes iskola ifjúsága közt. Módozatok megvalósítása, melyek a nemzeti hadsereg szeretetét ösztönössé teszik a nemzet egyetemében.
Ezek a pontok jelentik az integrális Magyarországot, ezek jelentik a zsidó imperializmus legyőzését, a munkás, a paraszt, a középosztály kérdésének megoldását, az emberi haladás megvalósítását a magyarságban: ezek jelentik a magyar jövőt.
Virradat, 1921. III.16.

Kolozsvár

Egy elsüllyedt város, melynek harangjai ott zokognak minden bujdosója szívében. Valaha kószáltam egész Európát, s egész Európa volt a hazám, minden kultúra és minden szépség. Most, hogy széthullott a világ, amelyben gyökereztünk, és hogy új és új év hozza századok szenvedéseit, most ez a város telik vissza belém. Ott van minden érzékemben, minden gondolatom gyökerénél, és most már csak kolozsvári vagyok, tragikus víziókban és kétségbeesett visszavágyakozással.
Szép ez a város. Erdők s hegyek között ül a Szamos völgyében, de egyik felén széles síkság nyit neki tág horizontot. A közeli hegyek falvait már nagy részben idegen, félvad, primitív nép lakja, mely félig földbe süllyedt, trágyadombbal fedett kunyhójában együtt lakik a disznójával és a barmával. És ez őskori vad elemek közepette nyílt ki teljes virággá a magyar kultúra, mely táplálkozott ugyan a nyugati szellem minden patakjából, de azért itt győzelmesen, minden színében magyar maradt.
Mert a magyar kultúra, ha egy magyar város nevével akarjuk szimbolizálni: mindenekelőtt Kolozsvár. És a magyar szellem kulturális erejének ez a legdiadalmasabb bizonyítéka. Két ellenséges faj között, melynek egyike hatalmas őskultúrát hozott magával, másika pedig számban messze felülmúlta, tatárjárásos idegen hordák és macbethi belső véres tragédiák közepette az erdélyi magyar egy olyan vezető kultúrát tudott megvalósítani, mely úgy tudta egyesíteni a nyugati kultúra eredményeit, hogy megmaradt mélyen, éltetőn és továbbfejlesztőn magyarnak. Az európai szellemáramlatok legtöbbször Erdélyben találják meg a leghatalmasabban kifejező arcot. A felszabadult, új nap felé tántorgó, igazság részeg humanista protestantizmus az erdélyi Dávid Ferencben találja meg a maga tragikus titánját. A már építő, konszolidáló, már nem csak ellenzékieskedő, hanem új rendet teremtő protestantizmusnak az erdélyi Bethlen Gábor, s talán még inkább I. Rákóczi György a képviselője. Az elmaradt magyarság kultúrakaratának első, kétségbeesett feljajdulása Apáczai Csere János. A tizennyolcadik század végén fellendült tudományos kutatás két európai arányú hőse az erdélyi Bolyai Farkas és Kőrösi Csoma Sándor. És Kolozsvárnak minden utcája, minden háza és minden köve beszél az erdélyi magyarságnak e csodálatos eposzáról, hogy örökösen fegyverrel kezében, ellenséges szomszédok és bezúduló hordák, s fájdalmas testvérharcok közepette tudott építeni, be tudta vinni a magyar szellem munkáját az emberiség közös termésébe. Mert Kolozsvár magába tömörid Erdély minden életfolyamát, minden magyarságát és tragikus erejét: Kolozsvár az egész Erdély.
Sohasem értenek ám minket egészen a nem erdélyi magyarok. És ennek oka valószínűleg az, hogy a tulajdonképpeni Magyarországon, hol a különböző nemzetiségek felső osztályai közt a múltban nem voltak éles ellentétek, a magyarság sokkal nagyobb idegen elemet szívott fel, mint Erdélyben. Ez a felszívás olyan arányú volt, hogy már nemcsak az idegenre, de asszimilációt jelentett a magyarra is. A magyar faji psziché szétoldódott, a faji öntudat elhomályosodott, a faj életakarata habozóbb lett. Erdélyben, ahol erős ellentétek hívták mindennap halálos harcra a magyarságot, az örökös harc megerősítette, továbbfejlesztette a faji lélek nem egy vonását. A magyar faj legellenállóbb, az életküzdelemre legalkalmasabb része kétségen kívül az erdélyi magyar, beleértve a székelyt is. Az erdélyi magyar képzelete sokkal elevenebb, ami esze járásán, beszéde ritmusán, arcjátékán és mozdulatain is meglátszik. Kitartóbb számítás és több ravaszság van a gondolkodásában, bár ez a számítás és ravaszság nem egyszer perpetuum mobile féle spekulációkra téved. Akarata határozottan makacsabb és építő ereje nagyobb. Faji öntudatban s a faji önvédelem mártíriumos hősiességében pedig messze felülmúlja minden más vidék magyarságát. Hatalmas építőket és tragikus titánokat termett az erdélyi magyarság. Az én gyermekkoromban még egész sora járt ezeknek a régi szabású, nagyarányú erdélyieknek Kolozsvár utcáin: Brassai Sámuel, akinek jelentőségét még ma sem látja megközelítőleg sem a közvélemény. Ecsedi Kovács Gyula, a nagy erejű shakespeari színész, aki annyiunk fejlődésének jelentett korszakot. Szász Domokos, Erdély hatalmas, utolsó fejedelmi ref. püspöke, a negyvennyolcas, Bem arcú cigány: Salamon, Szentgyörgyi István, a legmagyarabb színész, Parádi Kálmán, a ref. kollégium régi arányokban nagy stílusú professzora és mások.
Csodálatos nép ez az erdélyi magyar minden rétegében. Itt teljes igazolásra talál Jókai valótlan valósága. Beszélj a székely faluk népével és elámulsz, hogy milyen mély intelligencia, józan ítélet és széles ölelésű emberiesség árad ki ezekből az egyszerű emberekből. Azonkívül majdnem mindenik férfi ezermester a kézi ügyességekben. Bátor, önérzetes nép, de gyöngéd és meghatóan udvarias. Szereti a nótát, a tréfát, az édes kacagást termő huncutságokat. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel! a középosztály erős faji öntudata a legnagyobb erőforrása a magyar jövőnek. És arisztokráciája is mennyire más volt, mint a szétoldott magyarságú magyarországi arisztokrácia. Magyarabb, kulturáltabb, morálisabb és hősies önfeláldozásra hajlandóbb.
Mit csináljon ez a magas kultúrájú nagyszerű faj egy olyan nép zsarnoki uralma alatt, melynek bordélyházi közéleti morálja és kamcsatkai általános műveltsége van? Fájdalom, de ide vágó kérdések nagy részét nem lehet a vigyázó ellenség szemei előtt megvitatni. De a magyarság alaptörvénye legyen: maradni, maradni, belekapaszkodni az erdélyi rögbe! Inkább ezerszer esküdözni, inkább ezerszínű lenni, inkább felajánlkozni, inkább megkockáztatni a legsúlyosabb látszatokat, de nem engedni ki egy göröngyöt, egy téglát, egy fűszálat az erdélyi magyarság kezéből. ők legyenek Erdély zsidói: szolgálják mindenféle elvvel, mindenféle izmussal, ravaszul és cinemintyésen, (figyelmeztetően) megalázkodva és tűrőn a magyarság javát. Menjenek be minden pártba, minden irányba, legyenek ők a legszájasabbak, a legbuzgóbbak az irányítók. Legyenek úgy buzgó oláhok, mint ahogy magyarok a mi nemzetiszínű zsidaink, de legyenek úgy magyarok, mint ahogy zsidók ezek a zsidók és akkor minden magyar egy rettenetes akna lesz!
Sefteljenek, közvetítsenek, férkőzzenek bármily áron és bármily arccal az élet forrásaihoz. Az egyetlen morál, amelyet a magyar anya tanítson gyermekeinek: minden erény, ami fajodnak használ, csak légy okos és ravasz.
És ne hagyják abban veszni a gazdag, szép erdélyi magyar kultúrát. Minden erdélyi magyar legyen most tanító és próféta. Gyűjtsék, ápolják a népszellem megnyilvánulásait. Alapítsanak nagy kölcsönkönyvtárakat, olvassanak sokat: de igazi magyar irodalmat igazi magyar íróktól. Színészeiket is kényszerítsék, hogy igazi magyar szerzők műveit játsszák. A cigánynak pedig legyen köteles hivatása, hogy régi, igazi magyar nótákat húzzon. Gyűjtsék a régi erdélyi könyveket, történelmi emlékeket.
Valami mély, minden számításon és okoskodáson túli hit van bennem, hogy a magyar regenerálása, faji megújhodása Erdélyből fog kiindulni. Az oláh korbács ott neveli most a jövő magyar prófétáit és hőseit. A megtiport faj ott kigyógyul legfőbb faji hibájából: megtanul testvérileg szeretni, halálosan gyűlölni, makacsul akarni és némán tenni.
Óh, Kolozsvár! a világtörténelem nagy kanyarodójánál a te neved zokog, dobol és riadoz bennem, mint feltámasztó harsona. Te vagy jogaink nagy tanulsága, a te szenvedésed lesz a váltó, melyet odatartunk a rajtunk felhízott pimaszoknak: most már fizessetek! a magyarság önmagához való szerelmének, építő életakaratának nagy tanítása vagy te. És ha egyszer a te magyar kultúrád, magyar hősiességed, magyar életakaratod a mienk lesz: Kolozsvárrá fogjuk hódítani könyörtelenül és nagy szeretettel az egész Magyarországot!
Virradat, 1921. III. 20.

A kísérleti nyúl

Ismeretes, hogy az élő szervezetek titkainak kutatói igen gyakran a házinyulat használják kísérleteikre. Egy előre pontosan meghatározott eljárásnak vetik alá ezt az altruista állatot, és azok a jelenségek, amelyekkel szervezete erre reagál, törvényszerűen megismétlődő jelenséget jelentenek minden élő szervezet számára. A jelenségeket ilyen törvényszerűen magába tömörítő példa volt a mozikísérlet, mely a szíriai nyúl összes élettani jelenségeit olyan hallhatólag, láthatólag, szagolhatóan, ízlelhetően és tapinthatóan egyesíti magába, hogy igen fontos még egyszer és még egyszer odaállítani a magyar közönség tudatába, bár egykét magyar lap ezt már dicséretre méltó nyíltsággal megtette.
Először is engedjenek meg egy hogy tudákos legyek módszertani megjegyzést. Ez az eset is élesen megmutatta, hogy milyen helytelen az, ha mi a zsidó kapitalizmus elleni küzdelemben "destruktív" és más jelzők fügefalevele alá dugjuk a zsidót. Először is a destruktív jelző egy kissé igen lírai és igen egyoldalú. Az élősdi férgek, pl. mikor pikniket rendeznek egy élő szervezeten, destruktívak arra a szervezetre nézve, de a maguk szempontjából kutyául konstruktívak. Az, amit mi zsidó destrukciónak nevezünk, az imperializmus, kapitalizmus, hódítás és építés a zsidó faj számára. Az ilyen "destruktív"-féle faji metaforáknak kétféle kára is lehet. A nagy európai közvélemény, mely mégis, most is és mindig híve az örök emberi haladásnak, azt hiheti, hogy Magyarországon egy szellemi és szociális konzervatív reakció akar a világtörténelmi fejlődés útjába állni. A másik kára pedig az, hogy a magyar közvéleményt megtéveszti és figyelmét eltereli az igazi, az égető veszedelemtől. Figyeljék csak meg, hogy a keresztény táborban azok a politikusok és sajtótényezők, akik rejtett, de mégis igen megszagolható okokból nem folytathatnak becsületesen, őszintén komoly harcot a zsidó hódítás ellen: milyen teljes hangszereléssel dörögnek a "destrukció" ellen, hogy kiöntik újra meg újra a "Károlyi és társai" belét, milyen csengő sarkantyúkkal rúgnak bele a "kommunizmusba". Mert Károlyi és társai, mert a destrukció és a kommunizmus most már teljesen veszélytelen hullák, melyeken vígan el lehet járni a keresztény nemzeti kékvókot. Így a balek közönség szemében szörnyen keresztények és hazafiak lehetünk, és jó fiúk maradhatunk a "gazdaságilag" cudarul tehetős zsidóság előtt is. Minden ilyen hazug, nem őszinte jelző csak megnehezíti a küzdelmet. Igenis hirdetni kell, őszintén és világszerte, hogy mi a zsidó faj imperializmusa, kapitalizmusa, immorális elnyomó eszközei ellen küzdünk kétségbeesett szabadságharcot.
a mozi eset élesen és megdöbbentően mutatja a fennebb mondottak igazságát. Tessék elolvasni a pesti nemzetiségi sajtó utolsó heti összes termékét. A nemzetiszínű keresztény parfümös Pesti Hírlapot, a szintén nemzetiszínű, munkapárti, Tisza István sírján zokogó 8 Órai Újságot, a most nemzetiszínű, ha kell, radikális intellektuel Pesti Naplót, a nemzetközi radikális szabadkőműves Világot, a nagyon nemzetiszínű, szintén Tiszáért szepegő liberális az Újságot, a nemzeti színű, vörös színű, fehér színű nacional- keresztény - libero- radico -burzsujo- proleto- szocialista - kommunista - kapitalista az Estet, a nemzetközi szociáldemokrata proletár Népszavát: csodálatosan, misztikusan, metafizice mind egy véleményen vannak a moziügyben. Mi az a csoda, mely ezt a csodálatos megegyezést szüli? Melyik az a misztikus közös nevező, mely a kapitalista nemzeti Pesti Hírlapot egy nemzeti szempontból kétségtelenül üdvös és elodázhatatlan rendelettel szemben puszipajtásává teszi a nemzetközi szocialista Népszavának egy olyan rendelettel szemben, mely dicsérendő kezdeményezést jelent az igazi szocializmus elveinek megvalósításában? Ez a csoda: a zsidó faji szolidaritás, ez a közös nevező: a zsidó. A moziügyben a legélesebben láthatja mindenki, akinek nem üzlete az, hogy vak legyen: hogy nacionalizmus, liberalizmus, radikalizmus, szocializmus, kommunizmus a zsidóság kezelésében csak olyan különbséget jelentenek, mint mikor mi a magyar hadseregnél ezt mondjuk: lovasság, gyalogság, tüzérség stb. Egyetlen hadsereg: a zsidó imperializmus különböző regimentjei ezek. Jól figyelje meg a munkásság, amit mondok, s az elmúltak tanulságánál vizsgálja meg igazságát: Ha a világháború után mi, magyarok csináltunk volna egy igazi, az alapelveket meg nem hamisító kommunizmust, a Népszava, a Világ és társai ellenezték volna a legelszántabban, mert az igazi kommunizmus a zsidó imperializmus letörését jelentette volna. És ha valaha magyar kormány ráfog térni, hogy becsületesen megvalósítsa az igazi szociáldemokrácia elveit: a Népszava, a Világ és társai lesznek leghalálosabb ellenségei, mert ez a zsidó kapitalizmus halálát fogja jelenteni.
Mi következik ebből? Ha a különböző jelszavú újságok alatt az egységes zsidóság rettenetes hódító hadseregét látjuk: követeljük az antanttól a wilsoni elvek biztosítását Magyarországon. Ha egy tíz tagú társaságba behoznak tíz személyre szóló ebédet, s én abból kilenc porciót eszem meg, megcsúfolom a wilsoni elveket és elnyomom a többit. A zsidó faj Magyarországon olyan sajtóarzenállal vesz részt a versenyben, mely az ország 95 percentjét kitevő más fajok sajtójának legalábbis tízszeresét jelenti. Ez a többi fajok elnyomását jelenti. Ez az antant a Wilson által hirdetett elvek megcsúfolása. Nem szabad tehát törekvéseink igazát "destruktív" és más lírai jelzőkkel kompromittálni. Követeljük a wilsoni elvek értelmében, hogy a zsidó nemzetiség sajtója szállíttassék le a zsidó nemzetiség számarányának megfelelően, hogy a zsidó faj gazdasági és szociális elnyomása alól a többi magyarországi fajok megszabaduljanak. Ez az egyetlen becsületes és helyes módja a küzdelemnek, mely a magyarság érdekeit is megvédi, s az általános emberi jogoknak is érvényt szerez. Az antant pedig csak hálás lesz, ha elveit ilyen nemes bátorsággal valósítjuk meg.
Van aztán a mozi ügynek egy olyan mozzanata is, melynél nem lehet elég erős megtorlást követelni. A magyarországi zsidóság, hogy kapitalizmusát megvédje (bocsánat, hogy erre én mutatok rá és nem a Népszava), névlegesen vagy ténylegesen társul a mindenféle országbeli külföldi zsidósággal. Így kellő percben a magyarság s a magyar állam érdekei ellen idegen, legtöbbször velünk ellenséges hatalom közbenjárását hívják ki. Ez éppen olyan hazaárulás a gazdasági fronton, amilyent a világháború végén a katonai fronton elkövettek. Erre csak vagyonelkobzással és a kitiltással az országból lehet válaszolni. Azokat a filmvállalatokat pedig, melyeket a faji imperializmus dac-sztrájkra bátorít, le kell foglalni, s nemzeti szempontból megbízható kezekre bízni. Így megszűnne a mozi nemzetközi irtózatos zsidó propagandája.
A miniszter egy kísérletező lépést tett olyan téren, mely Magyarország lakossága kilencvenöt percentjének gazdasági és szellemi felszabadítására vezet. Engedje hinnünk, hogy ez csak kezdete egy minden ízében következetes hatalmas rendszernek, mely ezt a felszabadítást minden téren megvalósítja. Tudjuk, hogy óriási feladatra vállalkozott a fizető zsidóság és fizetett keresztények minden eszközzel dolgozó tábora ellen. De higgye meg: ebben a munkában Magyarországon minden becsületes ember minden erejével szolidáris lesz vele.
Virradat, 1921. III. 24.

Séta március tizenötödikén

A világháború vége felé jöttem arra a meggyőződésre, hogy Magyarországon a harminc-harmincöt évnél idősebb generációktól nem sokat lehet várni a magyar jövő átalakító munkájában, mert ezeknek a generációknak a lelke még annyira a háború előtti korban ránk nézve már óvilágban gyökerezik, látási formájuk, közéleti moráljuk, szociális világnézetük annyira a háború előtti magyar állapotoknak az eredője, hogy képtelen átmenni azon az átalakuláson, amely a most vajúdó új korhoz szükséges. Természetes, hogy igen számos kivételt én magam is látok ez alól az állításom alól.
Mert új kor jön, és minden tettünk gyökerénél annak a mély belátásnak kell lennie, hogy csak általános és gyökeres változás hozhat nekünk egészséges jövőt. Hazafiságunk, kereszténységünk, antiszemitaságunk egészen más kell hogy legyen, mint amilyen volt a világháború s az idegen uralom nagy tanulságai előtt.
Március 15-én végigkódorogtam a várost, s be-bekukkantottam az ünnepségekre. Megvallom, igen sok szomorúságot és még több undorodást szedtem föl. Szinte hihetetlen, hogy a lelkeken mennyire nem hagyott nyomot az utolsó hét év irtózatos tanítása, s hogy a magyar psziché ugyanazzal a mozgásokkal, ugyanazokkal a frázisokkal robotolja a maga meddő mechanizmusát. Emberek, akik alig haladták túl egypár évvel a harmincat, ugyanazzal a vak szemű beállítással beszéltek negyvennyolcról, ugyanazokkal az általános, undorító frázisokkal, mikkel különben a derék, jó Orbán Balázsék akarták ékesíteni a maguk hazafias táncukat. Petőfi éppen úgy Tyrlaeus, a "tél jégbilincseit" föloldó tavaszi fuvalom, éppúgy lengedezik ezekben a lelkes szószátyárságokban, mint hetven év óta. Az "eszme", a "szabadság" s az "idealizmus" s más hasonló gaz és undorító nesze semmi, fogd meg jól szavak épp olyan nagy kongással vágódtak a hallgatók elképedéséhez, mint a világháború előtt. Hogy aztán mi az az "eszme", mi az a "szabadság" és mi az az "idealizmus", azt magyarázhatja mindenki úgy, ahogy akarja, azaz voltaképp nem is magyarázza senki sehogy, hanem leönti őket lelkesedési generálszafttal, és kész a patentos, megbízható hazafiság. Ó, jó szavak, ó, jó szavak, ezek, a csizmadia és kéjgázszerű böfögések, ilyenekből olyan hamar össze lehet gargalizálni egy svungos szónoklatot, s Kossuthnak vagy legalábbis Demosthenesnek hihetjük magunkat. Arról aztán, hogy mi volt negyvennyolc a magyarság számára, arról abszolúte egy kukkot se hall a közönség. Megrugdostuk a jó öreg kamarilla hátát. Kossuthot, Petőfit körül-gyomorfölfordultuk a legémelyítőbb frázisokkal, mondtunk egypár kongó, nagy semmit a magyarságról, volt taps, volt bődülés, mi kell még egy derék március 15-éhez?
Egyáltalában, az önképzőkör kezdi veszélyesen elárasztani Magyarországot. Mindenkinek megvan a maga kis stílusa és szónoklási hajlandósága, s csak az alkalmat várja, hogy a derék, jó közönséget elárassza vele. Egyesületek, melyek azért alakultak, hogy új Magyarországot teremtsenek, első teendőnek azt találják, hogy mindenekelőtt lapot alapítsanak, amelyben a kilenc múzsa összes törvénytelen viszonyának idétlen embriói vonulnak föl. Az ipari munkafölosztás szerepe kezd pompásan érvényesülni az irodalomban is. Mint ahogy egy nagy cipőgyárban egyik munkás egész életében mindig csak felsőbőrt készít, a másik pedig sarokflekkeket, úgy X író naponta hat irredenta verset készít, Y író ugyanannyi antiszemita novellát, Z író keresztény, nemzeti, fehér, destrukció ellenes ódákat és így tovább. Ezzel a beteg jelenséggel rokonnak tartom az asztaltársaságok alakítását is. A hazafiasságnak ez nem a legújabb formája, fájdalom, legtöbbször csak abból áll, hogy jól beszopunk a jóból, s a poharak s a hagymás rostélyos falatjai között hazafias frázisokat kérődzünk egymás képébe. Ezalatt a zsidó tanul, dolgozik, gyűjt és hódít, a magyar középosztály pedig rongyolódik és halad a végső megsemmisülés felé.
Virradat, 1921.III. 25.

A magyar protestantizmus jövője

Félreértések, múló ellenségeskedések, személyes vádak mindig érik azt, aki valamely közösség megújhodó életakaratának a kifejezője. Megsértett érdekek, megrögzött gondolkodásmód, s meghatározatlan érzések hajtják ellene sokszor a legjobb hiszemű embereket. Különben is minden társadalom makacsul védi a maga megszokott mechanizmusát. De el kell nyelni minden keserűséget, de erősnek kell lenni a kapott sebek és igaztalan ítéletek közepette. A megírt gondolat eltiporhatatlan erő, és ez a küzdő igazi arca. Dolgozni kell, vetni kell, s mindennap új örömmel kell vállalni a belénk született feladatot. Amíg egyetlen mag van, mely csírába indul, nem szabad kétségbeesni az élet igazságtétele felől.
Többször kifejtettem már, hogy a magyar protestantizmusnak kettős tartalma volt. Az egyik a múló, a keletkezési korából előálló, s az eltűnő történelmi állapotokhoz kötött. Ez ellenzéki szerepe volt a katolikus kereszténységgel szemben. Ez a szerep már teljesen a túlnőtt, tökéletlenebb múlté, ez a szerepe megszűnt. Kifejtettem, hogy a lelki fejlődés mai fokán a vallás igazán hitvallás, lelki pozitívumoknak az összege, építő világnézet, énemnek, s az egész világegyetemnek termékeny egysége, mely egy egyetemes nagy céllal ad értelmet az emberi küzdelmeknek. Ma nem lehet hitemnek egy része az, hogy a szomszédom hitét tagadjam. Ma egyik keresztény hit sem süllyedne le olyan alacsony szerepű viszonylagosságba, hogy az új nemzedék lelkébe azzal a hatalommal ültesse át tanait, hogy mit nem hisz egy másik hitvallásból és mit hisz másképp. Az ilyen vallásnak nem volna több értéke, mint egy múló politikai ellenzéknek, melynek összes jelentőségét a tagadott kormány szabja meg. Az ilyen vallás a meddő kritika s az ellenzékieskedő szellem beoltásával minden egység és minden hit alapját rombolná le a fiatal lelkekben, s így önmagát is megsemmisítené. Katolicizmus és protestantizmus, ma két arca a magyarság lelki megszervezésének ugyanazon célra: az örök emberi fejlődés megvalósítása a magyarságban a keresztény világnézet építő erejével.
És itt kapjuk meg a protestantizmusnak másik, múlhatatlan tartalmát. A magyar protestantizmusnak, mint a kevésbé kötött kereszténységnek, mindig az idők élén kell mennie, s beleasszimilálnia a keresztény magyarság lelkébe minden termékeny, új emberi gondolatot úgy, hogy a magyarság termőegysége és morális egyensúlya bántódást ne szenvedjen.
Katolicizmus és protestantizmus két különböző feladata, funkciója a keresztény magyarságnak. A katolicizmus lényegbeli feladata az, hogy megőrizze azt, ami minden időtől függetlenül, örökké valóan lelki alapja az emberi termésnek. A protestantizmusnak pedig, hogy állandóan fölszívja s belealkalmazza ebbe a lélekbe az emberi ész és munka új meg új eredményeit. Tudom, hogy ez a megkülönböztetés kellemetlen félreértésekre s egyoldalú magyarázatokra adhat okot, de itt nincs helyem bővebben kifejteni, s jóhiszemű ember nem fogja rossz értelemben venni.
A magyar protestantizmus megújhodásának mai korában tehát a vallástanítás a legalacsonyabb foktól fölfelé egészen más, mint amilyen az elfogult, küzdelmes századokban volt. Ismertetjük ma is a felsőbb tanítási fokozatokban a más keresztény felekezetek hitét, de minden ellenzéki megjegyzések nélkül. Mert ma tudjuk, hogy a más felekezetek hívei a maguk tanait ugyanannak a lelki folyamatnak az alapján hiszik, mint mi a mieinket. És így támadó kritikámmal könnyen ezt a hitet termő lelki folyamatot ölöm meg saját tanítványaimban is. Saját hitünket pedig csak állító, pozitív formákban adjuk át a lelkeknek. Elmondjuk például, hogy a kálvinizmus mit hisz Istenről, Jézusról, a megváltásról, az ember rendeltetéséről stb. De sohasem tesszük hozzá, hogy mit nem hisz ezekről. Éppen úgy, mintha azt kérdik tőlem, hogy ki vagyok: megmondom egyszerűen, hogy ki vagyok, és nem sorolom föl egyenként a föld ezernyolcszázmillió emberét, külön harsogva mindenik neve mellé, hogy ő nem vagyok.
A magyar protestáns hitéletnek ez a tiszta pozitívummá változása hozza magával azt is, hogy a lelkiismereti szabadságnak s az egyéni fölfogásnak nem fogjuk azt a határozatlan, s korlátlanul tág fogalmat adni, melyet az elmúlt harcok szükségszerűségében sokszor adtak nekik. Ez a pontosabb meghatározása, elhatárolása az egyéni vizsgálódás jogának különben visszatérés Kálvin eredeti fölfogásához. Minden közösség lelki termésének, morális alapegységének bizonyos alapelvek a biztosítói, melyekhez senkinek sem szabad hozzányúlnia. Ezek az alapelvek dogmák, és nem esnek az egyéni vizsgálódás önkénye alá. El kell fogadni azokat, mint ahogy tüdőmnek el kell fogadnia a levegőt, ha élni akar. Hangsúlyozni kell a tanításnál, hogy a protestáns világnézetben is vannak a hitéletnek és a keresztény morálnak ilyen alapelvei, melyeket el kell fogadni, mint a születést és a halált, melyek nem eshetnek egyéni disputa alá. Még akkor sem térünk el a nagy reformátorok eredeti szándékától, ha a közösség tekintélyi elvét az egyénnel szemben a Biblia magyarázásánál is hangsúlyozzuk. Az, hogy nekem emberi méltóságommal született jogom van, hogy repüljek, igen szépen hangzik. De ezzel a gyönyörű elvvel azért egy méternyit sem fogok tudni repülni, s ha egy harmadik emeletről érvényesíteni próbálom ezt a zengzetes jogomat, a nyakam szegem bele. Cseber Kata és Kapta János a Biblia legtöbb részéből vezető nélkül csak zavaros szó-ködfoltokat szívhatnak fejükbe, s nem tudom, hogy magyaráznak meg olyan részeket, melyek fölött tudós teológusok századokat vitatkoztak. Biztosítani kell az egyénnek azt a szabadságot, mely szellemi termését lehetővé teszi, de távol kell tartani mindent, ami meddő kritikai elfejlődésre s szellemi anarchiára vezet. Pozitív világnézetet, építő lelki erőket, egységet, szolidaritást ad a jövő protestáns hitoktatása a magyar léleknek.
Sajátos hitéletének kiépítésén kívül természetesen kulturális, szociális és gazdasági feladatai is vannak a magyar protestantizmusnak, mégpedig mind a három téren úgy kell az életet építenie, hogy minden tényével az egyetemes magyar lelki egység megteremtésén dolgozzék. Az itt elébe álló nagy feladatok megvalósítására mindenekelőtt a papnevelést kell lényegesen átalakítani. Sok kritika érte a protestáns papságot, és nem volt mindenik igaztalan. De nagy mentségére szolgál a régi századokhoz szabott teológiai nevelés elégtelensége és időszerűtlensége. Jól értsenek meg. Nem azt mondom én, hogy a négy év alatt ne tanítsák meg mindazt a teológiai tartalmat, melyet szükségesnek vagy szent tradíciók követelményének tartanak. De bizonyos, hogy ezt a tartalmat korszerűbb tanítási móddal lehet úgy tömöríteni, hogy a négy év alatt még igen sok idő maradjon másra. Ez alatt az idő alatt tanítani kell mindenekelőtt praktikus és elméleti gazdasági (kertészed és mezőgazdasági) ismereteket. Ne történhessék meg az, hogy a falura kerülő pap nem tudta, hogy a zab a búza vagy a búza a rozs. Lehessen a pap vezetője és ösztönzője a falunak a modern mezőgazdaságban és kertészetben. Ismerje meg a fiatal teológus kora szociális problémáit, a munkáskérdés, a szociális küzdelem megoldandó feladatait. De nem valami ködös, nagy feneket kerítő elméleti vagy történelmi elvonásban, hanem a jelen Magyarország és Európa szociális küzdelmének helyes megmutatásában. Ilyenformán ismerje meg kora politikai, művészi és irodalmi törekvéseit. De mindig minél kevesebb elmélet és szóformák, minél több összegező megmutatás a kor jelen viszonyaiban, a múzeumokban, a koncertekben, a jelen szépirodalom kiválóbb termékeiben.
Pompás harcos legyen a kikerülő protestáns pap, ki úgy ismerje kora lelki térképét, mint jó hadvezér a maga csataterét. A falusi pap, ha más felekezeti pap van a faluban, azzal társulva, ha nincs, egyedül fogjon hozzá faluja megszervezéséhez, belevonva a vezetésbe a tanítót, a jegyzőt, s más erre alkalmas elemeket. Ma talán még sokan fognak mosolyogni azon, ha azt mondom, hogy a falu legfiatalabb népét (819 év) a cserkészet keretében kell megszervezni. Ez a forma a legalkalmasabb a szolidaritás, a fegyelem, a magyar katonai erények beidegzésére, s igen sok kulturális és gazdasági ismeret beoltására. Az ennél idősebbeket részben egy mintakertészet és mintagazdaság mellett, részben egy olyan, minden faluban meglévő kulturális szervezettségben kell nevelni, mely könyvtárat, lapokat, előadásokat ad a népnek, cselekvőleg is belevonva a falut a műkedvelői előadásokba, a zenébe és énekbe. Mozialapra kell gyűjteni mindenütt. Egy mozielőadás segítségével többet taníthatunk, mint tíz, csak szóbeli előadással.
Ilyenszerű tevékenység kötelező legyen a papra, mint az úrvacsoraosztás. És ha már az istentiszteletnél vagyunk, legyen szabad egy igen félénk megjegyzést megkockáztatnom. Okvetlenül szakítania kell a protestáns prédikációnak szörnyű elvontságával. A "bűn", az "erény", a "sötétség", a "világosság", az "eszme", az "igazság" stb. szavak minden közelebbi tartalmi meghatározás nélkül nagy mitológiás szóképletekben szoktak szerepelni, s a végén győz a "világosság", az "eszme", az "igazság". Az ilyen általánosságok semmit nem adnak a léleknek, legfeljebb egy kis álmosságot. Nem a "bűn"-rő1 kell beszélni általában, hanem egy pozitív lelki témát kell felvenni, egy napjainkban sokszor előforduló, s a közösség szempontjából fontos lelki tünetet, azt egy pozitív példához kötni, s tapintható tanulságokat vonni le belőle. Hiszen a Biblia roppant tárházában a mai élet minden jelenségéhez találhatunk kiinduló pontot. Nem az a fő, hogy teljes hangunk kibonthassuk, hogy szép mondatokat mondjunk, hanem hogy egyszerűen mindennapi igazságokat és igazi morális és emberi megindulásokat raktározzunk el a hallgatókban.
A városi papnak természetesen inkább kulturális és szociális tevékenysége van. Eljön-e az az idő, mikor a protestáns pap élete legszebb feladatának fogja tartani, hogy a munkásság kulturális és morális megszervezésében vezető tényező legyen?
Az ide vonatkozó összes kérdés feldolgozása egy kötetet kívánna. Itt csak az út irányát lehetett megjelölni. Kerültem a kritikát, letompítottam hangom riasztó erejét, mert nem akartam senkit bántani, semmi érzékenységet elijeszteni. Minden jó szándékot szeretnék megnyerni egy olyan megújhodásnak, mely új, termékeny szolidaritást jelentene a magyarságnak, és vigasságos, építő fejlődést a magyar protestantizmusnak. Azok, akik nem szeretnek engem, ne azt nézzék, hogy ki mondta ezeket, hanem hogy mit mondott. És ha találnak valami hasznosat benne, legyenek jóakarattal iránta egyházuk és fajuk érdekében. Mennyit lehetne a dús erejű, fiatal magyar fajjal megvalósítani, ha egyszer akarnánk akarni!
Virradat, 1921.III. 27.

A színház

A magyarság kulturális megnyilatkozásának legszebb korszaka kétségtelenül a tizenkilencedik század első fele. Valóságos erőfürdő szétzüllő magyarságunkból, s az idegenné lopott Budapestről visszamerülni ebbe a vigasztaló ötven-hatvan évbe. A magyar szellem minden téren építésbe kezd, és tele van a jövő örömével. Ez az építés sokkal lassabb volt, mint az a veszett iramú potemkinezés, melyet az utolsó évtizedek alatt a zsidóság ráhazudott Magyarország arcára. De minden mozzanatában becsületes volt, de minden mozdulatát a magyarság felébredt öntudata határozta meg. És egyszerű magyar emberek lassú, becsületes munkájával tudtunk minden téren olyat alkotni, mellyel szégyen nélkül részt vehettünk a nemzetek versenyében. Tudományos életünk, különösen a történelmi, nyelvi és matematikai kutatások terén egyetemes értékű embereket adott. Népköltészetünk feltárt kincsei a magyar psziché páratlan gazdagságát mutatták meg. Lírai termésünkre Európa bármelyik irodalma büszke lehetne. Becsületes és gondos kritikai élet indul meg, mely a magyarságnak építő erőket és az építő erők számára közízlést igyekszik nevelni. Ha átlapozzuk az akkori folyóiratokat, a Vörösmarty, Bajza, Toldy szerkesztésében megjelenő Athenaeumot és Szépirodalmi Figyelmeztetőt vagy a későbbi Honderűt és különösen az Életképeket, látjuk, hogy milyen mindenre figyelmes, minden ízében magyar és becsületes kultúrmunka volt ezeknek a magyaroknak a szellemi élete.
És megmozdult a drámairodalom is. Az író azzal a lélekkel írta darabjait, mint amilyennel az igazi pap írja prédikációját. Tragédiának, vígjátéknak, operának ebben az időben egy célja volt: kifejezésre juttatni a magyar lélek rejtett erőit, s ezáltal magyar jövőt termő magyar lelket nevelni. A színház pedig templom volt, és papok voltak a színészek. A színészben, a színésznőben, az utolsó kóristában a minden vallás fölötti vallás, a nagy egység: a magyarság vallásának hittérítő lángja lobogott. És ellenséges elfogultságok, irtózatos nélkülözések, s a meg nem értés lelki kínjai közepette tudtak lenni igazi művészek és szent hittel építő magyarok.
A végzetes ezernyolcszázhatvanhét beleköpött ebbe a természetes, szerves fejlődésbe. A zsilipjétől megszabadult zsidó becsorogta a magyar kultúra minden mezejét. A hódító faj harci módja, hogy a szervesen asszimiláló fejlődésből Bábelt teremtsen, itt is megvalósult. A magyar kultúra harmonikus műhelyéből egyszerre egy amerikai nagyváros dőzsölő lebuja lett, melynek vigécei és részegei minden náció minden sípján rikoltottak mindenféle kultúrát. A drámai művészetből, mely hivatva volt kifejezni a magyar lélek mélységeit, a zsidó ideológia hódító eszköze lett. A színházból, melynek feladata volt a világszellem igazi értékeit hozni át a magyar szellembe, zsidó üzlet lett, ahol minden kapható. A színházat, a magyarság templomát, a régi papok helyét elárasztó idegen fél és egész stricik, idegen fél, háromnegyed és egész örömleányok teszik valamivel szalonképesebbé, de rombolóbban aljasabbá, mint a lupanári (bordélyházi) Budapest színpadai egy roppant Tiszaeszlárt adnak össze, melyben egy egyetemes rituális gyilkosság folyik a magyar lélek ellen. A vidéki színtársulatok általában ambuláns bordélyok, melyekben magyar nyelvet, magyar egészséget, magyar ízlést, magyar lelket ölnek és magyar pénzt rabolnak. A magyar színpad ma a szíriai pusztítás egyik laboratóriuma.
A hibás itt is csak félig a zsidó. A zsidó elvégre itt is csak folytatja a maga hódítását, s őrültség egy idegen fajtól várni azt, hogy nekünk építsen és nekünk éljen. Ilyen veszekedett öngyilkosságra csak a "lovagias" magyar kapható. A hiba ott van, hogy szellemi téren a vezetés és a hivatalos hatalom rendesen tehetségtelen, s legtöbbször idegen fajokból nyakunkba szakadt stréberek kezébe kerül. Mivel szellemileg teljesen meddők, képtelenek a művészet nagy szempontjait érvényesíteni, mert a magyar ághoz a jó koszton kívül semmi természeti kötelék nem fűzi őket, a magyarság jövője nem adhat egységet és irányt törekvéseinek. Ráadásul, mert titkon érzik, hogy képtelenségükkel bitorolják az elfoglalt helyet, gyanakodnak a tehetségre, veszélyesnek tartják, a tehetségtelenek védő szolidaritását teremtik meg maguk körül, s összefognak, ha kell, ördöggel és zsidóval, csakhogy a maguk kis zsíros Przemisljét megvédjék. Mert nem lehet eléggé hangsúlyozni: Szellemi vezető helyen tehetségtelen ember nem lehet becsületes.
Mély és halálos bajok vannak a magyar művészed életben. És ezek is a politikai kótyavetyére, a "pártszempontra" s más magyargyilkos gazságra vezethetők vissza. Ki kell venni a magyar művészet ügyét a változó politikai hatalom kezéből! Lehetetlen, hogy a magyar lélekbe bármely és bármilyen idegen politikai kalandor belerúghasson, csak azért, mert a politikai Montmartreon sikerült egy államtitkárságot vagy mit maguk részére kambriolálni. A magyar színház ügyét ki kell venni azok kezéből, akiknek annyi közük van a művészethez, mint amennyi köze a mai színháznak van a magyarsághoz. A magyar színházak ügye legyen egy nagy, országos bizottság kezében, melybe a színészek, írók és művészek válasszanak képviselőket, s melyben a politikai hatalomnak csak ellenőrző szerepe legyen. Ez a bizottság határozzon afelett, hogy melyik színház milyen kézre kerüljön, ennek legyen köteles bemutatni minden igazgató a maga programját, ez ellenőrizhesse a színházak működését, s ez vehessen el bármely színházat olyan színigazgatótól, aki akár a művészet, akár a magyarság szempontjából nem méltó arra. Ennek nyújtsák be a szerzők darabjaikat, s ez határozzon afelől, hogy valamely darab színpadra kerülhet-e, és melyik színpadon lásson napvilágot először. És ez felügyeljen az új művészi nemzedék nevelésére.
Mert mindenekelőtt gyökeresen reformálni kell a színészképzést. Itt különösen két dologra kell vigyázni. Hogy a magyar művészet munkásait ne idegen üzleti fajok söpredékéből toborozzuk, s hogy a színészet ne csak egy kényelmes lehetőség legyen a szalonprostitúcióra. A numerus clausus elvét a legszigorúbban meg kell valósítani a színiiskolákban és csak állami színiiskolák legyenek. Az országban lévő összes iskolák vezetői, esetleg más tényezők is hívják fel évente az orsz. bizottság figyelmét azokra a fiatal magyar tehetségekre, akiknek felvétele a színiiskolákba kívánatos volna. Az iskolák programját úgy kell átdolgozni, hogy minél nagyobb általános kultúrát adjon, s a magyar lélek minél teljesebb felszívását tegye lehetővé.
Van azután a színház problémájának egy fájdalmasan szomorú része. Azért fájdalmasan szomorú, mert itt máról holnapra lehetne segíteni a dolgon, ha a "keresztény magyar" sajtó olyan intenzitással volna keresztény és magyar minden rovatában, mint az előfizetési felhívásaiban. Mert szép és szükséges dolog szavalni a Petőfi szobor előtt a destruktív lapok ellen, de ugyanakkor konstruktív kell lenni minden téren, mert e nélkül rosszhiszemű "smonza" (szófecsérlés (jiddis)) az egész összefutás. Meg kell újból teremteni a színészeket és közönséget egyaránt nevelő színházi kritikát. Rosszhiszemű, nem becsületes és hazug kifogás erre azzal felelni, hogy nincs hely rá. Dehogy nincs hely! Napról napra annyi felesleges ostobaságot, utálatos pletykát, bolhapolitikai szenzációt és vicinális humort látunk lapjainkban, hogy azok elhagyásával bőségesen elég helyet kapna az irodalom és a művészet. Míg a zsidó művészeknek óriási propagandát csinál a hatalmas zsidó sajtó, és ostoba, negatív reklámot a "keresztény magyar" sajtó, a magyar művész magára hagyatva áll a mindenfelől ellenséges versenyben. Igaz, hogy ehhez műveltség és munka kell, de meg kell teremteni a magyar kritika nemes tradícióihoz méltó becsületes színikritikát, hogy a közönség s a színész lássa, mit akar egy darab kifejezni, s mennyiben jutott az a valami kifejezésre a színészben. Hány magyar tehetségnek bomlana szélesebbre a szárnya, ha elfogulatlan, becsületes kritika volna közvetítő az író és a színész, az író és a közönség, a közönség és a színész között. De nálunk minden igazi erőnek kétségbeesetten izolálva kell maradnia. Megtette pl. A magyar sajtó mindent arra, hogy a nagy tehetségű Sugár Károly megkapja a Nemzeti Színháznál azt a működési teret és anyagi támogatást, amit erőinek nagy ígérete megérdemel. Ha így csinálunk minden téren, ha irigység, nemtörődés és napi politika így pusztíthat a magyar élet minden mezején: száz halált fogunk halni a győztes idegennel szemben, és soha halál nem volt gyalázatosabb és jobban megérdemelt, mint a miénk.
Virradat, 1921. III. 31.

Még egyszer a színház

Mikor ezen a helyen először vettem kezembe a boncolókést, hogy a magyarságot pusztító élősdit organizmusa minden titkában megmutassam, előre láttam azokat a tüneteket, melyek cikkeimet követni fogják. Mert ismerem ezt a végzetes fajt lelkületének utolsó gyökérszáláig. Ilyen megmutatásokkal szemben, amelyek hódítása irtózatos titkait veszélyeztetik, a zsidó faj reagálása rendesen három fázison át próbálja a védekezést: 1. Mély és általános agyonhallgatással kísérd meg a számára veszélyes jelenséget eldugni a közvélemény eló1. 2. Ha ez nem sikerül, akkor lekicsinylő gúnnyal, s a szíriai polisson rikácsolásával akarja nevetségessé jelentékteleníteni a dolgot. 3. Ha ez sem sikerül: akkor tajtékzóan és ezer szájjal hördül ki belőle a düh, de úgy, hogy mindig valaki másnak a köpenye alá bújik, valaki más ügyévé játssza át a maga védelmét, és idegent uszít arra, aki az ő bőrét veszélyezteti.
a Zilahi Kiss Jenő tanácsos ellen intézett támadásban jóízűen kacagva olvastam, hogy botránkozott a Népszava, a Világ és hasonlóan kanonikus társai azon, hogy az illető tanácsos állítólag szekularizálni akarta az egyházi javakat, hogy lobogtatták ezt a mondatot, mint vérbe mártott kendőt, a keresztény magyar bika orra alá: Rajta, ökleld fel ezt az embert, mert veszélyes ránk nézve. Mi szabaduljunk meg tőle, de a te szarvaid legyenek véresek tőle! Ezt a sajátságát a fajnak különben gigászi arányban láttuk a "kommunizmus" alatt, mikor a történelmi flagráns deliktumon (nyilvánvaló bizonyíték) kapott pusztító faj a magyar munkásság és középosztály tízezreit csavarta teste köré, hogy oláh és cseh fegyver azok vérét ontsa. Ő uszított, uralkodott és osztozkodott.
A fennebb vázolt jelenségek matematikai pontossággal követték cikkeimet is. Először mély hallgatás volt az egész szíriai fronton, mintha észre sem vennék a dolgot. Pedig dehogynem vették észre! Úgy olvasták, úgy nyelték ezeket a cikkeket, jobban, mint azt a húsvéti bort, melyet az "antialkoholista" és "vallásellenes" zsidó tanácskormány mutyizott ki számukra. Mikor aztán látták, hogy ezekre a cikkekre mégis szemek nyílnak fel és lelkek visszhangoznak az egész országban, akkor egykét szemét lapjukban gúnyos rikácsolással próbálták elvigyorogni jelentőségüket.
A viháncolás azonban torkukra forrott. A magyar öntudat elfojtott igazságát, életakaratának felszabadult kiáltását ismerte meg hangomban. Most hát felhördültek, mint ahogy dühvel verejtékeztek a Husz Ábrahám felakasztásakor, ahogy rikoltottak a háború végén a rettegett számadás előtt, ahogy ácsorogtak széles e világon a nemzeti hadsereg és a "fehér terror" ellen, ahogy visítoztak a szegény kis félénk mozirendelet ellen, ahogy hörögnek, fogvicsorognak, rituális dühük penecilusát ( zsebkés) fenik minden ellen, ami infámis harácsolásukat, immorális rombolásukat veszélyezteti. Ilyenkor a kultúrára kent, nemzetiszínűre fent, értsük meg egymást okos álarc alól kiizzik a kannibál Talmud ős érintetlen törzslelkű kiválasztott" zsidója: az örök Szamuelli, ki égő gyűlölettel hervasztana el mindent, ami nem zsidó, ami gój.
És most is uszítanak. Most is magyar öklökkel szeretnének vitéz Sámsonok lenni, most is magyar kéz csapásával szeretnének egy magyar harcost agyonütni. Úgy igyekeznek feltüntetni a dolgot, mintha én a színházról írt cikkemben a "magyar színészetet", a ,,magyar színészeket" támadtam volna. Aki cikkem elolvasása után ezt meri állítani, az tudatosan, gazul hazudik. Én cikkemet éppen a magyar színészet, a magyar színészek érdekében írtam. Ebből a célból mutattam rá arra a romboló, immorális, a magyar lélekre gyilkos hatásra, melyet a zsidóság gyakorol ezen a téren is, mióta a magyar színpadot végzetes túlarányban elözönlötte.
Mert e feljajdulásom mindenekelőtt a magyar színészet, a magyar színészek száműzött igaza volt. Ismerek többek közt egy nagyszerű magyar színészt. Künn lakik egy nedves kis lakásban a Hűvösvölgyben. Minden este gyalog kell hazamennie. Van családja, felesége, gyermeke. És ő önmagától az utolsó falatot is megvonja, hogy könyveket vehessen, hogy kulturális szomját kielégítse. A rengeteg munkát, a fárasztó gyaloglásokat, a nélkülözéseket az aszkéta szent örömével vállalja, mert a magyarság és a művészet fanatizmusa teszi egyetlen, letörhetetlen céllá az életét. És ilyen van hála Istennek nem egy, a magyarság nagyszerű neveket mutathat fel napjainkban is a színművészet terén. Sőt:
A színészet becsületes, tiszteletre méltó és nagy neveit ma is a magyarság adja. És éppen itt van a tragédia, itt nyilvánul meg cikkem értelme. És ezt ebben a kérdésben fejezem ki: Hírnévben, a közvélemény figyelmében, a sajtó reklámjában, a színpadi szereplésben és az anyagi részesedésben azt a helyet foglalja-e el a magyarság a mai színházi életben, amelyet e téren reprezentáló erővel megérdemel? Válaszul csak rá kell mutatnom arra a megdöbbentő azonosságra, mely az irodalmi téren és a művészi téren észlelhető, ideértve most már a többi művészeteket is. Irodalomban, színészetben, szobrászatban, festészetben mi adjuk az igazi erőket, az igazi becsületes művészi értékeket, de a tejfel, a reklám, a pénz, a sajtó ezer dobja befelé és kifelé a Molnár Ferenceké, a Lengyel Menyhérteké, a Beregieké. A kegyetlen versenyben a faj irtózatos szolidaritásával szemben a magyar értékek mindig csak mint kizsákmányolt erők szerepelnek. Egy nagy emberi igazságtalanság van üt, mely ellen akkor is minden erőmmel támadnék, ha nem volnék magyar. A magyar adja az élet minden terén az igazi építő erőket, az igazi emberi értékeket. És a zsidó mely a maga középszerű vigéceivel s levantei furfangjával ki tudja zsákmányolni őket, az izolált, gyámoltalanul tántorgó nagy magyar művészek közt gúnyos rikácsolással mer "szellemi felsőbbséggel" kérkedni.
Mártíriomos, szomorú sorsa van a magyar tehetségnek a magyar művészi életben. Ahogy a magyar katona vére a háborúban zsidó pénzzé lett, ahogy a magyar földműves verejtéke zsidó pénzzé lesz, ahogy a magyar munkás robotba ölt élete zsidó pénzzé lesz, ahogy a magyar középosztály nyomorúsága, a magyar történelmi osztályok könnyelműsége zsidó pénzzé lesz:
a magyar ész, a magyar tehetség zsidó pénzzé, zsidó eszközzé lesz, és a magyar művész éppen olyan koldus és hontalan honában, mint a többi magyar, aki dolgos, aki hős, aki tiszta. Övék ebben az országban az ország, a hatalom és a dicsőség.
Természetes, hogy ezzel az ellenséges roppant faji szolidaritással szemben színészeink nem valósíthatják meg a színpadon a magyarságnak azt a kifejezésre törő tartalmát, mely tehetségükben van. Hányszor kell néha idegen ledérség hisztrióivá lenniük, mikor ők nagy művészi álmokat akarnak megvalósítani! De a szíriai Budapest ennek tapsol és nála van a pénz.
Cikkem éppen felhívás volt a magyar lélekhez, hogy ölelje magához művészeit. Hogy kényszerítse ki a magyar színészek fejlődését, a magyar színészet magyarságát védő numerus clausust a színművészet terén is. A magyar színészek nagy felszabadulási harcának riadója volt cikkem. Felhívás volt a keresztény sajtóhoz, hogy mindennapi testvéri aggódással álljon a magyar színész mellé, legyen fegyvertársa a könyörtelen versenyben, s nyissa meg azok számára a szíveket, akik a magyar életakarat nagy álmait játsszák valósággá a színpadon.
A színpad a maga hatalmas szuggesztiójával lelkeket gyúr, ösztönöket, érzéseket, akaratokat ágyaz be. Átformálóbb minden érzelmi tanításnál, mert a lélek tudatlan mélységeit változtatja meg. A zsidóság befolyása a magyar színművészetre éppen úgy, mint a sajtóra és irodalomra; immorális és romboló hatással van, s a magyar lélek rituális meggyilkolását jelenti. És nevetséges állításom ellen érvül egykét zsidó színész vagy színésznő nevét felhozni, akik jó színészek és morális életük kifogástalan. Ha én a francia faj általános hatását állapítom meg a szellemi életre, s azt racionálisnak találom, ez ellen nem az érv az, ha esetleg szállodám Jeanja vagy Pierreje nem racionalista. A jó színészségükre pedig azt felelem: Minél jobb színész az a zsidó színész, annál inkább a saját fajának a kifejezője, tehát annál alkalmatlanabb, hogy a magyar színművészet szerve legyen. Tessék összehasonlítani pl. Jászai Marit és az elhunyt E. Kovács Gyulát Fáy Szerénával és Ivánfi Jenővel. A két első titáni pátoszában, az örök emberi nagyság visszaadásában a magyar erőnek két csodálatos megvalósulása. A Fáy Szeréna, az Ivánfi zengő nekimagyarkodásai hamisak, elijesztők és üresek, mint a rézdob. Mert megérteni ezt a természetrajzi igazságot: a tökből a leg keresztény-nemzetibb dinnyekurzus idején sem lesz semmilyen keresztvízzel görögdinnye. És mikor a zsidó magyarkodik, az olyan, mint mikor Molnár Ferenc keresztény misztériumot ír, az pedig bocsánat undorító. Mindig előttem van az a kecskeméti színielőadás, melyet a nemzeti hadsereg bevonulásakor rendeztek. A színpadra, helyesebben kínpadra vont darab II. Rákóczi Ferenc ifjúsága volt. Zsidó volt ott majdnem mindenki, Zrínyi Ilonától le és felfelé, 11. Rákóczi Ferencnek roppant szagló nacionáléja pedig az egész darab alatt azt a sejtést keltette, hogy az a küzdelem, melyről álmodik, az a küzdelem, melyről rokonai egypár hónappal azelőtt országszerte énekelték, hogy: Ez a harc lesz a végső. Hát szabad egy fajnak egy másik faj múltjába, művészetébe így bele rondítani!
A felébredt magyar öntudatnak tehát első kötelessége, hogy segítségére jöjjön nehezen küzdő színészeinek. Ellenem pedig csak rikoltson az ellenséges faj. Minden sorom a kötelességvállalás komoly tudatában írom. A Károlyikor alatt, mikor napról napra láttam, hogy vágja el a hálátlan faj a magyarság minden életerejét, hogy tépi szét a szerencsétlen országot, melyen felhízott, álmatlan éjszakákon egy szent fogadást tettem egy nagy program megvalósítására. Hogy felidézem a magyarság felszabadulási harcát az élet minden terén a megemésztő faj ellen. És nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy ebben a harcban egyszersmind az európai kultúra s az örök emberi jogok katonája vagyok. Rágalmazhatnak, árthatnak nekem, talán el is pusztíthatnak, hiszen minderre kapnak elég hitvány keresztény cinkost. De jegyezzék meg, hogy akkor olyan szimbólum leszek, amely ellen semmilyen pénznek, semmilyen hazugságnak nem lesz ereje. Jó lesz vigyázni: nem folyt még ki minden magyar vér a Szamuelly frontjain.
Virradat, 1921. IV 3.

A magyar ifjúság
Nem tósztot akarok itt mondani a magyar ifjúsághoz. Végezzék el ezt azok, akik ezt a nagy erőt jelentő elemet minden eszközzel, néha nehéz anyagi helyzete csúfos kihasználásával igyekeznek érdekeik körébe csábítani. Én a magyar jövő építőelemeit keresem, én bele akarok kapaszkodni abba a hitbe, hogy van még feltámadás és új élet a magyarság számára. A magyar ifjúságnak csak egy részét tartom e sorokban szem előtt, mert fájdalom, csak ezt ismerem részletesen: a magyar főiskolák ifjúságát. Természetes, hogy mikor azt vizsgálom, mennyiben lesznek a magyar megújhodás elemei, nem volna becsületes elhallgatni azokat a tüneteket sem, melyek aggódásra adnak okot és orvoslást kívánnak.
Kezdjük mindjárt ezen. A főiskolai ifjúságnak jó része a fronton volt. Az irtózatos öt év nem múlhatott el nyomtalanul a fiatal, érzékeny, még teljesen ki sem alakult szervezetek fölött. Akik pedig nem voltak a fronton, az itthoni idegevő várakozás, s a két forradalom borzasztó izgalmaiban bőven megkapták a maguk részét az egyetemes szenvedésből. Ehhez járult legtöbbjénél a hosszas időn át tartó elégtelen táplálkozás, ami fájdalom, igen soknál még ma is megvan. Ezek az okok magyarázzák meg azt, hogy fiatalemberek, kik külsejükben teljesen épnek, egészségesnek látszanak, idegeikben rokkantak vagy súlyosan betegek. Ez a betegség igen soknál abban nyilvánul meg, hogy képtelen lett a helyhez kötött, kitartó munkára. Valami belső izgalom, mint egy titkos megszállottság, kényszerít, hogy mindent abbahagyjon, és mindig másba kezdjen. De vannak sokkal súlyosabb esetei ennek a belső rokkantságnak. Sokban úgy benne maradt a háború, mint egy húsába tört kardhegy. Beteges túlérzékenység, a dühöngésnek folytonos szüksége teszi környezetük súlyos keresztjévé őket, mint a visszaemlékezett vér folytonosan a fülükbe kiáltaná: ölj! ölj! De legáltalánosabb tünete az idegek beteges elváltozásának valami beteg esztétikai hajlam, perverz irodalmiság, melynek legtöbbször a szexuális élet abnormis elváltozása az alapja. A nagyközönség nem is képzeli, hogy hány ifjú betegedett beteg költővé a frontokon. Mázsaszámra láttam kéziratokat, melyek az idegbomlás minden jegyével azonosak azokkal, melyeket az orvosok az ideggyógyintézetek szomorú lakóitól közlenek. És mindenik "önmagát keresi", mindenik "analizál", mindenik a bizarrul újat, az elképesztően szokatlant keresi, s nem veszi észre, hogy a beteg idegzet ősi gesztusait rángja el újból. Igen sokat pedig az alkohol vagy a szexuális tévelygések rabjaivá tett a háború.
Egy másik, az eddigieknél általánosabb tünet az, hogy az ifjúság egy része, mely a háború alatt még a középiskolákban volt, a folytonos szünet, tanár, szén és egyéb hiány miatt nem kapta meg azt az ismereti tartalmat és szellemi fegyelmezést, amire szüksége van. A másik része pedig, mely a frontokon védett bennünket, éveken át távol volt a könyvtől és minden szellemi munkától. A borzasztó évek nemcsak megszerzett ismereteiket markolták ki emlékezetükből, de elvesztették azt a szellemi disciplinát is, mely akaratot, módszert és folytonosan megújuló érdeklődést jelent.
Ezek azok a tünetek, melyeket gondos intézkedésekkel és intézményekkel és nagy szeretettel kell kigyógyítani a mai ifjúságból. Meg kell gondolni, hogy ők azért lettek betegek, hogy mi egészségesek maradhassunk, hogy hibáik egy nagy és szent önfeláldozás következménye, és hogy esetleges szellemi elmaradásukat egy rajtuk kívül álló egyetemes muszáj okozta. Ebben a beteg korban, melyben minden ember beteg, jósággal és szánalommal minden embernek orvosnak kell lennie.
Nem hazudva el az aggasztó tünetek egyikét sem: a mai magyar ifjúság mégis olyan biztató képet nyújt, amilyent ezernyolcszáznegyvennyolc óta egyik nemzedék sem adott. Maga az a jelenség, hogy a mai főiskolai ifjúságban nemcsak 1822 éves gyermekek, hanem igen sok 2628 s még többéves meglett fiatalember van, igen jó hatással van a fiatalság közös életére. Ez már nem a régi egyetemi körök önképzőkörösködő, szónokló, léha fiatalsága. Mert meg kell gondolni, hogy ma a 2122 éves sem olyan fiatal, mint a háború előtt. Ezek a fiatalemberek a világtörténelem nagy fordulatánál századok összezsúfolt életét élték és patriárkák a tapasztalásban. A világháború rengeteg szenvedés és igen sok látott dologgal gazdagította gondolkodásukat. A háborúban kezdeményezést, a felelősség elvállalását, szellemi bátorságot, szolidaritást, fegyelmet tanultak: mind olyan vonások, melyekre olyan nagy szüksége van a magyar léleknek. A háború s még inkább a két "forradalom" alatt tomboló idegen uralom olyan mértékben költötte fel faji öntudatukat, melyhez hasonlót csak 1848 ifjúságánál láttunk. És mert irtózatos tragédiánk körül annyi döglött, szép frázis hever, ennek az ifjúságnak a magyarsága már pozitívabb, több benne az építő elem és komoly program keresés, mint a szép szó és a fáklyás zene. A hadifogságokban s az itthoni felfordult viszonyokban megélhetése igen sok gyakorlati ügyességre kényszerítette, s így gondolkodása kevésbé "idealista" és irodalmias, szóval kevésbé hasonlít a múlthoz, mely önmaga jelentkezik a saját nyaka elvágására: több érzéke van az élet versenyéhez, a pénzhez, a szerződéshez, a gazdasági kérdésekhez. Felébredt faji öntudata megláttatta vele a közös veszélyt, s igen sok örvendetes jelét lehet látni, hogy egy mindenek fölött álló egyetemes magyar szolidaritás megvalósítása mindinkább fő iránya lesz akaratának.
Kettős feladat áll ez előtt a komoly, súlyos tapasztalatú, gyakorlati ifjúság előtt. Az egyik önmaga, s a folyvást utánuk következők iránt van: megteremteni a magyar főiskolák ifjúságának egyetemes szolidaritását. Egyetlen egy hatalmas organizmusba kell tömöríteni mindenféle magyar főiskola ifjúságát, s minden ifjúsági egylet ennek az egyetemes szervezetnek alárendelt tagja legyen. És hogy hiúság, egyéni ambíció, s a fájdalmas magyar veszekedhetnémség szét ne törhesse ezt az egységet, ennek az egyetemes szervezetnek a kebelében legyen egy legfőbb ifjúsági bíróság, mely kötelező erővel ítélkezzék a főiskolai ifjúság kebelében előforduló vitás kérdések fölött. Ebbe a bíróságba minden főiskola arányosan küldjön képviselőt, és aki ennek a bíróságnak ellene szegül, azt megbecstelenítőn kell kizárni az ifjúság kebeléből, mint a magyarság árulóját. Fegyelmet és szolidaritást jelentsen elsősorban ez az egyetemes szervezet. Ez szervezze meg országosan a magyar főiskolai ifjúság gazdasági, kulturális és társadalmi életét. Mindenik ifjúsági egyesület egy organikusan működő egységes programmal egységes célra törekvő része legyen ennek az egyetemes szolidaritásnak.
Milyen legyen az ifjúság gazdasági életének kiépítése, hogy szervezze meg kulturális és társadalmi működését: fájdalom, ezeknek a fontos kérdéseknek a tárgyalására nem ad elég teret ez a hely. Itt csak egypár legfontosabb vezető elvet említhetek meg: 1. Az ifjúság egyetemének semmilyen gazdasági érdekért sem szabad a maga szabad mozgását és függetlenségét lekötnie semmilyen fórummal szemben sem. 2. Alkalmas utakat kell találnia s vannak ilyenek egy hatalmas töke megteremtésére. 3. Kulturális működésében inkább pozitív ismeretek szerzésére, s az új gazdasági és szociális ideák áthasonítására törekedjék, mint a régi önképzőköries irodalmiságra. Irodalmi és művészi téren pedig az igazi nagy értékeket keresse, s általában tartsa mindig szemmel az egész művelt világ szellemi termését. 4. Nyisson tág teret az orosz és keleti mindenféle stúdiumoknak, ahol a jövőben nagyszerű tere lehet a fiatal magyar erőknek. 5. Igyekezzék megszervezni annak lehetőségét, hogy minél több fiatal tehetség mehessen külföldi tapasztalati útra, mégpedig keletre is. Természetes, hogy ezeknek a tanulmányutaknak egészen más jellegűeknek kell lenniük, mint eddig általában voltak. 6. A magyar psziché minden téren megnyilvánult minden elemét igyekezzék a jövő építő tényezőjévé feltámasztani. 7. A legnagyobb figyelemmel legyen minden évben az újonnan érkezők irányítására, anyagi és szellemi fejlődésük megvédésére.
A második, nem kevesebb nehézséggel járó és nem kevésbé súlyos feladata az ifjúságnak a nemzet egyetemes életében, történelmi munkájában van. Ma a főiskolák ifjúsága a legmegbízhatóbb eleme a magyar jövőnek. Ne adja az ifjúság soha egyik politikai pártnak sem oda magát. Legyen független ellenőrzője, társadalmi irányítója a közvéleménynek. Egyik fő feladata éppen az legyen, hogy a mai gyilkos, végzetes politikai élet kiküszöböltessék. Ezt a célt úgy éri el, ha társadalmi téren odahat, hogy a magyarság figyelme politikai szólamok és jelszavak helyett komoly, pozitív, részletes kulturális, gazdasági és szociális programmal teljék meg, s aszerint szabja bizalmát a politikai versenyzőknek, amilyen mértékben megvalósítják az ilyen programot. Az osztályérdekek és elfogultságok politikáival szemben egy szélesen emberi, modern szociális világrendet hirdessen, mely a legtöbb igazságot és a legtöbb jólétet jelentsen. Ugyanekkor védje meg minden eszközzel a magyarság fejlődését. Az ifjúság előtt áll az a nagy történelmi feladat, hogy megvalósítsa az elsikkasztott magyar forradalmat, mely a magyarság összes erőit életre hívja, s vidám műhelyünkké, hazánkká teszi ezt a sokszorosan elrabolt, szegény országot.
Az egészséges, erős, praktikus, ravasz férfi a mai magyar ifjúság ideálja, aki akar, aki épít, aki szerez, akit nem lehet idegen célokra felhasználni és kizsákmányolni. A dekadens, betegen irodalmias, szavakban terjengő ifjúsági típus ma már csak szánalom vagy orvosi érdeklődés tárgya. A magyar ifjúság igen sok jelét adta, hogy van ereje nagy feladatainak megvalósításához. Bízzunk magyarságában, hogy kitartó akarata is lesz hozzá.
Virradat, 1921. IV. 8.

Tertius gaudet

A magyar szent korona sorsának nagy kérdésénél kerülni kell minden szenvedélyes vagy frivol hangot. És valóban, ha a kellő nézőpontból tekintjük a dolgokat, látni fogjuk, hogy ez a kérdés olyan, mint egy matematikai probléma, melyet a legtürelmesebben számító ész nyugodt eszközeivel kell megoldani. Mert bármelyik párthoz tartozzunk e kérdés megoldását illetőleg, az az alap, melyen ez a megoldás fel fog épülni, szükségszerűen azonos mindkét pártnál, s így mégis egységet teremt minden magyar közt. Ez az alap pedig az, hogy a magyar szent korona kérdésének megoldása a magyarságra nézve külügyi vonatkozásban a legkedvezőbb jövőt, az ezeréves magyar vérrel vásárolt, magyar kultúrmunkával felépített integrális Magyarország visszaszerzésére a legerősebb biztosítékot jelentse. Ha tehát ez a probléma csakis és csupán a magyar nemzet jövőjének, a magyar nemzet jólétének, a magyarság elrabolt jogai visszaszerzésének a kérdése, nem szabad megoldásánál szimpátiánkat semmilyen elvbe és semmilyen személybe áthelyezni. Egyetlen kötelességünk: hideg számítással nézni a világeseményeket, s nyugodt némasággal várni azt a pillanatot, mely a legalkalmasabb lesz a legkedvezőbb megoldásra. Aki nagyon szenvedélyeskedik vagy feltűnően türelmetlen ebben a kérdésben, jogosan azt a gyanút keltheti, hogy a kérdés megoldására nem a szent közös alap, hanem személyes érdekek serkentik. Egy ilyen végzetes problémánál pedig még a legjobb hiszemű ballépés is halálos büntetést érdemel.
És a nemzet nagy tömege csodálatos történelmi érzékkel tényleg az egyetlen helyes magaviseletet tanúsította. Megfigyeltem itt Budapesten a lakosság mindenféle rétegét, és merem állítani, hogy a tömeglélek hőmérőjén egyetlen hajszálnyit sem változtatott IV. Károly látogatása. És ez így volt vidéken is. Ha a tojás ára húsz fillérrel leszáll, ha a húsárak egypár koronával változnak, sokkal nagyobb izgalmat vált ki ezekben a tömegekben. Úgy beszéltek erről a látogatásról, mint valami távoli különlegességről, mely kivált egy pár percnyi kedélyes csevegést, és azzal el is van intézve. A nemzet nagy tömegének ez a felséges nemtörődömsége nagy tanítás mindazoknak, akik az ország vezetésének nehéz szerepét viselik, és hatalmas felelet azoknak, akik nagyon sürgetők és szenvedélyesek ebben az ügyben. A nemzet e páratlanul higgadt magatartása azt jelenti, hogy a nemzet nagy tömege úgy fogja fel e kérdést, mint a magyar nemzet vitális érdekeinek biztosítását, s hogy a személyi, jogelvi és pártkérdések ebben az ügyben annyira sem izgatják, mint a krumpli vagy a petróleum ára.
Fájdalom, a nemzet nagy tömegének nagyszerű fegyelmezettsége nem ragadott át a nemzet képviselőire is, a parlament tagjaira, akik pedig minden logikus számítás szerint, mint a népakarat legfelsőbb tényezői, a legmagasabb kultúrával és erkölcsi erővel bírnak. A parlament falain belül ez a közös, nagy nemzeti probléma is pártszempontokra és boldogulási tőkévé züllött. Csodálatos, hogy ez a tiszteletre méltó testület, melynek kötelessége példát adni a nemzet nagy tömegének, még követni sem tudta a tömegfegyelmezettség csodálatosan szép példáját. De az igazán megdöbbentő volt, hogy akadtak képviselők, nem is egyen, nem is ketten, akik annyira megfeledkeztek "honatyai" kötelességükről, hogy efféléket kiáltottak közbe: Majd megkérdezzük a néptől! Majd meglátjuk, mit mond a nép! Kérdezzük meg a nép akaratát!
Mit jelent az, hogy kérdezzük meg a népet? Mit jelent a "nép akarata", a "nép ítélete" egy olyan problémánál, melyre feleletet a mai történelmi percben a nemzetközi és belső élet összes adatait ismerő államférfiak sem tudhatnak adni? És általában mi az, amit az ilyen kérdésekben a "nép akaratának", a "nép ítéletének" szoktak nevezni? Ez a "népakarat", ez a "népítélet" nem egyéb, mint azoknak a szenvedélyeknek a kitörése, amelyeket az ilyen "kérdezők" izgatásuk minden eszközével felkorbácsolnak a közlélekből. A nép nyugodt munkát, becsületes piaci árakat, szociális és gazdasági védelmet akar, a nép munkájának megvédését akarja az idegen rabló ellen, a nép nyugodt jövőt és sértetlen Magyarországot kíván! De hogy ezt milyen utakon érje el az ország, ebben ő nem tud ítéletet mondani, hisz éppen ezért választ maga fölé vezetőket, akiket alkalmasaknak ítél az ilyen kérdések megoldására. Ne felejtsék el a türelmetlen közbekiáltók, hogy a Károlyi szíriai ügynökei, hogy a bolsevizmus szíriai vezetői ugyanezzel a ,,népakarattal", ugyanezzel a "népítélettel" döfték le Magyarországot két olyan történelmi pillanatban, melyeket éppen a maga javára zsákmányolhatott volna ki. És hogy most, most, mikor a nemzet nagy tömege vitális ösztöne csodás erejével olyan páratlan fegyelmezettséget tanúsított, hogy most azok, akiknek éppen a fegyelmezés volna kötelességük, odamenjenek a tömegekhez, s a maguk nem mindig egészen tiszta szenvedélyeivel felkorbácsolják a kedélyeket, és mesterségesen idézzék fel a legvégzetesebb megoszlást: ez a legirtózatosabb hazaárulás volna! És hangsúlyoznom kell, hogy ezeket olyan mondja, aki egészen és igazán nem legitimista. De nem szabad olyan nem legitimista vagy legitimista lenni, hogy az magyarságunk aggódó figyelmét egy percre is elhomályosítsa. Ebben azt hiszem, minden becsületes magyar ember egyetért velem.
Ezek után mindenki megértheti, hogy az Ébredő Magyarok Egyesületének szerepe, melyet ez a váratlan és könnyelmű incidens váltott ki, igen szomorúan érintett. Csak olyanoknak szabad vezetésre vállalkozniuk, akiknek van elég széles szellemi horizontjuk és fegyelmezettségük, hogy a rájuk bízott közösséget nagy, általános szempontok szerint irányítsák, s a napi szenvedélyektől el ne sodródjanak. Az Ébredő Magyarok Egyesületét alkotó tömegek faji öntudatban a magyarság hősies hitvallásában a nemzet legértékesebb rétegei. És ezek a tömegek azzal a becsületes buzgósággal és hittel egyesültek az ébredő magyar név alatt, hogy ez az egyesület az önvédelemre ébredt magyarság egyetemes szolidaritása lesz. Hitték, hogy lesz egy mindenek fölött álló magyar egység, melyet olyan acél egységgé tesz az idegen rabló elleni védekezés szent feladata, hogy ezt az egységet pártszenvedély, felekezeti kérdés, király vagy bármilyen kérdés: szóval semmi, semmi ki nem kezdheti. Hiszen ennek az egyesületnek éppen az adott olyan messzelátó létjogosultságot minden más alakulattal szemben, hogy minden megoszlásra vezető kérdés kikapcsolásával megalkotta a magyar önvédelem egyetemes egységét. Nagy nemzeti feladata éppen az, hogy a politikai pártok gyilkos versenyével szemben megszervezze a magyarságot egy nagy jövőt építő kulturális, szociális és gazdasági program megvalósítására és egyetemes önvédelemre. A királykérdésben az egyesületnek, mint egyetemes magyar szolidaritásnak tagjai követhetnek bármilyen meggyőződést, de az egyesület maga egyiket sem, mert más, egyetemesebb történelmi feladata van. Nem most kellett volna rászánni magukat, hogy elnöküket elküldjék, meg sem lett volna szabad választani őt, mert egy ilyen egyetemes szolidaritás legfőbb vezetője nem lehet aktív politikus. Mit eredményez az Ébredő Magyarok Egyesületének ez a könnyelmű és ideges belerángása a napi politika szenvedélyeibe? azt, hogy ez a nagy feladatra elhívott egyesület három elemre fog bomolni. Az egyik lesz azért is és ádázan legitimista, a másik szintén azért is és ádázan szabad királyválasztó, a harmadik pedig látva, hogy a közös szent cél megfulladt a pártszenvedélyben, megundorodva fog visszavonulni védetlen izoláltságába. Így a magyar önvédelem egyetemes szolidaritása helyett kapunk megint magyarokat, kik egymást falják, és csalódott, védetlen, szegény, magányos magyarokat.
És most már azt hiszem, hogy cikkem címét azok is megértik, akik ezt a latin mondást nem ismerik. Tertius gaudet: a harmadik örvend. Ki ez a harmadik? Ez a végzetes, megemésztő harmadik? az egységes, az okos zsidó. Eddig segítettünk hódításának ilyen és olyan pártszenvedéllyel, ilyen és olyan felekezeti fanatizmussal, most segítünk neki ébredő magyarán. A világháború összeomlása után meg tudta védeni minden rablását azzal, hogy a magyarság egyik felét ráuszította a másikra. A "kommunizmus" bukása után úgy igyekezett kibújni a megérdemelt büntetés alól, hogy egyes magyar erőkre igyekezett rávisítani a felelősséget, és összeszűrte a levet a belénk tipró ellenséggel. Azután, hogy az önvédelem vágya a keresztény nemzeti "kurzus" dacára is mind egyetemesebb lett a magyarságban, a protestánsokat próbálta nekiheccelni a katolikusoknak és viszont. Ez a törekvése kudarcot vallott a vezető férfiak mindenek fölött álló hazaszeretetén. Most, hogy a gazdasági szervezkedés égető szüksége irtózatos harácsolása ellen közérzéssé kezd lenni: most a nemzetközi kulisszák mögött rendez királykérdést, hogy a figyelmet elterelje magáról, és megint magyar maradjon a magyar. És keserű humor, hogy az Ébredő Magyarok Egyesülete vagy legalábbis egyes vezetői sietnek segíteni a zsidó taktikának. Ha azért ébredtek fel ezek a magyarok, hogy egy fájdalmas visszavonással gazdagabbak legyünk, akkor jobb, ha megint elalszanak. Mert a természetes halál erkölcsösebb, mint az öngyilkosság.
a szenvedélyek még nem csaptak át a tömegekbe, a nép jólétet és munkás jövőt kíván. A szent magyar vérből semmilyen kérdés sem érdemel meg egy csöppet sem. Ezt a vért egyetlen célért szabad ontani: mindenki tudja, hogy melyik ez a cél. Minden magyar ember vigyázzon, hogy vitatható elvek, múló pártok, halandó királyok fölött akaratunkat, lelkiismeretünket és minden tetteinket a magyar egység vallása irányítsa, amely fölött vitatkozni nem lehet, melynek nem szabad elmúlnia.
Virradat. 1921. IV. 10.


Utószó

A magyar nemzeti radikalizmus soha el nem fakuló aranylapjait tartja kezében az olvasó, aki megvásárolta ezt a szerény kiállítású kis könyvecskét. Közel nyolc évtizeddel ezelőtt születtek ezek az írások, egy, a maihoz sok mindenben hasonló, sok mindenben nem összehasonlítható korban. Szabó Dezső 1920. december 25. és 1921. április 10. között 54 aktuális elemzést többségében vezércikket írt a Virradat számára. Ezek mindegyike irodalmi és politikai trouvaille, mégis halálra ítélte őket a balliberális világszellem: 1921 óta ez a kis kötet az első alkalom, hogy újból nyomdafestéket kaptak e remekművek. A Virradatbeli cikkek tökéletes ízelítőt adnak Szabó Dezső írásművészetének, stiláris könnyedségének, politikai és ideológiai nézetrendszerének milyenségéről. Ha van még irodalmi szenzáció, ez a válogatás az.